Néha jó egy kicsit önfeledten szórakozni, teret adva a bennünk élő gyereknek. Szeretem, hogy River előtt ezt az oldalamat is megmutathatom, és azt még jobban szeretem, hogy ő sem fél önmaga lenni a társaságomban. Úgy gondolom, hogy ez a fajta kölcsönös bizalom elengedhetetlen egy hosszú távon is jól működő kapcsolatba, én pedig nem lehetnék hálásabb, hogy mindez köztünk megvan. Bennünk azonban nem csak egy gyerek él, hanem egy farkas is. Amióta megharaptak minket, lett egy második énünk. Egy sokszor akaratos és veszélyes fenevad, akit kordában kell tartanunk. Valakinek nagyon könnyen megy, én nem tartoztam ebbe a kategóriába, sok munkát kellett beletennem, és szerintem a Praetor nélkül nem is sikerült volna. Ma már egészen harmóniában tudok élni, létezni farkasommal, a vadságot, és az egész "ösztönlény" énemet sikerül visszafogni az esetek nagyon nagy százalékában. Viszont most nem sikerült, de lássuk be, nem is volt könnyű dolgom, miután River a testére tapadt ruhájával teljesen megzavarta a nyugalmamat - abszolút jó értelemben. Ha teljesen a végsőkig nem is mentünk volna el, ha nem zavarnak meg - elvégre mégiscsak egy szökőkútban vagyunk, ami hát lássuk be, kétes tisztaságú -, de hogy egy csóknál nem hagytuk volna abba, az szinte teljesen biztos. -Ha egy cellába kerülünk a börtönben, hát bánja kánya. - nevetek én is Riverrel együtt, mikor rendbontóknak leszünk kikiáltva. Barátnőm csalódottnak tűnik, amiért félbeszakítottak minket, és bár a farkasom ugrál, vonyít, követeli az iménti hévet, muszáj vagyok lenyugtatni, ez nem a megfelelő hely és idő erre. Szükségem van egy rövid időre derékig a hideg vízben, mielőtt River után én is ki tudok mászni, így ezzel talán megspróroltam magamnak egy-két további rosszalló megjegyzést. Kilépek, megrázom a fejem, a hajam ide-oda csapódik, a víz jut fél méteres sugarú körben mindenhova, igencsak emlékeztetve arra, mikor egy farkas vagy kutya megrázza magát fürdés után. -Hát, ilyen állapotban nem is valószínű, hogy beengednének bárhova minket, szóval igen, száradjunk kicsit, vagy ha gondolod, haza is mehetünk. - játékos mosolyt küldök felé, és nem, még véletlenül sem a nem sokkal ezelőtti "majd otthon" megjegyzésére próbálok utalni. Bőrömhöz tapadó szürke trikómat kicsit elhúzom, csavarok ki belőle némi vizet, de még ha ez meg is szárad, a cipőmben is egy kisebb Atlanti-óceán van. Nem biztos hogy a legjobb ötlet volt ez a szökőkutas dolog, de legalább mókás volt. -Mihez lenne kedved? - dobom neki a labdát, miközben két karomat oldalra nyújtom, és fejemet kicsit felemelem, és csukott szemmel élvezem, ahogy a júniusi nap melegít, és egyúttal szárít.
Olly volt az első férfi, akibe szerelmes lettem. Gimnáziumban is volt egy csomó fiúm, voltak, akiket csak messziről csodáltam, és tornádó-szerű nyári románcban is volt már részem. Egyik sem hasonlítható ahhoz a mélységes szeretethez és kapcsolódáshoz, ami közöttünk van. Az intimitása, az őszintesége, a meztelensége – és most nem a lepedőakrobatikára gondolok, hanem a lelkünkre. Benne úgy megbízok, mint senki másban, és ő is bennem – igaz, számára ez nem jött ki jól. Nem tudom, miért tettem azt, amit. Egymás után, többször is. Elárultam a legszebb, legerősebb köteléket, amit valaha éreztem valaki iránt. Akármennyire is próbálom elrejteni ezt a kis titkot még saját magam elől is, minduntalan beleszivárog a boldogabb, vidámabb pillanataimba, a magányomról már ne is beszéljünk. A szökőkút vizében csücsülve, amint az arcomba csapódik a víz is elkap a keserűség. Nevettem, próbáltam nem mutatni Olly felé, hogy nem felhőtlen a boldogságom. Éreztem, ahogy a becsapódó, klórtól bűzlő víz lecsorog rajtam, a ruhám minden egyes négyzetcentiméterét a bőrömhöz tapasztva. Hangosan kuncogtam, a szökőkút melletti fáról fel is reppent néhány madár, akinek megzavartuk a kellemes délutáni pihenését a júniusi melegben. A napfény csókolta a nedves karomat, és Olly arcán is olyan szépen csillant meg, mintha az ezernyi vízcsepp, ami beterítette őt, apró gyöngyök volnának. A hirtelen jött jókedvet megpróbáltam kiélvezni. Olyan szép volt a nap, annyira boldog voltam, kár lett volna, ha nem használom ki, és lendítem egy újabb támadásra a kezem – azonban félúton megálltam. Olly szemei szinte felfaltak, éreztem, hogy a testem vonalait követi, és elállt a szavam is. Láttam rajta, hogy nem önmaga, hogy a benne lakozó farkas előtör néhány pillanatra. Bennem fellángolt az ellentmondás, erre vártam, nem tudom mióta, de aggódom is, hiszen tudom Olly számára ez valószínűleg egy kis kudarc ez a pár másodpercnyi kontrollvesztés. Nem tudtam szavakba önteni a fenntartásaim, mert a pillanat hevében megcsókolt. Elmerültem az érintéseibe, azt éreztem, beleolvadok a poshadt szökőkútvízbe, és a folyamatot csak egy krákogás zavarta meg. Kinyitottam a szemem, csalódottan vettem tudomásul, hogy Olly elhúzódott tőlem. - Maga is volt fiatal! – mondtam kedvesen az idős nőnek, aki fancsali képet vágva felpattant, és elhagyta a parkot. Elképedve bámultam őt, majd hangosan felkacagtam, megtámaszkodtam Olly vállán. – Hivatalosan is rendbontók vagyunk. – jelentettem ki, és beletúrtam Olly hajába, remélve ezzel, hogy visszakormányozhatom a helyzetet az előző igen kellemes fejezethez, de mielőtt az ajkaim az övéihez érnének, gyermekek közeledő nevetését hallottam meg. Az ujjaim közül eltűntek a nedves tincsek, a vállaim legyőzötten előrebuktak. – Majd otthon. – mosolyogtam kissé szomorkásan, és elkezdtem feltápászkodni. A víztől súlyosan is könnyen mozogtam, a farkaslétnek előnyei is vannak. Átléptem a szökőkút peremét, hátrafordultam, hogy Olly vajon követ-e. – Mit szólnál ahhoz, ha egy kicsit megszáradnánk, mielőtt bármit csinálunk? – kérdeztem, amint a rám cuppant anyagot fejtettem le a bőrömről. A mellkasomra nehezedett pamut kezdett fojtogatóvá válni, de legalább melegem nem volt.
