Kikötő
Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.





 



Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vezetőségünk
Fordulj hozzánk

Clary Fray
Alapító adminisztrátor
pmprofil
cissy, katherine, cornelia, raven
Simon Lewis
Admin
pmprofil
curtis, daimon, victor
Leonert Delight
Admin
pmprofil
Blaire, Jules
Sebastian Verlac
Admin
pmprofil
Dylan, Caleb
Csicseregj valamit
Mondj el bármit

Az előforduló hiba vagy észrevétel bejelentése e-mailben vagy privát üzenetben esedékes!!!
Ha írtál, jelezd a chatben, ha nem kapsz választ két napon belül, jelezd ismét a chatben :)


Utolsó bejegyzéseink
Gyorspostával firkálva
Nappali
firkálta:  Zachary Storm
Today at 4:20 pm-kor

Nappali
firkálta:  Alice Whitley
Yesterday at 10:50 pm-kor

Avatarfoglaló
firkálta:  Zachary Storm
Yesterday at 9:25 pm-kor

Zene ajánló
firkálta:  Astrid Biersack
Yesterday at 6:55 pm-kor

Bérház alagsora
firkálta:  Isabelle Lightwood
Yesterday at 8:47 am-kor

Froy Gutierrez
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 9:37 pm-kor

Club mögötti terület
firkálta:  Alice Whitley
Hétf. Okt. 16, 2017 8:20 pm-kor

Poison After Bite
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 6:32 pm-kor



Jelenlévő fórumozók
Itt rontják a levegőt

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


Legtöbbet firkáltak
Legszorgosabb tagjaink

Astrid Biersack
 
Alice Whitley
 
Clary Fray
 
Cerviel
 
Sebastian Verlac
 
Gabriel Sinclair
 
Benedict Ericson
 
Zachary Storm
 
Raven Carpenter
 
Cissy Parker
 

Share| .

Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Angyal

Tartózkodási hely :
⚚ New York ⚚

Csatlakozás ideje :
2017. Jun. 23.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Hétf. Okt. 16, 2017 5:37 pm Gabriel Sinclair
Liámnak


602


     




A friss levegő mindig jót tesz. Az orvos is szinte kötelezően előírta, hogy érdemes hosszabb sétákra térnie ha úgy érzi van elég ereje hozzá Liának. Én pedig noha semmilyen téren nem konyítok ehhez a mondén orvosláshoz jó szerével hiszek neki. Van némi sejtésem mit és hogy kell, de persze vérfarkasgyerekről beszélünk, ami már önmagában problémás. Viszont szinte biztosan tudom, hogy mellettem Corneiának semmi baja nem eshet, s nem célom egy újabb napra pláne nem egész hétvégére bezárni őt a lakás négy fala közé. Elhiszem hogy rossz, főleg akkor ha az ember hozzászokott s valamilyen kényszeredett oknál fogva mindez megváltozik.
Igaz a múltkori eset óta talán tanult s talán tényleg belátta, nem az ellensége vagyok, sőt mit több egyenesen jót akarok neki. Tény hogy nem feltétlen érdemelné meg, de sosem voltam szőrös szívű. Azt mindig is Michre hagytam. Így mit ad az ég, Conrelia mellettem ül a hófehér maseratti cabrioban ahova a szél szelíden csap be. Stabilan és biztosan vezetek, nem épp lassan, mert ezzel a kocsival úgy nem lehet de nem is száguldozom, hiába megtehetném. Egyrészt nem akarom megijeszteni, másrészt büntetést sem szívesen fizetnék. Mostanság előszeretettel mindenből botrányt csinál a média, még egy apró gyorshajtási csekkből is...
A pilóta szemüvegem mögül rápillantok és elvigyorodom csibészes kisfiúsággal, mint aki épp valami eszméletlen nagy csintalanságon töri a fejét. Remélem ugyanis tetszeni fog neki a meglepetésem, azt meg még jobban hogy élvezni is fogja. Már maga a kocsi ledöbbentette, pláne az, mikor Taylor ajánlkozása ellenére elutasítottam a lehetőséget hogy a biztonságot nyújtó limóval közlekedjünk ki a kikötőig.
Vezetni akartam. Érezni azt a fajta szabadságot, amelyet a sebesség nyújthat. Ideális egy sportkocsi ha már a szárnyaimat nem használhatom. A cabrio pedig azért alkalmas választás mert a tengerparti szél sós édes illata hamarabb megcsap semmint előbukkanna maga a vízfelszín. Érezni akartam ezt, azt a fajta bizsergető izgalmat amely mindig elfog időnek elejével ahogy a vízközelbe érek. És épp ezért mosolygok egy dedós gyerek módjára, amit Lia jó eséllyel nem tud hova tenni. Ezért lépek a gázra erőteljesen ahogy zöldre vált a lámpa és élvezettel hagyom hogy arcomba a szél belekapjon miközben a nyomaték az üléshez présel mindkettőnket.
Az orrom hálásan bontja atomjaira a levegőt és tölti meg vele a tüdőmet, ahogy befordulunk a móló dokkolósorához. A hajók impozánsan sorakoznak, mind egytől egyik a maga egyedi pompájában. Ahogy leparkolok a privát parkolóba másodpercek alatt pattanok is ki és kerülöm meg a kocsit. Ajtót nyitok a lánynak és a kezem nyújtom hogy kisegítsem. Nem kérdez semmit én pedig nem mondok semmit. A slusszkulcsot hanyagul dobom oda az egyik felém siető és minket üdvözlő embernek, akin a kikötői rendészet egyenruhája van. Nem is foglalkozom vele többet, tudja jól a dolgát, helyette Lia kezét fogom meg összekulcsolva ujjainkat és invitálom magammal az egyik legszélesebb kikötőrész felé.
- Gondoltam kedved lenne kimozdulni ennyi szobafogság után és... nos, szeretnélek kárpótolni azért, amiért el kellett ezt tűrnöd. Feltételeztem lenne kedved esetleg hajókázni egyet.
Somolygok egy pillanatig, miközben figyelem az arcát. Hagyom hogy körbenézzen, hogy lenyűgözze a látvány. Aztán halk szelídséggel közlöm.
- Ez itt mind az enyém.
Egyetlen széles mozdulattal mutatok közbe. Vagy tíz hajó áll mind különböző. A jacht hófehér teste és fekete ablaküvege, melyben a nap és a víz elegye csillanva tükröződik talán az egyik legimpozánsabb.
- Ha szeretnéd bármelyiket kipróbálhatjuk.
Szelíd mosollyal arcomon pislogok és hagyok neki némi időt feldolgozni a dolgokat.
- Ámbár ha rám bízod a döntést akkor vitorlással szeljük a habokat. Az Eve elő is van már készítve. Brandon gondoskodott róla.
Ez persze nem azt jelenti hogy a többi ne lenne útra kész, maximum negyed óra várakozási időnkbe kerül hogy az utolsó simításokat is elvégezzék a hajókon. A kérdés abszolút Lián múlik, melyiket is preferálja jobban.


kredit










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Mondén

Tartózkodási hely :
▄▀ new york

Csatlakozás ideje :
2016. Aug. 09.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szomb. Okt. 14, 2017 10:35 am Cornelia Maxwell
to my angel
Nem akartam Gabe-t megbántani, de tudom, hogy a legutóbbi húzásommal nagyon kihúztam nála a gyufát. Hallgatnom kellett volna rá és nem „elszökni” otthonról, hiszen már nem csak saját magamért felelek, hanem a babáért sem. Meg kell védenem őt, ezt fel is fogtam és meg is értem, de nem olyan könnyű magam mögött hagyni az életemet és egyik pillanatról a másikra felnőtté válni. Muszáj megtanulnom most már éretten és komolyan viselkedni. Bár azt a mai napig nem tudom elképzelni, hogy hogyan fogom majd felnevelni Lexit. Azt sem tudom, hogy milyen a jó anya, a sajátomat meg nem merem megkérni, hogy segítsen. Eleve mai napig ki van akadva szerintem amiatt ami történt, hogy együtt voltam a tanárommal és abból a kalandból még egy gyerek is lett, amit nem mellesleg nem vetettem el, hanem megtartottam. Egyszerűen nem bírtam meghozni a döntést, nem bírtam elmenni az orvoshoz, hogy igen, így döntöttem. Tudom, hogy egész életemben bántam volna eme döntésemet. Most ugyan nehéz, nagyon nehéz, de hiszem, hogy később jobb lesz a helyzet.
Gabe még pár napig távolságtartó volt velem, lehetett érezni meg látni rajta, hogy haragszik rám, csak nem akar kioktatni, én pedig nem is nyaggattam őt, hagytam lenyugodni. Amikor pedig úgy láttam, hogy már kicsit felengedett, meggyőztem arról, hogy menjen vissza az irodába, nem fogok semmi hülyeséget csinálni. Nem meglepő, hogy nem akart hinni nekem és esze ágában sem volt, hogy visszamenjen, de szerintem amikor látta este, hogy épségben vagyok és tényleg nem csináltam baromságot, megnyugodott. Észhez tértem én is, felfogtam a helyzet súlyosságát, hogy mit szabad és mit nem, ezt pedig remélem Gabriel is érzi, hogy most már megbízhat bennem, nem fogok kárt tenni magamban, és nem akarom megöletni magamat.
Hétvégén nem ment sehova, azt mondta, hogy van egy meglepetése, és persze bárhogyan is faggattam nem árulta el, mert akkor nem lenne meglepetés. A kíváncsiság már-már kifúrta az oldalamat, főleg az út közben, mert nem tudtam elképzelni, hogy mi lehet, de igazából csak örültem annak, hogy már nem távolságtartó velem. Nem akarom, hogy megint oda jussunk, mint amilyen volt a kapcsolatunk az első két hétben amikor szinte nem is szóltunk egymáshoz.
Amikor oda értünk kíváncsian pillantottam körbe. Egy kikötő. Gyönyörű hajók vettek minket körbe, de még mindig nem állt össze a fejemben, hogy mi lehet a terve. Mármint oké, nagyjából már rájöttem, ahogy szinte azon sem lepődök meg, hogy szinte halálbiztos, hogy van valami luxushajója.













 
Azt hisszük, tudjuk, kik vagyunk, de nem tudjuk, amíg valami rossz nem történik. Akkor viszont az értelmetlen dolgok eltűnnek, és csak az marad, akik igazán vagyunk.


Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Bukott angyal

Csatlakozás ideje :
2017. Aug. 03.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Csüt. Aug. 10, 2017 10:55 pm Reno Weston Kane

Blaire x Reno

Ma szabad napom van, mind a rocksztárkodásban, mind bukott angyali mivoltomban. Egyszerűen csak lazítani akarok egy kicsit, méghozzá úgy hogy nem mászik a fejembe se Daimon se Blaire. Kettejük kapcsolata valahogy egyszerűen bántja a szemem, és minden gondolatomat hogy ezek ketten... Az meg még jobban hogy elő kell adnom magam, hogy Daimon barátja vagyok és a jót akarom neki. Jót, a faszt, igazából Blaire-t akarom, és kiiktatni a képből azt a semmirekellőt. Meg akarom buktatni, legalább angyali hitvallását veszítse el, ha már ennyire belegabalyodott egy lányba. Egy olyan lányba akit én akarok!
Fekete szaggatott ruhákban vagyok a legtöbbet fellelhető, és most is farmert hordok, és egy szakadozott felsőt, egy mellénnyel, amin sok felvarró foglal helyet. Végül is feltörekvő egyre híresebb rocksztár vagyok, meg kell adnom az imidzset. Fekete hajam féloldalasan van felnyírva. Szürke szemem feketével kihúzva, hogy még baljósabbnak tűnjek, és teljesen biztosan mindenki kitérjen előlem az utcán. Ami teljesen rendben van, mert színpadon kívül nem vagyok túl jó társaság. Szám széléről most is mint általában mindig, cigi lóg és fülesemben zene üvölt. A kikötő felé tartok, mert a vízre akarok menni, hogy egy kis csónakban vagy kenuban lógassam a lábam, hátha nyakon basz az ihlet az új dalokkal kapcsolatban, de nem vagyok egyesül. Valaki már van itt, és észre is veszem. Kisugárzásom elég erőteljes lehet bárki számára, amolyan önvédelmi reflex. Végül kiszúrom a nőt, akire vágyom, és azonnal visszaveszek magamból, sőt még barátságos mosolyt is varázsolok az arcomra, ahogy a cigim szívom, mert ez amolyan jellegzetes dolog nálam.
- Blaire? Nahát, mit csinálsz te itt egyedül? - érdeklődök ahogy tornacipőm könnyedén érinti a a stég  deszkáit, és mellé telepszem ha nem rohan el, de csak nem fog. Erős nő, és jó harcos is, ahogy tudom, de még sosem álltam le vele küzdeni, az eléggé tisztességtelen lenne.
- Remélem nem bánod ha csatlakozok, szükségem van egy értelmes ember társaságára saját magamon kívül is - mosolyodom el, szelíden. Igen, tudok szépen szelíden mosolyogni, akkor is ha amúgy baromira nem vagyok az.


• •






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Árnyvadász

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Insitute

Csatlakozás ideje :
2017. Mar. 11.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Kedd Aug. 08, 2017 4:25 pm Blaire Marino
Blaire && Reno

My Fallen Angel


Ujjaimat az ajkaimra helyezem. Mostanáig érzem Daimon ajkait ott, és a bensőmet ahogy felhevül az érintésére. Lehunyom szemeimet és megállok. Az érzés éget, mintha tiltott lenne, de akkor is vágyom rá. Vágyom az érintésére és a csókjára. Beleborzongok ahogy rágondolok, tudom, hogy valami nem stimmel, hogy valamit elhallgat aminek köze lehet a rémálmaimhoz. Egyszerre taszító és vonzó a személyisége. Egyszerre félek tőle és vágyom a találkozásunkra. Azonban időre van szükségem. Át kell gondolnom, mit is akarok, mert félek, beleszaladok egy kapcsolatba anélkül, hogy tudnám ki is valójában a másik fél. Ezért is szükségem volt, hogy magamra maradjak, hogy kutakodjak. Meg is tettem, de nem találtam semmit. Most pedig valami kis kori álmodozás kapcsán a kikötőre tartok. Mindig abban hittem, hogy a tenger megosztja velem a hazug emberek titkait és valahogy most ez az egyetlen ments vágyam. A végtelen tenger, ami segít rájönnöm ki is az akibe röpke órák alatt zúgtam bele fülig.
A kikötő közelébe érve már érzem a sós tenger nyújtotta illatot és a nem messze lévő házikóban a bűzlő halakat. Egy halász házikó, évek óta itt áll, de kapuit sosem nyitotta meg a vendégeknek. Egy vénember használja, az övé is, de senkinek nem adja ki bérbe. Mintha csak kincset őrizne abban az öreg házban. Régen egy falánk stand lehetett. Abból az időből, mikor még volt itt egy vidámpark féleség. Egy hatalmas óriáskerék, amire mindig is szerettem volna felülni. Mára már viszont nem maradt semmi, csak a pusztaság és a hosszas kikötő. Melynek a végébe leülök és elképzelem, hogy lábaim a vízbe érnek. Lóbálom őket, ahogy azt mindig is elképzeltem.
De nem hagy valami nyugodni. Sötét érzések kerítenek uralmuk alá, akárcsak, mint mikor nézik az embert. De mikor körbepillantok senkit sem látok. A kikötő teljesen üres és elhagyatott. Szinte már kísérteties is. Felállok a kikötő széléről és úgyis körbepásztázom a helyet. Kezem a szeráfomra csúszik és elfog a rémület. Tudom jól, hogy valaki nézett, csakhogy én nem látom és pont ez az ami megrémiszt. Átfut rajtam a hideg és a bőröm tele lesz libabőrrel.











Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Pént. Júl. 07, 2017 2:28 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
Ahhoz képest, hogy milyen harcon estünk át az előbb, Simon továbbra is megőrizte a jó kedvét, és ez engem is mosolyra késztetett. Mert tényleg életben voltunk, még ha kicsit megtépázottan is. Tükörbe azért inkább nem néztem volna, mert biztosra vettem, hogy az arc, ami fogadott volna, több volt a rémesnél – korom és vér keveredett egymással minden egyes porcikámon. Emellé pedig itt-ott még hozzájött a halott mondénok kiömlött belsőségei is, amibe nem egyszer beleestem…
Inkább elszakítottam a tekintetemet a ruhámról, mielőtt kidobtam volna a taccsot már csak arra gondolva, hogy mik voltak a ruhámra ragadva. Abban a pillanatban azonban, ahogy előreszegeztem a pillantásom, megpillantottam azt a vámpírt, akiről az volt a benyomásom, hogy ő a vezér. Nem értem hát rá arra, hogy Simon tudtára adjam a felfedezésemet, hanem egyből nekiiramodtam.
A combom rettenetesen sajgott, össze kellett szorítanom a fogaimat, hogy ne kiáltsak fel fájdalmamban, de még így is pokoli volt a futás. Arról nem is beszélve, hogy nem voltam olyan gyors, mint kellett volna. Minden igyekezetem ellenére is kezdtem túlságosan lemaradni a vámpírtól, ezért tényleg minden reményemet Simonba fektettem. Szerencsémre a fiú vette az adást, és ő is utánunk indult, másodperceken belül pedig már le is hagyott engem.
Ezt látva még gyorsabb tempóra kapcsoltam, már amennyire tudtam, mert elég kellemetlen lett volna, ha azt sem tudom, merre kell menjek. Leginkább azonban mégis csak attól tartottam, hogy Simonnal mi lesz. Ő is teljesen le volt már fáradva, ráadásul fegyvere sem volt az a vámpír ellen, aki az egész fészekben a legerősebb lehetett – még az én esélyeim is alacsonyak voltak a jelenlegi állapotomban, ezért csak remélni tudtam, hogy ketten valahogy mégis csak túl tudunk járni az eszén.
Egy háromemeletes raktárépületnél kötöttem ki, ahová egyből betértem, a két vámpír ugyanis a tetőn volt. Nem tudtam túl sokat kivenni a fent zajló eseményekből, de annyit igen, hogy harcoltak – ez pedig azt jelentette, hogy nekem sietnem kellett, ha még azelőtt akartam odaérni, hogy Simon elpatkolt volna.
Sebesen vettem be a kanyarokat és szeltem a lépcsőket, de túlságosan lassúnak éreztem magam. Elnyomtam magamban minden rossz érzésemet, és csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Ahogy megérkeztem ahhoz az ajtóhoz, ami a tetőre vezetett fel, megálltam egy pillanatra,  aktiváltam a Hangtalan rúnámat, s körbenéztem, hátha találok valamit, amit fegyvernek használhattam. Szerencsémre volt itt egy egészen vastag gerenda, amit egyből felkaptam, majd további időpazarlás nélkül csendesen kinyitottam az ajtót.
Simon épp a másik vámpírba harapott, ám rövid időn belül újra a földön volt, a vezér alakja pedig félelmetesen tornyosult fölé. Nesztelen léptekkel közelítettem meg őket, és csak reménykedni tudtam abban, hogy a vámpír annyira el legyen foglalva Simonnal, hogy ne érezze meg a vér szagát, ami belőlem áradt.
- Elmondjam neked, alvilági, hogy mi vagy te? – szólaltam meg hirtelen, amikor már a vezér háta mögött voltam. A szavakat olyan gúnnyal vegyített lenézéssel ejtettem ki, ahogy csak tőlem telt. A vámpír persze egyből felém fordult, és én ezt használtam ki arra, hogy támadásba lendüljek. – Egy senki – köptem oda neki, majd minden erőmet összeszedve úgy képen vágtam a gerendával, hogy az félbetört, pedig nem egy nádszál vékony példány volt. És szerencsénkre volt elég erő az ütésemben ahhoz, hogy a vámpír ájultan essen a földre.
Eldobtam a gerendának azt a részét, ami a kezemben maradt, majd lihegve lerogytam a földre. Sajgott mindenem, úgy éreztem magam, mint akin nem egy úthenger ment át az előbb. Azok a részeim is fájdalmasan lüktettek, amikről azt sem tudtam, hogy lehetséges. De mindez ellenére is életben voltunk, és elkaptuk a vezért. Emiatt pedig képes lettem volna még ennél is nagyobb fájdalmat elviselni.
- Simon megvagy? – fordultam a fiú felé akkor, amikor már sikerült nagyjából egyenletessé tenni a légzésemet. Ő sem nézett ki sokkal jobban, mint én, de látszólag nem esett semmi komoly baja, amiért azért hálás voltam. És akkor már csak az volt hátra, hogy a tervemet tudassam Simonnal is. – Figyelj, muszáj előbb nekünk kihallgatnunk ezt a vámpírt, mielőtt visszavisszük az Intézetbe. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon rossz érzésem volt már az elejétől kezdve ezzel a vámpírfészekkel kapcsolatban, és tudni akarom személyesen, hogy mibe kevert minket Aldertree. Semmi jóba, azt már most leszögezhetjük – sóhajtottam fel, majd ismét Simonra pillantottam határozottsággal a szemeimben. – Igyál a véremből – közöltem vele ellenkezést nem tűrő hangon, s mielőtt félbeszakíthatott volna a fiú, én egyből folytattam. – Szükségünk van arra, hogy te erőd teljében legyél, hisz én nem fogom tudni bárhova is elcipelni innen ezt a vámpírt, és a jelenlegi állapotodban te sem. Szükséged van vérre, ezt nem tagadhatod. Arról nem is beszélve, hogy még ezt az idiótát is egy olyan helyre kell vinnünk, ahol nyugodtan kihallgathatjuk – fejtettem ki Simonnak az érveimet, majd felé nyújtottam a csuklómat. Ha ellenkezni is akart, én akkor sem tágítottam, ha kell, akkor erővel nyomom le a torkán a véremet – ebben teljesen biztos voltam.
We are alive!  <3   ● words: 788 ● ©️






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Jún. 21, 2017 2:06 pm Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


Úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger felvonulás oda-vissza. A vámpírlét ezek szerint nem Supermenes képesség, mert úgy ki vagyok ütve, hogy szívesen heverésznék még itt úgy egy órát minimum.
Persze közel sem adja meg az idő a lehetőséget a heverészéshez, hogy őszinte legyek. A mondénok valószínűleg már értesültek a tűzről és csak idő kérdése, hogy villogó kocsikon megérkezzen mind a rendőrség, mind a tűzoltók és a mentők.
Hát megpróbálom ébresztgetni Evelynt, mert egyikünk sincs abban az állapotban, hogy amgától jusson el mérföldekre az Intézetig. Aldertree csőbe húzott minket, ebben biztos vagyok, tudta, hogy ez nem lesz egyszerű feladat, tőrbe csaltak minket...
-Én jól vagyok-e? Hát, hogy a viharba ne lennék? - fordulok felé és elvigyorodok. Az igazságot úgyis mind a ketten tudjuk nyomorultul festünk. Nekem vérre lenne szükségem, neki pedig ellátásra, mert ezen még a rúnák se segíthetnek.
Visszafordultam és elkezdtem az eget bámulni. telis tele volt csillagokkal. Régen úgy gondoltam, hogy a világűr sok mindent rejt, most már úgy vagyok vele, hogy ami idelent van az is épp elég fejtörés, az űr már igazán nem fér bele.
A lángok martalékává vált kis kajiba ropogva ég tovább, szinte álmosító ez a monoton hang. Egyikünk sem mozdul pedig tudjuk az idő épp elég szűk és ki kellene használnunk, amíg még lehet, mert ha itt találnak magyarázkodhatunk és abból egyikünk sem jönne ki jól.
-Tudom. - nyögöm és feltápászkodom a mólóról én is. Megropogtatom a végtagjaimat és vigyorogva kettőt hármat szökkenek.
-Na, mintha újjá születtem volna. - nevetek.
A feszültség szép lassan elillan a tagjaimból, csak most pontosítódik bennem, hogy túléltük, hogy ugyan nem nyertesként, de vesztesként sem kerültünk ki a csatából. Ma többet veszítettek a vámpírok, mint a mi kis csapatunk. Fogalmam sincs mi vár Raphael-re, ha a Klávé úgy dönt kihallgatja. Ők nem törődnek az észérvekkel, volt szerencsém már ehhez.
Még komoly harcban nem volt szerencsém részt venni és igen, volt pillanat mikor úgy éreztem, hogy mindkét szemfogam ott marad valamelyik gerendában. Sokkal tapasztaltabbak voltak, mint Én, talán annyi volt a szerencsém, hogy megvoltak részegülve az emberi vértől és nem gondolkodtak már józanul. Mert ezt már most leszögezném, biztos vagyok benne, hogy nem lettem hirtelen remek harcos és főleg nem Hulk.
Az egyik pillanatban még Evelyn a jobbom állt a következőben meg már eliramodott. Épp, hogy csak abba az irányba pillantottam amerre elindult és megláttam miért. Nem vesztegettem az időt tovább, bár Evelyn erős és gyors, de megsérült, a rúna pedig nem tart ki sokáig a fokozott fizikai sérülései miatt. Most légy tökös Lewis. Futásnak eredtem és nem sokára lehagytam Evelynt, nem volt idő tervet egyeztetni vagy valamit kigondolni, csak annyi maradt, hogy utol kellett érnem és elkapnom, Lehetőleg élve, hogy a Klávé elé lehessen állítani. Egy ilyen jobb, ha nem marad a mondénok között.
Gyors volt, piszok gyors és trükkös, de amennyire tőlem tellett követtem, egy pillanat alatt az egyik háromszintes raktárépület tetején pillantottam meg. Gúnyos vigyorral a képén pillantott le rám.
-Hol hagytad a kislányt? Csak nem csettintett és te már ugrottál is neki, te szégyen! - köpött le. Mérhetetlen undor tükröződött az arcán. Felugrottam elé az épületre. Pár méter választott el minket. Nála és nálam se volt fegyver, csak két vámpír voltunk, itt csupán a tapasztalat és a kezdők szerencséje lehetett, ami összecsaphat.
-Csak nem vagy féltékeny? Fogadni mernék nőt is utoljára a múlt században láttál,de akkor is csak képről. -vigyorogtam.
Hogy csak az időt akartam-e húzni vagy szimplán arra akartam bírni, hogy ne meneküljön tovább, nem tudom, de az utóbbi biztosan bejött, mert elindult felém.
Egyik pillanatban még előttem volt utána pedig már hátulról lökött meg, előre vágódtam volna, ha éppen nem érkezik meg elém és ököllel képen nem talál és szépen hanyatt vágódtam. Nyekkenni sem volt időm, mert a bakancsos lába a nyakamra szorult.
-Azt hiszed olyan nagymenő gyerek vagy csak mert Raphael pincsikutyájává választott és az árnyvadászok kegyét élvezed? Hát mondok neked valamit kisfiam, egy senki vagy. - vigyorgott rám és erősebben nyomta a torkom, úgy kapálóztam, mint egy hal a szárazföldön. Már levegőm egy száll sem volt és a szorítástól kezdtem úgy érezni, hogy ropiként üzemelek tovább és minden csontom ripityára töri majd.
Ekkor jutott eszembe valami, elernyesztettem magam, mint aki eszméletét vesztette, a szorítás egy ideig ugyanolyan szoros volt, majd végül enyhült és egy kéz kapott fel a földről mintha csak egy rongydarab volnék.
-Itt a mese vége kölyök.
-Szerintem is. - Vigyorodtam el és kitekeredtem a kezei közül majd kirúgtam a lábát alóla. Ez ugyan egy másodpercig volt csupán a javamra, mert utána ismét felkészülten állt.
Evelyn, igyekezz, mert nem sokáig tudom feltartani...
Megint nem rontott, de kitértem előle, ezúttal figyeltem minden rezdülésére. Mikor épp előttem állt háttal megragadtam a lehetőséget és rávetettem magam, a szemfogaimmal a nyakába martam és bár undorító volt ezzel is lassítottam az ellenállását.
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Hétf. Jún. 19, 2017 2:26 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
Nem tudom, hogy pontosan mi történt azután, hogy én elveszítettem az eszméletemet, már csak akkor tértem magamhoz, amikor az épületen kívül helyezkedtünk el, én pedig egyenesen Simonon feküdtem. Először ez le sem esett, mint ahogy az is csak lassan jutott el a tudatomig, hogy nem haltunk meg, se én, se Simon, hanem valami csoda folytan kijutottunk a lángoló épületből. Mikor azonban nagyjából sikerült összeraknom az eseményeket, legurultam Simonról, de ahogy hátam koppant a betonon, fájdalmas nyögés szaladt ki a torkomon. Fájt minden porcikám, arról nem is beszélve, hogy az oldalamból még mindig ömlött a vér, a lábamon a törés pedig elég csúnyán nézett ki. De éltem, és ezért képes lettem volna bármilyen sérülést elviselni.
- Simon… jól vagy? – kérdeztem végül még kissé rekedtesen, fejemet oldalra fordítva, hogy pillantásommal is felmérhessem, a fiú hogy van. Látszólag nem esett bántódása, bár égési sérüléseket láttam rajta jócskán (amik, meglepő módon, rajtam nem voltak), de ezt leszámítva kutya baja se volt.
Tudtam, hogy minél gyorsabban el kell tűnnünk innen, elvégre a tűz miatt a szomszédságból egy mondén biztosan felhívta már a tűzoltókat, és őket határozottan el szerettem volna kerülni, de valahogy nagyon nem akaródzott megmozdulnom. Olyan kényelmesen elfeküdtem itt, hogy képes lettem volna az egész estét itt eltölteni a szabad ég alatt. Persze, mindez ellenére is tisztában voltam azzal, hogy nem maradhatunk.
Nem tudom, hogyan volt ez lehetséges, de az irónom végig a kezemben maradt, így aktiválni tudtam az iratzémat. Fájt, ahogy a bőrömbe égettem a rúnát, de utána kellemes borzongás futott végig a gerincem mentén, amiért éreztem enyhülni az oldalamba és combomba nyilalló fájdalmat. A sebek kezdtek összehúzódni, és a vérzés is elállt úgy nagyjából. Tudtam persze, hogy hiába a gyógyító rúna, szükségem lesz még némi időre, hogy teljesen regenerálódjak, de így legalább már némileg képes voltam mozogni. A harc viszont csak nagy nehezen ment volna, nemcsak a jelenlegi testi állapotom miatt, hanem amiatt is, hogy elveszítettem bent a szeráfpengémet, a másik zsákommal együtt, amibe még néhány fegyvert bedobtam. A puszta kezes küzdelem ellen sem volt alapjáraton ellenvetésem, de olyankor általában nem voltam ennyire lestrapálva, mint most.
- Mennünk kell – nyögtem még ki Simonnak, majd elszakítottam a tekintetemet a fiúról, és az eget kezdtem el tanulmányozni. Nem mintha túl sok mindent láttam volna, de a nem is olyan messze tőlünk lévő égő épület megvilágította az égboltot, így láthatóvá vált a felfelé tekergőző füstcsíkok.
Nem igazán így terveztem a ma estének a befejezését, én tényleg saját kezűleg akartam végezni az összes vámpírral, de Aldertree vagy túl becsült minket, vagy szándékosan akart a halálba küldeni – valahogy, az utóbbin se lepődtem volna meg túlságosan. Azonban pórul járt, mert valahogy mégis életben maradtunk, és azért nem egy vámpírt pokolra küldtünk a küzdelem alatt. Hogy aztán a lángok mennyivel végeztek, és mennyivel sem, nem tudtam volna megmondani, de abban biztos voltam, hogy nem egy halt bele. Elégedettséget kellett volna éreznem, és örömöt, de valahogy mindkettő elmaradt. Persze, boldog voltam, amiért életben maradtunk, de egyébként ürességet éreztem csak, és némileg szomorúságot. Szomorúságot, amiért az a sok mondén áldozatul esett ennek a vámpírbandának, és még valamennyire a vámpírokat is sajnáltam, amiért eluralkodott rajtuk a téboly. Mindennek meg sem kellett volna történnie, mégis megtörtént, és ez ellen nem tehettem semmit. Most legalább pontot tettünk az ügy végére.
Elkezdtem feltápászkodni a földről, hisz tényleg itt volt az ideje annak, hogy továbbálljunk. Össze kellett szorítanom a fogaimat ahhoz, hogy képes legyek ráállni a lábamra, de nem volt sok választási lehetőségem, így muszáj volt megerőltetnem magam.
Nem tudom, hogy Simon követte-e a példámat, nem figyeltem most, ugyanis valami más kötötte le a figyelmemet – kiszúrtam egy menekülő vámpír alakot. Nem láttam tisztán a vonásait, de az ismerősség érzése egyből megcsapott. Ez volt ugyanis az a vámpír, akit láttam még azelőtt, hogy elájultam volna. Ő volt a vezér.
Ahogy ez tudatosult bennem, kikapcsolt az agyam, nem gondolkoztam. Csak gyorsan aktiváltam a gyorsasági rúnámat, majd a vámpír után eredtem. Nem kötöttem Simon orrára, hogy hova tartok, így biztosra vettem, hogy fog utánam kiabálni, de nem értem rá arra, hogy még több időt pazaroljak. Így is épp elég volt az, hogy a sérüléseim miatt nem voltam elég gyors – kezdtem elveszíteni a vámpír alakját, ezért csak remélni tudtam, hogy Simon még időben észbe kapott, és hogy neki sikerül elkapnia előttem a vezért.
Go go simon! <3  ● words: 703 ● ©️






