Go to top Go to bottom
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Utolsó begyejzések
bejegyezte  : Iviry Wade
Vas. Szept. 30, 2018 8:27 pm

bejegyezte  : Iviry Wade
Hétf. Szept. 24, 2018 8:09 pm

bejegyezte  : Jennyfer Lucasso
Hétf. Szept. 24, 2018 6:52 pm

bejegyezte  : Benedict Ericson
Vas. Szept. 16, 2018 7:35 pm

bejegyezte  : Jeremiah Blackthorn
Vas. Szept. 16, 2018 6:43 pm

bejegyezte  : Iviry Wade
Szer. Szept. 12, 2018 8:42 pm

bejegyezte  : Rafael
Hétf. Aug. 27, 2018 8:45 pm

bejegyezte  : Nate Heartridge
Hétf. Aug. 20, 2018 6:05 pm


erre barangolok


Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


legtöbbet író userek


Share| .

Rozsdás játszótér



honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Pént. Dec. 22, 2017 12:51 am
Nate & Sara
Túlságosan is gyenge vagyok ahhoz, hogy leálljak vitatkozni, így hát összeszorított ajkakkal hagyom, hogy a látó befejezze az ostoba szabadkozást, mintha az ellenkezése semmissé tehetné a tartozásom. Egy Árnyvadász esetében ez nem így működik.
Az életemmel tartozom neki.
Lehunyt szemekkel hajtom hátra a fejem, és mély lélegzetvételek közepette készítem fel magam a belvárosig vezető útra, a hosszú sétára és a másnap reggeli beszámolóra, amit ezúttal is kénytelen leszek a hátsó sorban állva, lehajtott fejjel, meghunyászkodva végighallgatni. Két önálló bevetésből kettő totális kudarc. Talán ezúttal egy teljes hónapon át tisztogathatom majd a fegyvertárban hagyott, vértől mocskos pengéket. Nem mintha megérdemelném, hogy ismételten elengedjenek járőrözni.
Nate kijelentése váratlanul ér, így másodpercre azt is elfelejtem, hogy ellenkeznem kellene. Mire észbe kapok, a karjai már a felkaromon pihennek, majd a vállam alá csúsznak, így segítve függőlegesbe tornáznom magam. Annyira szánalmas, hogy még erre sem vagyok képes! A mondén lehelete csiklandozza a bőröm, az arca pedig fájdalmasan közel van az enyémhez, ahogy öntudatlanul közelebb hajol és megkérdezi, hogy szükségem van-e a segítségére, hogy szükségem van-e rá, hogy képes vagyok-e megtartani a súlyom.
Résnyire nyílt ajkakkal nézem, ahogy az ajkai egymáshoz simulnak, majd ismételten eltávolodnak egymástól. A szemeit, melyek aggodalomtól és határozottságtól csillognak. A mellkasát, ami őrült módjára vágtázik; fel és le, fel és le. Csak most veszem észre, hogy dzseki híján egy szál pólóban próbálja megtalálni a tökéletes fogást, és hogy a fekete textil vékonyabb, mint a könyvtárban dohosodó pergamentekercsek.
Amikor nem válaszolok, előzékenyen megfogja a jobb karom és átdobja a vállán, hogy aztán az ajtó felé húzva kilépjünk az éjszakába. Már el is felejtettem, milyen szép a Hold.
- Itt balra - mondom, kétutcányi, lassú vánszorgás után. Habár az iratze begyógyította a felületi sérüléseket, eltüntetve a nyakamon díszelgő lyukakat, a bőröm forró, akár az izzó parázs, a testem pedig erőtlen a túlzott vérveszteségtől. Vízre és egy meleg szobára van szükségem, az ágyamra, a takarómra. Mindent megadnék azért, ha egy pillanatra lehunyhatnám a szemeimet és átadhatnám magam a sötétségnek.
Az éjszakai bevetések alkalmával ritkán használjuk a tömegközlekedési eszközöket, hiszen a démonok nem a buszokon, hanem a zsúfolt utcákon, a kihalt sikátorokban és a parkok hídjai alatt tanyáznak. A kivilágított járművek nem tartoznak a legkedveltebb helyeik közé. Ám ezúttal nem ellenkezem. Hagyom, hogy Nate átvegye az irányítást és kiválassza a megfelelő éjszakai buszt, ami csekély negyed óra alatt eljuttat minket a belváros szívébe.
Már szinte érzem az Intézet melegét, jóllehet a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy csupán a láz miatt képzelgek. Még legalább három utcát kell sétálnunk ahhoz, hogy kirajzolódjon a gótikus épület teteje.
A percek épp olyan lassan vánszorognak, ahogy mi. Mintha visszafelé pörögne az idő. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy többször is megállunk két kereszteződés között.
- Igen - suttogom, amikor Nate rákérdez a nyilvánvalóra, és bár egy részem felfigyel a hangjában megbújó csodálatra, ezúttal elsiklok a hirtelen közönye felett. Túlontúl fáradt vagyok ahhoz, hogy érdekeljen, miért viselkedik ennyire ridegen, amikor a londoni Intézetnél szebbet még képeken sem látni. Óriási rózsaablakaival messze maga mögé utasítja a legtöbb nagyvárosét. Látóként az ő állának is le kellene esnie attól, ami fokozatosan kirajzolódik a szemei előtt. Vagy csupán engem nyűgöz le ennyire az építészet? - Innen már egyedül is elboldogulok. Köszönöm.
Sosem voltam jó a búcsúzkodásban, így ezúttal is épp oly kínos, ahogy megveregetem a mondén vállát, mint amikor a magasba emelve a kezem, egy esetlen intéssel engedtem útjára a bátyám több mint egy évvel ezelőtt.
Bizonytalan léptekkel sétálok az Intézet felé, amikor az utolsó lépcsőfokhoz érve megadom magam a belső késztetésnek és a mondén irányába fordulok. A hangom rekedt, durva, mint a dörzspapír, ahogy utána kiáltok.
-És Nate! - Megáll. A válla felett engem mustrál. - Vigyázz magadra!

