London-i Intézet

Úgy érzem, hogy mióta betettem a lábam a londoni Intézetbe, hibát hibára halmozok, a bukás lehetősége pedig egy vérengző Elhagyatott súlyával nehezedik a mellkasomra, kiszorítva belőlem minden csepp oxigént. Magatehetetlenül próbálok friss levegőhöz jutni, fuldoklom, a tüdőm pedig megszűnik engedelmeskedni, ahogy a szemeim előtt megjelennek az első, fényesen pattogzó csillagképek. Keserűen szorítom magamhoz a díszpárnát, miközben az unokabátyám a fejem tetejére helyezi a tenyerét, majd ügyetlenül végigsimít a tincseimen.
- Remélem, hogy igazad van - szipogom, miután egy hosszúra nyúló monológot követően az unokabátyám közelebb hajol hozzám, és egy mély sóhajtás kíséretében lehámozza az ujjaimat a bézsszínű párna szegélyéről. Idegesen bámulom a hófehér ujjperceimet, azt, ahogy a kezeim őrült remegésbe kezdenek, majd ahogy Josh óriás tenyerei magába kebelezik az enyémeket. Abban a pillanatban, hogy a párna megérinti a kanapé előtt elterülő szőnyeget, az unokatestvérem szembefordít önmagával, rám kacsint és az ölelésébe von. Szinte érzem, hogy a bőre pulzál a ruhája alatt, ahogy a szíve az enyémhez hasonlóan, mégis egy teljesen más indokból heves vágtába kezd. Biztos vagyok benne, hogy a felszín alatt igenis haragszik, még ha ezt a világért sem mutatná ki.
Amikor a téma az egyre erősödő gonoszra terelődik, Josh arca elkomorul, és bár azt hiszi, sikerül megtévesztenie, én észreveszem a mosolya mögött megbújó pesszimizmust. Fogalmam sincs, hogyan győzhetném meg arról, hogy kellő kitartással előbb-utóbb képesek leszünk a sötétség fölé emelkedni, amikor a happily ever after még számomra is elcsépeltnek és mesébe illőnek hangzik. Egy bárányfelhőn megpihenő ábrándnak, ami csupán egy mondén álmaiban létezik. Az Angyalra! Még a bátyám ostoba képregényeiben is előfordul, hogy a gonosztevő felülkerekedik a hősön, hogy kijátssza a nagy stratégát, hogy megöl egy, a főszereplő szívéhez igencsak közel álló személyt. Az a humorzsák ízeltlábú sem tudta megmenteni a családját.
- Nem várom, én csak... - dühösen és kissé lemondóan tolom el magamtól Josh kezét. Nem akarom,hogy hozzám érjen, nem akarom, hogy rám nézzen, nem akarom, hogy hozzám szóljon. Nem vagyok kíváncsi az ítélkezésére, ha pedig hazudik, hát elegem van a hazugságokból. - Tudom, hogy amit tettek, az helytelen volt, de mindenkinek jár egy második esély - nyögöm két lélegzetvétel között, mielőtt felállnék a kanapéról és pár határozott lépéssel eltávolodnék az unokatestvéremtől. Nem fér a fejembe, hogyan beszélhet így a szüleimről, hogy gondolhatja egyáltalán, hogy hátat fordítva nekik, majd helyeslően bólogatok és a nyakába ugrom, amiért megengedi, hogy meglátogassuk őt és a húgát a New York-i Intézetben.
Zihálva kapok levegő után, de hiába próbálom meg leküzdeni a lelkemben egymásnak ugró érzelmeket, képtelen vagyok megfékezni a háborút. Az alsó ajkamat rágcsálva, ökölbe szorított kezekkel számolok el ötig, tízig, tizenötig. Huszonhatnál járok, amikor a szívem már nem akarok kiugrani a mellkasomból, harmincnál, amikor képes vagyok újra szembenézni az unokabátyámmal.
- Értem - suttogom, a percekkel korábbi ajánlatára reflektálva. Szeretném, ha tudná, hogy tisztában vagyok vele, hogy szívesen lát az új otthonában, hogy az érzelmi kirohanásom ellenére eljutott a tudatomig, hogy nem utál. Engem nem, a bátyámat sem, csupán a szüleinket. Azokat az embereket, akik a világot jelentik a számomra.
Talán a család mégsem olyan fontos minden nephil számára. Talán a vér mégiscsak képes eggyé válni a vízzel, ha túl sokáig hígítják. Talán minden, amiben eddig annyira szilárdan és elvakultan hittem, puszta kitaláció. Hazugság, hazugság, hazugság.
Emelt fővel, mégis remegő kézzel sétálok el a könyvtár ajtajáig. A kilincs hideg az ujjaim alatt.
- Én... - Fogalmam sincs, mit kellene mondanom most, hogy összeroskadtak az általam hitt világ alappillérei. - Azt hiszem jobb, ha most elmegyek. Én... - Nem tudom, mit kellene tennem most, hogy kiadtam a legféltettebb titkom egy olyan embernek, akinek a család semmit sem jelent többé. - Nem is tudom. Levegőre van szükségem.
Ha egy borús napon majd végleg elszakadnak a kötelek, melyek összefogják a családunkat, vajon ki marad mellettem, amikor a Klávé rájön, hogy nem vagyok száz százalékban hűséges katona?