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szomb. Jún. 10, 2017 12:49 pm Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


Ha az ember a halál előtt áll éppen állítólag az élete lepereg előtte, mint a mozifilm előtt a reklám, de én semmi ilyesmit nem tapasztaltam. Ott lihegett a fejem fölött pár centivel, őrült tekintette azt sugallta, hogy élvezettel fog nyársra tűzni és utána még bánni is fogja, hogy ilyen hamar végzett velem. Gondolhattam volna anyára, a nővéremre, Clary-re vagy Roxira, de konkrétan másra sem tudtam, mint az előttem olyan élvezetes pofával leső vámpírra. Ocsmány egy képe volt és olyan büdös a szája, hogy a gyomrom kiakarta dobni a reggelit.
És persze nem akartam cserben hagyni Evelynt, tudtam, hogy sokra nem megy velem, nyilván, de többre, mintha egyedül kellene szembe szállnia az összessel. Sikerült félre löknöm az útból és így csupán én is ez a gizda kenődtünk fel a falra, ám, hogy ezután vele mi történt nem tudtam. Ha elfordítanám a fejem, hogy megbizonyosodjak róla hogy van, talán azzal rögtön elérném, hogy ez itt azonnal szíven szúrjon, márpedig, ez volna za utolsó dolog amire vágynék.
A girnyó oldalra kapta hirtelen a fejét és így valamennyire megtudtam mozdulni és arra néztem amerre a másik vámpír is. Épp akkor pillantottam oda mikor Evelyn lefejelte a tulkot, muszáj volt vigyorognom. Olyan volt az a lány, mint egy apró testbe bújtatott szumó birkózó. Nem szívesen lennék az ellensége. A nagydarab megbotlott és látszott rajta ez most meglepte rendesen. Oh, hogy megfogja lepni az, ha élve kijutunk innen és nem csupán a klávé lesz a nyomában, de Raphael is. Ha szavazni kellene akkor én arra szavaznék, hogy Raphael előbb elkapja és az utolsó porcig összetöri mindenét.
Evelyn kiszabadult és a pengéje a fölöttem terpeszkedő gizdába szúródott, hamu és por lepett be, de életben maradtam. Nem heverhettem tovább a porban, mert minden másodperc ugyanebbe a helyzetbe keverhetett volna. Felpattantam a földről és körülnéztem. Talán már nem voltak annyian mint az elején, azonban a túlerő még mindig látványos volt.
Félre löktem egy vámpírt, aki oldalról akart felöklelni, nagyot csattant ahogy földre ért, élvezet volt nézni. De ezzel még semmi sem ért véget és mire feleszméltem Evelyn bajban volt, rászakadt a lábára egy gerenda. Odaakartam kerülni hozzá, hogy segítsek, de körbe álltak, úgy méregettek, mint a csörgőkígyók az apró kis madárfiókát. Volt amelyik még a szája szélét is megnyalta, gusztustalan.
Senki se mondta, hogy a vámpírságnak ilyesfajta következményei lehetnek, ha figyelmeztetnek, akkor az első adandó alkalommal szíven szúrom magam, már csak a vicc kedvéért is.
Tudtam, hogy másodpercek kérdése, hogy egyszerre nekem essenek, mert Evelynt már elintézték és vele ráérnek később is foglalkozni. Ekkor azonban lángra kapott a kunyhó és mivel öregek voltak a deszkák úgy égtek mintha benzinnel volnának lelocsolva. A vámpír gyűrű feloszlott és menekülőre fogták, de sokan nem értek ki, vagy rájuk szakadt egy égő gerenda vagy egymásnak okozták a vesztüket miközben menekültek. Körülnéztem és már mindenhol égett a kunyhó, a holttestek és mind lángra kaptak. Égett haj és bőr szaga keveredett a füstével. Már alig láttam, a kijáratot rég elveszítettem, csak álltam ott és próbáltam betájolni merre lehet a lány, aztán onnan már megtalálhattam volna a kijáratot is. Ordítottak a meggyulladt vámpírok. Egy szikra rápattant a felsőmre, ijedten rángattam le magamról a felsőt és hajítottam el magamtól.
-Evelyn!! Hol vagy? - de felelet nem érkezett és elkezdtem aggódni.
Mitől gyulladt ki ez a hely? Magától biztosan nem, lehet a lány volt? Nem kizárt, végül is inkább vesszen oda mindenki mintsem túléljék ezek, ezzel én is egyetértettem. De most, hogy közel voltunk mindketten a halálra égéstől azért átértékelődött bennem egy és más.
Elindultam egy irányba, egy teljesen feketére égett vámpír botorkált felém, kitértem előle, de a bűze megcsapott és majdnem hánytam.
Vagy a szerencse, vagy az árnyvadászok angyala odavezetett pont, ahol Evelyn volt beszorulva, elájult. Leemeltem a gerendát és felkaptam a lányt a földről, próbáltam óvatos lenni, mert nem tudhattam hol és mennyire sérült meg. Egy lángoló gerenda épp ott szakadt le ahol az imént még mind a ketten voltunk. Adrenalin öntötte el a testem, elindultam, botorkáltam a füstben, a lángok között a kiutat keresve. Azt hittem reménytelen és valóban itt égünk benn, de akkor megpillantottam egy pillanatra a kijáratot, ömlött ki rajta a tűz. Új remény öntött el és a lánnyal a karomban egy utolsó erőtartalékot bevetve vámpírsebességgel kijuttattam magunkat a stégre. Ott azonban én sem bírtam tovább és összeestem, úgy fordultam, hogy Evelyn ne a földre essen a karjaimból, amik már nem tudták megtartani, hanem egyenesen rám. Talán a vámpírok sokat kibírnak, de Én egy olyan vámpír vagyok, aki ennyitől teljesen kikészült. A ruhám foltokban megégett, a bőrömön égéssebek vannak, amik ha vérhez jutok hamarosan nyomtalanul eltűnnek. Evelyn megúszta, sikerült égés nélkül kijutnia, szerencsére. Talán mégsem vagyok annyira hasznavehetetlen.
Tudtam, hogy el kellene innen tűnnünk, mert a mondénok hamarosan rendőröket és tűzoltókat fognak idevezényelni. De képtelen voltam megmozdulni.
-Evy, ébredj, hallod Te lány, ébredj! - kicsit megcsapkodtam az arcát hátha felébred, együtt talán kibotorkálhatunk innen időben.

music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Jún. 07, 2017 10:48 am ➹ Vendég