Nem minden párkapcsolat viseli jól, ha relatíve több időt töltenek külön. A dobosunknak például ez abszolút nem megy, ő nem is tart állandó barátnőt, mióta az exe elhagyta amiatt, hogy túl sokat van távol tőle a koncertek miatt. Csapattársam akkor a zenét választotta a lány helyett, de minden bizonnyal nem voltak olyan mély és igazi érzései felé, mint amit én érzek River iránt. Nekem meg sem fordulna a fejemben, hogy ne őt válasszam, de ezt tudja is, és bár tudom, hogy nem várná el, én mégis gondolkodás nélkül hagynék fel a zenekarral, ha ezen múlik a kapcsolatunk jövője. Mintha meglepném azzal, hogy rövidesen szerintem készen állunk, hogy felvállaljuk a kapcsolatunkat a Praetor előtt. Az együtt töltött éveink alatt River nagyon sokat fejlődött, és bár biztosan nem kapok buksi simit, amiért szinte az első adandó alkalommal összejöttem a hozzám kiosztott egyik mentoráltammal, de minden más mellettünk szólna, hiszen River farkasa rengeteget szelidült, és sokkal jobban tudja kezelni már őt, mint az elején. Na de hogy ne foglalkozzunk komoly dolgokkal, inkább a mókázás felé terelem a délutánt, ahogyan felkapom, és a szökőkúthoz viszem Rivert. Ha mélyebb lenne a víz, szimplán ledobnám (mármint óvatosan, persze, hogy ne sérüljön), de túl kevés víz van a kútban ehhez, így leteszem őt, majd egy adag vizet fröcskölök rá, amit nem is átall visszaadni, és mivel nem egyenesedtem még fel, ezért szépen az egészet az arcomba kapom. Nevetve túrok bele a homlokomra tapadt hajamba, és két kézzel küldök felé egy adag vizet. Pont úgy viselkedünk mint a gyerekek, de néha ilyen is kell, nem kell mindig komolyan venni mindent. Pillanatok alatt teljesen vizes lesz minden ruhám, még jó, hogy kellemes június végi meleg van, attól egy másodpercig sem kell tartanunk, hogy esetlegesen megfáznánk. Újabb támadást terveznék indítani River ellen, ám mielőtt megtehetném, tekintetem önkéntelenül fut végig testére tapadó felsőjén, ami hát igencsak megmozgatja a fantáziámat, de hé, férfiból vagyok, nem tehetek róla. Nyelek egy nagyot, majd néhány másodpercre a bennem élő farkas mintha átvenné az irányítást, és átcsapna ösztönlénybe, mert mielőtt annyit mondhatna bárki, hogy fapapucs, ajkaim már hevesen rá is találnak Riverére. Ahogyan előtte térdelek, jobb kézzel megtámasztom magam, ballal pedig arcán végigsimítva a tarkójánál fogva még közelebb húzom magamhoz, és ha nem hallom meg a rosszalló krákogást mellőlünk, és ez nem zökkent vissza a "valóságba", akkor lehet mást is teszek. -Bocsi, túl jól néztél ki így vizesen, nehéz volt ellenállni. - rákacsintok a barátnőmre miután elhúzódtam tőle kicsit, majd egy bocsánatkérő tekintetet küldök az idős nénire, akit a kis jelenetünkkel szemmel láthatólag megbotránkoztattunk.
A világvégéig menekülni Olly-val elképesztően jó volna. Ő az egyetlen ember, akivel azt érzem, hogy bármennyi időt képes volnék kettesben tölteni. Egy erdő mélyén, szabadon, farkasként… Beleborzongok már csak a gondolatba is. Nem csak a testem, hanem a lelkem is vágyok Olly-ra. Már rég túlvagyunk azon a szakaszon, hogy nem bírunk ki egy percet kettesben anélkül, hogy letépjük a ruhát a másikról, de ettől függetlenül az apró kis érintések nem szűntek meg. Hiányzik, mikor az ölelése nélkül szenderülök álomba, mikor nincs ki elbúcsúzzon tőlem egy gyors csókkal, mikor nem cirógatja a karomat vagy a hátamat. Leginkább az hagy sajgó, tompa fájdalmat bennem, mikor egy-egy koncert miatt nincs itthon, nem tud puszit adni a homlokomra, nincs kinek vinnem almaszeleteket, nasit, kávét. Nincs ki szeressen és nincs kit szeretnem ilyenkor. Bárcsak egyszerűen csupán ezt tudnám be indoknak arra, hogy félreléptem. Azonban a lelkem mélyén tudom, hogy ennél sokkal többről van szó – Olly kellemes, nyugodt, tökéletes. Olyannyira, hogy azt érzem, valakiben meg kell lelnem a vadállatot, a bűnt. Kénytelen vagyok keresni valakit, akinek nem a gyengédség a szeretetnyelve, valakit, aki nem is szeretetnyelvvel kommunikál velem. Gyorsan elhessegettem az elmémben feltolult képeket, amik Olly legjobb haverjának a testéről szóltak főképpen, és Olly szemébe nézve igyekeztem a jelenbe horgonyozni magam. Az életem ezen részét egy ládába kell zárnom, a kulcsokat pedig az óceán mélyére kell hajítanom. - Tudom, hogy képes lennél miattam abbahagyni, de jobb szeretném, ha ez nem történne meg. – Kevés zenész áll a színpadon még hetvenévesen is, de képtelen volnék Olly-t egy irodában elképzelni, vagy egy pult mögött felszolgálni látni őt. Miattam nem kell, hogy abbahagyja a zenélést, megoldjuk a dolgot. Legalábbis szeretem magamat ezzel álomba ringatni. Ha majd elvégzem az egyetemet kereshetek távmunkát, tudnám őt kísérni mindenhova. Már nem sokat kell kibírnunk. Örülnék neki, ha ezalatt a nyúlfarknyi