Hümmögve hunyom le a szemeimet. Hagyom, hogy Josh hatalmas tenyere végigsimítson a fejem tetején, hosszú, szabadon hagyott tincseimen és az arcomon, ami kegyetlenül felforrósodik, ahogy eszembe jut a tegnap éjszaka. Az alsó ajkamba harapva megpróbálom magamba fojtani mindazokat a szavakat, amelyek a ránk nehezedő némaságban szüntelen a torkomat kapargatják, végül mégis legyőz a lelkiismeretemet szorongató késztetés.
Nem hazudhatok a szemébe, neki nem.
- Ez nem ilyen egyszerű - suttogom, és közben távolabb húzódom az unokatestvéremtől, hogy mélyen a szemeibe tudjak nézni. Látni szeretném, ahogy a teste reagál, mert biztosnak kell lennem a reakciójában. Tudnom kell, ha dühös, ha csalódott, ha legszívesebben az arcomba nevetne. - Tegnap este, amikor futni hagytam a mondént, nem azért tettem, mert harc közben elfelejtettem szemmel tartani, hanem mert oldalba szúrtam az egyik rövid tőrömmel. Tudtam, hogy ha a Klávé fülébe jutna, hogy megsebesítettem egy látót, az negatív fényt vetne az egész családunkra.
Veszek egy mély lélegzetet és megölelem az egyik díszpárnát, ezzel takarva a fejem, ami immáron olyan, akár egy paradicsom. Érzem, ahogy a forróság másodpercről másodpercre magába kebelez.
Épp ezért hálás vagyok Joshnak, amikor a részletes beszámolójával eltereli a figyelmem.
Érdekesnek találom, hogy New York az utóbbi időben a démonok közkedvelt játszóterévé változott, és bár tudom, hogy nem kellene, az agyam azon nyomban rápörög a témára. Indokokat keres, valamiféle megoldást, azonban bármennyire is igyekszem, bármennyire is csűröm-csavarom, a válasz mindig ugyanaz marad. A démonok okkal gyülekeznek Valentine körül, Valentine pedig szánt szándékkal legyeskedik a családja közelében. Csak azt nem értem, miért.
- De még ez is jobb, mintha hagynánk, hogy a gonosz bekebelezze a világunkat - suttogom, mintha csupán magamnak beszélnék, mintha magamat győzködném, holott biztos vagyok benne, hogy igazam van. Ahhoz, hogy a rossz győzedelmeskedjen, mindössze azt kell elérnie, hogy a jó ne tegyen semmit.
Josh beletörődő sóhajára felkapom a fejem. Az arca olyan, akár egy maszk; képtelen vagyok belelátni a fejébe, jóllehet egy részem érzi, hogy Valentine is valahogy így nézhetett ki, amikor elhatározta, hogy kiírja az összes Alvilágit (és Árnyvadászt, aki megpróbál az útjába állni). Anya szerint ő sem volt mindig ennyire elvakult, habár tudom, hogy ezt sosem hangoztatná apu közelében. Egyszerűen csak belefáradt abba, hogy nem tudjuk megmenteni a világot. Úgy gondolta, az a kis jó, amit nap mint nap teszünk, sosem lesz elegendő.
Ahogy tudatosul bennem, hogy épp az imént hasonlítottam a mellettem ülő nephilt a jelen egyik legveszedelmesebb gonosztevőjéhez, lesütöm a szemeimet. Képtelen vagyok Joshra nézni.
Amikor feláll és eltávolodik tőlem, kibuggyannak az első könnycseppek, melyeket újabb és újabb langyos csíkok követnek; végighúzódnak az arcomon és kellemes hideggel borogatják egyébként is tűzforró bőrömet.
- Ezt nem gondolhatod komolyan - tiltakozom, és a hátam megfeszül, ahogy megpróbálom a lehető leginkább kihúzni magam. Emelt fővel, mégis ülve nézünk farkasszemet.
Egy nephil számára a család a legfontosabb; már egészen kislány koromban belém plántálták ezeket a szavakat, épp ezért képtelen vagyok szó nélkül hagyni, hogy valaki, aki egykor közelebb állt hozzám, mint bárki a világon, szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy amiben hiszek, az ostobaság.
- Mégis hogyan felejthetném el? - kérdezem szipogva, mielőtt durván ellökném a kezét.
Tudnia kellene, hogy vannak szavak, amik élesebbek bármely harci tőrnél.
Szavak, amiket nem lehet visszavonni.
Mert ha számára tényleg ennyire jelentéktelen a család, mégis mi gátolja meg abban, hogy ellenünk forduljon? Hogy ellenem forduljon? Hogy átadjon a Klávénak, amiért tegnap éjszaka megszegtem a törvényt? Hogy Valentine oldalára állva kiirtson mindenkit, aki az útjába áll?

Amikor egy életen át arra vagy kárhoztatva, hogy olyasvalamit csinálj, amiben jónak kell lenned, a tökéletes teljesítmény sokkalta inkább elvárás, mintsem érdem. Talán ezért is veszem ennyire a szívemre, hogy az első, önálló küldetésem finoman fogalmazva is félre siklott, hogy akaratomon kívül elveszítettem egy mondént, és szánt szándékkal futni hagytam egy másikat.