Simon & Ev
A helyzet kilátástalansága ellenére is maradt elég szusz és kedv Simonban ahhoz, hogy poénkodjon, így amikor meghallottam, ahogy az orra alatt azt dörmögi, a vezérre igazán rakhattak volna egy piros x-et, hogy tudja, melyik az, az én arcomra is mosoly kúszott, amit a fiú felé pillantva a tudomására is adtam. Mindez azonban nem tartott tovább egy másodpercnél, ugyanis a vámpírok nem hagytak nekünk túl sok időt ahhoz, hogy kieszeljünk egy tervet. Nem, ők csak jöttek és jöttek, bizonyára abban reménykedtek, hogy pusztán a létszámfölényük elég lesz ahhoz, hogy legyűrjenek minket. De ha tényleg így gondolták, akkor nagyon is nagy tévedésben éltek, s látszott, hogy egy árnyvadásszal sem volt még igazán dolguk.
Még mindig háttal álltunk egymásnak Simonnal, így érkezett a következő csapás az én oldalamról. A támadó okos akart lenni, ugyanis az utolsó pillanatban a felém irányított ütést a mögöttem lévő fiú felé vitte volna el, ám ennél az én reflexeim gyorsabbak voltak, s mielőtt elérhette volna a társamat, már porként hullott a földre.
Épphogy végeztem az egyikkel, már rögtön jött is utána a következő, szinte lélegzetvételnyi időm sem maradt a két támadás között, de álltam a sarat, és csak hárítottam, szúrtam, védekeztem és öltem. Közben hallottam még, amit Simon is mondott, de a zűrzavarban nem volt időm reagálni is rá, mint ahogy az sem volt lehetséges, hogy az esélyeket számolgassam. Még ha nehezen is vallottam be, de tényleg túl sokan voltak, így pusztán a saját erőmből képtelen lettem volna végezni mindegyikkel – ez volt az igazság. Ezért kellett egy tervet kieszelnem, és a vezető megtalálása jó ötletnek is tűnt, csak a kivitelezéssel voltak problémák. Ugyanis túl sok volt az ellenség, s hiába vágtam le egyet, rögtön jött utána a következő, így időm sem maradt arra, hogy jobban körülnézzek a helyiségben, a lehetséges vezér után kutatva.
Immáron kissé eltávolodva Simontól harcoltam a felém közeledő vámpírokkal, amikor hirtelen megéreztem a társam kezét, amik erősen löktek engem félre az útból. Nem voltam felkészülve erre a fejleményre, így eléggé szerencsétlenül érkeztem földet, átbucskázva nem egy halott mondén testén. Éreztem, ahogy a frissebb holttestekből kifolyó vér a kezemhez tapadt, és ahogy a kiszakadt belsőségek megfogták a ruhámat, de elmaradt az undor érzése, valószínűleg el sem jutott az agyamig, hogy mi történt.
Egy pillanatba telt csak, hogy összeszedjem magam, de már késő volt – a vámpírok teljesen körbevettek, miközben én még a földön ültem, és gúnyosan mosolyogtak rám. A figyelmemet azonban a sebhelyes képű vámpír kötötte le, aki pontosan előttem állt, és olyan mérvű lenézés sugárzott belőle, hogy egyből elkapott a düh.
Egészen eddig a pillanatig megőriztem a hidegvéremet, és próbáltam józan maradni, de már nem bírtam tovább. Hagytam, hogy a düh megtöltse az ereimet, még több energiával és erővel felruházva engem. Mert nem akartam meghalni itt, nem akartam hagyni meghalni Simont sem, és nem tűrtem, hogy ezek az utolsó senki éjszakai gyermekei, akik azért gondolták magukat nagynak, mert mondénokat tudtak ölni, így lenézzenek engem. Engem! Most megfizettek mindazért, amit elkövetettetek nemcsak ellenem, hanem az összes többi ártatlan ellen is!
Az agyam teljesen kikapcsolt, már nem is gondolkoztam, csak ösztönszerűen cselekedtem. Mielőtt az engem körülvett vámpírok akár csak egy ujjal is hozzám tudtak volna érni, felugrottam a földről, és minden erőmmel lefejeltem az előttem álló sebhelyes képűt. Nem mondom, hogy nem láttam én is csillagokat az ütés után, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy a meglepetés erejét kihasználva kitörjek a vámpírok gyűrűjéből, és eldobjam a szeráfpengémet Simon felé, aki ugyanis épp most nézett szembe a végleges halállal. Mielőtt azonban a támadója elérhette volna, a pengém hajszálpontossággal fúródott bele a szívébe, s vált porrá.
A figyelmem és védelmem azonban lankadt kissé, amíg Simont próbáltam életben tartani, így viszont hátulról érkező támadást én nem tudtam kivédeni. A vámpír karmai erősen vájtak bele oldalamba, s taszítottak el a jelenlegi helyemről egészen a halászkunyhó falának.
Hangos nyikkanással értem földet, és egészen biztos voltam abban, hogy az oldalamból kiömlő véren túl eltört valamim – az a reccsenés nem jelenthetett mást. Sajgott a fejem a becsapódás következtében, és a látásom is homályos volt, de éreztem még a kéz- és lábujjaimat, bár tagadhatatlanul fájdalom nyilallt minden egyes porcikámba. Akkora baj csak nem történhetett – legalábbis, ebben reménykedtem. Tudtam azonban, hogy a csatának még koránt sem volt vége, ezért igyekeztem feltápászkodni, hogy újra felvehessem a harcot a vámpírok ellen, ám képtelen voltam megmozdulni.
Nemcsak arról volt szó, hogy elhagyta az erő a karjaimat, hanem tényleg nem tudtam felállni. A lábam beszorult valami nehéz gerenda alá, ami a becsapódáskor ráeshetett – még csak most tűnt fel, hogy milyen törmelékek között ültem. A fenébe! A fenébe! A fenébe!
Láttam, ahogy Simon keményen küzd a túlerő ellen, de egyedül kevés volt, még kettőnknek is túl sokan voltak, ezért muszáj volt segítenem neki. Minden erőmet latba vetve ráncigáltam a lábam, és próbáltam elmozdítani a gerendát a combomról, de még a rúnák is kevesek voltak ehhez. Egyszerűen képtelen voltam bármit is tenni, és ez a tehetetlenség nagyon kétségbe ejtett. Nem akartam így, ezen a mocskos helyen végezni, egyszerűen nem érhetett véget a történetem anélkül, hogy ezek a vámpírok ne pusztultak volna.
A vérveszteség miatt éreztem, hogy kezdem elveszíteni az eszméletemet, de még valahogy sikerült elővennem az irónomat, és rajzolni kezdtem. Fogalmam sincs, hogy mit vagy miért, a kezem teljesen öntudatlanul mozdult, és csak akkor jöttem rá, hogy mit csináltam, amikor tűznyaláb kezdte el enni a halászkunyhó fagerendáit.
Égjetek mind, ti szörnyetegek – ez volt az utolsó gondolat, ami megfogant a fejemben, miközben diadalittasan mosolyogtam. Aztán, még megláttam egy vámpírnak az alakját, emlékszem, az volt a benyomásom, hogy biztosan ő a vezér, ám mielőtt bármi mást tehettem volna, elájultam.
Remélem reagálható lett <3  ● words: 913 ● ©






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szomb. Május 27, 2017 12:47 pm Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


A holtesteken végig futtatom a tekintetem és borzadva jövök rá, hogy ezt akár én is megtehetném, ah elveszítem a realitás talaját és csupán a vér lesz az egyetlen mozgatórugóm. Mit is mondott egyszer Raphael? Camille összes teremtettje Őt szolgálja és számukra nem létezik az egyezmény, sem a szabályok, Ők minden fölött állnak és úgy érzik bármit megtehetnek, nos, ez majdnem hogy így is van.
A megcsonkított testek között van, ami már talán több hetes is lehet, de talán régebbi is, azonban akadnak frissebbek is, nem rég eltűnt emberek testei, akiket várnak haza a rokonaik. Nagyot nyelek és anyára gondolok, Ő is vár haza engem, de mindig csak hárítok és nem megyek, alig lát. Mit érezne akkor, ha többé nem látna? Mert mondjuk meghaltam vagy mert ilyen őrültté váltam? Ezeknek az embereknek volt életük, ezek a vámpírok pedig elvették tőlük és kitudja mennyit szenvedtek mire meghaltak. Magamat is meglepve düh növekszik bennem a saját fajom iránt.
Határozottan nem tündérmese és love story a vámpírság, nem tiniknek való szerelmi történet, ahol lehet vágyódni a halhatatlan hulla-ember srác iránt, aki majd átváltoztat és születik egy félvámpír babátok aztán együtt csillogtok majd a napfényben...
A valóság sötétebb, gonoszabb és undorítóbb. A látvány szürreális és fogalmam sincs hirtelen mit is gondoljak. Szerencsére Evelyn velem van, Ő sokkal inkább áll most két lábbal a talajon, mint Én.
A vámpírok nem sokára képviseltetik magukat és nincsenek kevesen, de legalább a kedvük jó...ugyanis mind hangosan hahotázik rajtunk. Való igaz, nincs erősítésünk, csak ketten vagyunk és kettőnk közül is csupán Evelyn az, aki tudja is használni a fegyvereket.
Én maximum a Mortal Combatos tehetségem tudnám bevetni, ha nem volnék ennyire vézna és nem néznék ki úgy, mint a következő áldozat.
Ránk támadnak, mindenhonnan közelítenek, körülvesznek kettőnket.
Egyet sikerül hamuvá porlasztanom, de ez is inkább a véletlennek köszönhető mintsem a tehetséges harctudásomnak.
Sikerül Evelynt megmentenem,d e ezáltal a karóm egyikét veszítem el. Hárman állnak körbe, nekem azonban csak egy karóm van, a küzdelem egyenlőtlen és már annyira nem is vagyok a helyzet magaslatán.
Folyamatosan jönnek, mintha kifogyhatatlan tartályból érkeznének, épp hogy csak sikerül kivédenem a támadásokat. Evelynnek köszönhetően a fejem a helyén marad, csak egy hálás pillantást tudok felé lövellni, mert utána minden figyelmem egy sebhelyes arcú foglalja le. Már láttam őt korábban, Raphael klánjának tagja...
-Raphael tudja, hogy titokban Camille bandája után koslatsz? - Vetem oda és magam sem értem miért akarom felhergelni ezt az elefánt-pittbull keveréket.
-Te vagy az a nyomi, akit Camille teremtett?
-Te meg az a tulok, aki téglát játszik. Most, hogy így megismerkedtünk, örülök a találkozásnak.
Felé dobom a karót, de még időben ellép előle én pedig magamban szitokáradatot zúdítok rá. Na nem mintha azzal, hogy sertésfejű kutyaszagú kőbunkónak nevezem fájdalmat okozhatnék neki.
Egymásnak háttal állunk Evelnynnel és készen vagyunk arra, hogy addig harcoljunk míg bírunk.
-Rakhattak volna rá egy vörös X-et, hogy tudjam melyik az. - Dörmögöm és közben próbálok nem meghalni, nehéz feladat.
A sebhelyes arcú vigyora torzan néz rám és kedvem támadna becsukni a szemem, mert a látvány nem szép. De ha behunynám a szemem alighanem a halálos ítéletemet írnám alá vele.
Kivédek egy felém repülő ( hentesbárdot? ) és válaszul nyakon szúrom a gizda haveromat, aki egy néma sikoly után elkezd hadonászni. Gyorsan szíven szúrom és végig nézem ahogy elporlad.
-Ez így nagyon egyenlőtlen küzdelem, túl sokan vannak. - Mondom Evelynnek, de fogalmam sincs meghallotta-e egyáltalán ebben a hangzavarban.
Két elmélet fogalmazódott meg bennem, az egyik az, hogy Aldertree azért küldött ide minket, hogy reményei szerint elpatkoljunk, vagy azért, mert tudta, hogy biztosan elpatkolunk. Más aligha lehetett.
Egy ficánkoló, sebesség őrült vámpír nekünk készül rohanni, még az utolsó pillanatban lököm Evelynt arrébb egy vámpíroktól üres területre, aztán már csak azt érzem, hogy a vámpír lendülete magával sodor és beépülünk a szemközti falba. Hallom ahogy nagyot reccsenve érkezünk a kemény felületnek és a vakolat csak úgy mállik le.
Érzem a csigolyáimban, hogy ez nem volt egy pihekönnyű landolás. Feleszmélek és egy karóval találom szemben magam, ami a torkomnak szegeződik, az őrült vigyorról, ami szintén rám szegeződik már tudomást sem veszek.
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Május 24, 2017 2:44 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
Mérges voltam, tagadhatatlanul mérges voltam. Ezek a vámpírok csak szórakozásból gyilkolásztak mondénokat – ha még arról lett volna szó, hogy csak táplálkoztak, akkor egy fokkal talán kevésbé vetettem volna meg őket, de minden egyes holttesten kristály tisztán látszott, ahogy a fogva tartók a legélénkebb fantáziájuknak megfelelően kínozták meg szerencsétlen párákat. És a legrosszabb az egészben az volt, hogy elképzelni nem tudtam, mióta csinálhatták ezt. A holttestekből ítélve nem ma, és nem is tegnap kezdték, én pedig féltem belegondolni, hogy mennyi ideig volt ez rejtve a Klávé előtt. Bár, ha abba gondolok bele, hogy a Klávé újabban csak Valentinenal törődött, és azzal is pont a rossz módszereket használva, igazából, ezen már meg sem kellett volna lepődjek. A legszomorúbb az egészben azonban mégis csak az volt, hogy elméletileg mi, árnyvadászok voltunk az emberek védelmezői, és mégis, mégis ilyen dolgok történtek...
Mindezen érzésem ellenére is, teljesen nyugodt voltam. Éreztem, ahogy a növekvő adrenalin hatására a szívem gyorsabban pumpálja a vért az ereimben, de én hidegvérűen álltam ott, és vártam arra, hogy ránk támadjanak. Nem éreztem semmit, se megbánást, se félelmet – én itt most egy mészáros voltam, és ez nem engedte meg, hogy bármilyen érzelem elhomályosítsa az ítélőképességem. Mert itt minden vámpírnak halnia kellett, kivétel nélkül.
Simon még az utolsó előtti pillanatban is próbálta elviccelni a helyzetet, miközben a vámpírok nevetését hallgattuk, de az én arcomra nem telepedett mosoly. Csak álltam ott rezzenéstelen, szigorú vonásokkal. És tudtam, hogy egymagamban, illetve egy tapasztalatlan vámpírral nem jelentettünk a szemükben veszélyt, de itt és most nem érdekelt ez. Ez egy piszkos játszma volt, ahol ölsz vagy megölnek, én pedig nem az utóbbihoz akartam tartozni, így képes voltam bármilyen módszert bevetni ennek érdekében. Úgyhogy hadd becsüljenek csak alá minket! Csak aztán ne lepődjek meg nagyon, ha írmagjuk se marad...
A nevetés elhaltával ismét csend telepedett a helyiségre. Én védekező pozícióban álltam, és a környezetemet pásztáztam, hogy kiszúrjam az első vámpírt, aki támadni készült. A pillanat hosszúvá nyúlt, olyan volt, mintha még az idő is lelassult volna – pattanásig feszült a hangulat. És aztán, amikor először meghallottam egy apró neszt a jobb oldalamról, mely egy vámpír jelenlétére utalt, hirtelen minden felgyorsult, én pedig elvesztem a csata hevében.
Természetesen nem hagytam ezúttal, hogy a vakdüh eluralkodjon elmém felett, végig tudatánál voltam mindannak, amit tettem, de ott abban a pillanatban nem léteztem sem én, sem az ellenség, sem Simon. Csak a szeráfpengém volt, mely újból és újból húsba vájt, egymás után szedve le áldozatait. Olyan volt, mint az ítéletkardja, mely senkinek és semminek nem kegyelmezett.
Az első támadóm azt hitte, hogy nem vettem észre, azonban mivel ez nem volt igaz, kihasználva a meglepetés erejét, lebuktam a felém nyúló karjai elől, és belé mélyesztettem a pengémet. Másodperceken belül hamuvá vált, de én nem álltam le ezen töprengeni, hanem megperdültem, és kivédtem egy felém érkező csapást. A vámpír ereje sokkal nagyobb volt, mint amire számítottam, és több erőfeszítésembe telt visszataszítani őt, de végül csak sikerrel jártam, s mielőtt az ellenségem feleszmélhetett volna, én már meg is szabadítottam a fejétől.
Szívem a fülemben dobogott, és olyannyira kizártam a külvilágot, hogy először le sem esett, hogy mit hallok, ám a reflexeim kiválóan működtek, így rögtön megperdültem ismét, és kitérve a támadóm támadása elől véget is vetettem az életének. Persze nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy a földön hevert Simon egyik karója, ami azt jelentette, hogy valószínűleg megmentette az életemet. Mindenesetre én nem értem rá most megköszönni neki ezt – úgy gondoltam, hogy ez ráér akkor is, ha élve kijutottunk ebből a slamasztikából mindketten.
Mivel azonban nem hagyhattam a társamat fegyver nélkül, ezért lebuktam egy felém suhanó tárgy elől (ez most komolyan valami husáng volt?!), és felkaptam Simon karóját, amit bele is szúrtam a husángos támadóm szívébe.
A vámpírok rohama nem látszott alábbhagyni, sőt, mintha most már sokkal többen támadtak volna egyszerre – biztos rájöttek, hogy nem fognak tudni könnyen elintézni minket. Simont emiatt éppen hárman is körbe vették, neki pedig egyetlen karója volt csak, amivel védhette magát, ezért gondolkodás nélkül a segítségére siettem.
A szeráfpengémet ösztönösen dobtam el, hogy megmentsem Simont egy halálos támadás elől, ami persze célba is ért, és a vámpírból csak hamu maradt. Közben azonban felém is érkezett támadás, engem viszont annyira lefoglalt az, hogy Simonnak segítsek, hogy csak az utolsó pillanatban sikerült kitérnem a támadás elől.
Mivel jelenleg a rögtönzött karó volt az egyetlen fegyver a kezemben, annak a markolatát fogtam meg erősebben, és szúrtam bele a támadóm combjába. Persze tudtam, hogy ezzel még nem öltem meg, ám a hirtelen támadt fájdalma adott egy másodpercnyi időt nekem, amit kihasználva eltörtem a nyakát, és kirántva a karót a combjából, a szívébe döftem azt.
- Simon! – kiáltottam fel, majd odadobtam neki a karót, hogy legyen mivel védekeznie és támadnia is, majd vetettem egy bukfencet, kitérve a felém közeledő halálos támadás elől, majd felvéve a földön heverő szeráfpengémet, a korábbi támadómba mélyesztettem azt.
Mikor felálltam, Simon ott volt már a közvetlen közelemben. Egymás hátának vetettük a sajátunkat, és így néztünk szembe a felénk közeledő vámpírcsapattal. Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyivel végeztünk, mint ahogy azt sem, hogy még hányan voltak vissza. Egyedül az arcomon patakzó izzadságot éreztem, és ahogy minden izmom sajog a harctól – de persze egyik sem rettentett vissza attól, hogy még több vámpír életét vegyem.
- Ha látod a vezérüket, őt ne öld meg. Élve van rá szükségünk – közöltem Simonnal, s reméltem, hogy lesz elég esze ahhoz, hogy rájöjjön ő is, melyik vámpír lehet ennek a csapatnak a vezére. Őt ugyanis el akartam vinni Aldertree-hez, hogy aztán a saját, illetve a Klávé módszereinek megfelelően kivallassa mindarról, amit tudni akart – de természetesen, előbb én akartam elbeszélgetni vele. Így csak remélni tudtam, hogy megtaláljuk őt még azelőtt, hogy az életét vennénk – vagy még mielőtt elmenekülne.
Ha nem tudsz rá írni, szólj, és kitalálunk valamit <3  ● words: 939 ● ©