idő alatt egyenesbe tudnám hozni a kis félrelépéseimet is. Én is, és a keresztem is tudjuk, hogy ezt mindenképpen be kéne fejeznünk, de egyelőre egyikünk se tudott megálljt parancsolni magának. Meg kell emberelnem magam, nem késlekedhetek ezzel többet. Válaszára felkaptam a fejemet. Nem kellene többet bujkálnunk? Egyszerre csapott belém áramütés-szerűen az izgalom és a félelem. Túl jól ismerem én a titkolózást, a tiltott kapcsolatokat, és az arcom egy pillanatra eltorzult. Gyorsan rendeztem a vonásaimat, talán Olly ki se szúrta a másodpercnyi megingásomat, és mire karjaiba kap, már vidáman nevettem. Az egyik előnye a farkas pasiknak, hogy nem kell a súlyom miatt aggódnom vagy szégyenlősködnem. Tiniként sokat küzdöttem azzal, hogy elfogadjam magam, és azt hiszem, végzős évemre már teljes magabiztosággal indultam neki az utolsó bálunknak. Nehezen fogadtam el a testemet, de ma már szeretem minden porcikámat. Mégis jól esik, hogy tudom, a farkasok emberfeletti ereje miatt meg se kottyant Olly-nak az, hogy megragadjon, és képes voltam minden gátlásomat leküzdve élvezni azt, ahogy odavitt a szökőkúthoz, majd egyszerűen csak beleültetett a derékig érő vízbe. Hangosan nevettem, próbáltam mérges arcot vágni, de minduntalan megtörte a morcosságomat az örömöm. Ahogy távolodni kezdett egy kis kelyhet formáztam a tenyereimből, a koszos szökőkút vizével megtöltöttem, majd felé fröcsköltem vele. Sajnos nem ment távolra a támadásom, így más módszert alkalmaztam, kifeszítettem a jobb tenyeremet, és teljes erőmből hullámot keltve igyekeztem egy rövid mozdulattal lefröcskölni az arcát. A vízben nehezen mozogtam, éreztem, ahogy a ruháim rám cuppantak. Ettől a kellemetlen, nehéz érzés ellenére is hatalmas mosoly ült ki az arcomra, felszabadultnak éreztem magam.
-Veled akár a világ végére is elmennék, sőt ott is maradnék. - rámosolygok, és egyébként igaza van, tényleg valami eldugott hely lenne a legjobb. Egy kis zug az erdő mélyén akár, ahol talán még térerő sincs. Kapcsolati szinten szerintem minden rendben van közöttünk, ettől függetlenül jót tenne. Egy kis kikapcsolódás mindkettőnknek, fel is vésem a fejemben a tennivalók listájára, hogy a napokban bogarásszam is át a lehetőségeinket. Szeptembernél előbb sajnos nem valószínű hogy szabadulok a koncertek miatt, de utána igenis elrabolom kicsit Rivert. Kiélvezem a nyugit, amiben most részünk van, ebben a rohanó világban muszáj értékelni ezeket a perceket. Mindkettőnknek sok elfoglaltsága van, de engem ráadásul a kötelesség sokszor el is szólít New York-ból, ami azért lelkileg sokszor megvisel. Nem szeretek Rivertől távol lenni. Olyannyira szükségem van rá az életemben, mint a levegőre vagy a vízre, nincs nála fontosabb. -Élvezem, az tény, de érted bármit megtennék. - pislogok rá szerelmesen. Egyáltalán nem akartam benne bűntudat kelteni, viszont úgy látom rajta, kicsit megviseli a dolog, amitől viszont meg én érzem rosszul magam. Visszatérünk még a témára ha kell, de annyi biztos, nem hagyom, hogy egy ilyen dolog (vagy egyáltalán bármi) közénk álljon. Bár éreztem, hogy így van, valahol mégis legördült egy kő a szívemről a megkönnyebbüléstől, amikor azt válaszolja, köztünk minden rendben van. Néha furán viselkedik, érdekesen tud reagálni egy-két dologra, de csak nagyon rövid ideig van egy ilyen mellékes érzésem, aztán utána minden visszaáll a rendes kerékvágásba. Nem gondolnám, hogy hazudik nekem, hiszen tudja, hogy az őszinteség számomra nagyon fontos, és a kapcsolatunk kezdete óta mindent megosztottam vele. Na jó, ha épp meglepetés ajándékot készültem neki adni akkor azt nem, de hát ez megbocsátható bűn. -Hamarosan szerintem el tudjuk nekik mondani. - reflektálok a Praetor Lupus-al kapcsolatos szavaira. -Addig is, van benne valami izgalmas, nem? Tiltott szerelem, mint a Rómeó és Júliában. Bár azért az ő tragikus végüket nem szeretném. - nevetek fel, majd miután az ő szendvicsének csomagolása is a szemetesben landol, egy kósza ötlet szalad át a fejemen. -Viszont ha már az őrületről beszéltél...- csak ennyit mondok, ha rám néz akkor egy ravasz csillanást láthat a szememben, de a következő pillanatban már talpra is szökkenek a padról, egy villámgyors mozdulattal a karomba kapom, majd a tőlünk 2-3 méterre lévő nagy szökőkúthoz megyek, átlépem a nem túl magas peremet, végül leguggolok, kezemben továbbra is stabilan tartva River-t. Nem túl mély, szerintem max 60 centi a víz, de épp elég ahhoz, hogy kellően vizesek legyünk. Ha a feneke a szökőkút aljához ért, elengedem, majd mielőtt két lépést távolodnék, lefröcskölöm, egy jókedvű nevetés kíséretében. Fogalmam sincs, hogy fog erre reagálni, mekkora lesz a bosszú amit kapni fogok tőle, de hát fiatalok vagyunk, szerelmesek, nehogy ne mókázhassunk egy kicsit.
