Egy újabb nap amit eltölthetek az egyetem légterében. A még új padok amiket már össze is firkáltak néhány unatkozó diákok kezeik állttal. Ennek ellenére a légtér jobb mint anno az imádót általános és középiskolai éveknél. Nem hiába szeretek ide járni. Jó tanárok, remek tanuló társak, de mint mindennek ennek is van árnyoldala. Nem kicsit magas az elvárás és barátkozásilag is volt némi problémám. A megmaradt lázadó stílusú külsőm miatt mindenki azt hitte, hogy csak a szerencse miatt vagyok itt és én fogom lehúzni az iskolát és őket, ha szóba állnak velem. Nos csak az első volt igaz. Fáradtan konstatáltam, hogy késésben vagyok, így sietősebbre fogtam lépteimet és a parkon keresztül gyorsabban értem volna oda. Ám szemem megállt egy lányon aki épp az egyetemet nézte. Nem láttam még erre felé biztosan új diák lehet. De az is lehet, hogy csak egy nézelődő aki kíváncsi az iskolára. De még is olyan fiatalnak tűnik olyannak aki épp gólyásnak készül ide. Egy ideig csak álltam és a nem létező borostámat simogattam. Oda menjek, vagy ne? Itt is hagyhatnám mondván, hogy valaki, majd oda megy hozzá, ha más nem a portás. Ám azonban az emlék, hogy, hogy néztek rám mikor én is gólyás voltam megköveteli, hogy oda menjek. Álltam még néhány percig mikor elhatároztam. Egy életem, egy halálom oda megyek, csak nem sül ki belőle valami nagy marhaság. Magabiztossággal lépek felé mikor egy igen tisztességes távból megszólítom. - Szia! Nem láttalak még erre felé. Új vagy itt? - veszem elő kedves énemet és szelíd mosollyal nézek rá. Ha kiderül, hogy valóban gólya akkor természetesen segíteni fogok neki, ám, ha nem akkor, majd rögtönzők. Egyet biztosan tudok, hogy nálam fiatalabb. És ezt honnan veszem? Egy két centi eltérés és nem kicsit emlékeztet néhány olyan személyre akik közel állnak hozzám abból az időszakból mikor még csak első évesek voltak.
Bocsi a késésért
Venus Cooper
Félvér
hell, and fair land «
Tartózkodási hely :
2017. Dec. 16.
Csatlakozás ideje :
Re: Egyetemi park ↠ Szomb. Júl. 28, 2018 1:46 pm
Jenny && Vee
Most, hogy megtaláltam az apámat, nem tudnám leírni, hogy milyen érzések kavarognak bennem. Őszintén bevallom, nem ilyen fogadtatásra számítottam. Konkrétan elhinni sem akarta nekem, hogy a lánya vagyok, pedig láttam rajta és éreztem, hogy ő is érzi, hogy az energiánk közös, ugyanolyan, főleg mivel félig démon vagyok, mivel ő az apám. Majdnem megölt és ez azért nem olyan dolog amin az ember az egyik percről a másikra túl tud lépni. Nem voltam naiv és sosem gondoltam arra, hogy az első találkozásunk olyan lesz, hogy egymás nyakába borulunk sírva és olyanok leszünk, mint egy család, mint minden normális apa-lánya kapcsolat, de azért az még a fejemben sem fordult meg, hogy megakar ölni. Sokkal egyszerűbb lett volna a dolgom, ha anyám nem titkolja el a létezésemet és mesél Luciferről, és akkor nem csak azokat kellett volna tudnom róla amiket a legendák írnak róla, vagy amiket a sötét utcákon kihallok a suttogásokból. Nem maradtam sokat Pandemoniumban, apának igaza van, nem nekem való az a hely, bár úgy gondolom, hogy ha elmondom, hogy Lucifer az apám akkor 100x is meggondolja az adott illető, hogy akar-e engem bántani vagy sem, mert nem hiszem, hogy létezik a földön bárki aki magára akarná haragítani a Sátánt. Egy napot maradtam a városban, hogy körbe nézzek. Olyan ez a hely, mint amilyen Csernobil lehet. Régen biztos gyönyörű volt, most pedig… lepukkant és a természet kezdi vissza venni az irányítást. Lerombolt, elhagyatott házak, halk suttogások az árnyékokból. Nem egy túl bizalomkeltő hely azt meg kell hagyni, ezért is jöttem el aznap este onnan és visszatértem New Yorkba. Pár napig nem igazán mozdultam ki a hotelből ahol kibéreltem egy szobát, mert annyi gondolat járt a fejemben, hogy konkrétan saját magamon nem tudtam kiigazolódni, most viszont, hogy a fejem kezd kitisztulni úgy döntöttem, hogy beiratkozok egy egyetemre. A Tündér Birodalomba soha nem volt alkalmam suliba járni és habár apám nyomdokaiba akarok lépni, hogy büszke lehessen rám, de ettől függetlenül úgy érzem jó lenne, ha betudnék épülni a mondének közé. Gyalog tettem meg az utat a hotel és az egyetem közt, de nem is olyan nagy baj, jól esett sétálni kicsit. Amikor belépek az egyetem parkjába, eláll a lélegzetem. - Igen, itt van a helyem. – suttogom halkan magamnak. Gyönyörű ez a hely, mintha nem is az egyetemen lennék.
River Luna Villalobos
Vérfarkas
25
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Aug. 12.
Csatlakozás ideje :
Egyetemi park ↠ Pént. Aug. 18, 2017 3:12 pm
LEZÁRT JÁTÉK
Adrianna&River
I won't give up on my education
Annyira szerettem régen egyetemre járni. Imádtam, hogy mindig emberek közt lehetek, hogy laza az órarendem, hogy azt tanulhatom, ami érdekel, és amit élvezek. A kedvenc helyem az egyetem kávézója volt, ahova bármikor beléptem minden asztalnál ismerős várt rám, sztorikat meséltek nekem és én is megosztottam néhány dolgot a többiekkel. Élveztem, hogy füzeteket és laptopot cipelgethetek, a jegyzeteimet rendezgethetem, és perverz módon élveztem az előadásokat is. A legszenvedélyesebb tanárokat, professzorokat hallgatni egy örök élmény marad számomra. Annyi minden tudást és bölcsességet adtak át, és olyan átéléssel mesélték a legérdektelenebb dolgokat is, hogy az ember nem tudott nem tanulni valamit tőlük. Áradt belőlük a tudás. Kár, hogy sajnos hátat kellett fordítanom ennek az életnek, a tanároknak, a diákoknak. Sosem voltam egy stréber lány, viszont az irodalom magával ragadott, s amelyet szintén el kellett hagynom ismeretlen időre. Amióta itt vagyok New Yorkban, nem csinálok mást, csak könyveket árulok. Persze, mindenem a könyvek, a regények, a verseskötetek, csak hát más irodalmat tanulni, mint piti limonádé best-sellereket rendezgetni egy poros polcon. Azóta visszavágytam a pad mögé, hogy az kidobott magából, és elhatároztam magam; Beiratkozom ide, New Yorkba az egyetemre. Sok macerás ügyintézés árán ugyan, de sikerült összehoznom a beiratkozásomat, igazán elnézőek voltak a velem ért kellemetlenségek miatt. Ki hitte volna, hogy az erőszak ilyen előnyökhöz juttathat egy magamfajta senki leányt. Tudom, nem illik ezzel viccelődni, a mai napig vannak rémálmaim az esetről, de így könnyebb feldolgozni számomra a történteket. Alig emlékszem valamire, talán ez az egy szerencsém. Nincs arc, amit amellé a beteg állat mellé társíthatnék, így a legrosszabb estéken sem képzelem el őt, ahogyan fölém hajolva bánt, megharap. Talán emiatt sikerült hamar továbblépnem, hamar lábra állnom. Nem kell mit elfelejtenem, a mérgező emlékképek nem vertek tanyát az elmémben, legalább mentálisan valamennyire tiszta maradtam. Izgatott vagyok már, milyen lesz az első napom az egyetemen. Kicsit öreg vagyok elsőévesnek, legalábbis az évfolyamtársaim az irodalomszakon mind fiatalabbak nálam, de ez sem tántorít el tőle, hogy szóba elegyedjek majd velük. A kampusz hatalmas, azt sem tudom merre kell mennem, és vigyorogva forgolódom, mint egy idióta. Vállamon csüng a fekete laptoptáskám, hátamon a kicsi farmeranyagból varrt hátizsákom, pont, mint három éve az első napomon. Nem ismerem magam itt ki, ellentétben az előző egyetemmel, ahol túrákat tartottak nekünk, eligazítottak bennünket többször is, itt nem nagyon látok térképeket, instruktorokat. Lehet, a gólyáknak volt valami rendezvény, amiről sikeresen lemaradtam, mert a jelentkezésemmel keringtem a hivatalok között. Utálom a bürokráciát! Az online órarendem szerint perceken belül kezdődik az első előadásom, kínos lenne máris késni. Utolsó reményem a bejárat felé igyekvő néhány diák, akik egy holtkóros hadsereg utolsó élő tagjainak tűnnek a távolból. Megszaporázom a lépteimet, és elkapom az egyik sötét hajú lány vállát, remélem nem ijesztem halálra azért. - Szia, bocsi, ma van az első napom és fogalmam sincs merre kell mennem. - nyújtom felé mosolyogva a mobilom, ahol a terem neve hatalmas betűkkel le van írva.
Kezdőlap
Re: Egyetemi park ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:47 pm