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Pént. Ápr. 21, 2017 9:01 pm Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


Nagyjából eltudom képzelni mit gondolnak rólam az Intézet falain belül, hát persze, néhányan véka alá sem rejtik, hogy nem látnak éppen szívesen. Amíg mondén voltam csak egy megtűrhető semmiségként kezeltek, egy púpként, ami ugyan kellemetlen, de még lehet vele élni. Most? Rosszabb vagyok a pestisnél, egy vámpír, úristen, itt az apokalipszis meg minden marhaság. Pont ezek miatt nincs éppen túl sok lehetőségem elcsevegni néhány árnyvadásszal, ha olykor mégis megesik, hát az a „szia, mizu? semmi, szia” kategória, ami még a leggyérebb kommunikációs töltetet is felülmúlja. Evelyn-nel pár szót már váltottam, de abból semmi sem derült ki róla, itt mindegyikük erős, bátor és kész megmurdálni bármikor, ha ez kell…öhm, azt hiszem ennek semmi köze az egyéniséghez, nem? Eltudom viszont azt képzelni, hogy Ő mit hallott rólam, épp ezért érdekes az ismeretségünk első pár perce, és azt hiszem sikerül is megnyernem Őt, ki gondolta volna, hogy a közös pont az Aldertree haja lesz, mindig érnek meglepetések. Erről is egy film jut eszembe, mármint Victor hajáról, a Grrrrrr, na abban csavargatja gödörre a haját az egyik csirkecsontokkal, lehet Victor wodoo-zik? Hmmm..
Ahogy a kikötő feldereng előttünk minden komolyabbá válik és még Én is érzem, hogy van okom a félelemre. Raphael szerint nem egy fészek maradt hátra Camille szabályszegő kis életéből és ezek rendre tovább úgy cselekednek, ahogy szeretnének. A vér szaga olyan erős, hogy már nekem is kellemetlen holott vámpír vagyok. A halál szaga lengi körbe a kikötőt csendjét amely hátborzongatóan békés. Olyan ez akár egy horror filmben, a túl nagy csend sosem jelent biztonságot. Bár lehet, hogy vámpír vagyok, de épp annyira ezeknek az ellensége, mint Ők az árnyvadászoknak. Nem tétováznának ha meg kellene ölniük, márpedig semmim sincs, amiért ne jutnának erre a következtetése.
-Neee, azt hittem dobjam rájuk és nézzem végig, ahogy fellobbannak, egy jó kis tábortüzet csiholva. – Vigyorgok vissza, tudtam, hogy cukkol, már kezdem kiismerni.
Követem a fémes szagot a viskóig és odabent épp azt találom, amire gyanakodtam. Holttestek oszlásnak indultak, a szaguk már olyan erősen büdös, hogy el kell takarnom az orrom nehogy felforduljon a gyomrom. A vér vörösre majd barnásra festette a viskó belsejét, olyan ez, mint egy szeméttároló, csak itt műanyagok, papírok helyett emberi holttestek hevernek összevisszaságban.
-Ezt fel kell gyújtanunk… - Nyögöm ki. Semmiképpen sem maradhat így és másképp ezt mind eltüntetni nem lehet. Persze most ez a legkisebb gondunk, mert bár már Evelyn átadta a karókat, nem érzem úgy, hogy ez elegendő lenne. Itt vannak, sokan, nagyon sokan. Érdekes, hogy miért nem buktak még le, bár ahogy elnézem szerencsétlen embereket, volt már, akik rájuk akadtak, csúnyán végezték.
Evelyn felszólítja őket, de kinevetik, nem csodálom, bár a Klávé ismerős számomra, piszkosan játszanak mégsem tudna megrémiszteni egy mondat a nevükben.
-Ne aggódj, nem szándékozom egy harcoló árnyvadász útjába keveredni. – Mondom és magam elé helyezem a két rögtönzött karót. Akkor tehát csak úgy, mint a Tini nindzsa teknőcök, és akkor túlélem.
-Készen állok, vagyis állni állok, na de hogy készen. – a végét már csak motyogom, mert aztán előugrik egy vámpír és őrült vigyort vet rám. Állán csorog a vér és szakadt ruhája nem éppen a legújabb divat szerint van szaggatva. Hegyes fogai szinte már kampók nem is fogak és borzadva látom, mi válhatna belőlem is.
Rám ront, de kitérek előle, épp csak egy pillanaton múlik, hátra csapom a karót és felszúrom rá, szerte foszlik mintha nem is létezett volna sohasem.
Még ketten jelennek meg, Evelyn mögött pedig még egy.
-Vigyázz!! – Kiabálom, de a hangzavar a tetőfokára hág, hát elhajítom a karót és eltalálom a kopasz óriást, ennyit arról, hogy ne veszítsd el a karóidat, szép volt Simon Lewis!
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Csüt. Ápr. 13, 2017 5:40 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
Igazából, még én is meglepődtem azon, hogy milyen jól szórakoztam Simon társaságában. Csak látásból ismertem őt, illetve egyszer-kétszer váltottunk ezelőtt csupán szót, de őszintén szólva, túl sok mindent nem néztem ki belőle. Nem volt vele bajom természetesen, hisz aranyos volt meg minden, de némileg azért tartottam attól, hogy milyen lesz majd vele küldetésre menni, vagy hosszabb időt eltölteni együtt, de minden elvárásomat felülmúlta.
Oké, nem volt tapasztalt a vámpír és ez a világ dolgaiban, de ez érthető is volt, hiszen csak nemrég került bele, ráadásul teljesen véletlenül; viszont a humoráról sok rossz dolgot hallottam már az árnyvadász társaimtól, aminek köszönhetően elég rossz képet festettem le magamban róla. De most, hogy a saját bőrömön tapasztaltam ezt a „pocsék humor”-t, rájöttem, hogy nem is annyira rossz az, és hogy nagyon könnyedén el lehet vele ütni az időt.
Így szinte fel sem tűnt az idő múlása, miközben a kikötő felé tartottunk – már csak arra eszméltem fel, hogy odaértünk, így én is visszafogtam magam, és ahelyett, hogy vele hülyéskedtem volna, a komoly, „küldetést csinálok éppen” arcomra váltottam, főleg, hogy tudtam, bármennyire is tűnt könnyűnek első hallásra, valójában koránt sem lesz az. Emiatt pedig nem engedhettem meg, hogy bármi is elterelje a gondolataimat, és csökkentse a koncentrációmat, elvégre, ha harcra kerül sor a vámpírokkal, elég egy rossz lépés, egy figyelmetlen pillanat ahhoz, hogy már holtan is essek össze. Gondolom érthető, hogy miért szerettem volna ezt elkerülni.
Miután biztos lettem abban, hogy Simon minden szavamat megértette és fel is fogta, elindultam csinálni neki egy karót, miközben ő a vámpírok rejtekhelyét kereste. Szerencsémre nem kellett messzire mennem, hamar találtam egy fakerítést, melyet megszabadítottam az egyik lécétől, s kettétörve azt Simonnak már volt is két fegyvere, amivel remélhetőleg nem magát fogja majd felnyársalni.
Pont abban a pillanatban, hogy én is végeztem, hallottam meg Simon hangját, ahogy arra buzdít, kövessem. Bólintottam egy aprót, jelezve neki, hogy vettem az adást, mielőtt azonban elindultunk volna arra, amerre a vér szagát érezte, átnyújtottam neki a fegyvereket.
- Majd azért ne felejtsd el kihúzni a vámpírokból, jó? – tanácsoltam neki ismét azzal a tettetett gunyoros mosollyal az arcomon, ami persze csak azt jelentette, hogy épp cukkoltam őt. Bár, ha igazán őszinte akarok lenni, akkor tényleg kinézem belőle, hogy ilyen módon hagyja el a fegyvereit.
Amint Simon elvette a két rögtönzött karót tőlem, meg is indultunk egy kis halászkunyhó felé, amely Simon szaglása szerint csak úgy öntötte magából a vérszagot. Nekem már alapból nem tetszett ez az egész környék, valahogy túl csendes volt, és a légkör is a pattanásig feszült – az volt teljesen a benyomásom, hogy a vámpírok tudják, hogy itt vagyunk, hogy értük jöttünk, csakhogy nem vesznek minket komolyan, és az új áldozatuknak akarnak minket.
Összevont szemöldökkel, erősen koncentrálva füleltem, hátha meghallok valamit, még a szemeimet is meresztettem, hátha a kunyhóban érzékelek valami mozgást, de semmi – még a rúnáim is hiába voltak aktiválva, így sem sikerült semmit sem kivennem, ami „élő” dologra utalt volna. Ez pedig csak egyet jelenthet...
Épphogy rájöttem arra, hogy mi folyik körülöttünk, Simon már be is rontott az épületbe, én pedig nem tudtam ebben megakadályozni. Szitkozódtam magamban egy sort, majd utána eredtem. A nyx rúnámnak köszönhetően én is tökéletesen kivettem a holttesteket, amelyek itt voltak felhalmozva. A levegőben halál és vér szaga terjengett, amelyek együtt orrfacsaró bűzt eredményeztek. Elnyomtam magam a késztetést arra, hogy befogjam az orromat, majd odaléptem az egyik halott férfihoz, és tanulmányozni kezdtem. Megmozgattam kicsit a testét, illetve a sérüléseit is jobban szemügyre vettem, hogy meg tudjam állapítani, mióta voltak halottak, és hogy bizonyossá válhassak abban, hogy a gyanúm igaz-e. Ez az épület ugyanis nem a vámpírok fészke volt, sokkal inkább raktára, temetője, ahová a szemetet dobták ki – tehát azokat a mondénokat, akiket vagy meguntak, és hagytak itt megdögleni; vagy halálra kínoztak.
Éreztem, ahogy feltámad bennem a düh ezt a sok ártatlan mondént látva, akik semmit nem követtek el valószínűleg az égvilágon, csupán rosszkor voltak rossz helyen, és így végezték... Meg fognak fizetni ezek a vámpírok, ígérem az összes angyalra a Mennyben! Ne legyen a nevem Evelyn Heallight, ha ezt büntetlenül megússzák!
A bennem tombolni készülő érzések ellenére is nyugodt, érzelemmentes arccal egyenesedtem ki, s tekintettem körbe a helyiségen. Nem voltunk egyedül.
- A Klávé és a Törvény nevében felszólítalak titeket arra, hogy adjátok meg magatok. Ha így tesztek, nem esik bántódásotok, azonban ha ellenállást tanúsítotok, jogunkban áll felvenni a harcot ellenetek, és ígérem, nem fogunk kesztyűs kézzel bánni veletek – szólaltam meg hangos, határozott hangon, hogy minden egyes vámpír, aki itt rejtőzködött valahol, jól megértse minden egyes szavamat.
Biztos voltam persze benne, hogy nem lesz semmi hatása annak, amit mondtam, főleg, hogy csak ketten voltunk, ők pedig jóval többen voltak nálunk – csak természetes volt, hogy félvállról vegyenek minket, és hogy lenézzenek, de meg fogom mutatni nekik, hogy Evelyn Heallight-tal nem érdemes packázni!
Mint ahogy számítottam is rá, a vámpírok hangos nevetésben törtek ki, mintha nem hallottak volna ennél jobb viccet mostanában, de én figyelmen kívül hagytam ezt a gúnyos kacagást, helyette oldalvást Simonra sandítottam.
- Egy jó tanács: ne kerülj az utamba – figyelmeztettem Simont, s ezúttal tényleg nemcsak szórakoztam, hanem halálosan komolyan gondoltam azt, amit mondtam. – Most pedig készülj, mert jönnek – tettem még hozzá, majd hátranyúltam a hátamhoz szíjazott szeráfpengéért, majd előrántottam azt. Ahogy a penge felismerte, a tulajdonosa egy árnyvadász, a pengéje egyből világítani kezdett, ezáltal kékes fény borult az egész helyiségre.
Jobban megszorítottam a fegyverem markolatát, majd egy védekező, harcra készen álló pozíciót vettem fel, tekintetemmel azt üzenve a vámpíroknak, hogy jöjjenek csak, én nem félek tőlük; levágom mindet egytől egyik.
Ha valamit nem így képzeltél el, akkor szólj ^^  ● words: 908 ● ©






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Ápr. 12, 2017 8:53 pm Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