El sem tudom mondani, mennyire jól esne egy hétvégére elbújni Olly-val. Ketten elrejtőzni a világ elől, újra egymásra találni. Vettem egy mély levegőt, és odafordulva Olly felé elkezdtem ötletelni. - Valami rejtett kisvárosba menjünk. Vagy egy kabinba, csak kettesben lehetnénk, kirándulhatnánk. - Talán, ha eléggé eldugott faházat találhatnánk, még a farkasunkat is szabadjára engedhetnénk. Ezt persze nem mondtam neki. Sokat küzdött azért, hogy megtanulja kezelni ezt a helyzetet, amibe belecsöppent. Egyikünk sem kérte, hogy farkassá váljon. Egyáltalán nem fair, hogy mennyi farkast változtattak át, mennyi ember életét tették tönkre. Legalábbis abban a formában, ahogyan eddig ismerték. Néha visszasírom a harapásom előtti Rivert. Nem ismerhetném Olly-t, de nem is kéne minden teliholdkor rettegnem, hogyan fogom átvészelni ezt. Nem kellene visszafognom magam az emberek között, rejtegetnem a szememet, mikor feldühödöm. Tudom, hogy jobb eltemetni magunkban a problémákat. A farkasosdi is ilyen, legalábbis a Praetor Lupus szerint. Azonban nem hiszem, hogy az a legjobb megoldás, hogy nem hagyjuk szabadon szaladgálni néhanapján a farkasunkat. Az elnyomástól és élethazugságoktól nem lesz semmi jobb. Én már csak tudom, hasonló módszerrel kevertem magam ebbe a slamasztikába. A park kellemes magányt nyújtott nekünk, szememet Olly és a csillogó levelek között táncoltattam. Próbáltam beinni ezt a kis nyugalmat, egy percre elfelejteni, miképpen szúrtam el az életünket. Az éppen érezhető szellő táncoltatta a hajam néhány tincsét, Olly pedig a karomat cirógatta. A szabad kezemmel elkezdtem az ő ujjaival játékosan viaskodni, megsimogatva az ügyes kezének minden egyes porcikáját. - Nem azért mondtam. - kezdtem a mentegetőzést. - Tudom, mennyire fontos neked a zenélés. Kibírom nélküled néha, ha cserébe láthatom rajtad, mennyire élvezed. - Már így is szöges kötélként fojtogat a bűntudat, ha miattam hagyná ott az álmát, csak tovább tépázná a szívemet. Mély levegőt vettem, és hozzátettem: - Nem bírnám ki, ha miattam hagynád abba. - Önző dolog ezt a saját fájdalmammá konvertálni, de tényleg képtelen lennék nem magamat hibáztatni ezért. Már így is egy csomó minden van a számlámon, nem szeretném, ha ezzel is gyarapítanom kellene. Még azt sem tudom, valaha képes leszek-e elmondani a megcsalást neki. Sokat rágódtam ezen. Eszem ágában sincs tönkretenni a kapcsolatunkat. Szükségem van rá, és remélem, hogy valahol neki is rám. Ám mikor ránézek, és mindkettőnk szíve csordultig telik szerelemmel, azt érzem, muszáj lenne elmondanom neki. Megilleti őt az igazság, tudnia kell, hogyan árultam el őt. Tudnia kell, hogy sajnálom. Megbántam a dolgot, és mégsem tudok uralkodni magamon. Nehezen nyelem le ezeket a szavakat, egyre nehezebben, égetik a nyelőcsövemet. Nem csak most, szinte bármikor, amikor együtt vagyunk. Olly, mint egy mellékesen mondta ezt a probléma-dolgot, bennem pedig megállt az ütő. Talán el is fehéredtem kicsit, reméltem, nem vette észre, amíg a szemetét kidobta. Én gyorsan beleharaptam a szendvicsembe, az utolsó falatokon csámcsogtam, hogy legyen egy kis időm rendezni magamat, így csak a hosszú rágássorozatot követően válaszoltam neki. - Tudom, Olly. Köztünk minden rendben van, a világ őrült meg egy kicsit. Meg én, de az várható volt. - próbáltam elviccelni a dolgot, de egy keserű mosollyal sikerült a dolgot nyugtáznom. Éreztem, hogy extra bénán sikerült, úgy hogy menteni igyekeztem a szituációt. - Csak várom már, hogy végezzek az egyetemen. Hogy végre elkezdhessem az igazi életemet. Majd egyszer a Praetornál is el tudjuk mondani a dolgot, ha már igazán jól uralom a farkasom. - Én azt gondolom, már vagyok olyan fegyelmezett, hogy a Praetor elé állhassunk. Mondjuk számos bizonyíték van az ellenkezőjére, és az is igaz, hogyha szakítanánk Olly-val az én hibáim miatt, nem tudom, kihez szaladnék segítségért. Mert az tuti, hogy szétesnék.
Amikor egy pár ilyen-olyan elfoglaltságaik miatt kevesebb időt tud együtt tölteni, hajlamos esetlegesen készpénznek venni, hogy ott vannak a másiknak. Időnként magamon is észrevettem már ezt, de tudom, hogy egy kapcsolatért tenni kell. Nem csak az elején, amikor udvarolsz, ajándékot veszel, hogy elnyerd a szívét. Nem, ez később talán még fontosabb. Hogy hálás legyél, és ezt kimutasd a párodnak, kedvességekkel, bókolással, vagy épp azzal, hogy elszöktök kicsit a világ elől, csak kettesben. Pontosan ezért is vetem fel River-nek, hogy elmehetnénk valahova, és lelkesedését mosollyal viszonzom. -Szuper, megnézzük az ajánlatokat és választunk valamit. -van egy csomó oldal ami kedvezményes utazásokkal foglalkozik, majd egyszer nekiülünk és rábökünk egyre. Nem vagyunk dúsgazdagok, de azért nekem a koncertezés jól fizet, bele fog férni, hogy néhány napig kisajátítsam és kényeztessem a barátnőmet. Talán az megfelelő pillanat lesz egy bizonyos kérdésre is, hiszen ezen már gondolkodom egy ideje. A gyűrűt nem vettem még meg, de már voltam egy-két boltban nézelődni. Számomra nem kérdés, vele szeretném leélni az életemet, és őszintén remélem, River sincs ezzel másképp. Amikor elhangzik a bók a lány szájából, kis híján kirepül a saláta a számból, ahogy elnevetem magam. Megrázom a fejem, a férfiakra ritkán illő jelzőn, majd ismét megcsókolom. Nehéz kibírni hogy ne tegyem ezt minden nap minden egyes percében. Egy bólintással nyugtázom, hogy este filmezős randink lesz, közben pedig a parkba is beérünk, ahol River pillanatok alatt ki is néz nekünk egy szimpatikus padot. Ledobom magam mellé, karomat a háta mögött megtámasztom a pad támláján, amikor pedig a vállamra hajtja a fejét, átkarolom, megpuszilom a feje búbját ujjaimmal pedig gyengéden cirógatom felkarját, ahol érem. -Te is hiányoztál. - sóhajtok egyet, ahogyan eszem még egy falatot szendvicsből. - Annyiszor átfut a fejemen, hogy inkább keresek helyben egy munkát, ne legyek ennyit távol tőled. Nem szeretném, ha ez negatív hatással lenne a kapcsolatunkra. - nem akarok átmenni érzelgősbe vagy ilyesmi, de tényleg gondolkodtam már ilyenen. Imádok zenélni, de River sokkal fontosabb. Ha ehhez az kell, hogy állandó New York-i melóm legyen, hát ezt teszem. -Tudom ezt már mondtam többször, de kérlek szólj, ha úgy érzed, valami nem jó közöttünk, és változtassunk, jó? - a világért sem akarom elrontani a közös délutánunk hangulatát, de ez még így kikívánkozott belőlem. Míg hagyom őt reagálni, két harapással eltűntetem szendvicsem maradékát, a csomagolását pedig a pad melletti kukába hajítom. Még az ügyetlenebbik kezemmel is simán beletaláltam, éljenek a farkas-készségek.
Szükségem van a megerősítésre. Egész életemben igyekeztem mindenkinek megfelelni, és mikor szóban vagy tettekkel megdicsértek, biztattak, azt éreztem jó úton járok. Ezek nélkül csak a sötétben ténferegtem, elveszve, bizonytalanul. Mindig is szükségem volt valakire, aki a kezemet fogja. Irigylem azokat az embereket, akik annyira magabiztosak, hogy mások megerősítése nélkül is képes végigmenni egy ismeretlen úton. Én még azt sem hiszem el, hogy nem veszítem el a páromat. Igaz, ezért én tettem rendesen. Belülről fal fel a bűntudat, és nem marad majd belőlem semmi, csak a bőröm a végére. Olyan leszek, mint egy hátizsák, amit papírral tömnek ki a boltban, annyi különbséggel, hogy a hazugságaim töltik ki minden egyes centiméteremet. Felvetésére elmosolyodtam. - Imádnám! - Nagyon régen voltunk bárhol is utoljára. Talán legutóbb akkor, mikor hazarángattam őt édesanyámhoz, ami számomra végtelen rokonlátogatásból állt, úgyhogy nem nevezhető éppen kikapcsolódásnak. Szeretem őket persze, de századjára is elmagyarázni, mit tanulok az egyetemen, miért nem jövök haza, hogyan ismerkedtünk meg Olly-val (ami persze egy hatalmas kamu, amit ketten találtunk ki) kimerítő. Ha eltűnhetnék egy hétvégére is akár, talán kiereszthetném ezt az állandó feszültséget, ami az ereimben cikázik. Újra egymásra találnánk, és minden olyan szép volna megint, mint egy tündérmesében. Bár a könyvesbolti állás nem éppen a gazdagság kulcsa, van némi félretett pénzem. Elég volna egy szerényebb hotelre, és úgy gondolom kibírnánk, ha nem a Hiltonban szállunk meg. Ahogy kiléptünk, én pedig nekiálltam falatozni, éreztem a friss levegőt a bőrömön. Olly először gyengéden letörli rólam a maszatot, majd a maradékot lecsókolja, és érzem, ahogy elgyengül a térdem. Hiányzik ez a közelség, ez az intimitás, ez az óriási bizalom, ami köztünk van. Legszívesebben örökre ebbe a szerelembuborékban maradnék, és őt ölelném. Ő is megkezdte a szendvicsét, de egy fokkal vonzóbban sikerült beleharapnia. Áhítattal figyeltem őt, pillanatokig csak bámultam, aztán megszólaltam. - Olyan szép vagy! Tudom, hogy férfiakra nem ezt szokás mondani, de kár volna tagadni, hogy gyönyörű férfi Olly. Nem csak simán sármos, hanem szépséges. Randiötletére egy elgondolkozó fejjel reagáltam. Nem is emlékszem már, mi volt az utolsó film, amit közösen néztünk meg, de az estére nem terveztem semmit, a spontán ötleteimből pedig általában csak baj születik. Így hát végül rábólintottam. - Persze, mehetünk, nincs semmi dolgom ma. Rég filmeztünk. - Mondatom végére elértünk a parkig, és a new yorki szürkeség után elképesztően jól esett egy növényrengeteg szélén állni. A dús bokrok és az apró, színes konfettiként tündöklő virágok között a kedvem is kicsit jobb lett. Elindultam az egyik pad felé, és ledobtam magam rá. Megpaskoltam a mellettem lévő helyet, és huncut mosollyal vártam Olly-t magam mellé. Még egyet haraptam a szendvicsembe, és ha Olly mellém ült, a vállára hajtottam a fejem. - Hiányoztál. - motyogtam, és sóhajtottam egyet. Tényleg borzasztóan hiányzott már. Az emberi lelkemnek biztosan.
Kerek szemekkel néztem ahogy a férfi elterül a földön. Istenem, leütöttem egy embert! És...nem mozog. Úristen, megöltem egy embert! Vége az életemnek! Jól van, ne essünk pánikba. Itt egy gyerek szülők nélkül és itt egy ember, akinek....szétreped a háta? Mi folyik itt? Lefagyva néztem ahogy szétnyílik a pasas háta végül észbe kaptam, de mielőtt bármit is reagálhattam volna a fiú megragadta a kezemet és maga után húzott. Oké ez biztos egy álom. Egy rossz állom és mindjárt felébredek. Behúzott a park erdőseb részébe és akaratlanul is követtem. Tudtam, hogy ő tudja, mi folyik itt, de most nem ez a legmegfelelőbb idő arra, hogy elkezdjem faggatni a dolgokról. Beértünk a fák közé ő meg csendre szólít engem. Nem ellenkezek és ajkaimat összeszorítva maradok néma. Azzal nyugtatóm magam, hogy ez csak egy álom, de rá kell jönnöm, hogy ez bizony a valóság. A kemény és zord valóság, amitől a szülök próbálják megvédeni gyerekeiket. A gyerekek érzékenyek egy bizonyos korig nekik nem kell semmit sem látniuk csak vattacukor felhőket, amikben elbújhatnak a valóság elől. De jó ez így? Jó, hogy eltakarjuk gyermekeink szemeit, majd egy hirtelen mozdulattal szabadon ereszteni őket a feketeségben? Jó az, hogy még mindig tündér meséket képzelek el, mert félek a valóságtól? Leehet, hogy ez is csak a képzeletem szüleménye és még ott állok a szökőkútnál bámulva az előttem fekvő embert, kezemben az ásóval. El is hinném, hogy csak hallucinálok, de ez túl életű. Túlságosan is hasonlít a valósághoz. A hangok, amik a környezetből születtek, a fák érintése, a szellő susogása minden olyan életteli. Tényleg ez a valóság, vagy csak egy kép melyet az agyam alkotott?
Bocsi, hogy nyomi lett
Vendég
Vendég
Re: Park ↠ Vas. Szept. 16, 2018 6:19 pm
Jenny és Javier
Ki maga?