köszönöm szépen ezt a csodás játékot  love  







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
19
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Kedd Dec. 05, 2017 7:50 pm

 
oh bloody hell

Eltökélten bólintok a lány már-már parancsnak nevezhető kijelentésére, ami igencsak tekintélyparancsoló lenne, ha nem lenne éppen ilyen gyenge állapotban nyomában a halállal. Azonban éppen ez az az eshetőség, ami annyira megijeszt, hogy eszembe sem jut szórakozni vagy akárcsak egy pillanatra is hagyni, hogy lankadjon a figyelmem. Hiszen ha valamilyen hibát vétek, legyen az tudatlanságból vagy bármilyen más októl, elképzelhető, hogy a kezeim alatt kell végignéznem, ahogyan kiszáll belőle az élet, amit pedig sosem bocsátanék meg magamnak, akkor sem, ha nem ismerem.
Sara neve édes dallamként visszhangzik az elmémben annak ellenére, hogy a fájdalmas, szinte nem is hallgató nyöszörgései el kellene, hogy nyomják. Az arcáról lerí a kín, de amilyen jól bírja összeszorított fogakkal meg minden, biztos lehetek benne, hogy már nem először szembesül ilyen fájdalommal. Amikor a lány elereszti a kezemet és elengedi magát, jelezve, hogy kész a mű, megkönnyebbült sóhaj hág utat magának az ajkaim közt, és elnyílt szájjal nézem, ahogyan a nyakán lévő két sebhely fokozatosan szívódik fel, mintha visszahúzódna a bőrébe. Máskor elsütnék egy “baró” megjegyzést, de most csak ámulva nézem, ahogyan ez a rajzolgatást ennyit segített rajta.
Talán az adrenalin teszi, de a dzsekim nélkül sem fázom, és Sarának amúgy is nagyobb szüksége van rá, mint nekem. A lány bár még piheg, kimerültnek tűnik és az álom határán súrlódik, kiküzdi magából a hálás szavakat, melyeket soha nem vártam volna el tőle. Elvégre is ki ne tette volna meg ezt? Persze lehet, hogy egy sima halandó, aki sosem hallott az Árnyékvilágról, fejvesztve menekült volna egy ilyen helyzet elől, de nekem eszem ágában sem volt.
- Én… - nyögöm ki erőtlenül, nem egészen biztosan abban, mit is mondhatnék, amikor a lány kinyitja a szemeit, és karamellszínű szempárját rám szegezi. A levegő is megakad a mellkasomban, ahogyan őt hallgatom.
Anyától tudom, hogy az Árnyvadászok nagyon komolyan veszik az esküiket, és azt, ha tartoznak másnak, hiszen az egész életük egy orosz rulett, bármelyik küldetésen meghalhatnak, így számukra az effajta bizalom rendkívül fontos. Mégis ez az első alkalom, hogy ezt így, szemtől szembe megtapasztalom.
- Nem tartozol semmivel - rázom meg a fejemet, és komolyan is gondolom. Meg amúgy is, mennyi esélye van, hogy megint találkozzunk? - Én csak örülök, hogy segíthettem.
És hogy megbíztál bennem, teszem hozzá gondolatban, de ki nem mondanám hangosan. Helyette inkább térdelésből guggolásba küzdöm magamat, de a lány gyenge alakját mustrálom továbbra is. Nem lenne szívem magára hagyni ilyen állapotában, míg nem tudom, hogy biztonságos helyre került.
- Hazakísérlek - ajánlom fel ellenkezést nem tűrő hangon, mert szinte biztos vagyok benne, hogy Sara egyébként utál tartozni, főleg egy hozzám hasonló alaknak, és nem akarná növelni a listát, de szó sem lehet, hogy egyedül hagyjam. - Mit gondolsz tudsz járni, ha segítek? - kérdem, mert ezúttal nem akarom az engedélye nélkül a hátamra kapni, mint legutóbb, így amint megkapom a válaszát, a válla alá nyúlok, és segítek neki a lábaira állni. Az egyik karját átvetem a nyakamon, és hagyom, hogy a súlya egy jelentős részét a testemnek támassza, ahogyan sétálunk.
Az út csendes, csak akkor szólalunk meg, amikor útbaigazítást kérek, Sara pedig elirányít. Hogy meggyorsítsuk a dolgot, felszállunk egy szinte üres buszra, de csak a hátsó ajtón, hogy ne legyen túl feltűnő mindkettőnk zilált kinézete és a vér a lány ruháján. Szerencsére megússzuk anélkül, hogy bárki ránk hívná a rendőrséget. Amikor végül megállunk, a lány legalábbis elcsöndesedik, a fejemet a mellettünk lévő épület felé fordítom. Az evilágon túli látvány miatt leesik az állam.
- Ez lenne a… - Londoni Intézet? bukik ki belőlem majdnem, de még időben eszembe jut anyám megjegyzése arról, hogy ezek a helyek a halandók elől rejtve vannak és általában romos épületeknek vagy hasonlóknak látják őket. Mivel nem akarom, hogy Sara megtudja, mi vagyok… vagyis mi nem, mert azzal mindkettőnket bajba sodorhatna ezért a csodálatomat igyekszem gyorsan meghökkenéssé alakítani, és csak remélem, hogy Sara nem látta a szememben a felismerést. Megköszörülöm a torkom. - Ez lenne az?
Kérdem inkább a lányra nézve, készen a búcsúra.