-Sejtettem, akkor kulturálatlan is, Még rosszabb, az Ő modora és még ez is, hajaj, menthetetlen. – Rántottam meg a vállam és elfogadtam a vigasztalást, amiről mindketten tudtuk, hogy szimpla hülyéskedés. Az árnyvadászok nagy része hiába viselkedik úgy mintha a világ mindennapjaiban lenne, tisztában sincsenek a mondén dolgokkal, ez persze valahol érthető, van éppen elég dolguk, na de ki ne ismerné az Alkonyatot? Ha más nem a rémálmaiból. A színészválogatás pocsék, az a nő úgy néz ki, mint egy aszott köteg káka, és akkor mellé még jön a diszkógömb világítás és tessék, kész Hollywood legpocsékabb költségvetéséből fakadó rémkatasztrófa. Azt hiszem kissé el is ragadtattam magam. Most, hogy már tudom milyenek a valóságos vámpírok kicsit még bizarrabb a sok kitaláció, a sok spekuláció, mondén kártétel az egész.
-Na látod, fény derült mindenre, kicsit érdekesen leragadt a retronál, de Ő Aldertree, neki ez megengedett. – Bólogatok hevesen, de közben ráz a nevetés. Az elgondolás szép, ha Victor ezt megtudná apró darabokra szedne és kirakót gyártana belőlem, és alighanem most már Evelynből is. Látásból már ismerem a lányt, de nem tudtam, hogy humorérzéke is van, márpedig akad rendesen és sikerült elvonatkoztatni attól, hogy épp vámpírokat megyünk kipucolni az otthonkájukból. Csak abban reménykedem, hogy nem Raphael klánjának egy része felel a zavargásokért, mert akkor két tűz közé esek. Camille csatlósai viszont veszélyesebbek, láttam mikor Jace összeakadt azzal a nővel, akkor értünk pont oda Claryvel mikor leszúrta azt a vámpírt, olyan volt akár egy veszett kopó.
Hatalmasat csap a hátamra és meggörnyedek, de hősiesen egy nyikkanás nem szakad fel belőlem, ez az, csak férfiasan. Elindulunk és belőlem dőlnek a kérdések, persze mind olyan, melynek alapvetőnek kellene lennie tekintve, hogy egy vagyok azok közül, akikkel dolgunk akad ma este. Evelyn azonban nem rója ezt fel, szerencsére.
-Nem tévedek el, cserkész becsületszavamra! – Még szalutálok is miközben mosolygok. A kikötőhöz érve azonban akkora a csend, hogyha leejtenénk egy gombostűt akkora lenne az általa keltett zaj, hogy még a város túlsó oldalán is emlegetnének minket. Az épületek bizarr állapotban meredtek az ég felé, sötét volt mindegyikben és az ablakaik hol töröttek, hol olyan mocskosak voltak, hogyha akarnék se tudnék egyikbe se bepillantást nyerni. Az egész hátborzongatóan festett és bár lehetek vámpír, akkor sem vonz ez a hely. Én inkább a puha matrac és a tv szerelmese vagyok, de ki tudja, egy efféle kikötői kéjlak lehet a vámpír paradicsom.
-Ez menni fog, nem lesz gond. Készen állok! – Bólintok és minden poén nélkül egyetértek mindabban amit mond. Nincs szükségem arra, hogy Victor még ennél is jobban beskatulyázzon és rajtam tartsa a szemét. Fontos, hogy megcsináljuk a küldetést.
Beleszagolok a levegőbe, de nem kell sokáig keresnem, megcsap az utánozhatatlan vérszag, olyan erős, hogy vagy nagyon friss még vagy nagyon nagyon sok, nem is tudom melyik a rosszabb.
-Erre, kövess! – Suttogom és elindulok a dokkok között a halászkunyhóig, nem nagyon, de nem is kimondottan apró, ha valaki ott akarna tanyázni hát arra épp megfelel. Vámpírsebességgel termek a halászkunyhónál, halkan érkezem, egyre jobban megy ez az egész. Odabentről dől a vérszag, szinte olyan mintha vér keringene az öreg deszkák között. Mozgást nem hallok hát benyitok és odabent a sötétség ellenére is tisztán látom, halmokban hevernek a holttestek, mindenhol vér foltozza a kunyhót.
-Nem az amit kerestünk..ez.. – Nem tudom kimondani, mert szavak sincsenek rá.
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Hétf. Ápr. 10, 2017 6:53 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
- Simon, nem akarlak elkeseríteni, de szerintem Aldertree nem ismeri azokat a filmeket – pillantottam a fiúra tettetett együttérzéssel, hisz tudtam, hogy ő is csak viccel. De azért még a vállát is megütögettem, hogy ezzel is kifejezzem a sajnálatomat azért, amiért ez nem lehetett ok azért, hogy ne szeresse. Azt meg persze nem akartam hozzátenni, hogy én sem ismertem azokat a filmeket – valahogy soha nem vonzottak még az újabbak sem, már csak azért sem, mert tele voltak kamu dolgokkal, mint például, hogy a vámpírok csillognak a napfényen. Jézusom!
Még mindig a fejemet szoktam fogni, ha azokra a filmekre gondoltam. Oké, megértem én, hogy kell a kreativitás, meg újdonság ahhoz, hogy egy ilyen témában még tudjon az ember sikereket elérni, de én jobban örültem volna, ha inkább olyanokkal foglalkoznának a mostani könyvírók és filmrendezők, amiben még van valami potenciál.
- Áhh, akkor már értem, hogy mit szoktam éjnek évadján az Intézet folyosóján sétálva hallani. Aldertree zenéjét – válaszoltam szélesen vigyorogva Simonra, aki annyira jól mulatott ezen a kis szituáción, amit ketten összeraktunk az Intézet vezetőjéről, hogy immáron hangosan is felnevetett. Egy pillanatra én is éreztem a késztetést, hogy csatlakozzak hozzá, de végül beértem annyival is, hogy fejcsóválva halkan kuncogjak.
- Helyes, tégy is úgy – kacsintottam rá, amikor közölte, hogy majd heggyel lefelé viszi a karót, mint az ollót gyerekkorában. – Na menjünk – csaptam rá erősen a hátára, talán kicsit erősebben is a kelleténél (ami igazából szándékos volt, de pszt!), majd megindultunk kifelé az Intézetből.
Ahogy elhagytuk az épületet, Simon egyből kérdezősködni kezdett afelől, hogy merre van a kikötőben a vámpír részleg, amire én csak megcsóváltam a fejemet. Mérges lehettem volna, amiért ennyire nem tudott semmit, de igazából nem voltam az, kicsit sem. Simon még teljesen friss vámpír volt, s még annak ellenére is sokkal inkább egy mondénra hajazott, mint az éjszaka gyermekeire, de úgy voltam vele, hogy idővel biztosan bele fog jönni – az örökkévalóság állt előtte, hogy hozzászokjon a vámpírsághoz, biztosan elég lesz a számára is.
- Majd meglátod, csak nehogy út közben eltévedj – feleltem végül szélesen mosolyogva, majd tényleg megindultunk a kikötő felé.
Simonnak szerencséje volt annyiban, hogy én tudtam, nagyjából merre kell menni. A kikötőben tudtam, hol kell a vámpírokat keresni, viszont a fészek megtalálása már sokkalta nehezebb feladatnak bizonyult. Már csak ahogy ezen gondolkodtam, nem jutott eszembe egy épület sem, amiből kinéztem volna, hogy egy ilyen undorító hely legyen, de szerencsére itt volt velem Simon is, aki talán ebben tud majd segíteni nekem – ha nem, hát akkor kénytelenek leszünk minden épületet egyesével átvizsgálni. Idegőrlő és roppant unalmas feladat, de már volt, hogy nem volt más választásom.
Ahogy közeledni kezdtünk a kikötő megfelelő részéhez, először lassítani kezdtem, majd szépen meg is álltam. Mivel nem tudtam, hogy pontosan hol volt a fészek, nem akartam megkockáztatni azt, hogy a vámpírok előre megneszeljék a közeledtünket, miközben mi még csak azt sem tudtuk, hogy ők hol vannak.
- Nos, Simon, a következőt fogjuk tenni – kezdtem bele a fiúra pillantva. – Először is, használd a kifinomult érzékeidet ahhoz, hogy megtaláld a vámpírokat. Koncentrálj a vér szagára, azt már messziről meg kell érezned, én pedig teljesen biztos vagyok abban, hogy nem egy csepp mondén vér folyt abban a fészekben – magyaráztam neki komolyan, bízva abban, hogy legalább ennyire képes lesz. – Közben én szerzek neked karót, hogy legyen mivel harcolnod – tettem még hozzá. – És egy jó tanács! Légy nagyon óvatos, próbálj meg nem túl nagy zajt csapni magad körül, mert ha a vámpírok észrevesznek minket és elmenekülnek, akkor bukott a küldetés, és Aldertree eleven megnyúz és nyársra tűz minket – feleltem tényleg halál komolyan, hogy Simonban is realizálódjon a helyzet komolysága. Mert egy dolog volt, hogy én elvicceltem a küldetést, de tisztában voltam azzal is, hogy mennyi minden forog kockán – Simonnál ebben nem voltam annyira biztos, ezért jobbnak láttam biztosra menni. – Akkor, készen állsz? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, izgatott csillogással a szememben.
Kezdődjék a parti Cool ● words: 630 ● ©️






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Márc. 29, 2017 11:38 am Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek az új Hulk


-A létezésemen kívül kétlem, hogy bármit véthettem ellene, lehet nem csípi a vámpíros filmeket, azért akkora az ellenszenve az irányomba, de ha szánna rá időt, hogy megismerjen tudhatná, hogy Én se csípem azokat a gagyi filmeket. – Vonok vállat vigyorogva. De a viccet félretéve magam sem tudom miért szemelt ki magának. Számtalan ötletem lenne, de bizonyítani egyiket sem tudom. Például ott van az, hogy Clary Valentine lánya Én pedig Clary legjobb barátja vagyok és történetesen vámpír, ez tűnik a legvalószínűbbnek az utálata okának. Bár azt hiszem Aldertree esetében az utálat olyan, mint reggel felkelni fogat mosni, napi rutin, ki nem hagyható. Én megértem, hogy a Klávé úgy véli Ő a megfelelő személy az Intézet vezetésére, de miért nem kérték ki a többi árnyvadász véleményét? Tuti 100-0-ra győzött volna a „soha” kategória és akkor nem volna gond.
-Oh hogyne, tervezi az örökbefogadásomat. – Nevetek. Naná, szeret, úgy, mint Raphael? Neki is a szeretet megnyilvánulása abból áll, hogy napi kétszer elüvölti magát, hogy SIMON!!! aztán megfenyeget, hogy levágja valamelyik végtagom és kirakja napozni, meg egyéb édes kis kedves szavak a napi valamely szakában.
Én két véglet közé pottyantam, se a vámpírok, se az árnyvadászok nem rajonganak értem, érdekes ugye? Na nem mintha mondénként siker övezett volna, na de mégse akartam megsütni vagy tömlöcbe záratni.
-Közben Bob Marley szól a zsebrádiójából, fütyörészget és néha dalra fakad. – Kontrázok Evelyn felvetésére, de alig bírom visszafogni a nevetést. Kinézem Én is belőle, hogy hajat csavargat esténként, az a haj nem természetes, tuti, hogy nem, az maga a lehetetlenség. Végül nem bírom és hangos hahotában török ki, néhány árnyvadász felénk pillant és látom rajtuk, hogy a szemüket forgatják. Mit mondhatnék? Híres vagyok a köreikben.
A küldetéssel nincs semmi problémám, gyakorlatnak megfelel, hogy ne legyek Én a vámpírok szégyene, de lássuk be, annyit tudok a vámpírfészkekről, mint gyümölcsárus a becsavart talpfaköldökről. Tehát semmit, ezzel pedig sikerül Evelyn-t is meglepnem.
-Ez egy jó tanács, meg is fogadom, mekkora ciki lenne már, ha a sírkövemre az lenne írva, „meghalt miután véletlenül leszúrta magát”. Majd hegyével lefelé cipelem, mint ovis koromban az ollót kellett. – Bólogatok. Tőlem viccen kívül is, de kitelik, hogy leszúrjam magam, a legváratlanabb pillanatokban vagyok kész szerencsétlenség.
Azt hihetné az ember, hogy amint vámpír lettem a reflexeim kiválóak lettek, hogy olyan vagyok, mint egy macska, részben igaz is, olyan vagyok, mint egy macska a víz közepén, csupa bénaság.
-Menjünk, takarítsuk ki őket. Remélem nem Raphael tart éppen póker partyt ott, mert akkor tuti kapok, amiért megzavarom a bulit.
Kilépünk az intézetből és megcsap a hideg szél. Ez az este nem lesz semmi, ha túlélem, bár azért ebben bízok, akkor már mondhatom, hogy nem vagyok életképtelen.
-Merre is van a kikötő azon része ahol a vámpírok tanyáznak? – A farkasos részleg ismerős, de ott tuti nem bujkálnak vámpírok.
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Vas. Márc. 26, 2017 7:59 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
- Csak úgy? Tényleg nem vétettél ellene semmit? – kérdeztem tőle őszintén meglepődve. Igaz, hogy nem voltam oda Aldertree-ért, de valahogy képtelen voltam kinézni belőle, hogy bárkit is csak úgy kipécézzen magának, hogy aztán az örök időkig megkeserítse az életét. Viszont ugyanígy azt is nehezen tudtam elképzelni, hogy Simon ártott volna neki bármit is. Mert hiába volt ő vámpír, még a légynek se tudott volna ártani, ha nem vesszük figyelembe az agyi lefárasztást a sok üres dumájával és béna poénjaival. Lehet mégse olyan elképzelhetetlen, hogy Aldertree ok nélkül rászállt Simonra. Biztos látta, hogy gyenge, ezért tökéletesnek ítélte arra a feladatra, hogy rajta gyakorolja felsőbbrendűségét. – Biztos szeret, és azért bízik rád ilyen sok feladatot – villantottam egy széles mosolyt Simonra, de természetesen mind hangommal, mind az arckifejezésemmel egyértelművé tettem a számára, hogy csak szórakozok vele. Egyszerűen lehetetlen volt, hogy az a férfi bárkit is szeressen! Vagy hogy őt bárki is szeresse.
Épphogy visszafordítottam a tekintetem az előttem sorakozó fegyverek felé, és kezdtem bepakolni még egy tartalék szeráfpengét a táskámba, Simon ismét megszólalt. Kérdését hallva csak megforgattam a szemeim, de nem néztem rá ezúttal.
- Nem, még soha nem gondolkoztam el rajta, de.... szerintem biztosan maga csavargatja a zuhany után. Képzeld el, ahogy áll a szobájában a tükör előtt, egy törölköző a derekán, és épp a haját csavargatja.... – Ahogy lelki szemeim előtt megjelent az előbb leírt jelenet, képtelen voltam visszafogni a vigyorgást. – A viccet félretéve, még ki is nézem belőle, hogy ez legyen esténként a lefekvés előtti programja – tettem még hozzá, miközben a szemem sarkából Simonra pillantottam, csak hogy lássam a reakcióját, de igazából nem volt szükség az én poénjaimra ahhoz, hogy neki jókedve legyen. Nem értettem, miért vigyorgott ennyire, minden esetre jobbnak láttam, ha nem is tudom az okát. Simon csak Simon volt.
Gyorsan befejeztem a felszerelés összekészítését, pont akkor, amikor a vámpír egy újabb kérdést tett fel, mikor azonban meghallottam, hogy mi volt az, teljesen ledöbbentem. Oké, értettem én, hogy Simon még egy teljesen friss vámpír volt, így annyira nem is volt meglepő, hogy nem tudta, hogyan néz ki egy vámpírfészek, a legrosszabb viszont az volt, hogy Aldertree csak kettőnket jelölt ki erre a feladatra. Nem tudtam volna eldönteni, hogy büntetésnek szánta-e, hogy engem küldött Simonnal, vagy pont hogy a képességeimet ismerte el azzal, hogy csak ketten voltunk, mindenesetre nem is számított. Hisz a tényeken nem változtatott, mint ahogy azon sem, hogy egy nagyon jó estének néztem elébe. És ebben tényleg semmi irónia nem volt. Imádtam harcolni, és a munkának a nagy részét, ha nem rögtön az egészet, nekem kell majd elintéznem – ebben teljesen biztossá váltam akkor, amikor Simon megkérdezte, hogy ő mivel fog harcolni.
- Kapsz majd egy karót vagy valami, nyugi – villantottam rá egy öntelt mosolyt. – Csak aztán vigyázz, nehogy magadat szúrd le vele. – Persze hangomból kiderült, hogy nem néztem le Simont azért, amiért még ennyit sem tudott, nálam általában a beképzeltség csak megjátszott volt, nem szívből jövő, de úgy ítéltem meg a fiút, hogy ennyi cukkolás miatt még nem fog dühbe gurulni, vagy megharagudni rám, főleg hogy igyekeztem tényleg a tudtára adni, hogy csak ugratom, és nem gondolom halál komolyan azt, amit mondok.
- Na, de menjünk, mert vár ránk még egy vámpírfészek a kikötőben, amit ki kell pucolnunk – feleltem izgatott mosollyal az arcomon, miközben végighaladtunk a kijárat felé vezető folyosón, majd kiléptünk a hűvös esti levegőre.
nem lett a legjobb, bocsi T-T ● words: 548 ● ©