Az alsó ajkamba harapva próbálom meg kirekeszteni a fejemben kavargó, önmarcangoló gondolatokat, jóllehet hosszú percekbe telik, mire erőt merítve Josh bátorító monológjából, sikerül leküzdenem a lelkem köré emelt falakat. Úgy bújok hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mintha sohasem távolodtunk volna el egymástól, mintha az elmúlt évek meg sem történtek volna és a szüleim sohasem fordítottak volna hátat neki és az árván maradt kishúgának.
- Annyira hiányoztál - suttogom, az arcom gyengéden az unokatestvérem nyakhajlatába fúrva. Úgy teszek, mintha ezzel elrejtőzhetnék a problémáim elől, és ahogy Josh különös, citrusos illata megcsiklandozza az orrom, egy pillanatra el is hiszem, hogy minden rendben van.
Csöndben hallgatom, ahogyan mesél, egyszer-egyszer egy halk hümmögéssel jelezve, hogy bár úgy tűnik, mintha aludnék, valójában minden szava eljut a tudatomig. Csukott szemmel próbálom meg magam elé képzelni a New York-i Intézetet és magát a várost, amiről egész eddigi életemben csupán elnagyolt vázlatrajzokat láttam. Elmosolyodom, ahogy feldereng előttem ezer és egy ködös emlékkép, amiben az alig tizenhárom éves Jonah fel-alá rohangál a házban az akkori kedvenc hősének legújabb kalandjával. Ha jól emlékszem, egy gimnazista fiúról szólt, aki egy szerencsés véletlennek köszönhetően különleges képességekre tett szert, miután megmarta egy radioaktív ízeltlábú.
Felhúzott lábakkal kényelmesedem el Josh ölében.
- Kár! - mondom panaszosan, és még egy kelletlen sóhaj is elhagyja a szám, ahogy tudatosul bennem, mennyire igazságtalan az élet. - Pedig mennyivel könnyebb lenne, ha képesek lennénk új jeleket alkotni. Akkor nem csupán a legkivételesebbek élnék meg az időskort.
Veszek egy mély lélegzetet, kettőt, és közben megpróbálom leküzdeni a torkomban képződő, üszkös csomót, ami pillanatok alatt olyan óriásira nő, hogy nem kapok levegőt. Az oxigénhiány csillagokat varázsol a szemeim elé, és hirtelenjében már semmi mást nem látok, csak a vakító fehérséget, amitől felfordul a gyomrom. Akárcsak Josh szüleinek temetésén, ahol minden fehér volt és mű. Piszkosfehér márványpadok, törtfehér virágszirmok, gyémántfehér gyászruhák. Emlékszem, a fejünkre hulló, parányi hópihék röhejesen szürkének tűntek az erőltetett környezett miatt.
- Ne mondd ezt! - kérem, de a hangom elcsuklik, és hosszú másodpercekbe telik, mire sikerül átverekednem magam a könyvtárra boruló, súlyos némaságon. - Ha valakinek, akkor neked tudnod kellene, hogy a szüleink által elkövetett bűnök nem feltétlen épülnek be a DNS-ünkbe. Hisz a szüleiddel ellentétben te sosem lennél képes elárulni a Klávét - érvelek kitartóan. - Alicante lakói hibáztak, amikor nem fogadtak be titeket a haláluk után. Bízniuk kellett volna bennetek. - Elhúzódom Joshtól, finoman, hogy a szemébe tudjak nézni. Azt akarom, hogy tudja, minden egyes szót komolyan gondolok. - Apuéknak is bízniuk kellett volna.
Észre sem veszem, hogy sírok, pedig tagadhatatlan, hogy a kézfejemre hulló, langyos cseppek a szemeimből hullanak alá. Apadatlanul.
- Úgy sajnálom - szipogom, a homlokom Josh felkarjának döntve.
A testem összeroskad a vállaimra nehezedő bűntudat alatt.

Mosolygok, miközben Josh arcát figyelem, és a boldogság virágot bont a mellkasomban, ahogy kacajának mély, mégis megnyugtató tónusa elér a füleimhez. Különös, hogy az előttem álló, fiatal férfi jelenléte mennyire könnyedén a helyére simítja minden egyes, felborzolt idegszálam, holott pillanatokkal korábban még másra sem tudtam gondolni, csak a Valentine által kreált fenyegetésre. A veszélyre, ami New York utcáin folyton folyvást a szeretteim nyomában jár és a nyakukba liheg, akár egy kegyelmet nem ismerő hóhér, aki vakon lengeti éles bárdját, ártatlan áldozatok ezreit szedve az úton. Bárcsak megvédhetném őket!
Remegve lépem át a könyvtár küszöbét, és a gondolataim még akkor is el-elkalandoznak, amikor egy teátrális mozdulattal az elnyűtt kanapéra vetem magam.
- Nem - suttogom szemlesütve, zavaromban egy kósza tincset seperve a jobb fülem mögé. Habár Josh minden szava elixírként cseppen a szívemre, egy részem még mindig aggódik a baljós következmények miatt. Mert mi van akkor, ha az Intézet igazgatója soha többé nem bízik meg bennem? Ha jelentést tesz rólam a Tanácsnak? A szüleimnek majd szégyenkezniük kell miattam, és talán már soha többé nem sétálhatnak végig a fővároson anélkül, hogy összesúgnának a hátuk mögött. Már a puszta gondolat elég ahhoz, hogy összeszoruljon a szívem, és az ajkaim többször is elnyílnak, mielőtt megtalálnám a megfelelő szavakat. A szavakat, amiktől nem tűnök totálisan szánalmasnak. - Jelenleg abban reménykedem, hogy felébredve álomnak hitte az egészet, vagy hozzád hasonlóan nem szeretne elmegyógyintézetbe kerülni.
Nehezen, de sikerül kikényszerítenem magamból egy halovány mosolyt, miközben egy határozott mozdulattal oldalra biccentem a fejem. Úgy teszek, mintha pusztán attól, hogy nagyon szeretném, a fülemen át a kanapéra hullhatnának az előző estéről megmaradt emlékeim. Bárcsak mindent elfelejthetnék!
Ahogy Josh helyet foglal mellettem a kanapén, leküzdöm magamban a gyerekes késztetést, hogy a vállára döntsem a fejem, és helyette inkább magamhoz ölelem az egyik díszpárnát.
- És… - kezdeném, de az utolsó pillanatban a torkomra ég a vallomás. Hiába győzködöm magam arról, hogy csupán azért titkolózom a családom előtt, mert a Klávé törvényei szerint egy éven át nem küldhetek nekik levelet, rá kell jönnöm, hogy akkor sem mondanék el semmit, ha egy karnyújtásnyira lennének tőlem. Nem azért hallgatom el az igazságot, mert őket védem, hanem mert csupán addig titok egy titok, amíg egyetlen ember őrzi. Keserűen nyelem le a nyelvem hegyére tapadt folytatást, hogy aztán egy gyönyörű hamisítvány kerüljön a helyére. - Milyen New York? - kérdezem, erőltetett izgatottsággal a hangomban. Azt kívánom, bárcsak jobban bánnék a szavakkal, bárcsak elhinné, hogy minden rendben. Bárcsak ne kérdezne rá, hogy mi zaklat fel ennyire.
Bárcsak rákérdezne!
Amikor Josh húga betöltötte a hetet, egy óriási tortával ünnepeltük a születésnapját. Az egész rokonság összegyűlt, legalábbis az édesanyám által őrzött fényképeken egy kisebb hadsereg zsúfolódott össze a nappalinkban. Emlékszem, hogy mennyire irigykedtem Evelynre, amikor megkapta az első, démonokról szóló könyvét, mert ő már elég nagy volt ehhez. Emlékszem, mennyire mérges voltam a világra. Hisztiztem, sírtam, hogy nekem is kell, ezért a bátyám jobb ötlet híján kihúzott a szobából és felcsalt a padlásra, hogy rémtörténetekkel szórakoztasson.
Két héttel később véletlenül tönkretettem Evy ajándékát. Senkinek sem mertem elmondani, pedig baleset volt, akárcsak a tegnap este. A mai napig nem értem az okát, de végül senki sem kérdezett rá, miért viselkedtem annyira furcsán, valahányszor meglátogattuk apu féltestvérének családját, én pedig metaforikus lakatot tettem az ajkaimra.
Akkor jöttem rá, hogy a hazugságok sosem a szeretteinket védik, ők ugyanis mindenképp mellettünk maradnának. A hazugságok önzőek és a gyávaság szüli valamennyit.
Nem azért nem mondtam el, hogy az én hibámból áztak szét a lapok, mert nem akartam, hogy Evelyn feleslegesen idegeskedjen. Azért tettem, mert féltem, hogy megutál.
- Igaz, hogy Valentine lánya képes új  rúnákat alkotni? - kérdezem végül, a térdeimet az állam vonaláig húzva. Vicces, de ez a téma valójában is érdekel, a hangom mégis fakó, szinte meg sem hallani. Olyan, mintha egy tó fenekéről ordibálnék. A tüdőmet végigperzseli a víz. - Ha megpróbálnád lerajzolni az egyik általa készített jelet, akkor is működne?
Egyszer tönkretettem egy könyvet. A bűntudat hónapokig marcangolt. Öt éves voltam. Mire összegyűjtöttem a kellő bátorságot ahhoz, hogy bevalljam, mit tettem, az unokatestvéreimet New Yorkba száműzték. Több mint tíz évig egy szót sem szóltunk egymáshoz.
Még most is bánom, hogy nem mondtam el az igazat.

A képregényes metaforára egy visszafogott bólintással reagálok, jóllehet képtelen lennék megmondani, hogy a szóban forgó karakterek melyik alternatív univerzumból származnak, milyen képességekkel rendelkeznek, és melyik jelképezi az utcán szaladgáló démonokat vagy Jonah-t. Az első és egyetlen példány, amibe valaha beleolvastam, egy Purgatórium nevezetű szigeten ragadt milliomosról szólt, aki öt évnyi szenvedést követően visszatért az otthonába, egy furcsa és korrupt városba, amit Starling citynek hívtak. Bár a képek egyenesen lenyűgöztek, a cselekmény nem kötött le annyira, hogy a második részt is elkérjem a testvéremtől.