Félek, nem szégyen ez, vagyis a bátyám szerint az és egy kis szaros vagyok, de szerintem ha félek akkor legalább előre tudom, hogy mitől, megijedni nem szeretek, az sokkal rosszabb. A kiképzésem már egy éve folyik legalább és most látom milyen hasznos, az az ugrás hátrafelé még engem is ledöbbent. Ha ezt látta volna Diego akkor nem ugratna többet, hogy nem vagyok árnyvadásznak való és, hogy semmi hasznom sincsen, hah, de van! Igenis árnyvadász leszek méghozzá a legeslegjobb, anyáék büszkék lesznek majd rám. A démon ijesztően vicsorog, de a lány valahogy erőt ad nekem, ártatlan és ártatlanokat kell védeni. A mondénok esetlenek, bár ez a lány nem esetlen, inkább talpra..hmm..mi az a szó? Nem jut eszembe, nem is lényeges. Ő bátornak tűnik és a bátrak megérdemlik, hogy segítsenek. Lehet Ő is árnyvadász...nem, akkor lenen nála szeráfpenge vagy látnék rajta rúnákat. Ő mondén, egy különösen erős mondén. Elüvöltöm maga, hogy most lépjen, ha akar segíteni vagy meneküljön, de azt most kell. Nem tudom, ha menekülésre fogja akkor vajon eltudok-e bánni a démonnal. Lehet igen, lehet nem. Ő leüti az ásóval mikor a démon éppen hátra pillant, csodálkozom azon, hogy előbb nem szagolta ki vagy látta meg. Csapda. Villan az eszembe amint a földön elterülő démont nézem. Bőre elkezd a hátán repedezni, emberi alakja szép lassan mint egy bőrdzseki szétnyílik is egy szárny tűnik fel belőle. Kapkodom a levegőt és további tétovázás nélkül ragadom karon a lányt. - Futás!! - rángatom magammal és a park erdős része felé rohanok ahol egy nagyobb fa mögé talán elbújhatunk. Egy dolog küzdeni egy emberi alakú démonnal,e gy másik dolog ha az a démon repül és teljes valójában kezd el üldözőbe venni. Mint az a játék, amit Diego mutatott a telefonjában. Fogalmam sincs honnan van annyi ideje két küldetés között, hogy játszon is. Talpunk alatt recsegnek a kavicsok, túl hangosak vagyunk. A második lecke az, hogy mindig légy csendes, akár egy láthatatlan burok, védd magad a csenddel. Lelassítok és hátra mutatom a számra tedd mutatóujjam. Lassan, megfontoltan lépek, a hangok jóval csendesebbek, büszke vagyok magara. Egy tölgy mögé állok és a lányt is magammal húzom. A pulzusom az egekben, a szívem hevesen dobog, nagyon félek.
Nem sok távolság van már köztem és a férfi között. Látom ahogy a fiú megpillant engem és hergelni kezdi az idegent, hogy ne vegyen észre engem. Kis hőst akar játszani? Ha tudná, hogy mindig a hősök azok akik először esnek el. De a gyerekek már csak ilyenek ahogy én is. Én is voltam gyerek tudom milyen érzés mikor segíthetsz valakinek, de csak az idősebbek tuják, hogy nem minden a segítség túl is kell élni. Az élet csak azoknak kedvez akik tudnak túlélni és ez bizony áldozatokkal is jár, melyeken túl kell lépni. Ha nem tudod, hogy kell túlélni a világot nem maradsz sokáig életben. Ezt megtanultam mikor azt a bizonyos korszakot éltem és a rendőrök elől bujkáltam. Végül oda érek a csávó mögé és várom az alkalmat, hogy leüthessem amit már nagyon jó lenne mert kiéletlen megmaradt lázadó énem még mindig ott szunnyad bennem és már nagyon leakarja ütni a srácot. Lassan felemelem az ásót ahogy egy újabb sérelem hagyja el a gyerek száját. Amint elhangzott az a bizonyos szó én a tárgy fém részével halántékon ütöttem a férfit a többit a fiúra hagyva.
Bocsi, ha béna lett
Vendég
Vendég
Re: Park ↠ Szer. Júl. 18, 2018 7:42 am
Jenny és Javier
Ki maga?
Remeg a hangom ez igaz, de tudom ilyenkor mit kell tenni. Nagy levegőt venni és a félelmet elnyomni, helyette szembenézni a félelem tárgyával. Ez volt az első amit megtanítottak, nem félhetsz, a félelem írmagját is ki kell irtani. Így fogalmazott a mester. Elmúlik, érzem ahogy elpárolog belőlem a félelem, még mindig a karom szorítja, de a másikban ott a penge, erősen markolom majd egyet rántok a karomon, nem enged a szorítása. Hát jó, ahogy tanították. Felfelé ugrok egyet, a lábammal gyomron rúgom majd egy hátra szaltóval kicsavarom a kezem a meglepődött démon karjából. Érzem a tompa sajgást, de az adrenalin erősebb. Harci állásba állok és felé tartom a pengét. Árnyvadász vagyok. Egy árnyvadász nem fél és nem hátrál meg. A démon szája szét nyílik és penge éles fogak merednek rám. Valamiért egy ocsmány cápára hasonlít. - Gyere! Nem félek tőled! - mondom határozottan. Elvigyorodik és az előbbi döbbenetnek már nyoma sincsen. Ohh, Diego ha látta volna a mozdulataimat nem cikizne folyton a lomhaságom miatt. Lehet alacsony vagyok, de ezt ki lehet használni. Elindul felém és az imént még nem karmos kezén most 5 éles karom csap felém amitől hátrébb ugrom. De jó lenne egy szeráfpenge, igaz még annak forgatását tanulnom kell, de most minden jobb lenne egy egyszerű törnél. Ekkor pillantom meg a mondén lányt a démon mögött. Ásó? Majdnem elkuncogom magam, hogy ez nekem nem jutott eszembe. De a démonnak nem szabad észrevennie a lányt, semmi esélye se lenne. - Mondták már hogy olyan csúnya vagy, mint egy partra vetett hal? - kérdezem félre billentett fejjel és el is mosolyodom. Nem szabad hergelni, ez az első lecke, de most muszáj megszegnem, muszáj. A dolgom a mondénok védelme és a démonok megölése. Látom ahogy vicsorít, szeretnék jelezni a lánynak siessen, vagy nem tart sokáig amíg felfedezi a démon. - Jah és úgy emlékszem a bátyám múlt héten ölt meg egy hozzád hasonló csúfságot, remélem nem voltatok rokonok. - vigyorgok teli szájjal. Uh, ezért de csúnyán kifogok kapni az Intézetben. Felém veti magát, de én a lány szemébe nézek és elkiabálom magam. - MOST!!!!