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Márc. 15, 2017 8:53 am Simon Lewis
Evelyn & Simon

Én leszek a új Hulk


Aldertree társasága afféle fa a smirglin dolog, meglátod, egy légtérbe kerülsz vele és úgy érzed lehorzsolja az összes bőrt rólad, addig csinálja míg teljesen le nem csupaszít aztán már édes mindegy lesz neked élsz vagy halsz-e. Jó, lehet ez túlzásnak hangzik, de nem az, ez a pasas valami hihetetlen, jobb, mint a Sötét zsaruk, vagy James Bond, annyi a gond vele csupán, hogy kicsit sem a jó oldalon áll. Mert engem és szerintem sokakat nem lehet megetetni azzal, hogy Ő a jó fiúk csapatának a főnöke, ki van zárva. Victor az az áskálódós, fennhéjázós, fenyegetős típus és akárhányszor az mondja „Simon, gyere az irodámba” nos, ott már érzem, hogy jó dolog semmiképp sem sülhet ki belőle.
Most is, csak tippeltem, de mégis, akár lottózhatnék is ennyi erővel, mert gondoltam, hogy nem azért hívat, hogy elmondja mennyire szép az idő vagy éppen milyen jó, hogy újra lát.
A kikötőt jelöli meg célpontúl és nyelek egy nagyot, pont ott? Miért pont ott? A farkasok annyira, de annyira közel vannak a kikötőhöz, hogy már csak az hiányzik, hogy velük is összefussak.
Csak bólintok, mert Evelyn helyettem is válaszol, ez jó, azt hiszem csak tovább rontottam volna a helyzetemen, ha még egyszer kinyitom a szám. Hiába lettem vámpír, ugyanis belül még mindig mondén vagyok, ezt meg még annyira se díjazzák, mint a vámpírságom. Fellélegzem, mikor csukódik az ajtó mögöttünk.
-Fogalmam sincs, szeret efféle dolgokat a nyakamba önteni, afféle kudarcra várva. A múltkor Camille-t kellett volna elkapnom neki, utána meg szimplán minden lépésemről tudni akart, most meg ez. – Vonok vállat, de persze kicsit sem gondolom ezt annyira egyszerűnek.
Megvárom, hogy összeszedje a fegyvereket, addig zsebre dugott kézzel nézek körbe az Intézet csúcsszuper számítástechnikai eszközein. Hirtelen szinte felvinnyogok a röhögéstől, mert épp Raphael sétál el az egyik monitoron, olyan arcot vág, mintha fogászatra küldték volna szemfog kihúzásra. Néhányan rám néznek afféle „jah, csak a Lewis az” tekintettel és már folytatják is, amit elkezdtek.
-Úgy őszintén, te már elgondolkoztál rajta, hogy Victor haja természetes göndör-e vagy a zuhany után csavargatja-e? – Kérdezem vigyorogva, mert ez úgy csak eszembe jutott hirtelen.
A fickó haja több,  mint fura, még nem láttam hajat úgy begöndörítve a nagymamám haján kívül. A nagyi is göndörítette, Victor vajon igen, vagy sem?
-Még sosem láttam vámpír fészket, az milyen? – Csevegek tovább, mert sosem tudom befogni a számat, ez afféle rossz szokás nálam, mondták már, de nem tudom levetkőzni, utálom a csendet.
Mikor indulunk kicsit fellélegzem, nem szeretek az Intézetben túl sokáig tartózkodni, itt jobban érződik mennyire kívülálló vagyok, nincs mese, Dracula sosem volt árnyvadász kedvenc. Miért mindig a szuperhősök a közkedveltek? Jó, persze értem Én, hogy miért, de akkor is, miért?
-Várjunk csak…Én mivel fogok harcolni? Vagy csak álljak ott, mint egy darab fa? – Öhmm, erre nem is gondoltam, Én nem vagyok afféle gladiátor, simán szétcsapnak, ha arra kerül a sors.
music: || coded by elena gilbert










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Vas. Márc. 05, 2017 9:12 pm ➹ Vendég

Simon & Ev
Alapjáraton imádtam küldetésekre menni, nem is létezett számomra ennél szebb szó, főleg ha azt velem kötötték össze. Imádtam a nyílt terepet, az éles helyzetet, az akciót, az adrenalint, ahogy a szeráfpengém már oly jól ismert markolata a tenyerembe simul... A mostani alkalom viszont más volt.
Szerintem kicsit sem volt túlzás azt állítani, hogy az Intézetben mindenki gyűlölte Aldertreet – legalábbis ami a fiatalabb generációt illette -, ezzel pedig én is ugyanígy voltam, hiába nem követett el ellenem még semmit, amivel kiválthatta volna az ellenszenvemet, de volt valami a kisugárzásában, ami nagyon nem tetszett nekem, és ezzel bizony el is ásta magát a szememben, nálam ugyanis az első benyomás szinte tényleg megmásíthatatlannak számított.
Mindettől függetlenül azért eszem ágában sem volt visszautasítani a felajánlott küldetést, hiába ódzkodott minden idegszálam attól, hogy egy relatív kis szoba légterén osztozkodjak Aldertreevel, még ha csak egy kis ideig is kellett. Ha tehettem, inkább elkerültem őt.
Végül aztán legyűrve minden negatív érzésem és gondolatom, kelletlenül megindultam a férfi irodája felé, ahol egyelőre rajta kívül még senki más nem tartózkodott. Kérdőn vontam össze a szemöldököm az ürességet látva, mert nem értettem, hogy hol volt a többi árnyvadász, akik még velem jöttek volna. Mert nincs az az isten, hogy én elhiggyem, Aldertree egyedül akar elküldeni valahová!
Kételyeimnek mindenesetre nem adtam hangot, csak egy biccentéssel köszöntem neki, amit ő egy túlságosan is nyájas mosoly kíséretében viszonzott. A hideg is végigfutott a gerincemen ezt látva, majd inkább elfordítottam a tekintetemet róla, magamban azért imádkozva, hogy mielőbb jelenjen meg a társam, vagy ossza ki a férfi a feladatunkat, és elmehessünk a dolgunkra.
A velem szemben lévő könyvespolcon ABC sorba rendezett könyvek gerincéről olvastam le éppen a címeket, amikor Aldertree megkért, hogy foglaljak nyugodtan helyet, amíg várakoznom kell, addig ugyanis nem kívánta elmondani a küldetés mibenlétét, amíg a „másik érintett” is meg nem érkezett. Én erre csak megforgattam a szemeimet (természetesen úgy, hogy a férfi azt ne lássa), de elutasítottam az ajánlatát. Tökéletesen megfelelt nekem az állás is, főleg hogy így legalább nem kellett a képét és az azon virító önelégült mosolyát bámulnom.
Végül aztán tényleg neki lett igaza, mert rövidesen már nyílt is az ajtó, és – legnagyobb meglepetésemre – Simon Lewis jelent meg. Meghökkenve pillantottam rá, természetesen nem azért, mert nem kedveltem volna őt, egyszerűen csak nem értettem, hogy Aldertree mit forralt a fejében.
Ez az arckifejezés azonban gyorsan eltűnt az arcomról, és helyét egy jól látható fintor vette át, amikor meghallottam, milyen mézes-mázos hangon köszöntötte a vámpírt. Természetesen tettetett volt, ezt mindhárman tudtuk nagyon jól, de ettől függetlenül nem bírtam ki, hogy ilyen módon ne adjam Simon tudtára, mennyire rühellem ezt a férfit én is.
Viszont amikor végre a tárgyra tért Aldertree, nem kicsit lepődtem meg. Nem a küldetés célja miatt, hanem amiatt, hogy pont engem választott ki arra, hogy elkísérjem és segítsek Simonnak – nem az egyik kis kémkedő pincsijét, hanem engem, Evelyn Heallight-ot. Ha akartam volna se tudtam volna tagadni, hogy mennyire örültem ennek a kis megbízatásnak. Azt az érzetet keltette bennem, hogy azért mégis csak fontos vagyok az Intézet számára.
- Melyik területet vizsgáljuk át? – tettem fel a kérdést, mivel Aldertree ezt elfelejtette közölni velünk, és elég kellemetlen lett volna, ha úgy indulunk neki, hogy azt sem tudjuk, hol sokasodtak meg a vámpírtámadások.
Miután a férfi közölte, hogy a kikötő környékéről lenne szó, csak bólintottam egy aprót.
- Rendben, értettük! – válaszoltam kötelességtudóan, majd megragadtam Simon karját, és gyorsan kihúztam magam után az irodából, mielőtt megajándékozta volna Aldertree-t egy-két béna poénjával, amit egyikünk sem értett igazán soha. Amolyan mondén dolog volt.
De természetesen más oka is volt annak, hogy mielőbb el akartam húzni a csíkot az irodából – már nagyon frusztrált, hogy Aldertree társaságát kellett élveznem, és szerettem volna amilyen gyorsan csak lehetett nekiállni egy kis vámpírfészek kipucolásának.
- Egyébként miért pont téged választott Aldertree ehhez a feladathoz? – kérdeztem tőle, miközben megindultunk a fegyvertár felé, ahol gyorsan összeszedtem a szükséges felszerelést a ma esti akcióhoz, majd mikor ezzel végeztem, elindultunk a kikötő felé.
words: 651 ● ©





A hozzászólást Evelyn Heallight összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 19, 2017 10:16 am-kor.



Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Szer. Márc. 01, 2017 6:50 pm Simon Lewis

Evelyn & Simike



Aldetree, Aldetree, Aldetree…ez a mantra megy csak a fejemben miközben igyekszem az Intézetbe. Ezt az igyekezetet is úgy kell elképzelni, mint egy csiga gyorsulási versenyt, óránként fél centi. Szerintem érthető miért nem rohanok, mint egy eszeveszett őrült. Aldetre már nem egyszer csőbe akart rángatni, kijátszott Raphael ellen, aztán konkrétan kipenderített az Intézetből, mint egy utcai kóbor ebet és most látni szeretne, hát ez sem a szülinapi kívánságaim listavezetője.
Clary nyugtatgatott, hogy csak legyek egyenes, őszinte vagy kamuzzak valami irtózatosat, ha szorul a hurok. Na szép, mintha tudnék feltűnésmentesen kamuzni, az első nano szekundumban kiszúrják, ha füllenteni készülök, ez nem nekem való terep.
Szinte érzem, hogy szorul a hurok a nyakam körül és azt is, hogy Raphael leégeti a lábszáramat, amiért megint bajban vagyok.
Belépek az irodába ahol már ott van Aldetree és egy másik árnyvadász, egy lány, ismerős, szerintem láttam már.
-Üdv, megérkeztem! – Közlöm a legegyértelműbb dolgot, amit láthatnak is. Magam mögött becsukom az ajtót és idegesen körbe vigyorgok a tágas irodában.
-Miről lenne szó? -Térek a tárgyra és közben úgy érzem magam, mint egy James Bond filmben, na nem a nyerő oldalon, még szép, hogy nem.
Kicsit egy pillanatra kedvem támadna arra, hogy bevágjak egy ilyet: Lewis…Simon Lewis és egy Bondos kacsintás mellé, de szerintem Aldetree nem értékelné túlzottan.
-Simon, hogy vagy? – Mézes mázos köszönés és úgy érzem itt a Világvége.
-Nagyszerűen uram, nagyszerűen.
-Pompás, lenne a számodra egy feladatom. Többen is jelentettek vámpírok általi zavargásokat és tudod nagyon jól, hogy ez nekem nem tetszik. – Forgatta a tollat a kezében és le se vette rólam a szemét.
-Vámpírok? Zavargás? Tyűha! – Mintha két éves lennék, viselkedj már Lewis!
-Ne raboljuk egymás drága idejét, azt akarom, hogy számold fel a fészket vagy különben megismerheted milyen az, ha valamit elakarok érni Simon.
Dörgő hangja teli volt ellenségességgel Én meg eleve bajban vagyok csak bólintottam, de hogy ezt mégis hogy gondolja?
-Evelyn majd a segítségedre lesz, eredményt várok el! –Ezzel intett, hogy nem kíván további időt pazarolni egy vámpírra.