Sara drága 






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Kedd Okt. 31, 2017 1:27 pm
Nate & Sara
Mintha a másodpercek gúnyt űznének belőlem; lelassulnak, elhalkulnak és kifolynak az ujjaim közül, akárcsak az idrisi tó partját körülölelő, hófehér homok.
Csendben nézem az engem bámuló fiút. Nate izmos karját, amit a felsőmhöz hasonlóan eláztatott a víz. Az átlátszó cseppek, akár a folyékony üveg, végigszánkáznak az alkarján, megállapodnak az ujjpercein, majd a földre hullanak, hogy ott ismételten eggyé válva egy kisebb tócsát kreáljanak a lábai előtt. A bőrét, ami ugyanolyan puhának tűnik, akárcsak az első találkozásunkkor. Puhábbnak és fehérebbnek, holott tisztában vagyok vele, hogy a csípőjénél egy aprócska heg dörzsölődik a nadrágjához, valahányszor elszalad egy újabb adag vízért. A szemeit, melyek megfejthetetlen érzelmektől csillognak, ahogy az éjsötét íriszei magukba kebelezik a gyér fénytől hasonlóan sötét íriszeit. A tekintete a hideg szél ellenére is meleg.
Csak akkor, amikor közelebb hajolva az oldalamra erősített irón felé nyúl, fogom fel, hogy esze ágában sincs magamra hagyni. Mellettem marad, pedig minden oka meglenne rá, hogy hátat fordítva a padlón remegő, szánalmas testemnek, kisétáljon az ajtón. Azok után, hogy majdnem megöltem, én lennék az utolsó, aki felróná neki.
A gyomrom összerándul, amikor Nate ujja óvatlanul hozzáér a bőrömhöz, jóllehet az arcom olyan akár egy érzelmek nélküli, rideg maszk, észre sem veszi, milyen hatással van rám a jelenléte. Még sohasem ért hozzám mondén kéz; úgy nem, hogy ne én kezdeményeztem volna, ne én kaptam volna a karjaimba a félájult testét vagy rángattam volna ki a kővé dermedt alakját egy démon szagtól bűzlő sikátorból. A mai este azonban más. A látó keze pedig már másodszorra simul a bőrömhöz, libabőrt hagyva maga után.
Bárcsak ne szorulnék a segítségére! A kiszolgáltatottság feszélyez. Utálom.
- Csak fogd meg. Ne ereszd el, bármi is történjen - utasítom, miközben a megzúzódott ujjaimat finoman az ökle köré fonom. Felszisszenek, pedig a játszótéren tapasztaltak után pont erre számítok. A tompa, lüktető fájdalom keserű ismerősként kopogtat az ablakon.
A rúnák mind a mennyországból származnak, és az ereinkben keringő, angyali vér az, ami lehetővé teszi, hogy a bőrünkre égessük valamennyit. Általuk gyorsabbá, erősebbé, ügyesebbé válunk; esélyt adnak arra, hogy egy szintre kerüljünk a mérgező tüskékkel és tucatnyi, ragacsos csáppal rendelkező démonokkal. Csakhogy a rúnák veszélyesek. A démonokra és az emberekre egyaránt.
Körülbelül tizenegy éves lehettem, amikor először olvastam az Elhagyatottakról. Azokról a mondénokról, akinek óvatlanul - vagy szánt szándékkal - a bőrére rajzoltak egyet az éjfekete jelek közül. Emberekről, akik ennek következtében elveszítették a lelküket, és immáron üreges szemmel bolyogva gyilkolászták egykori fajuk megmaradt tagjait.
A jobb tenyerem erőtlenül időzik el Nate kézfején, miközben az irón hegyét mindössze pár ártatlan milliméter választja el a nyakamtól. Soha, senki sem írt arról, hogy az ujjaink között megpihenő adamantin ártana a mondénoknak. De vajon a tény, hogy még senki sem tapasztalt hasonlót, megóv-e a bűntudattól terhes, álmatlan éjszakáktól, ha valami balul sül el, és az önzőségem miatt Elhagyatottá változtatom az oldalamnál térdelő Nate-t?
Mire észbe kapok, a irón hegye felizzik, én pedig lélegzet visszafojtva figyelem a mágikus tárgyat mustráló fiút. Látszólag semmi baja, így folytatom, amit önkényesen elkezdett.
Összeszorított fogakkal irányítom a látó tenyerét. Először egy határozott egyenessel kezdek, amit a kulcscsontomtól egészen a nyakhajlatomig húzok, majd egy apró félkörív lefelé, amit két kicsi, hajlított vonal követ. Gyorsan, mégis óvatosan mozgatom az öklét, mert bár valamilyen különös oknál fogva megbízom Nate-ben, egy részem még mindig aggodalmaskodik. Mi lesz, ha véletlenül enyhít a szorításán, ha megcsúszik a keze?
Lehunyt szemekkel adom át magam az ismerős forróságnak. A karom az oldalam mellé esik, ahogy a testem felemésztik az első lángnyelvek. Ahogy az iratze megemeli a testhőmérsékletem, a súlyos vérveszteségtől mindkét szemhéjam elnehezül.
Visszatér a fáradtság, ám ezúttal már nem félek attól, hogy átadva magam a nyugalomnak, többé sosem ébredek fel.
- Köszönöm - motyogom az orrom alatt, amikor megérzem Nate dzsekijének súlyát, jóllehet nem csupán a lovagias gesztus miatt vagyok végtelenül hálás. - Megmentetted az életem.
Nehezen veszem a levegőt, de jól vagyok; mégsem tudom szavakba önteni, hogy érzem magam. A fejem lüktet, várom, hogy elmúljon a szédülés, az ajkaim pedig vízért könyörögnek.
Kényszerítem magam, hogy Nate szemeibe nézzek, amikor két száraz köhögés között ismételten szólásra nyitom a szám.
- Az életemmel tartozom neked. Bármire is legyen szükséged a jövőben, segíteni fogok - mondom, és csak remélni tudom, hogy a hangom határozottnak tűnik, ahogy az üres templom falai visszaverik az ajtóban ücsörgő kettősünkre. - Az Angyalra esküszöm.

sok-sok szeretettel    Embarassed







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
19
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Szomb. Okt. 14, 2017 10:50 pm