Mióta csak az eszemet tudom, Alicante az otthonom. A fővárosban születtem, ott tanultam meg járni, ott kaptam meg az első rúnámat, ott kezdtem el az Akadémiát. A legtöbb Árnyvadásszal ellentétben sosem vonzott a mondénok világa, az Intézetek közössége vagy a mitikus legendák, amiket az Alvilágiakról regélnek. Én mindig is a Tanács tagja akartam lenni, közel a családomhoz, az igazságot képviselve. A következő Inkvizítor.
Bár a jelenlegi Inkvizítort kevesen kedvelik, a véleménye épp olyan döntő jelentőségű, mint a Klávé bármely másik tagjáé. Ha átvehetném a posztját, felszólalhatnék a szétszakadt családokért, az árván maradt gyerekekért, és akkor soha többé nem száműznének senkit egy idegen Intézetbe, ahogy azt az unokatestvéreimmel is tették.
- Remélem, hogy ennek ellenére vele is lesz esélyem találkozni - válaszolom, és közben megpróbálom visszanyelni az aggodalmat, ami így a mellkasomra nehezedik. A legtöbb kirendelt igazgató hajlamos megfeledkezni a fenyegetésről, amit Valentine Morgenstern és a Kör jelentenek, hisz a veszély messze jár, az ellenség figyelme pedig kizárólag a new yorki Intézetre összpontosul. Azonban most, hogy Josh felhívja a figyelmem a tényre, hogy a húgával együtt mindketten a hurrikán szemében élnek, szabályosan kiráz a hideg.
Mert mi van akkor, ha épp ők lesznek a küszöbön álló polgárháború következő áldozatai?
- Akkor a könyvtár - felelem két bólintás között, a tenyereimet lazán egymásnak csapva. Ezzel próbálom leplezni a csalódottságot, ami virágot bont a mellkasomban. Persze, egy részem megérti, miért dönt a semlegesebb, az érzelmileg biztonságosabb helyszín mellett, amit nem utolsó sorban én ajánlottam fel neki. Nem az ő hibája, hogy több mint egy évtizede egy szót sem beszéltünk, nem az ő családja fordított hátat a miénknek.
Ám a gyermeki énem, az apró Sara, aki minden fényképen odaadóan csüngött az alig tíz éves Josh karjain, reméli, hogy valójában ezzel is csupán engem véd. Talán azt hiszi, hogy azért ajánlottam fel a könyvtárat, mert számomra túl gyors a tempó, hogy számomra túl nehéz a viszontlátás.
A csönd ránehezedik a testünkre, beborít minket és elszívja az utolsó csepp levegőt. Nem tudom, hogyan kezdjek neki, hogyan meséljem el igazat anélkül, hogy az őszinteségem bajba sodorná.
Ezért semmit sem mondok, amíg az ujjaim le nem nyomják a könyvtár ajtajának ezüstösen csillogó kilincsét.
A padlótól falig bézs helyiség háromszor akkora, mint a szobám, és saját, beépített emelete van, amitől az egész egy kalózhajó fedélzetének benyomását kelti. Ez a kedvenc termem az egész Intézetben, mert még a tükrökkel és céltáblákkal telepakolt edzőteremnél is csodálatosabb. Az évszázadok titkait rejtő megsárgult pergamenek és a frissen nyomott könyvek ugyanis azt az érzést kölcsönzik a polcok között sétáló nephileknek, hogy nincs olyan kérdés, amit a lapokra vésett szavak ne tudnának megválaszolni.
- Elvesztettem egy mondént, még mielőtt egy boszorkánymester kitörölhette volna az emlékeit a démontámadásról - hadarom végül egyetlen levegővétellel, és szórakozottan a levegőbe emelem az egyik kezem, ahogy drámaian levetem magam a helyiség közepére húzott, szürkésbarna kanapéra.

Sosem fogom elfelejteni, mennyire dühös voltam a világra, amikor Jonah maga mögött hagyta Idrist, ahogy arra is örökké emlékezni fogok, mennyire szörnyen néztem ki, amikor átverekedve magam az összegyűlteken, a karjaiba ugrottam, ezzel kis híján mindkettőnket átlökve a háttérben izzó, királykék portálon. Ha tekintettel ölni lehetne, a szüleim aznap mindkét gyermeküktől könnyes búcsút vettek volna. És bevallom, valóban az én hibám volt, hogy kis híján lekéstem a búcsúztatót. Elnéztem az időt. Túlbecsültem a gyorsaságom. Figyelmen kívül hagytam, hogy rajtam kívül mások is léteznek, akik tőlem függetlenül megnyújthatják a várakozással töltött perceket.
Azt akartam, hogy sose felejtsen el, hogy még ha nem is beszélhetünk, mindennap gondoljon rám, és ennek érdekében hajlandó voltam elcserélni a legbecsesebb íjamat a világ legbénább képregényének első kiadására. Fogalmam sincs, a legjobb barátnőm öccse hogyan bukkant rá az eredeti, dedikált példányra, de amint a fülembe jutott a híre, képtelen voltam leküzdeni a fejemben ordítozó hangocskát.