<3 - Ruha - Zene - Kredit











Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Vas. Jan. 01, 2017 12:40 am ➹ Vendég

To: Gadreel

We're all just innocent victims..


Az ajkaimat egy kegyetlen mosolyra húzom, miközben maga a tekintettem ördögien villan meg. Míg az éjszakai palást, nos még hátborzongatóbbá változtatja a kihalt, New York-i kikötő területét, amelyet az esőcseppek könnyed szerűen mosnak el. S bár a földön már-már alig látszik az egy órával ezelőtt történt események nyoma, de mégis színtisztán érződik a friss vér illata. Legalábbis rólam teljes mértékben ez árad, mintha csak éppen most vettem volna egy vérfürdőt; a közeli tóban. Lépteim halk koppanása, visszacseng az aszfalt pereméről, mintsem egyedüli hangforrást jelölő tényező. S míg az utam logikusan előrébb vezet, nos addig a gondolataim mind hátrébb lépdelnek. Hol azt hiszem, hogy társaságra lelhetek önmagamba zárkózva, s hol pedig azt gondolom, hogy könnyebb lenne újabb áldozat után kutatnom. A feszültség lassan vánszorog a levegőben, s a rideg jellem képviselet körbe leng engem. Végül percek múltán megállok, halk sóhajt engedve ki ajkaim közül, és a tekintettem az égre szegeződik. Csillagok sokasága tárul elém látványként, de nem igazán köti le a figyelmemet, avagy netán az érdeklődésemet, hiszen nem szokásom gyönyörködni a drága Isten műveiben. Mégis egy pillanatra elidőzök az égbolton, mintha bármiféle útmutatóra is találhatnék odafent. De sajnos a valóságban ez csupán csak ennyit jelent, hogy üres képként tekint vissza rám a fekete palást jelleg, melyen túl a szánalmas angyalok birodalma lakozik. Ecsetet ragadva, nos egyetlen mozdulattal lefesthetném őket. A szín: piros lenne, mely a vért tükrözné, s amely azt a jelentéskört képviselné, miszerint mindenki meghalt. Drámaira sikerült talán az elmélkedésem? Oh, ugyan már, kérlek, hiszen ez még csak a szebbik verziója annak, hogy miként is végeznék mindegyikkel. S ha netán nem hiszed, akkor kérdezd meg azon hullákat, akik éppen már a vízben úszkálva integetnek neked. Nem látod? Nézd csak jobban, erősebben, és koncentráltabban, hiszen ugyanis ott vannak! Még mindig nem veszed észre? Oh, ugyan! Pontosíts! Ugyanis éppen ott integet egy félig levágott kezecske neked! Most már látod, ugye? Remek!
Az ironikusan gyönyörű gondolataimat félre hessegetve, nos a stég faalapzatára lépek, amely ennek a következtében nyikorgó hanggal köszön vissza szerény személyemnek. Néhány lépéssel beljebb haladok, míg eközben egy jól ismert angyal vonásait öltöm magamra. Aki nemcsak, hogy ártatlan, de mostan mások szemében bűnbakká is válhat általam. Újabb lépések következnek, míg a Hold átható fénye most már sokkal élesebben villantja meg, nos a fehér ingemen száradó vért, mely egyszerre a ruházatom, és a bőröm alkotó jellegét is magában hordozza. A zakó ugyancsak vér áztatta, de már kevésbé feltűnő a fekete színanyagon. Egy-két lépés talán, és lassacskán a stég végéhez érek. Az időjárás még mindig az esőt jelöli ki, de már nem igazán zavaró, sőt mi több felüdítő érzéssel tölt el. Magamba szívhatom a hasztalanul friss levegőt, és érezhettem a víz perzselő erejét, mely szoros ellentéte a jellememnek. Végezettül megállva, nos leülök a koszos faalapzatra, miközben elégedetten kémlelem immáron a víztükrének felszínképét. Egyszerűen csodálatosnak ható, ahogy az emberi hullák egy-egy darabkája úszkál még mindig a szemeim előtt. Hol ott egy kéz, hol itt egy láb, avagy éppenséggel csak pusztán egy belsőszerv. Lélegzetelállítóan gyönyörű, kirívó jellegű, és felfrissítő árnyalatú..
Gonosz mosollyal az ajkaimon, előveszem a kedvenc kis tőrömet. Az ujjaim között, nos könnyedén játszok a pengéjének a részével. S még, ha fel is sérteném magam vele se lenne gond, mivel úgy is begyógyulna. Számomra ezen vacak emberi eszköz nem árthat, míg pusztán csak szórakozásként töltöm el vele az időm nagy részét.
- Michael-lel szívesen teázgatnék. - Mondom egyszerű kis kijelentéssel, ahogy aztán nevetésben török ki, hiszen néha még az őrült ötletekből is megárt a sok.




Butterfly Effect • 568 • B.Ú.É.K! aww






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Árnyvadász

Kor :
19

Tartózkodási hely :
₪ new york

Csatlakozás ideje :
2016. May. 28.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Vas. Szept. 04, 2016 10:50 pm Clary Fray
| LEZÁRT JÁTÉK! |








.


Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Kedd Aug. 09, 2016 4:32 pm ➹ Vendég




To: My Little Angel
Coincidence..? I think not!

"Fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy –
S egy talpalatnyi föld elég nekem.
Hol a tagadás lábát megveti,
Világodat meg fogja dönteni."
- Lucifer
(Madách Imre; Az Ember Tragédiája)


Az Úr egykoron azt hitte, hogyha száműzett, s hogyha levett a pokol legmélyére, akkor majdan elbánik velem. De az igazság mindig is ott lebeghetett a szemei előtt, miszerint nem nyomott el, hanem csak a hatalmamat növelte. Egy teljesen, sőt egészen új világot hozhattam létre, nos a démonokból, és a bukottakból. Mindig is mertem remélni, hogy Isten hívei - talpnyaló angyalkái - egyszer csak belátják azt a tényt, hogy akit voltaképpen oly' annyira imádnak, nos nem több, mintsem egy hataloméhes úr. S lám csak az eredmény bevált, hiszen angyalok ezrei hagyták ott a Mennyet, és váltak inkább emberré, avagy a Pokol részeseivé. Aztán pedig a tökéletes műalkotása is remekelt, hiszen az emberek fele nem hisz benne, avagy éppen más vallásokhoz fordult, de az is megesett természetesen, hogy egyes személyek nálam kerestek vigaszt. Imádkoztak hozzám, és kérték a sötét megváltást. Persze, én aztán vagyok oly' kegyes, hogy aki belém veti a hitét, nos arra ügyeljek, és kellőképpen figyeljek is. Nem Isten vagyok, miszerint cserben hagyjam a kedves kis híveimet, és hogy majdan megoldják önmaguktól is a problémájuk. De hát az Úr szabadságra ment, és ezáltal hagyja azt, hogy a műve, amit ez eddig édesen dédelgetett -, tönkre menjen. Megmondtam, sőt tudtam már előre, hogy egy szép napon a szüntelen bukásom, nos átvált győzelmi felvonulóba. Csak várni kellett, türelmesen, annyi éven át, és itt is van az eredménye.
A stég faalapzata, nos minden egyes mozdulatra nyikorgó hanggal felel, amelyet a lépteim keltenek életre. A levegő teljesen megfagy körülöttem, és a rideg kisugárzásom pedig taszítóvá válik mindenkinek. Se állat, se növény, sőt még ember sem akarna a közelemben lenni. Egykoron fényes valóm, nos szemet kápráztató volt az angyalok körébe. Irigykedtek rám, mert az a hír járta, hogy Isten legkedvesebb angyala vagyok, de sohasem voltam.. S hogy miért nem? A válasz egyszerű, kérem szépen. Ha szeretett volna igazán, mint angyalát, akkor nem vett meg egy véleményért, melyben teljesen igazat mondtam. Ha bármit is jelentettem volna neki, akkor mostan nem itt tartanék. De hát gyűlölte mindig is azt, ha másoknak szabad akaratuk volt, és éppen ezért sem akart az embereknek sem azt adni. De hát ismeri mindenki a teremtés történetét. Miattam van a józan ész, a gondolkozás, és a felfogás. Miattam tört az emberiség nagy sikerre. S bár megvettem a halandókat, de mégis hiúan büszke vagyok rájuk. Persze nem a papokra, akik prédikálnak, avagy Isten mély hívőire, hanem azokra, akik értelemmel telten belátják a világban zajló valóságot, miszerint Isten magukra hagyta őket, és hogy nem fog számukra segíteni sohasem..
- Milyen kis szakszavakkal él egy mai mon... - Hirtelen a jobb kezem mutató ujját az ajkaimhoz emelem, ahogy elmosolyodom. Csendre intem magam, és mégis kirívóan vigyorgok. Sokat sejtetően lépek közelebb, miközben megrázom lazán a fejem. - Áh, nem nagyon szoktak fotózni engem, és főleg nem egy angyal, akiből ráadásul árad Isten nyugtató energiája... - Egy pillanatra elgondolkozom, majd felnevetek szokatlanul. - Mond csak nem félsz? Még túl fiatal vagy szinte, húgica. - Nyomom meg az utolsó szót, nos hangsúllyal, miszerint érzékelje, hogy egy angyallal van dolga, de nem akármelyikkel. Egy bukottal. Az első bukott vagyok, és a Pokol ura. Néha ironikusan cseng kimondva, de annál viccesebben.
- Szívesen megnézem, miszerint milyen tökéletesen is festek azon a képen. - Lépek ekkor mellé, ahogy a fekete aurámat, nos most már világosan is érzékelheti. - Tudod csinálhatnánk családi fotót is, és ha megmutatnád fent a faternak, akkor biztos boldog lenne, amiért ennyire közvetlen programokban veszel részt mellettem. - Suttogom halkan a fülébe, ahogy a ridegség árad a hangomból. Nem, nem miatta érzem ezt, csak némi irónia a drága atyánknak. Egy fiatal angyalka a földön. Ekkora idiótává vált az Isten, hogy az újonnan teremtett kis szárnyaskáit leküldi pont elém? Hát... mit ne mondjak. Ezek után már szinte meg sem lepődhettek semmin sem!


||music:the poisoned youth||Words:644|| Szióka  lucifer || ®








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Kikötő ➹ Kedd Júl. 26, 2016 12:40 pm ➹ Vendég
Dina & Lucifer



Az ember azt hinné, ha meghal, akkor bizony nincs tovább. Az angyalok, démonok és hasonszőrűek pedig csak tündérmesék. Talán, mert így könnyebb elfogadni a halált, úgy látni, hogy nem a vég, hanem valami másnak a kezdete.
Aztán ha eljön az idő, az ember elkezd parázni azon, hogy vajon elég jó volt-e ahhoz, hogy szárnyakat kapjon, vagy a pokol bugyraiban fog elégni.  És máris nem lesz ugyanaz az ember. Engem abban a pillanatban az égadta világon semmi nem foglalkoztatott, csak az, hogy a húgom megússza a karambolt, és végtére ezt sikerült is elérnem.
Mégsem érzem úgy, hogy az égi teremtmények közé való vagyok, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az első adandó alkalommal megszegem az egyik szabályukat. Mindig is makacs természet voltam, a saját fejem után mentem, s sose gondoltam a következményekre. És úgy tűnik, ez a tulajdonságom ide is elkísért.
New York városa persze kellően elvonja a figyelmem, ahogy a nyüzsgés részese leszek, nem érdekel, hogy nem szabadna itt lennem, nem érdekel, hogy nem tartozok közéjük… újra önmagamnak érzem magam. Tudom, hisz mondták, időbe telik, míg teljesen felfogom, már nem vagyok az, aki voltam, és igazuk is volt, mikor azt mondták, ez a világ piszkosul hiányozni fog nekem.
Pedig ránézésre nem vagyok több azoknál, akik elsétálnak mellettem, a munkásoknál, akik utánam fütyülnek, hogy ezzel is kimutassák, tetszik nekik a látvány. Ó, pedig ha tudnák, vagy ha én képes lennék belátni, hogy akarva- akaratlan léptem egy szinttel feljebb.
Azt viszont egy pillanatra sem felejtem el, miért is jöttem le ide. Már nagyon elegem lett abból, hogy rettegnem kell, de senki nem mondja meg, miért, vagy kitől. Jó, persze a sztorit én is hallottam, nem is egy verzióban, de valahogy szúrja az igazságérzetem, hogy az Arkok így viselkednek azzal, aki hajdanán a testvérük volt. Pont ők, akiknek elméletileg a feltétel nélküli szeretetet kéne hirdetniük…
Már alkonyodik, mikor a kikötőhöz érek, s el is könyvelem, ez egy újabb nap, mikor kudarcot vallok, de mentségemre legyen mondva, piszok nehéz megtalálni valakit, akiről csak annyit tudsz, hogy a világ talán leggonoszabb lénye. Gyanítom okos is, hisz vérontásról szó sincs, akkor könnyebben a nyomára akadnék.
Eljön a pillanat, mikor megtorpanok a stégen, majd pillanatok múlva villan is a vaku, hisz megfogadtam Chrisnek, mindent dokumentálok. Na, de ezt a képet talán meg sem mutatom neki.
- Elnézést… csak… mondták már Önnek, hogy igazán fotogén? – hangom csilingelve töri meg a csendet, talán ez az egyik, ami megkülönböztet engem a közönséges emberektől. Az én hangom bársonyos, kellemesen csendül, s olyan mérhetetlen nyugalom árad belőlem, ami simán hazavágna egy labilis embert.
Remélem, a férfi sem fog rám megorrolni, még egy ártatlan, szende mosolyt is küldök felé, hogy azzal is bizonygassam, semmiféle rossz szándék nem vezérel.
- Ha akarja, kitörlöm ám – ezt már csak halkan teszem hozzá, s hanglejtésemből leszűrhető, hogy nem szívesen tenném meg ezt, hisz visszanézve a fényképezőgép kijelzőjét, meg kell állapítanom, ez a kép tényleg eszméletlen jól sikerült.
- Megnézi? – pislantok fel a férfira, de már hallom is a tanárom szavait, „egyszer a túlzott közvetlenséged lesz a veszted”. Mindig ezt mondja, én meg mindig vállat vonok, lévén így sokkal könnyebb az élet, nem?
 
Notes: lesz ez jobb is <3 || Zene || ### words
©







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Kikötő ➹ Pént. Júl. 22, 2016 1:08 am ➹ Vendég
***






Vissza az elejére Go down

 
Kikötő
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: