Cellák

Fogalma sincs Clary-nek a helyzetről. Normális esetben minimum ellenkeztem volna, de ezúttal jóváhagytam a Klávé döntését. Azonban ez sokkal mélyebbre hat, mint hogy megmentsem Alec-et. Azért tettem, mert jól tudom, megszegtem a törvényeket, de nem is ez a legnagyobb baj. Elmentem Valentine-al, amire jó cél vezérelt, viszont fogalmam sem volt róla, hogy képes lesz valóban megtörni. De megtette és megtenné újra. Jól tudja, hogy az egyetlen személy aki hatással van rám, az Clary és ezt remekül ki is használta. Emiatt pedig jobb nekem ide bezárva, mert így nem használhat fel az aljas kis terveinek részévé. A fegyvere vagyok, egy olyan fegyver, aki ha látja a szeretteit – leginkább Clary-t – bajba kerülni, akkor bármire képes. Persze ezt nem tudom, hogyan adhatnám a tudtára, hiszen testvérek vagyunk. De ez az egész szörnyű, hiszen én még mindig szerelmes vagyok belé és teljesen elképzelhetetlennek találom, hogy mi testvérek legyünk. Valentine bogarat ültetett a fülünkbe, de én továbbra is merőn állítom, nincs sok valóságalapja. Azonban Clary elhitte és ezáltal nekem is úgy kell tennem, mintha azt hinném, testvérek vagyunk. De Valentine rosszul mondta, nem ezért vonzódom úgy hozzá, hanem mert bátor és már a kezdetektől fogva kiállt azért, ami fontos számára – az anyjáért – és még Alec-el is képes volt szembeszállni, ami megjegyezném nem csak mulatságos volt, de igen bátor cselekedet is. Nem sokan mernek vele szócsatázni. De Őt nem érdekelték a kritikák, csak tett azért amit el szeretett volna érni. - Nem szabadna itt lenned, Valentine mindent felhasznál a Klávé ellen amit rólad tudok. - Arról nem is beszélve, hogy enyhe túlzás, hogy ok nélkül vagyok itt. Mindenki úgy hiszi szövetkeztem Valentine-al és megöltem egy farkast. Arról nem is beszélve, hogy már magam sem tudom képes lennék-e teljes hűséget esküdni a Klávénak. Annyi minden történt, hogy úgy érzem, egy részem a hajón maradt a Kör tagjaival én pedig csak részben létezem. Nem tudom mit kéne mondanom vagy cselekednem. Jóformán még örülök is, hogy be vagyok zárva. Én, aki gyűlöl bezárva lenni. - Nem akarom, hogy bajod essen - Kinyögöm végül teljesen nyersen azt, amin idáig az agyam kattogott. Talán ettől én is megnyugszom részben, mert attól tartok, hogy Valentine meg fog keresni és tényleg felhasznál a Klávé ellen. Akkor pedig jobb ha Clary nincs a közelben, vagy az életem részesének sem részese többé. Nem azt mondom, nem szeretném ha végleg elfelejtene, de úgy hiszem jobb lenne, ha egy időre kitörölné a létezésemet. Mintha nem lennék és soha nem is ismert volna. Így védhetem meg a leginkább. - Csak felejtsd el, hogy ismertél! - Morgok rá, ezzel is sulykolva belé, hogy megutáljon és végleg itt hagyjon.

Megfogom a rács egyik vasszerkezet részét, de nem reagálok egyből. A vonásait figyelem és egyszeriben elsavanyodom tőle. Semmi keresnivalója idelent, mégis lejött és nem egy kényszer hang mondta cselekvés hozta le ide, hanem valóban kíváncsi rám. Ez egyszerűen elszomorító. Volt egy ártatlan mondi, aztán lett a betolakodó, a személy akibe beleszerettem. Aki aztán a húgom lett és ismét beleszerettem. Jelenleg pedig fogalmam sincsen hányadán áll a kettőnk kapcsolata, vagy hogy éppen mekkora a köztünk éktelenkedő gát. Elmentem Valentine-al, de nem Clary miatt. Pontosítva, nem csak miatta, én a családomat védtem és kapaszkodtam két kézzel abba, amibe tudtam. El kellett mennem vele annak érdekében, hogy megmentsem azokat akiket szeretek. Hát nem ironikus? A szeretet pusztítani képes és akit szeretnek, elpusztul. Mégis én a puszta szeretetemmel mentettem meg másokat. Nos akkor, hogy is van ez, pusztul nem pusztul? - Pedig jobb lenne ha nem lennél itt. - Hangom továbbra is nyers, nem tudom mit érezzek vagy mit gondoljak. Az ösztönös cselekvés pedig a mindennapokhoz tartozik. Tulajdonképpen azért vagyok ilyen sablonos, mert nem tudom mit is szeretnék. Hogy Clary itt legyen, vagy hogy elmenjen. Viszont egyenlőre nem küldetem el, mert örülök, hogy láthatom, még ha a köztünk húzódó rács gátol is körülbelül minden testi kapcsolatot, érintést és társait. - Miért jöttél? - Idegességemben járkálni kezdek, őszinte leszek. Nem akarom, hogy Hodge mindent halljon, azt akarom, hogy kettesben beszélgethessünk és végre átkarolhassam, mert hiányzott. Piszkosul hiányzott, ehhez kétség sem férhet. De mihelyt Alec-el megmenekültünk, szinte azonnal el is fogtak, alig láthattam Clary-t és nem volt alkalmam átkarolni, vagy megcsókolni.
Észre sem vettem, de szinte napok alatt szerettem bele ebbe a lányba, holott előtte azt sem tudtam milyen az ha valakit szeretnek. Teljesen elzártam ezt a részét valódi énemnek a fájdalom és a pusztulás kiküszöbölésére. De mind hiába, tudtam, hogy majd lesz valaki, aki ezt ismét előcsalogatja belőlem. De közel sem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan fog megtörténni és nem lesz időm felkészülni. Most pedig nem vagyok a csúcson és azt kívánom, Clary bár ne látna így, bár több időnk lenne. Mert jól tudom, innen élve nem juthatok ki. Képtelen lennék határtalan hűséget fogadni a Klávénak, hiszen eddig is megszegtem az összes szabályát ami csak létezett. Nem hazudhatok mikor a lélekkard a kezemben van. Minden kifog derülni és száműzni fognak a legjobb esetben. Legrosszabb esetben pedig halál vár rám. Semmi több, csak a sötét és rideg halál.

Mindössze néhány napja, hogy Aldertree beállított a személyi „Klávé kutyáival” és elhurcolt Csontvárosba. Azóta a kedélyeket rontotta a tudat, hogy a mellettem fekvő cellában nem más, mint Hodge arca köszönt vissza. Ha ez pedig nem lenne elég kínzás, akkor ott van a tudat is, hogy jelenleg reménytelenül sebzett vagyok, sebesült és senkit nem óhajtok látni. Természetesen ez senkit sem érdekel, hiszen Aldertree még szenvedni sem hagy magamban és már Clary is járt korábban itt. Meg sem lepődnék ha ismételten beállítana. Persze semmi bajom a látogatásával, még ha az ellenkezőjét is mutatom. Örülök, hogy láthatom, de annak nem, hogy ő ilyen állapotban lát. Kész katasztrófa, hiszen az egy dolog, hogy már lemondtam régi nőcsábász hobbimról, az meg egy másik, hogy Clary-vel annyi mindenen mentünk már keresztül, hogy nem kívánom neki ezt a látványt. Két tíz centiméteres heg éktelenkedik az arcomon és rengeteg horzsolásnyom és piszok borítja szerte a testemet. Nem volt szerencsés az iménti menetem, amit még idekerülésem előtt műveltünk le Alec-el. Így érthető okokból azzal már nem is törődök, hogy felsőm elszakadt és piszkos, ahogy azzal sem, hogy a hajam, akár amit zsírban áztattak napokig. Talán ez is történt míg nem voltam ébren. Ha pedig már idáig süllyedtem, megemlíteném, hogy a Néma Testvérek legújabb és legkedveltebb kínzási módja az álmokban rejlik. Lehunyom szemeimet és már be is villannak a képek. Az összes gyilkosság, az este, mikor Hodge-ot megszabadítottam egyik kézfejétől. Mikor Clary megsérült, vagy képen törölt, vagy esetleg teljesen más. Néha annyira változatos, hogy olyan is terítékre kerül, ami meg sem történt, nem létező, vagy talán a jövőre utalhat.
Felállok az ágynak nevezett vasdarabról és a rácsokhoz megyek, majd azoknak szemből nekitámaszkodva figyelem a Néma Testvért velem szemben. Azon jár az agyam, hogy hogyan kenyerezzem le, hogy idetegye robusztus ujjait és kiengedjen ezáltal erről a fennverte szent helyről. Valahogy olyan nyugtalanító a tudat, hogy egy olyan helyen vagyok tömlöcbe száműzve, ahol Ősapáink és Ősanyáink el lettek temetve és megannyi árnyvadász velük együtt őrzi emlékét mindössze csontvázaikat vagy koponyáikat hátrahagyva. Nem is értem magamat, örülnöm kéne, hogy egy ilyen „Csendes” helyen hajthatom álomra szemeimet. Csakhogy tényleg ott a probléma, hogy egyáltalán nem kívánok elaludni, sokkal jobb míg ébren vagyok, de ez sajnos immáron már kimerülésbe torkollott. Fáradt vagyok, nyúzott és fáj a fejem is. Pontosan olyan tünetektől szenvedek, mint egy kialvatlan ember. De nekem ez a dolog nem oldódik meg egy nyugtatóval. Mégis lehunyom szemeimet és már jönnek is a rémképek, így kinyitom azokat és bosszús tekintetemet a még mostanáig sem mozduló Néma Testvérre szegezem. Szemeimmel azt sugárzom, hogy nagyon megbánja még, hogy rémálmokkal és rémképekkel gyötör. De tudom, nem tehetek semmit ellene és ha kint is lennék, ha megölném vagy ha csak hozzáérnék, a Klávé egészen biztos kivégeztetne. Nem mellesleg teljesen jogosan.
Cipőlépteket hallok, ami arra utal, megint kapok némi társaságot. Mikor meglátom a sarkon a nőies cipő orrot, rengeteg minden megfordul a fejemben. Mint például, hogy remélem nem Izzy szánta rá magát, hogy lejöjjön. Vagy hogy Clary megint lejött zsörtölődni. De mindenesetre nem túl sok időm van elmélkedni, mert amilyen gyorsan a cipőt láttam, olyan gyorsan termett előttem a viselője is. Kizárásos alapon Clary-vel állok szemben és egy ócska grimaszt engedek meg magamnak. - Menj innen. - Szólalok meg nyersen, bizton bízva, hogy nem sarkon fordul és elviharzik, hanem némi társaságra mégis lelek. Hát nem érdekes? Egyszerre szeretném, hogy maradjon és hogy elmenjen. Valójában én magam sem tudom, mit szeretnék, főleg nem azt, hogy Clary-től mire vágyok.