- Már egy éve, hogy befejezte a kiképzését - válaszolom, ahogy Josh férfias kacaja és ártatlan kérdése visszarángat az Intézetbe. Idejét sem tudom már, mikor beszélhettem utoljára a bátyámról, tekintettel a szüleim elutasító viselkedésére, valahányszor valaki kiejtette a száján Jonah nevét. Mintha pusztán azzal, hogy beszélünk róla, aláírhattuk volna a halálos ítéletét. Még a kedvenc, közös fényképünket is az éjjeliszekrényem legfelső fiókjába kellett rejtenem anyu babonás ujjai elől. - A Klávé a busani Intézetbe küldte, a búcsúztatója óta pedig semmit sem hallottam felőle. Elkerültük egymást.
Két hét. Ennyi ideig kellett volna a fővárosban maradnom ahhoz, hogy megtartsam a neki tett ígéretet, de a világ változik, a helyzetek változnak, egyedül a Klávé szava szent. Ők pedig azonnali hatállyal a londoni Intézetbe küldtek, amint Mr. Heartridge a tudtukra adta, hogy sikerült a padlóra küldenem az utolsó vizsgán. Ahogy a legjobb barátnőm magához ölelte izzadságtól nedves testem, nem tudtam eldönteni boldog vagyok-e vagy inkább csalódott.  
Josh óriási tenyere képletes súly a vállaimon. Valójában fel sem fogom, hogy hozzám ér, hogy minden tőle telhetőt megtesz, hogy megnyugtasson. Csupán a bátorító mosolyra görbülő ajkai láttán jut el a tudatomig, hogy hozzám beszél, hogy róluk beszél, miközben megpróbálja elhitetni velem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben. Ha nem így lenne, arról tudnék.
- Rendben - bólintok, és még egy halvány mosolyt is megeresztek, ahogy a körülöttünk álló tömeg lassacskán feloszlik. Az igazgató jelenléte nélkül semmi sincs, ami a helyiséghez láncolná őket, ráadásul a legtöbben csupán egy fél órája tértek vissza az Intézet falai közé. Bizonyára alig várják, hogy kipihenhessék a hajnali őrjáratot. - A húgod is a városban van?
Miután Joshék elhagyták a fővárost, nem tudtam mit kezdeni a hiányukkal. Nem értettem, miért nem maradhatnak nálunk, hogy miért ragaszkodik hozzá mindenki, hogy New Yorkba költözzenek, amikor a szobám elég nagy lett volna hármunknak is, nem is beszélve Jonah kétszemélyes ágyáról, amin akkor még háromszor is át tudtam fordulni anélkül, hogy leestem volna a földre. Csak évekkel később, amikor már elég nagy lettem hozzá, jöttem rá, hogy a szüleik miatt nem fogadta be őket senki sem Alicantéban.
- Okés. Esetleg mehetünk a szobámba is, ha gondolod - mondom, de aztán eszembe jut, hogy talán túl gyorsnak találhatja a tempót, így diplomatikusan egy kevésbé személyes kibúvót ajánlok a számára. - Vagy legyen a könyvtár?
Egy aprócska lépés előre ugyanis még mindig jobb, mint egy óriási hátrafelé.
A tekintetem gyanúsan méregeti a szobában maradó nephileket, és ha más nem is, ez mindenképp alátámasztja az elképzelésemet arról, mekkora hiba volt elhallgatnom Nate magánakcióját az Intézet igazgatója elől. Csak egy bűnös fél attól, hogy fény derül az igazságra.
- Őszintén? Fura. Idrisben nem esik ennyit - viccelődöm, de még én magam is érzem, mennyire gyenge a kacaj, ami elhagyja a szám, és ezen Josh kétkedő tekintete sem segít. A szemöldöke a homloka közepéről figyel, éhes keselyű módjára várva a szekrényben rejtegetett hullára.
Hangosan nyelek, miközben zavartan elindulok az emelet irányába. Csupán akkor folytatom, amikor megérzem Josh testének kellemes melegét szorosan az oldalamnál.
- Jól… mondhatni - nyögöm, mint egy csínytevésen kapott kisgyerek, akinek elég a szüleire néznie, hogy rájöjjön, a büntetése rosszabb lesz, mint bármely addigi szobafogság. - Nem megy olyan simán, mint szeretném, de biztos vagyok benne, hogy az elején mindenki elkövet pár hibát - habogom, zavaromban egy vékony tinccsel játszadozva. A tenyerem annyira izzad, hogy a hajam másodpercek alatt nedvessé válik. - Mármint, kizárt, hogy én legyek az egyetlen, akit már egyből az első egyéni bevetése után eltiltanak egy teljes hétre. Ugye?

Minden Árnyvadász gyermek tizenkét évesen kezdi el az Akadémiát, ahol aztán megtanítják neki, hogyan zúzza porrá az ellenségeit; kegyelmet nem ismerve, hezitálás nélkül, pillanatok alatt. Azonban mire elérik a bűvös korhatárt, a legtöbb újonc már kiforrott személyiséggel lépi át az Intézmény küszöbét. Olyan viselkedésformákkal, amiket a közvetlen környezetének köszönhetően sajátított el és tett magáévá. A család tehát épp olyan erős jellemformáló, mint a vérrel és verejtékkel elsajátított ütéskombinációk. Az elvesztésük gyengévé tesz és örök változást hoz.
Ravenscarként legalábbis ez az, amit belém plántáltak az évek. “Mi mind egy óriási család részei vagyunk, aminek elkötelezett tagjai bármelyik pillanatban képesek lennének az életüket áldozni egymásért, ellentétben a mondénokkal, akik a saját fajukat pusztítva próbálnak menekülni az élet teremtette szörnyűségek elől.”
Josh őszinte mosolya láttán önkénytelenül is eszembe jutnak édesapám szavai, és még sosem kívántam ennyire, hogy tévedjen. Mégis miért kellene valakinek törvényszerűen megváltoznia azért, mert veszteségek érték? Miért ne lehetne még mindig az a kisfiú, aki épp úgy vigyázott rám, mint a saját kishúgára?
- Ne aggódj, semmi olyat nem hallottam, ami rád nézve negatív lenne - válaszolom boldogan, és magam is meglepődöm, mennyire könnyen elnevetem magam. A tény, hogy a szüleimről beszélhetek, pillanatok alatt elűzi a keserűséget, amit a mellettem álló Árnyvadász beszámolóját követő, elismerő hümmögés kelt életre. Előző éjszaka két nagyobb démont is sikerült leszerelnie, miközben megmentett egy csapat középiskolást.
Az alsó ajkamba harapva fordulok vissza az Intézet igazgatója felé, szemlesütve és a szégyentől kissé kipirulva, de ő mintha észre sem venné. Egy utolsó, mélyenszántó gondolattal zárja a megbeszélést. Szúrós tekintete lyukat éget a mellkasomba.
Pazar!
Veszek egy mély lélegzetet és egy pillanatra behunyom a szemeimet mielőtt ismételten szembenéznék az unokabátyámmal. A mosolyom őszinte, valamiért mégis megremegnek az ajkaim.
- Nálunk mindenki törpe védelmezőként emleget. Tudod, mint azokat a képregényhősöket, akikért Jonah már akkor is annyira odavolt - mondom, mintha az előző kis közjáték meg sem történt volna, és csak remélni tudom, hogy nem haragszik, amiért egy pillanatra hátat fordítottam neki.
Még mindig ott visszhangzanak a fejemben édesanyám utolsó szavai. A törvény szigorú, de a törvény az törvény. Nincsenek kiskapuk. Épp ezért hálás vagyok, amiért az igazgató távozásával véget ér a gyülekező, és amiért nem hívat az irodájába, hogy leordítsa a fejem, hisz akkor követnem kellene, tekintet nélkül arra, hogy egy rég nem látott rokonom alig egy karnyújtásnyira tőlem, fürkészve bámul, arra várva, hogy ismételten megszólaljak.
- Jól. Legalábbis azt hiszem - felelem, gyorsan helyesbítve, hiszen ha őszinte akarok lenni, valójában fogalmam sincs, hogy vannak a szüleim. Hogy hol vannak a szüleim. Egy veszélyes bevetésen az életükért küzdve? Otthon, a könyvtárban található könyveket bújva? A gyermekeiket hiányolva? Szerelmesen, kiélvezve a kettesben töltött perceket? - Mióta itt vagyok, nem hallottam felőlük, de ez általában így van, nem? - kérdezem, és bár nem várok választ, a hangom kétségbeesett, mintha egy részem valamiféle megnyugtatásra vágyna. - Addig jó, amíg nem küldenek levelet.
Addig jó, amíg a londoni Intézet vezetője nem nyújtja át a vékony pergament, ami a halálukat hirdeti.
Érzem, hogy az arcom fellángol, mintha ezernyi tűznyaláb nyaldosná. A fülem is belepirul, amikor kislány helyett nőként emleget.
- Ó!
Zavaromban a fülem mögé söprök egy kósza hajszálat, majd a hátam mögé lesve felmérem, mennyien maradtunk a nappaliban.
- Mit szólnál hozzá, ha egy kevésbé zsúfolt helyen beszélgetnénk? - kérdezem, mert bár egy újonc Árnyvadásznak nem lehetnek titkai sem a Klávé, sem a felettes nephilimek előtt, a családom számomra túl értékes ahhoz, hogy kiadjam őket anélkül, hogy megpróbálnám megvédeni a személyes terüket. Persze, ha konkrétan rákérdeznének, akkor nem tartanám magamban, hogy Josh az unokabátyám, hogy miattam van itt, hogy New York-ból jött egészen idáig. De amíg ezek az információk senkit sem érdekelnek, miért kürtölném világgá? - Biztosan kimerített az utazás. - Halkan beszélek, hogy még véletlenül se vonjam magunkra mások figyelmét. Amíg nem kötik hozzám, nem is vonhatják felelősségre a hibáim miatt. Hisz jóformán egy lehetséges veszélyforrást védelmezek! Francos franc! El kellett volna mondanom. Tudniuk kellene, mit művel az az ostoba srác! - Én a portálos utak után mindig megszédülök kicsit, és alig egy fél órára rá úgy megéhezem, mintha az azt megelőző étkezést a kiinduló ponton hagytam volna - hadarom, ezzel kényszerítve az agyam, hogy elfelejtse a tegnap történteket. Amilyen szerencsétlen, hamarosan úgyis lelepleződik. Ha addig nem találkozunk, ha utána sem látjuk egymást, nos… kizárt, hogy bárki is rájönne, hogy falazok neki.

Némán hallgatom a kioktató monológot, ami elhagyja az Intézet igazgatójának keskeny ajkait, majd még inkább elcsöndesedem, amikor egy rosszalló fejcsóválást követően neheztelő tekintete rólam a mellettem álló Árnyvadászra terelődik, aki azon nyomban belekezd saját, részletes beszámolójába. Kimérten beszél, magabiztosan, és ettől csak még parányibbnak érzem magam a nálam egy fél fejjel magasabb férfi mellett. Úgy tűnik, rajtam kívül senkinek sem akadtak problémái a városban kószáló démonokkal, és csupán én vagyok olyan szerencsétlen, hogy szem elől veszítek egy riadt cserkészlányt. Mármint azt a mondént, aki felém száguldott.
Nem mintha mérges lennék, amiért az elkövetkezendő egy hétben minden egyes nap ki kell fényesítenem az edzőteremben hagyott, használt fegyvereket. Tisztában vagyok vele, hogy hibáztam.
Csakhogy az eltűnt lány a legjelentéktelenebb ostobaságom az elmúlt huszonnégy órában.
Fogalmam sincs, miért tartom titokban, hogy esténként egy magát önjelölt hősnek tituláló srác garázdálkodik az utcákon, de amikor már épp szólásra nyitottam volna a szám, az ajkaim egészen kicserepesedtek és képtelen voltam kimondani. Pedig kétségtelen, hogy valakinek le kell állítania, mielőtt komoly bajba keveri magát. Mielőtt elfogy a szerencséje és kinyírják egy elhagyatott sikátorban. Amit csinál az hülyeség, ráadásul nemcsak ön-, de közveszélyes is. Mert mi van akkor, ha legközelebb nem úgy sülnek el a dolgok, ahogy tegnap éjszaka? Mi van, ha legközelebb nem lesz ott senki, aki megmentené? Ha ahelyett, hogy segítene egy tudatlan járókelőn csak még nagyobb zűrt kavar?
Határozottan el kellene mondanom valakinek, hogy mit művel.
És el is fogom mondani!
Az alsó ajkamba harapva óvatosan benedvesítem a szám, majd veszek egy mély lélegzetet. Nem érdekel, ha hónapokra eltiltanak az egyéni őrjáratozástól, ha kell, ezer és egy pengét pucolok fényesre. Azonban mielőtt előre léphetnék és engedélyt kérhetnék a beszédre, valaki megérinti a vállam és ezzel az apró mozdulattal teljesen összekavarja az egyébként is kusza gondolataimat.
Úgy mosolyog, mint egy kisgyerek, aki még hisz a Mikulásban  és ez jobban zavar, mint kellene.
- Öhm, szia - köszönök illedelmesen és még egy apró mosolyt is megeresztek, hogy oldjam a testemet görcsbe rántó feszültséget. Annyira ismerős!
Az arcom nagy valószínűséggel olyan, akár egy nyitott könyv. Az értetlenkedés a vonásaimba issza magát és kiadja a titkaimat, mert a férfi anélkül válaszol, hogy valóban megkérdezném: Mégis ki vagy te? És mégis hogyan lehetséges, hogy a szemeidbe nézve mintha a bátyámat, Jonah-t látnám?
- Joshua. Az unokabátyám - motyogom az orrom alatt, ostobán megismételgetve a nyilvánvalót. - Á, persze! Emlékszem, vagyis… nem ez a megfelelő szó - makogom, és gyűlölöm, hogy ennyire borzalmasan bánok a szavakkal. Most komolyan, több mint hat nyelven beszélek! Mi olyan nehéz pár értelmes mondat megalkotásában?
Valójában egyáltalán nem emlékszem rá, hisz alig hat éves lehettem, amikor a szülei meghaltak és a testvérével együtt New York-ba költöztek, viszont anya nagyon sok fényképet rejteget az éjjeliszekrényében, amiket alkalomadtán imád mutogatni. A béna, gyerekkori képeinkkel a jelenlegi szobám valamennyi falát ki lehetne díszíteni.
A kedvencemen mind rajta vagyunk. Anyu, apu, a bátyám, én, Josh, a testvére és a szülei. A fiúk között ülök, fogatlanul, kócosan, csokis szájjal. Apa szerint a kép elkészítése előtt alig öt perccel még úgy sírtam, mintha vége lenne a világnak, de a fotón már teli szájjal nevetek. A fiúk addig csikiztek, amíg el nem felejtettem, hogy leesve a lépcsőről olyan csúnyán pofára estem, hogy mind a két mozgó fogam úgy döntött, jobb neki nélkülem.
- Tudod, anyának van ez a mániája, hogy… - még mielőtt bármi kompromittálót mondhatnék, gyorsan az alsó ajkamba harapok és szórakozottan legyintek egyet a semmibe. - Rengeteg történetet hallottam már rólad - bólintok vigyorogva és a szám egészen a fülemig ér, amiért ilyen jól megoldom a helyzetet. - Mi szél hozott Londonba?