Hátam neki simul a fának próbálom nem hangosan venni a levegőt amennyire szerencsés vagyok még meghalja. Hallgatva a beszélgetésüket meglepődtem. Árnyvadász? Ez a kölyök? Egyáltalán az mi? Tudtam, hogy ezt nem szimplán játék amit ők játszanak, ahhoz túl valósan és olyan bele éléssel mondja, hogy az már nem játék. Ösztönöm azt súgta, hogy bántani akarja azt a fiút és, hogy keressek valamit amivel elterelhetem a férfi figyelmét. Szemeim vadul így is tettek. Kerestem jobbra, balra, a táskámban, míg egy ásón nem akadt meg a szemem amit a kertész hagyott ott pár percre. Nem vesztegettem a drága időt oda siettem remélve, hogy közben nem futtok ki az időből és nem rángatja el magával. Megvan az ásó most már csak visszakel menni. Megfordulva vettem csak észre mi is van a gyerek kezében. Az egy penge? Ki ad a gyereknek pengét, hogy "Nesze fiam itt a egy éles tárgy, ha valaki szóba áll veled szúrd le!"? Beletellett egy kis időbe mire visszanyertem normálisnak mondható eszemet. Igazság szerint simán elsétáltam volna egy kicsike kis bűntudattal, ha a pasas nem kezdet volna el vigyorogni. Lehet, hogy a fiú csak rá akart ijeszteni, de ez nem jött be mert tudja, hogy mű. De az is lehet, hogy az igazi és csak azért nem ijedt meg mert sokkal nagyobb erőviszonyokban van. Hm... Miért? Miért kelet nekem meghallanom a beszélgetésüket? Miért kellett nekem kíváncsinak lennem? Miért keveredek mindig olyan dolgokba amikhez, vagy semmi közöm, vagy nem is akartam belekeveredni? Miért büntet engem az ég? Mit vétettem, hogy ezt érdemlem? Jó arról az időkről ne beszéljünk, de akkor is az semmi ahhoz képest, hogy mások mit csinálnak. És akkor most lehetne azt mondani, hogy ne másokkal foglalkozzak amit csak bizonyos szituációkban tudok csak megfogadni. Ki adva magamból némi feszültséget oda sétálok az ürgéhez, hogy lecsapjam a lopott ásóval és pontot tegyek a dolog végére.
Bocsi, ha béna lett
Vendég
Vendég
Re: Park ↠ Csüt. Júl. 12, 2018 8:20 am
Jenny és Javier
Ki maga?
Diego megint nagyon undok volt pedig egy ideje nem is piszkált. De ma nincs jó kedve, azt mondta "húzz már el te kis takonygombóc" Hát elhúztam, nem szabadna csak úgy eljönnöm engedély nélkül az Intézetből, ezért még csúnyán megfognak büntetni. De senki nem állított meg mikor kiléptem a kapun, nem voltak őrök én pedig nagyon dühös voltam a bátyámra. Már nem vagyok az és kissé éhes is vagyok. Hamarosan kezdődik az edzésem és vissza kellene mennem. De attól tartok, eltévedtem. Leülök a parkban a szökőkút peremére. Nézem ahogy a faragott sellő szoborból spriccol a víz. A szobor talapzatán ott fénylik egy angyali rúna, fegyverraktár. A múlt héten pont az elrejtett fegyverekről tanultam, tehát itt is van egy. Anya egyszer mesélte, hogy egy démon majdnem legyőzte Őt, egy pici kápolnánál támadt rá, kiverte a szeráfpengét a kezéből és anya hátraesett. Ekkor vette észre a rejtett rúnát a kápolna lépcsőzetén és amikor az ironnal megérintette az pulzálni kezdett, egy apró kis rejtett mélyedés tűnt fel mellette amiben rejtett fegyverek hevertek. Anya nyert. a rúgdalozó lábamra figyelek amikor megjelenik mellettem egy hatalmas férfi. - Gyere velem és kapsz édességet. - mosolyog rám, de én nem mosolygok. Megáll a lábam és nem rugdalom tovább. - Nem, köszönöm. - mondom illedelmesen és felállnék, hogy elmenjek, de megragadja a karom, ami fáj. A szemem sötétre válik. Démon. Felnyüszítek. Nekem még nincs rúnám, csak egy tőr hátul a nadrágomhoz illesztve. Megérintem és előhúzom. A démonnak a szemem a pengére fókuszál és gúnyosan elvigyorodik. - Mocskos kis árnyvadász. - köpi a szavakat én összerezzenek, de a tőrt szorosan és magabiztosan markolom. - Nem félek tőled. - mondom, de azért a hangom kicsit megremeg. - Valóban? - nevet fel. - Rettegsz. Igaza van, félek, bárcsak itt lenne Diego, Ő már felavatott harcos és jól harcol, majdnem olyan jól ahogy anyuék harcoltak. Én nem vagyok olyan ügyes.
Munkába tartó utam hosszú, de kellemes, főleg gyalog. Nosztalgiákkal töltenek el egy egy helyek, sarkok. Ez alól a park sem kivétel. A park ahol késő éjjel ücsörögtünk részegen és nevettünk egymás hülyeségén, miközben próbáltunk kijózanodni. Az érzések amiket még szeretnék még egy kicsit tovább élvezni rá késztet, hogy lassítsak és gyök kettővel haladjak tovább. Érzések hada vette körül szívemet melyek összeforrva csak egy érzést váltottak ki belőlem. A boldogságot. Olyan boldogságot amit egy idős nő érez mikor újra végig tekint az útra amit végig járt. A boldogság mikor egy anya elengedi gyermeke kezét, hogy a saját útját járja. A park közepén járhattam mikor fülemet egy igen kellemetlen mondat ütötte meg. "Gyere velem és kapsz édességet." Nem bírtam megállni, hogy oda nézzek. Egy férfi beszél egy kis fiúval. Gondolataim ebből rosszra terelődtek. Most komolyan senkinek nem tűnik fel, hogy egy férfi aki látszólag nem az apja beszélget vele? Ennyire elcseszet ez a világ? Csak remélni tudtam, hogy az a fiú nem megy a férfival, de ebben biztos is akartam lenni. Így lassan közeledtem feléjük, hogy ne keltsek gyanút. Jól tudtam játszani az "éppen csak véletlenül kóborlok erre és nem tudok semmiről" dolgot. Nem egyszer kerültem el így a rendőrség figyelmét mikor azzal jöttek volna oda hozzám, hogy hány éves vagyok, hogy szeszes italt fogyasztok. Belül aggódtam, hogy nem keltek a férfiban gyanút, vagy, hogy van annyi esze a gyereknek, hogy nem megy vele. Nem tudtam volna csak úgy ott hagyni és úgy csinálva, hogy nem hallottam semmit. Nem tudom, hogy képes lettem volna e lelkifurdalás nélkül lefeküdni aludni. A város sosem biztonságos a gyerekeknek, főleg, ha egyedül vannak. A mai világ az ami nem való a gyerekeknek az ilyenek miatt akik csak úgy random oda megy hozzád, hogy "Van cukorkám kérsz? Van több is a kocsiban." Egyáltalán hol vannak a szülei ennek a fiúnak? Milyen az aki csak úgy magára hagyja a gyerekét? Közel érek hozzájuk mikor az egyik fa mögé bújok és hallgatózom. Szívem lüktet, hogy majd nem kiesik. Nem csináltam még ilyet, de magára sem hagyom. Nem vagyok olyas valaki aki idegen embereken segít, hogy hős legyen, de azt a fiút nem tudnám ott hagyni aki látszólag nem olyan aki sokszor van egyedül. Bár, hogy is remélem nem keveredem semmilyen olyan dologba amiből ne tudnék kimászni valahogy.
Bocsi, ha béna lett
River Luna Villalobos
Vérfarkas
25
Kor :
New York
Tartózkodási hely :
2017. Aug. 12.
Csatlakozás ideje :
Park ↠ Szer. Aug. 16, 2017 4:57 pm
BEFEJEZETLEN JÁTÉK
Remy&River
New situations can lead to new friends - And new friends can lead to a new life
Osiris lelkiismeretesen végzi a munkáját a Praetornál. Bármikor készen áll új védencet a szárnya alá venni, és a bármikor alatt azt értem, az éjszaka közepén is akár. Egy csomó emberrel beszél nap mint nap, a kapcsolatok kiépítése a munkájának egy méretes része, ezáltal az egész városban vannak barátai.. Szerényen nyilatkozik róla, mikor rákérdezek, de közben büszke is arra, amit csinál; Elveszett farkasoknak mutatja meg a helyes irányt. Szinte mindenemet neki köszönhetem, nélküle egy ámokfutó fenevad lennék valahol Los Angeles sötét kerületeiben. Nekem is felajánlották, hogy dolgozzak a Praetornál, hiszen a nőkben könnyebben megbíznak a nők, azonban visszautasítottam az ajánlatot. Túl sok macera lett volna beletanulni a szerepbe, megismerni az összes alvilágit (csak annyit tudok, hogy léteznek vámpírok, árnyvadászok, warlockok meg valami tündérek), a szokásaikat, a veszélyeiket, és persze a kötelékbe tartozni sok más kötelességgel is együtt jár, amelyet én nem tudok vállalni. Mielőtt farkassá váltam volna egy féktelen egyetemista életét éltem, most pedig egy egyetemről kibukott irodalomszakos vagyok, aki egy könyvesboltban dolgozik eladóként. Hálás vagyok, ne essék félreértés, csak hát voltam már jobb helyzetben is, és a Praetor megtestesít mindent, ami nehezemre esik, például az elköteleződést. Magányos farkasként kell felkutatni másokat, akik talán segítségre szorulnak, talán nem, majd melléjük szegődni ismeretlen ideig, hogy megtanulják kontrollálni magukat: Ez nem én vagyok. Én jobban szeretek társaságban lenni, ám a magam dolgával foglalkozni, pont, mint ahogyan a falkában ez működik. Annyira kitartó sem vagyok, és Osirisszal ellentétben konok vagyok, nehezen kötök kompromisszumokat. Tökéletesen tökéletlen lennék a feladatra. Nem is értem hát, miért mondtam igent Osirisnak, mikor megkért, intézzek helyette el valamit. Biztos a bűntudat miatt volt, hogy végül elvállaltam. Tanácstalan vagyok azonban. Fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani, hogyan kell viselkedni, és nem kaptam eligazítást a szerelmemtől. Fel sem foghatom, miért engem kért fel Osiris, és miért nem mondott el nekem bármit is azzal kapcsolatban, mit kellene tennem. Talán azt gondolja, az évek során ragadt rám valami, de az igazság az, hogy mikor a munkájáról beszélt, cseppet sem figyeltem oda. Nem érdekelt, és bármennyire is szívtelennek tűnök tőle, csak érdeklődést színlelve bólogattam neki. Ezért állok itt tehetetlenül, gondolom magamban, amint kezet tördelve toporgok egy pad mellett. New York külvárosa barátságosabb környék, mint a belváros, de Los Angeleshez egyik sem fogható. Rengeteget túráztam ott, számos magasabb ponton jártam, mindig meleg volt, és ami a legfontosabb, kevesebb volt a sznob még a művészeti suliban is. Nagyon hiányzik az otthonom, de nem mehetek vissza. Egy őrült farkas az utcákat rója, ideköt a szerelmem és a falkám, ráadásul a testvéreim is lassan kirepülnek a fészekből és anyának végre nyugodt élete lehet. Én meg egy silány kis zöld parkban várok egy újonnan farkassá vált srácot, hogy nyakon csíphessem, és előadhassam a Praetor Lupus promó szövegét, amit helyben kell rögtönöznöm. Szuper kilátások. Megigazítom a hajamat, ami a vállamra hullik, ezáltal eltakarva a rövid pólómon található felirat végét. "The best is yet to come" áll a mellkasomon, úgy gondoltam a szituációhoz illő ruházat lenne. Még egyszer elolvasom a leírást, amit Ozzy küldött SMS-ben, és ahogyan felpillantok, meg is látom a farkast. Jobb ötlet híján mosolyogva integetni kezdek neki, majd megindulok felé. Azt hiszem, egyből belevágok a közepébe, hiszen rajtunk kívül egy távoli kutyát sétáltató öreg hölgy van csak a közelben. - Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de a Praetor Lupustól jöttem. Az az csak helyettesítek. - makogok, kissé zavarba jövök. - De a lényeg, hogy én is farkas vagyok. - mondom suttogva, bizalmaskodóan mosolyogva rá. - Remy, igaz? - kérdem, és kissé hülyének érzem magam, hogy nem evvel kezdem. Nem véletlenül nem vállaltam el a munkát!
Kezdőlap
Re: Park ↠ Szer. Aug. 23, 2023 4:27 pm