 
oh bloody hell

A külvárosi kápolna félhomályában a tekintetem aggódva fut végig a lány izzadtságtól nedves arcán, mely a fényben éppen úgy csillan, mintha a hold az ujjaival végigsimogatta volna lány vonalait, melyek a láztól vonagló testétől megremegtek, és maga mögött hagyta volna az univerzum tejfehér krémjét. Szemeibe rejtette a mindent elnyelő fekete lyukak szépségét, melyek magával rántottak engem is. Homályosságuk azonban megijeszt, így minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ébren tartsam, és magamra vonjam a figyelmét. Már azt sem tudok mit beszélek, de a lány úgy látszik, érti minden szavamat, mert a válasza helyénvaló, és a kérdésre, ami a nevét illeti, készségesen felel.
- Rendben, Sara, engem Nate-nek hívnak - erőltetek magamra egy könnyed mosolyt, mintha holmi ismerkedős esten lennénk, netán rapidrandi, és azért olyan hadarósak a szavaim, mintha sietnék valahová. A lány neve úgy gördül le a nyelvemről, ahogyan egy klasszikus regény oldalai peregnek az ember ujjai között: sikamlósan, finoman, értékesen.
A kezembe vett szenteltvizes váza épp hogy csak megremeg nem merek vele semmit sem csinálni igazán anélkül, hogy megvárnám a lány utasítását, mert még a végén képes lennék tönkretenni mindent. Ki tudja, mit tehet a szenteltvíz a rúnáival? Mint ahogyan képes lettem volna sima vizet venni neki egy 24-órás boltban.
Amikor megkapom az utasítást, összeszorított fogakkal döntöm meg a vázát, félve várva, hogy mi fog történni. Bár a lány első ránézésre határozottnak tűnik, mint aki pontosan tudja, mire számítson, a sikoltás, ami kitör belőle hátborzongató. Ahogyan a hangja elcsuklik és a tiszta rettenet kitör belőle, megremegtetve a kápolna kis üvegablakait, libabőrt varázsol a karomra, és nagyot nyelve rohanok a következő adag szenteltvizért. Van egy olyan érzésem, hogy ennél sokkal több kell ahhoz, hogy kimossa belőle a mérget. Ám még ez is sokkal jobb, mint amit kígyóharapásoknál kell csinálni. Ha ki kellene belőle szívnom a vérrel együtt a mérget az nem csak hogy undorító lenne (nem mintha nem csinálnám meg), de valószínűleg mindkettőnknek kellemetlen is, hiszen nem ismerjük egymást elég jól ahhoz, hogy az ajkaim bármilyen kapcsolatba is kerüljenek nyakának puha bőrével. Percek alatt annyira beleszokok a rutinba, hogy csak megyek megtöltöm a vázát, majd öntöm is Sara nyakára, mintha nem lenne holnap, és a sikolyai a kopolyámba verik magukat, onnan visszhangoznak, míg annyira meg nem szokom a nyöszörgését és a fájdalmas nyögéseit, mintha a sajátjaim lennének. Összeszorult torokkal hallgatom, és azt kívánom, bárcsak segíteni tudnék rajta, mármint úgy igazán jobban, de tudom, hogy épp csak ennyit tehetek. Így nem csoda, hogy meglepődök, amikor a lány megragadja a csuklómat. Mivel hosszú ideje ez az első igazán tudatos cselekedete, automatikus megállok, és visszafordulok hozzá. Elkerekedett szemekkel ereszkedem térdre előtte, hogy jobban rálássak, és kiengedem a kezemből a vázát, ahogyan a tekintetem újra végigköveti a vonalait. A lány csapzott és vizes, szinte az egész fölsője átázott a sok szenteltvíztől, de legalább a vér eltűnt a bőréről és sebek tisztának tűnnek, legalábbis külsőleg. Még mindig remeg, de már nem vagyok biztos benne, hogy a hidegtől vagy a láztól.
- Persze - nyelek egyet a lány kérdésére, és az oldalához csatolt eszköz felé nyúlok. Bár anya mesélte, mi ez, és persze hallottam már, hogy mire képes és mire használják ezt az eszközt, de még sosem fogtam a kezemben, és meglep a súlya. Egy másodpercig hagyom a tekintetemet a szépen formázott tollon időzni, majd felpillantok Sara csillagszemeibe. - És most?
Esetlennek és szerencsétlennek érzem, hogy egy félájult, halál torkából szabadult lány segítségét kérem abban, hogy gyakorlatilag megmentsem, de hát én megteszek minden tőlem telhetőt, nem mintha utána tudnék Google-zni, hogy mégis mit kellene ezzel az irónnal kezdenem. Ám valószínűleg erre a lány maga is számított, mert a tenyere meleg, amikor az eszközt fogó kezemre helyezi azt, és parányit remegő mozdulattal a seb fölé igazítja annak hegyét. Csak ekkor veszem észre a sápadt bőrén sorakozó hegeket, melyek testének számtalan felületét betöltik, épp mint ahogyan azokat anyán láttam. Egy pillanatra elbizonytalanít, de ahogyan elkapom a lány tekintetét, és meglátok benne egy átsuhanó érzelmet - talán bizalom lenne? -, veszek egy nagy levegőt és a bőrére nyomom az irónt. A sistergő hangra és az égő bőr illatára nyelek egyet, de mivel Sara csak összeszorított fogakkal tűri az érzést, és a kezemet mintákat rajzolva irányítja, úgy gondolom, nem okozok neki a kelleténél nagyobb fájdalmat. Mégis hosszan kifújom a levegőt, amiről észre sem vettem, hogy bent tartottam, amikor a lány elereszti a kezemet, én pedig rácsodálkozom a tetoválásként festő formára a nyakán, mely alatt a lyukas bőre szépen lassan elkezd a szemeim láttára összeforrni.
Ekkor kapok csak észbe a lány remegésére emlékezve, és kibújok a dzsekimből, majd óvatosan a lány hátára borítom azt, bár a bőr amivel érintkezem közben inkább forrónak tűnik, mint hidegnek, de épp ugyanez történik láznál is, ezért nem akarok kockáztatni.
- Jól vagy? - kérdezem, és rögtön utána fejbe akarom csapni magamat, mert milyen ostoba kérdés már ez? Mégsem jut jobb eszembe, ahogyan a még mindig ziháló lányt figyelem, és le sem veszem róla a tekintetemet.



Sara drága  






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Szer. Okt. 11, 2017 2:09 am
Nate & Sara
Összeszorított szemekkel próbálom meg felidézni Jonah rekedtes hangját, állkapcsának ívét és gyermekded mosolyát, ami másodpercek alatt éveket fiatalít egyébként is püffedt arcán. Anyura gondolok, ahogy aput öleli, de sehogy sem tudom magam elé képzelni, ahogyan az ajtófélfának dőlve egymásba kapaszkodnak, óvó tekintetüket a kertben rohangáló gyermekeiken pihentetve. Az idrisi erdő képe elmosódik, és minden próbálkozásom kudarcba fullad, amikor a látó vékony ujjai megérintik a vállam, majd lecsúsznak egészen a kulcscsontom vonaláig. Úgy bánik velem, mintha porcelánból lennék, mintha bármelyik pillanatban darabjaimra hullhatnék a tenyere alatt, és félek, ezúttal én vagyok az, aki ostoba hazugságokkal áltatja magát.
- Sara - suttogom készségesen, habár a nevem keserűen pördül le a nyelvem hegyéről. Azzal ugyanis, hogy óvatlanul megosztom vele ezt a személyes információt, hatalmasat hibázom. Mert bár a legtöbb mondén már réges-régen megfeledkezett róla, a nevek nagy erőt hordoznak magukban. Ha tudod egy démon nevét, bármikor megidézheted. Ha tisztában vagy egy Alvilági nevével, a megfelelő eszközök birtokában bárhol megtalálhatod. Egy Árnyvadász családnevének ismeretében feltárul előtted a jelleme és családjának teljes történelme. Egy Herondale vakmerő és a végsőkig hűséges azokhoz, akik fontosak a számára. Egy Fairchild számára a család a legfontosabb. A legtöbb Ravenscar vakon követi a Klávét. - A nevem Sara.
Az alsó ajkamba harapva mérem végig a mellettem térdelő fiút. Olyan fiatal, és annyira ártatlan! A nyakamat tenném rá, hogy még sosem látott alakváltó démont, hogy még sosem küzdött évszázadokat megélt Alvilágiakkal, vagy látott megvadult vérfarkasokat. Hogy nem gyilkolt hidegvérrel.
Amikor utolsó elkeseredésében arra kér, hogy szidjam le, tiltakozásképp újfent összeszorítom a szemeimet. A fejem nagyot koppan, ahogy óvatlanul hátra döntöm a nyakam.
- Öntsd! - utasítom, minden maradék energiámat arra pazarolva, hogy a hangom határozott és kimért maradjon; hogy fent tartsam a megkopott látszatot, egy erős, legyőzhetetlen harcos képét, holott pontosan tudom, hogy másodpercek választanak el attól, hogy véresre üvöltsem a torkom.
Ahogy a mondén megdönti a virágcserepet, a körmeim apró, félhold alakú mintákat hagynak a tenyeremen. Felsikoltok, ahogy a szenteltvíz átmossa a vénáimat. A vér íze, akár a túlsózott leves, szétmarja a számat.
Remegek, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy egy helyben maradjak, ezzel lényegesen megkönnyítve a látó dolgát, akinek többször is vissza kell szaladnia a falra szerelt edényekig. A felsőm verejtéktől, vértől és szenteltvíztől lucskos - a testem vonalát követve, második bőrként oltalmaz.
- Baszki… - káromkodom két lélegzetvétel között.
Amikor a srác már épp indulna a következő adag gyógyító folyadékért, egy esetlen mozdulattal a karja után kapok. Az ujjaim lecsúsznak a csuklójáról, habár egy tapodtat sem mozdul, és ez nekem bőven elég.
Nem tudom hova tenni a szemeiben csillogó aggodalmat. Nem értem, miért néz rám úgy, mintha féltene. De ahogy a tekintetem a halovány szeplőkkel tarkított arcáról a megtépázott ruháimra vándorol, egyszeriben rájövök, hogy az, amit eddig féltésnek hittem, nem több puszta nyugtalanságnál. Feszélyezve érzi magát, mert kilátszik a kulcscsontom, mert elszakadt a melltartóm, mert két gyűszű méretű lyuk díszeleg a nyakamon. Azon sem lepődnék meg, ha a frissen szerzett sérülésem alatt elnyúló, kifakult hegeket bámulná. Fogadni mernék, hogy a legtöbb mondén lánynak bársonyos bőre van.
Hogy darabjaira törjem a ránk nehezedő némaságot, megköszörülöm a torkom, és egy kecsesnek aligha nevezhető mozdulattal a helyére seprem az alvadt vértől összeállt tincseimet, melyek így teljes egészében elrejtik a felsőtestem fedetlenül hagyott részeit.
Szemlesütve bökök az övemre erősített írón irányába. Az ablakban hagyott örökmécses lángja megcsillan az adamantin rúdon, apró fénycsíkot rajzolva a megmentőm orrára.
- Segítenél?

sok-sok szeretettel    Embarassed







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
19
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Vas. Szept. 24, 2017 3:13 pm

 
oh bloody hell

Nem hittem volna, hogy valaha megélem a napot, amikor a lány, aki olyan vagánynak és legyőzhetetlennek tűnt első találkozásunkkor, az eszméletvesztés szélén, lázas izzadtságban fürödve alig kivehetően képes csak szavakat kimondani. Hiába a helyzet iróniája, hogy évek képzése után éppen én találok rá. Én, akit először szimpla, tehetetlen embernek, vagy ahogyan ők oly nagyzolón hívják: mondénnak hitt. Azonban ennek ellenére egy csepp kárörvendés sincs bennem, mert eszem ágában sincs hagyni, hogy meghaljon, ha tehetek valamit, bármit annak érdekében, hogy segítsek rajta. Még a francos Klávét is előkeríteném, ha tudnám, hogy Londonban éppen hol tartózkodnak, pedig az egyet jelentene a lebukásommal és a születésnapomkor várt eldöntendő kérdéssel, amire egyelőre nem akarok gondolni. Egy félájult lánnyal a hátamon semmiképp. Van egy olyan érzésem, hogy időnként nincs is magánál, de mivel a lehelete a nyakamat és fülemet csiklandozza, így legalább tudom, hogy még küzd. Elvégre is egy harcos, nem? Nem adhatja fel egyetlen vámpírharapás miatt.
Már néhány sarokkal a belvároshoz közelebb vagyunk, ám még nem találtam egy 24 órás boltot sem, ami egyre kétségbeesettebbé tesz. Amikor meghallom a lány erőltlen nyögéseit, lassítok, hogy megkönnyítsem a helyzetét, és a fogásomon is javítok. Amint az árnyvadász elpihegi, amit a tudtomra szeretne hozni, erős késztetést arra, hogy fejbe vágjam magamat, és csak azért nem teszem meg, mert mindkét kezem foglalt. Hát persze, hogy nem sima vizet akart! Szenteltvíz, miért is nem gondoltam erre?
- Oké, oké, máris - motyogom szégyenteljesen, amiért ennyire ostoba voltam, és tudattalanul csak közelebb sodortam a véghez. Az egyetlen az, aminek örültem, hogy Isten háza állítólag mindig nyitva tart, tehát elég egyetlen egyet találni, és ha minden jól megy, meg vagyunk mentve. Isten biztosan értékelné a kedvező fordulat. Már ha létezik…
Egy pillanatra megállok, körbenézek a külváros házak kertjei környékén, és a tekintetemmel megkeresem a környék legmagasabb pontját, az ég felé törő templomtornyot, mely fémharangját megcsillan a derengő holdfény. Habozás nélkül annak irányába futok, és amikor meglátom a templom oldalában elhelyezett  formás kis kápolnát, mely ablakában még világít az örökmécses, még gyorsabbra veszem a lépteimet. Szinte megkönnyebbülök, hogy az ajtaját is nyitva találom, magát a helyet pedig üresen, és úgy érzem, a legrosszabbján már túl vagyunk, de nem, közel sem. Igyekszem a lehető legfinomabban, amennyire csak bírom, leültetni a földre, az egyik pad tövébe. Nem bízom abban, hogy a lány ne ájulna le, ha a padra próbálnám meg fektetni, így az a legbiztosabb, ha a földön hagyom. Legalább a kápolna padlója szőnyeggel takart, ám a lány ettől függetlenül remeg, mint a nyársfalevél, pedig a homloka forró, mint a katlan.
Kapkodva felkelek mellőle és a szenteltvizes márványtálhoz sietek. Egy pillanatig eljátszom azzal a gondolattal, hogy kézzel merem ki onnan a vizet, de azzal csak elfecsérelném a folyadékot. Úgyhogy fogom az egyik üres virágvázát az ablakból, és megtöltöm azt a szenteltvízzel, majd sietek is vissza a tudatvesztés határán súrlódó lányhoz.
- Hé… - mozgatom meg finoman a vállát reakciót várva. - Beszélj hozzám! Hogy hívnak? Hány éves vagy? Felőlem szidhatsz is, csak ne aludj el. Kell a segítséged - hadarom kissé kétségbeesetten, miközben ott térdepelek mellette. igazságtalannak tartom, hogy még homlokához tapadt hajjal, verejtékkel bőrrel, holtsápadtan is szépnek tartom. A gondolataimat azonban nem tudom megállítani akkor sem, ha sokkal sürgősebb dolgunk van.
- Mondd, mit csináljak? Csak öntsem a sebre a szenteltvizet? Vagy bele kell dörzsölni? - kérdezem, mert eszem ágában sincs további fájdalmat okozni neki. Közben finoman egyik kezembe veszem a lány arcát, és miután leteszem a vázát az oldala melle, arrébb fésülöm a haját a vértől tapadós nyakától, mely a gyertyafényes kápolnában ijesztő pirossággal ragyog, és vértől festett ujjakkal újra felveszem a vázát, majd megkeresve az árnyvadász tengermély tekintetét, veszek egy nagy levegőt, és megdöntöm a vázát.


Sara drága  






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Csüt. Szept. 21, 2017 1:02 am
Nate & Sara
Az ajkam megremeg, ahogy a látó keze a homlokomhoz ér, majd nyöszörögve tiltakozom, amikor eltávolodik, mert önző vagyok és sebezhető. Nem akarom, hogy elmenjen! Nem akarok egyedül maradni, mert félek. Rettegek, hogy mire visszaér, már túl késő lesz, hogy senki sem lesz mellettem, amikor meghalok, hogy senki sem adja majd át a szüleimnek, hogy mennyire sajnálom. Sajnálom, hogy nem voltam elég óvatos, hogy nem mondtam el nekik elégszer, mennyire szeretem őket, hogy mindent olyan természetesnek vettem.
A szívem nagyot dobban, amikor kijelenti, hogy velem marad, de hiába próbálkozom, képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet; a hálát, ami folyékony napsugár módjára szerteáramlik a vénáimban, egy újabb hőhullámmal sújtva a testemet. Szédülök, és a világ többször is a feje tetejére áll, mire a látónak sikerül megtartania.
Kicserepesedett ajkakkal, némán követem a mondén instrukcióit, jóllehet a lábaim túlságosan gyengék ahhoz, hogy megtartsák magukat, így a fiúnak saját kezűleg kell a derekánál tartania mind a kettőt. Pihegve köszönöm meg a segítségét.
Nem álmodom, pedig kellene, és ez igazán kiábrándító. Nem értem, mi történik, hogy miért így történik. Hogy miért nem peregnek le előttem a legkedvesebb emlékeim, hogy miért nem látom a szüleim arcát, hogy miért nem látok semmit sem.
Fázom, holott a testem milliónyi lángnyelv mardossa. Melegem van, noha minden végtagom libabőrben vonaglik. Okát sem értem, miért könnyezem.
Egész életemben azt suttogták a fülembe, hogy nincs is annál nemesebb dolog, mint meghalni, miközben egy ártatlant védelmezünk. De ahogy a gondolataim visszarepítenek az iskolapadba, dühödten gondolok vissza az ostoba történelemórákra, ahol az igazgatóhelyettes szüntelen az Egyezmény előtti, hősi csaták áldozatairól áradozott ahelyett, hogy elmondta volna, hogy a halál csupán a legszerencsésebb esetekben gyors és fájdalommentes.
Lebegek; valahol a valóság és a képzelet peremén egyensúlyozgatok, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Sikertelenül. Túlságosan fáradt vagyok, reményvesztett, zavarodott. Nem tudom eldönteni, hogy vajon a fejemben vagy a füleimben visszhangzanak-e az aggodalmaskodó szavak, hogy miért is aggódna értem valaki, akit kis híján megöltem az első találkozásunkkor, vagy vesződne velem egy angyal, amikor az elmúlt egy hétben többször is ellenszegültem a szent törvényeknek.
Egy pillanatra elsötétül a világ, és tudom, hogy elveszítem az eszméletem, mert mire kinyitom a szemem, már egy teljesen másik utcában járunk, messze a játszótértől és a ringlispiltől, ami olyan előzékenyen megtámasztotta a testem. A fiú kétségbeesése amatőr kérdések formájában ér el a tudatomig, és szinte elnevetem magam a saját ostobaságomon. Hogyan is felejthettem el, hogy fogalma sincs arról, mit csinál? Újfent.
- Nem bolt... - suttogom erőtlenül. Az állam nekicsapódik a vállának, ahogy egy kényelmesebb fogás reményében lelassít és dob rajtam egy keveset. A halk nyögéstől, ami elhagyja az ajkait, összeszorul a szívem. - Templom. Sze... szenteltvíz.
Már szinte a nyelvem hegyén van, hogy a hiperaktív pillanatait akár olvasással is tölthetné ahelyett, hogy tudatlanul rohangál az utcákon, de az utolsó pillanatban meggondolom magam, ami egy kisebb köhögőgörcsöt eredményez. A gyomrom összerándul, ahogy megízlelem a vérem ismerős, fémes ízét.
Érzem, ahogy a fiú izmai megfeszülnek a testem alatt, és szinte hallom, ahogy az agyában magasabb fokozatba kapcsolnak a fogaskerekek, miközben azon gondolkozik, merre tovább.
Reszketek, pedig elállt a szél. Ami azt illeti, ahhoz képest, hogy az elmúlt egy hónapban többször is bőrig áztam, a mai este szinte már egészen nyárias.
A szemeim elnehezednek, ahogy megpróbál magához édesgetni a sötét, azonban ezúttal nem hagyom magam. Küzdök, miközben elkezdem megregulázni a gondolataimat. Lehet, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol vagyunk, de attól még sok mindent tudok, amiről az engem cipelő mondénnak szemmel láthatóan halvány lila gőze sincs.
Ébren kell maradnom!
- Ki kell... - veszek egy mély levegőt, majd még egyet, ahogy a látó balra fordul és felgyorsítja a lépteit. - Ki kell mosni a ha... harapást - magyarázom két fájdalmas nyelés között. A körmeim apró, félhold alakú nyomokat hagynak a bőrén, ahogy az utolsó tartalékaimat is felhasználva belé kapaszkodom.
A lelkemet fojtogató aggodalom egyszeriben elpárolog, ahogy megpillantom az apró, külvárosi kápolnát, és földöntúli nyugalom költözik a helyére, miközben a mondén talpai alatt megreccsenő, rozoga deszkák hangját hallgatom.
Felnyögök, amikor a hátam nekicsapódik az egyik fából készült padnak, és egy fanyar grimasszal az arcomon konstatálom, hogy a halálban nincs semmi nemes vagy dicső. A halál ijesztő. Magányos.
Lehunyt szemekkel várom, hogy a megmentésemre siető fiú visszatérjen, és hogy a teste ismételten felmelegítse az enyém.
Annyira fázom.

sok-sok szeretettel    Embarassed







rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
19
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Vas. Szept. 10, 2017 10:11 pm

 
oh bloody hell

Valljuk be, hogy a folklór vámpírjairól vajmi keveset tudnak az emberek, mióta olyan elterjedt lett az a bizonyos nyálas, csillogó vámpírhapsis történet. Nem mintha én személy szerint sokat tudnék róla, de azért lehetetlen volt nem hallani róla, és azért mégsem élek egy kő alatt. Az olyan történetek, mint Dracula, Underworld és Odaát már egy icike-picike fokkal közelebb járnak az igazságról, de ezeknek az alkotóknak valószínűleg még mindig nem volt tapasztalata valódi vámpírokkal. Nekem se sok, de azért sok éjszakai járőrözés közepette az ember lát mindenfélét, és például ott volt az a Bloody Mary-t szürcsölgető Havannai vámpír az egyik klubból, aki egy egész estét képes volt végigbeszélni a Marylin Monroe-val való találkozásáról. Szóval igen, ezek alapján nem vagyok kifejezetten otthon, ha a hegyes fogú lényekről van szó. Annyit tudok, hogy léteznek és igen, vannak olyanok, akik megszegve a Törvényt, ártatlan embereket támadnak meg. Azonban még sosem volt dolgom velük, sem vámpírharapással...
Aggodalomtól lüktető mellkassal és adrenalintól lüktető érrel hajolok a lány felé, aki mámoros állapotban homályos tekintettel néz fel rám. Nem úgy fest, mint aki képes lenne bármit is csinálni, még annyit sem, hogy hívja az Árnyvadász-barátait segítségért, ami hihetetlennek tűnik az alapján, amit múltkor láttam. Ugyan nagy volt a szám, de azt még én is kénytelen voltam elismerni, hogy nagyon vagány a csaj. Ahogyan rávetette magát a démonra, és egyetlen támadásból végzett vele, az igazi profizmusra vallott, és ha ennyire kivett az erejéből egy harc, akkor annak nagyon durvának kellett lennie. Vagy ezek a vámpírharapások olyan méregként hatottak, melyekről még eddig nem volt tudomásom.
Az Árnyvadász lány szempillái megrebegnek, mint aki nem tudja nyitva tartani a szemeit, és a száját olyan erőtlenül hagyják el a szavak, hogy közelebb kell hajolnom, hogy kivehessem a lágy mássalhangzók közül a szó értelmét, mire homlokráncolva húzódom hátra.
- Oké, víz, király. Szerzek vizet - bólogatok gondolatban jegyzetelve a teendőim listájára, a legtetejére, hogy mégis mit kellene tennem, ám fel nem tudom fogni, hogy mégis hogyan lehet számára fontosabb a szomjúság, mint a tény, hogy egy nyílt seb ragyog a nyakán, közel az ütőeréhez, ami hevesen pulzál. A lány izzadtságtól nedves homlokára helyezem a kézfejemet, de azt szinte azzal a lendülttel el is rántom. Forró, akár a gyertyaláng, ha megsimogatod. Olyan lázas, mint a halálos betegek, és ettől pánik járja át a testemet. Igaz, hogy nem ismerjük egymást jól, de eszem ágában sincs hagyni, hogy meghaljon.
- De figyelj, nem hagyhatlak itt - mondom gyengéd, megértő hangon, de egy kis siettetéssel a lágy tónusok közt. Felegyenesedek, és a térdeimet leporolva a lány hónalja alá nyúlok, hogy megemeljem. Hála az erőnléti edzéseknek, viszonylag könnyen megy, de ahogyan a lány szinte összecsuklik a karjaimban, rájövök, hogy ez cseppet sem lesz olyan egyszerű, mint gondoltam. - Kapaszkodj belém, gyerünk, ez az.
Segítek a delíriumos állapotú lánynak megkapaszkodnia a nyakamban, majd a hátamra veszem, mint ahogyan a kisgyerekeket szokta az apjuk. A lány fekete bőrnadrágba bújtatott lábait a derekam két oldalán egyensúlyozom, miközben érzem gyenge pihegését a nyakamnál, ami ha nem élet-halál helyzetről lenne, lehet zavarba hozna.
- Hé, ne aludj el! Figyelj rám, a hangomra! Víz… veszek, jó? Csak mondd meg, mi kell a vámpírharapás ellen. Kell, hogy legyen valami - próbálom felkelteni és fenntartani a lány figyelmét, miközben elindulok a belváros irányába abban a reményben, hogy itt a külvárosban is találok előbb-utóbb egy szerencsétlen 24-órás boltot, ahol vehetek neki vizet.

Sara drága  






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
×Crystal Reed×
Kor :
20
Tartózkodási hely :
×The London Institute×
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér ₰ Pént. Szept. 01, 2017 2:06 pm
Nate & Sara
A vállam durván nekicsapódik a raktárépület falának, ahogy a dámpír távoztával én is megpróbálom magam mögött hagyni a dohos, por szagtól nehéz helyszínt. A sárga mentőautó neon fénye túlvilági kékbe öltözteti az egész utcát, versenyre kelve a szemeim előtt pattogó, hófehér csillagok intenzív játékával. Egy pillanatra megszédülök. Megvakít a túlzott világosság.
Magamban hangosan szitkozódom. Átkozom a szerencsém, amiért sikerült összetörnöm a telefonom, holott végre valahára kiismertem, rájöttem, hogyan használjam a gyorshívás funkciót és hogyan készítsek videófelvételeket az edzéseimről, hogy aztán a képkockákat elemezve jobbá és jobbá váljak. Nyöszörögve teszem meg a következő lépést.
Ahogy a testemre rajzolt rúnák fokozatosan elhalványulnak, úgy lassulok. Mindössze két útkereszteződésen sikerül átvonszolom magam, mielőtt feladnák a lábaim.
Térdre esem, és a fájdalom végigcikázik a testemen; le a sípcsontom mentén és fel, egészen a combomig. Könnyek gyűlnek mindkét szememben. Az egész világ elhomályosul és hirtelen másra sem tudok gondolni, csak arra, hogy meghalni mennyire egyszerű. Egyedül, mondén szemektől védve, távol az Intézettől, Idristől és mindenkitől, akivel valaha törődtem, és aki viszont aggódott értem.
Lihegve mászok el a homokozó széléig. Az apró szemcsék hozzáragadnak a vértől és izzadságtól nyirkos bőrömhöz, és felnevetek, mintha ennél viccesebb jelenséggel még sohasem találkoztam volna. A szívem a torkomban dobog, a karjaimban, az ujjaimban. Az egész testem egy hatalmas impulzus, mint amikor egy fárasztó edzés után még a zuhanyrózsa alatt is csupán a monoton dübörgést hallod, víz ide vagy oda.
Ülésbe tornázva magam, megpihenek a ringlispil tövében. A törzse olyan, akár egy fa. Megtartja a súlyom, amikor a lábaim már nem képesek rá.
Végigtapogatom az övem és a tenyereimet használva előhalászom az irónom. Olyan apró, akár egy ceruza. Megcsillan rajta a fény. Habár a dámpír harapása miatt az iratze képtelen lenne teljes mértékben meggyógyítani, nem adom fel. Összeszorítom az állkapcsom és felkészülök a fájdalomra, majd a tenyerem a földre hullott eszköz fölé emelve, óvatosan megérintem azt. Az ujjaim pulzálnak, és bár a kín eleinte elviselhető, a csontjaim mintha taszítanák egymást. Mint két mágnes azonos színre festett oldalai; nem érnek egymáshoz, nem kerülnek túlzott közelségbe. Az irón túl vékony ahhoz, hogy kitöltse az űrt. Nem tudom megfogni.
Felnevetek a lehetetlen fordulaton, majd lenézek a törött ujjaimra és a dzsekim alól kikandikáló, fekete vonalakra. Ha meghalok, a rúnáim megszűnnek létezni, akárcsak én, így nem félek attól, hogy nem találnak rám. Viszont parabatai nélkül senki sem érzi majd, hogy a szívem megszűnt dobogni. Senki sem fogja tudni, hogy hová tűntem; hogy árulóvá váltam-e vagy pusztán kileheltem a lelkem. Talán egy mondén megszán, és jelöletlen sírba temetnek, távol a rokonaimtól, a Csontvárostól. Semmivel sem jobb, mint a kiátkozottaknak jutó keresztutak. Összeszorul a szívem.
Egy tenyér nehezedik az arcomra. Nagy és meleg. Erőszakos. Úgy forgatja a fejem, mintha egy marionett bábú lennék, egy zsinórokon lógó szerencsétlenség, és bár legszívesebben ráordítanék, még visszavágni sem tudok. Annyira fáradt vagyok.
A tekintetem elidőzik a fiú vonásain. Biztos vagyok benne, hogy már láttam valahol, de az agyam annyira ködös, hogy hosszú percekbe telik, mire arcon csap a felismerés. A látó srác, aki Árnyvadásznak képzeli magát. Erőtlenül bólintok.
Egy pillanatra elsötétül a világ. A szemhéjaim ólom súlyúvá válnak és ránehezednek az íriszeimre. Nem látok semmit, senkit. Elönt a pánik.
- Vizet - suttogom, abban reménykedve, hogy az agyam nem gúnyolódik, hogy az ismeretlen idegen még mindig mellettem van, hogy valóban mellettem van. - Vizet…

sok-sok szeretettel    Embarassed




A hozzászólást Sara Ravenscar összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Szept. 20, 2017 10:05 pm-kor.





rules exist for a reason - when you don't follow them
people get hurt
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
» Tom Holland
Kor :
19
Tartózkodási hely :
» london
Csatlakozás ideje :
2017. Jul. 08.

Témanyitás₰ Tárgy: Rozsdás játszótér ₰ Szer. Aug. 16, 2017 12:11 am

 
oh bloody hell

Ilyen nincs. Ez nem történhet meg. Lehetetlen.
Biztos vagyok benne, hogy statisztikailag kevesebb esély volt erre, minthogy megnyerjem a lottót. Akkor meg hogyan?
Ha hinnék a Sorsban, akkor azt mondanám, hogy szánt szándékkal hozott minket össze újra, de mivel annak a híve vagyok, hogy mi alakítjuk a saját végzetünket, ezért csak a véletlenre tudom fogni a dolgot. Már egy teljes hét eltelt az Árnyvadász-lánnyal való találkozóm óta, és a varrat szépen gyógyult, így fölöslegesnek láttam, hogy továbbra is otthon lógassam a lábamat. Még ha a szaltókat nem is kockáztathatom még meg, mert felszakadhat a seb, bármilyen felületi is legyen, attól még nem akarok kijönni a gyakorlatból. Ezért döntöttem egy átlagos járőrözés mellett, hogy megnézzem, minden rendben van-e az utcákon. Felpattantam a buszra, és leszálltam a legkülső zónában, ahonnan visszafelé sétálva egy régi rock nótát dúdolgatva hangolódtam rá az estére.
A bogarak ciripelése, a hold átsütő, derengő fénye, a meleg nyáridőben kellemes szellő és csend alapján egyáltalán nem úgy tűnt, mintha bármi is felzavarná a helyiek nyugalmát, ami bár gyanús volt, örültem neki. Talán a lány jelezve a szeretett Klávéjának, hogy elkellne több ember az utcára, és a távollétemben is gondoskodtak a biztonságról.
Vagyis majdnem.
Amikor meglátom az összeroskadt alakot a játszótéri ringlispíl tövében meg sem fordul a fejemben, hogy egy részeggel lenne dolgom. Sehol egy üveg, a közelben meg egy kocsma sincs, csak raktárhelyiségek a Temze e külvárosi részének partján. A fekete öltözékű lány beazonosításában a Hold segít, ahogyan közelebb lépek, és a számat önkéntelenül is elhagyja egy meglepett felszisszenés.
- Hé, mi….  Mi történt? - bukik ki belőlem a kérdés azonnal, ahogyan térdre ereszkedem a az eszméletvesztés határán táncoló lány mellé. Elsőre úgy néz ki, mint aki a jelenlétemet sem venné tudomásul, ezért a két kezem közé fogom bársonyos tapintású, de most hideg izzadtságtól nyirkos arcát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen.
- Emlékszel rám? - kérdezem a rebbenő szempilláit figyelve és a rosszulléte okát keresve. A sötét ruhától szinte semmit sem látni, ezért az egyik kezem lejjebb csúsztatom, de már a nyakánál megakadok a nedvesség érzetére. A tenyeremet karmazsinvörösre színező folyadék láttán hirtelen megcsap a vér szaga, és páni félelemmel nyílik tágra a szemem, ahogyan a seb után kutatok, hogy megállapíthassam a komolyságát. - Egy démon volt vagy… - igyekszem szóra bírni a lányt, de abban a pillanatban, ahogyan a hosszú, dús fürtjeit átdobom a másik vállára, a vérrel borított sápadt hattyúnyakán megpillantom a jellegzetes fognyomot.
- Jaj, ne - szakad ki belőlem a kétségbeesés, mert lehet, hogy nem ismerjük egymást, de eszem ágában sincs hagyni, hogy elvérezzen vagy vámpírrá változzon. Hosszú éjszaka áll előttünk, az biztos.


Sara drága  






Some legends are told
Some turn to dust or to gold
But you will remember me
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Ajánlott tartalom
honey, keep my secrets well


Témanyitás₰ Tárgy: Re: Rozsdás játszótér


Vissza az elejére Go down

Rozsdás játszótér
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: