Tisztás az erdő mélyén
Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.





 



Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vezetőségünk
Fordulj hozzánk

Clary Fray
Alapító adminisztrátor
pmprofil
cissy, katherine, cornelia, raven
Simon Lewis
Admin
pmprofil
curtis, daimon, victor
Leonert Delight
Admin
pmprofil
Blaire, Jules
Sebastian Verlac
Admin
pmprofil
Dylan, Caleb
Csicseregj valamit
Mondj el bármit

Az előforduló hiba vagy észrevétel bejelentése e-mailben vagy privát üzenetben esedékes!!!
Ha írtál, jelezd a chatben, ha nem kapsz választ két napon belül, jelezd ismét a chatben :)


Utolsó bejegyzéseink
Gyorspostával firkálva
Nappali
firkálta:  Zachary Storm
Today at 4:20 pm-kor

Nappali
firkálta:  Alice Whitley
Yesterday at 10:50 pm-kor

Avatarfoglaló
firkálta:  Zachary Storm
Yesterday at 9:25 pm-kor

Zene ajánló
firkálta:  Astrid Biersack
Yesterday at 6:55 pm-kor

Bérház alagsora
firkálta:  Isabelle Lightwood
Yesterday at 8:47 am-kor

Froy Gutierrez
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 9:37 pm-kor

Club mögötti terület
firkálta:  Alice Whitley
Hétf. Okt. 16, 2017 8:20 pm-kor

Poison After Bite
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 6:32 pm-kor



Jelenlévő fórumozók
Itt rontják a levegőt

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Zachary Storm

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


Legtöbbet firkáltak
Legszorgosabb tagjaink

Astrid Biersack
 
Alice Whitley
 
Clary Fray
 
Cerviel
 
Sebastian Verlac
 
Gabriel Sinclair
 
Benedict Ericson
 
Zachary Storm
 
Raven Carpenter
 
Cissy Parker
 

Share| .
Tisztás az erdő mélyén

Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Csüt. Jún. 29, 2017 9:35 pm ➹ Vendég
Lassan de biztosan sikerült az inget lépésről lépésre lehámozni rólam. Egy ponton a csillagok jelennek meg, ahogy az éles kés érzése vállamba hatol. Nem tehet róla, ezt nem lehet fájdalommentesen csinálni. Igyekszem megnyugtatni, de úgy látom, nem sok sikerem lesz. – Le voltál foglalva te is, nem lehettél egyszerre két helyen, két vámpír ellen. – egy mosoly kíséretében igyekszem meggyőzni erről, habár nem hagyja nagyon magát. De én kitartó vagyok. – Egy vámpírnál szerintem nem lehet egy ember gyorsabb… - eszembe jut az a lendület, amivel a vámpír először a fának, majd a földhöz vágott. Mire felfogtam volna mi történik, addigra már a sarat igyekezett feltörölni velem… Bony szemében látom a határozottságot. Megérintem a karját a puha köntösön keresztül. – Ettől függetlenül, akkor is köszönöm, hogy megjelentél. – nézek éj-fekete boci-szemekkel rá, benne ordít a hála. Ennyivel megúsztam, egy sérüléssel, de élek és lélegzem továbbra is. Ezt viszont neki köszönhetem.
A zuhany felfrissít, megtisztít, és már jobb kedvvel hagyom el a fürdőt, hogy a hálóban felöltözve lelkemet is felüdítsem a tea illatával. Szép illat-kavalkád tölti be a lakást, amely békességet és megnyugvást hoznak most szívemnek. Elhelyezkedek a kanapén mellette, és élvezem a teát. Meleg és finom.
- Na olyat még nem ittam, de akkor beszerzek egyet! – mosolyodom el szélesen. Kérdésére elmerengek kicsit a szembe falon egy pontot kémlelve – Hát, nekem nagyon sokáig a barackos volt a kedvencem, de annyira, hogy szinte csak azt ittam. Most már kezdek újabb ízek felé pillantgatni. – fordítom fejem felé, enyhe mosollyal. – Inkább gyümölcsös vagyok én is, a zöld teát nem szeretem, feketét meg csak akkor iszok, ha nincs más teám vagy nincs itthon kávé. – nézek mosolyogva, közben kortyolgatva a teámat. Lassan a fele elfogy.
-Lehet megkérlek. – a borogatást tudom most egyedül enyhítésnek elképzelni. Igyekszem a lehető legminimálisabbat mozdulni. – A hűtőben még találsz kis jeget, konyharuhát meg a pulton. – nézek rá, szemeimben ismét felcsillan a köszönet, közben leteszem a bögrémet a kisasztalkára.
Közben megkérem, hogy maradjon. A legkevésbé sem szeretném fenntartani semmiben, ha épp lenne jobb dolga is, mint engem ápolgatni, de nem akarok most egyedül maradni. Hálásan elmosolyodom, amikor mondja, hogy marad. – Jobban tudok pihenni, ha tudom, hogy itt vagy. – suttogom halkan, fekete szemeimet rá emelve, félig elveszve az övéiben.
Elhelyezkedem rendes ülésbe, hogy tudjon nekem segíteni. A kérdésemre, hogy a póló maradjon-e, jót felel, elgondolkodom. Emlékeztetett is egyben, hogy tényleg el kell menni az orvoshoz, nem úszhatom meg. Bár utálok orvoshoz járni, amikor lehet kerülöm őket...
Na most akkor első találkozás ide vagy oda, de… - Leveszem. – bólintok, és „lekapom” magamról (már amennyire megy) a pólót. Ott ülök vele szemben, félmeztelenül. Nem vagyok a szégyenlős fajta, nincs sörhasam amelyet takargatni kell, de veszettül kigyúrt kockáim sem. Arra azért figyelek, hogy ne pocakosodjak el. Edzést ugyan nem viszem túlzásba, de nincs mit szégyellnem magamon. Nagy szemekkel nézek rá, és várom a fejleményeket.
- Kötszer a hálóban, az ajtó melletti szekrény alsó fiókja. A varródoboz mellett találsz fáslit. – kicsit bizarr lehet  a fásli mellett a varrókészlet, a kettőt együtt még sosem kellett használni. Megvárom, míg megkeresi, közben érdeklődöm kicsit hétköznapibb oldala felől is. – Oh értem. Gondolom, sok idődet elveszi a vadászat és a védelmezés. – illetve az ilyen balfékek, mint én megmentése feldühített vámpírok ellen… de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Amint visszatér, igyekszem úgy helyezkedni, hogy könnyebb dolga legyen velem.
- Üzletember vagyok, jelenleg ingatlaneladással foglalkozom. – amint lehet, feljebb lépek, de hirtelen itt csak ez a munka jutott. Kezdésnek ez teljesen jó, később lehet gondolkodni majd más pozíciókban. De előbb szokjam meg új hazámat, új életemet. – Szóval ha kell lakás, keress. – kacsintok és kuncogok, persze csak viccelek, de ha esetleg tényleg kellene valami olcsón, tudja majd kihez fordulhat.
- Felkészültem. – nézek ár határozottan, majd tekintetemmel követem kezeinek minden mozdulatát. Tudom, hogy ez sem lesz sétagalopp, azt még nem tudom, hogy az ing levételénél rosszabb vagy enyhébb lesz-e. Bonynak finom keze van, nézem, ahogy lassan de biztosan teszi amit kell. Bízom benne.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szer. Jún. 28, 2017 12:07 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Közelebb húzódom hozzá, hogy segíthessem az ing levételében. Ujjaim, mintha reszketnének. Nem egy árnyvadászhoz méltó mozdulat. Tartok tőle, hogy nem sikerül anélkül lehámozni, hogy ne okoznék újabb fájdalmat, és tessék. A rettegésem beteljesedik és sikerül úgy nyúznom, hogy felszisszenjen. Erre persze én rémülten elkapom a kezeim. Képtelen vagyok bocsánatkérő arcon túl bárhogyan reagálni a hirtelen történtekre. Mégis sikerül valahogy kinyökögnöm, hogy mennyire sajnálom azt, ami történt vele. És nem mellesleg megpróbálom két szép szó közé belepasszírozni, hogy magam hibáztatom. A válaszát meghallva enyhén megforgatom a szemeim, majd fújok egy nagyot.  - Francokat nem...- nézek rá úgy, mint akit nem fog meggyőzni, akkor sem, ha a csillagokat is lehozza a sötétlő égboltról. - De igen, az enyém...- megdermedve nézek fel rá, arcomon ott a rosszallás jele - Hogy lenne a te hibád? Nekem kellett volna a hősnek lennem, erre fel mindenki megsérült körülöttem. Te, a farkasfiú...- csóválom a fejem közben elveszve tekintetemmel egy ponton közöttünk - Nem voltam elég gyors, ennek köszönheted.- az utolsó két szónál végig pillantok magamon, hogy egyértelműsítsem a kék köntös alatt megbúvó a ludas. Kár másra mutogatni. Vállalom teljes vállszélességemmel, hogy én hibáztam. Nem fogom hagyni, hogy azt gondolja a bátorsága vonta magával a sérülését. Mosollyal arcomon figyelem, hogyan halad a fürdő irányába, szemeimben ott ragyog a bocsánatkérésem. Valószínűleg ezt az érzést nem is fogja lemosni egyhamar onnan.
Beletelik egy kis időbe, mire felbukkan. A tea már várja, tartok tőle kihűl, de bízok benne az utó-melegítés elegendő ahhoz, hogy kitartson. Megjegyzését hallva szemöldökeimmel párhuzamban emelkedik ajkaim görbéjének íve. Finoman megcsóválom fejem, majd lesütöm szemeit és felsóhajtok. A következő megszólalásáig belezuhan tekintetem a bögrémbe. Több, mint a felét megittam, amíg ő zuhanyzott, így nekem már nem sok marad benne. Ajkaim elnyílnak és elgondolkozó ábrázatom mellett, puhán még csücsörítek is. - Uhhh, nem olyan régen felfedeztem a joghurtos-meggyest. Azt hiszem szerelem volt első látásra! Véletlenül került hozzám és valaki másnak a teája volt, gondolom sorszerű volt a találkozásom vele! Azt meg kell kóstolnod!... Tehát úgy tűnik gyümölcsös lánnyal van dolgod...- szélesedik ki mosolyom, alighanem fültől fülig, majd elnyújtózom, hogy lerakjam a bögrét - És neked? Melyik tea a kedvenc?- fejem megbillen oldalra, úgy fürkészem arcjátékát. Kíváncsian. Türelemmel, mégis leplezetlen kíváncsisággal.
- Hozhatok, ha szeretnéd!- megfeszülő izmokkal húzódom a kanapé szélére, hogy amint azt feleli, kívánja a borogatást, máris elődrukkolhassak neki. Ha szüksége van rá, bármit megteszek, csak ne fájjon neki. Lesütöm pillantásom, majd oldalra elhúzott ajkakkal ingatom fejem, mielőtt megszólalnék. A feleletét hallva azonban ledermedek kissé. Ajkaim elnyílnak, hogy válaszoljak, de folytatja. Kínosnak? Hirtelen nem értem, miért mondja, csak ahogy alkarom a köntös selymes széléhez simul. Leejtem pillantásom, majd hirtelen fel rá és csóválni kezdem a fejem, nemlegesen. - Ó, nem...- mosolyom szelídül - Nem akarlak magadra hagyni, így, de közben pedig úgy gondolom le kellene pihenned.- arcom bocsánatkérő, közben magabiztos. Legalábbis annak érzem.
Kérdésemre felül, elhelyezkedik. A szemeimmel máris azt keresem, hogy hol lelem az elsősegély felszerelését, vagy bármit, amivel felköthetem. A pólóról tett kérdésére szomorkás mosoly terül szét arcomon. - A saját kényelmedet helyezd előbbre. Megoldom, ha pólóban vagy.., de a felkötést reggelig, amíg orvos nem lát el.., biztosan nem fogjuk levenni. Így dönts.- szerényebb pillantást vetek rá, majd felegyenesedem és ha más nem, a levetett övemért indulok - Van kötszered valahol?...- kérdezem szorgosan igazgatva közben combom tájékán az anyagot, véletlenül se mutassak magamból olyat, ami illetlen volna. A feleletétől függően megyek az övemért, vagy a kötszerért. Időközben kérdése vonja magára figyelmem. Elmosolyodok a gondolatán, hogy én és valami más tevékenység... Kidugom fejem a fürdőből, ha az övemért megyek. Ha másik helységbe kell lépnem, onnan pillantok rá, mindössze felső törzsem egy részét mutatva. - Sajnos, nem igazán van más.- húzom fel kissé orrom, majd egy letűnt mosollyal végül megszerzem, ami kell és azzal együtt térek vissza a kanapéhoz, mellé.
- Te mivel foglalkozol?- érdeklődöm, miközben elég közel húzódok hozzá, hogy karját a megfelelő szögbe állítsam, és megkezdjem a stabil kötözését. - Fájhat...- suttogom, mielőtt jobban belelendülnék.

dream  | A pink köntöst képzeljük kéknek... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szer. Jún. 21, 2017 9:34 pm ➹ Vendég
Elmosolyodom, aztán folytatom utamat mellette. Még sosem kellett elgondolkodnom, hogy milyen becenév illene rám. Senki nem becézett, és meg is szoktam ezt, így most igazán az lenne a fura, ha valaki máshogy szólítana. Lehet elsőre nem is hallgatnék rá.
Az otthon melege átölel minket, érzem ahogy Bony is megnyugszik, legalábbis amennyire le tud nyugodni. Gondolom azért zavarban van rendesen, mégis csak egy idegen lakásán van. Kissé én is zavarban vagyok, hiszen mégis csak egy idegen lányt hívtam meg. Remélem nem vette tolakodónak vagy rámenősnek, bár szerintem akkor nemet mondott volna. Ő is csak társaságra vágyhatott ma este, egy ilyen hideg akció után.
Bent gyorsan megmutatom, hogy mit hol talál, köntös, törülköző stb. Megvárom, míg végez, addig még kifújom magam. Meglep látványa, ahogy kilép a fürdőből. A nagy köntösöm rajta egész jól áll. Így bájosabbnak tűnik, mint a sáros ázott ruhájában. Kizökkent az elmélázásomból, de egyet kell vele értsek, rám is rám fér a felfrissülés, és hogy a sarat lemossam magamról. Az inget kell előbb lehámozni, onnantól már minden rendben lesz...majdnem, csak sajnos ez sem megy olyan könnyen... Most realizálódik bennem, hogy mennyire volt "okos" ötlet nekimenni egy vámpírnak. Így jártam, ezért már csak magamat okolhatom. De titkon meg örülök, hogy ennyivel megúsztam, lehetett volna rosszabb is...
Az ing leszedése nem egy leányálom. Bony igyekszik finom lenni, egy ponton sajnos mégis valahogy sikerül úgy mozdulnom, hogy belém hasít a fájdalom, aminek hangot is adok. Elkapja a kezét ijedten szegény. - Nem te voltál... - fújok egyet, és hagyom, hadd folytassa. - Ne sajnáld, nem a te hibád. - próbálok bátorítóan elmosolyodni. - Én mentem neki a vámpírnak, de nem voltam elég óvatos... az én hibám. - takarom le kezemmel a vállamat. Látom, hogy nagyon bántja a dolog, igyekszem valamelyest enyhíteni ezen. Nem ő tehet róla. Egy vámpír erős, erre most rájöttem, egy ember nem elég egyre. De ha nem jelent volna meg, most már valószínűleg halott is lennék, nem csak sérült. Örülök hogy ennyivel túléltük az estét.
- Óvatos leszek. - mosolygok rá, majd elcaplatok a fürdőbe én is. A zuhany alatt állva hagyom magamon végig csorogni minden egyes cseppet. Csak állok lehunyt szemmel és élvezem a meleg zuhatagot. eltart egy darabig, mire megmosakszok, gyorsan hajat is mosok és megtörülközök. Átbaktatok a hálóba, felöltözöm amennyire tudok, és hagyom magamban eluralkodni azt a jóleső érzést, mikor a száraz ruha puhán átölel. Kimegyek és becsatlakozok a teázásba.
- Szerintem jó lesz. - mosolyodom el megjegyzésén. - Csak gyakorolni kell, és menni fog. NEked a múgymi a kedvenc teád?
Gyümölcsös vagy fekete tea?
- igyekszek önbizalmat önteni kicsit belé és valami kellemesebb témát találni.
- Sokat nem tudsz segíteni... egy borogatás lenne most jó. - leülök a kanapéra én is, kicsit lejjebb csúszva, elkényelmesedve. Kicsit lehunyom szemem és engedem, hogy ellazuljak rám fér. Bony hangjára nyitom csak ki szemem, majd felé fordítom fejem. - Ha lehet kérnem, ne menj még... - nézek rá kérlelő tekintettel. Szeretek általában egyedül lenni, de nem most... ez nem az az éjszaka. - Ha nem érzed kínosnak, akkor kérlek maradj még. - úgy érzem, most szükségem van rá. Bátorságot ad, hogy nem vagyok egyedül, hogy most szólhatok valakihez.
Kérdésére bólintok, és felülök rendes ülésbe. - Igen, kérlek. - viszont így akkor a pólót rendesen fel kellene venni, mert most csak félig bújtam bele. Vagy..? - Levegyem hozzá a pólóm? Vagy megtudod így csinálni? - nézek rá kérdőn nagy ártatlan szemekkel. Amit válaszol, úgy helyezkedem. Közben valami témát keresek, amivel kicsit jobban megismerhetjük egymást. - Amúgy civilben... van valami foglalkozásod? Vagy kitölti a napjaidat az árnyvadász élet?






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Kedd Jún. 20, 2017 9:40 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Egy nyugodt hümmögés és finom vállrántás a válaszom a kérdésére. Arcomról leolvashatja, hogy nem vagyok érdektelen vele kapcsolatban, csak egyszerűen több idő kitalálni egy ilyen ismeretlen számára, hogy milyen jellemmel bír és ezáltal milyen becenévvel lehetne felvértezhető. Elrakom későbbre a választ. Jól fog jönni, ha kifogyunk a témából. Már pedig mellettem ez igencsak hamar be fog következni.
A lakásban hamar megkapom az elsőbbséget a fürdőre vonatkozóan és bizony ki is használom. Levetem átázott ruháim és a forró víz alá állok. A gőz felmelegít, libabőrösre pettyezi szöveteim. Szemeim lehunyva élvezem, ahogy fejtetőmön cirógatnak a cseppek. Hamar végzek, mert tudom, hogy nem otthon vagyok és ráadásul ő még sebesült is, jobban kell neki a felfrissülés a meleg, mint nekem. Amint végzek belebújok a látszólag nagynak tűnő kék köntösbe. Halkan kuncogva fészkelődöm benne a másodperc erejére, miközben a tükörrel nézek farkasszemet. Hajam leengedem - ha találok fésűt, azzal igazítok rajta, ha nem, akkor ujjaimmal igazítom át. Tisztán, üdén lépek ki a gőzfelhővel együtt, majd kissé pironkodva figyelem meg magamnak. Zavarba vagyok tőle, hogy tulajdonképpen a felhőszerű anyagon kívül nincs már, ami beborítaná alakom. Másrészről lubickolok az örömben, hogy egyáltalán élvezhetem. Sokkal kényelmesebb öltözet, akkor is, ha szégyellnem kellene magam, amiért ilyen könnyedén beadtam a derekam, hogy egy idegennel töltsek még egy órát, vagy többet - és hogy levetkőztem a lakásán. A tapasztalatlanságomból következik, hogy nem vagyok egy gyakorlott vendég... - de azért azt gondolom, hogy ez nem illő.
Amint a segítségem kéri, odasietek hozzá, hogy lehámozhassuk együtt róla az ingét. Ujjaim finoman szaladnak bele az anyagba. Pillantásom ugrál a ruhán és az arcán. Bocsánatkérően grimaszolok. Lassú, vontatott mozdulattal próbálom segíteni, ám egy ponton felnyög. Kezeim elkapom, megijedek, hogy én okozom a fájdalmát. Ajkaim össze kell préselnem, rugóznom párat, hogy ismét elég bátor legyek ahhoz, hogy megpróbáljam menteni a menthetőt. - Annyira sajnálom...- nem kerüli el a figyelmem, hogy hirtelen takargatni kezdi a területet előlem. Az Angyalra, hát látom én, mennyire fáj akkor is, ha ezer pléddel zárja el előlem. Fejem puhán megcsóválom, leejtem pillantásom közénk. Valahová a szőnyegre. Szégyenlem magam. Ha erősebb és gyorsabb vagyok, nem sérül meg... Ez van, ha Draket küldik!  Köszönetére csak bólintok finom mosollyal arcomon. Nem érzem úgy, hogy megérdemlem, miután hozzájárultam. - Ne siess. Inkább csak legyél óvatos...- nyújtom át az inget, félénk mosollyal. Egészen addig nézek utána, amíg el nem tűnik alakja a fürdőben. Csak azután fordulok a konyha felé és kezdek bele a forró ital készítésébe. Tartok tőle, hogy kihűl, mire végez, ezért egyszer rámelegítek. Elálldogálok a pult mellett, majd az ablakhoz sétálok. Kinézek, ott támasztom magam féloldalasan egy darabig, majd amikor már úgy hallom, nem csobog a víz tovább, előkészítem az italokat is. Elrendezgetem, így nem veszem észre, mikor indul meg a hálóba, csak akkor kapom fel fejem, amikor már megérkezik.
Apróra kucorodva ücsörgök, gondosan ügyelve rá, hogy semmim se látszódjon ki a puha anyag alól. Onnan mosolygok rá és kínálom meg a teával.  - Bízzunk benne, hogy az íze is jó. Általában keserű teát sikerül kotyvasztanom. Nem lennék valami tehetséges boszorkány...- ingázik a fejem, félmosollyal arcomon, majd ez a görbe vonal lehervad, mikor beharapva ajkaim megpróbálok úgy tenni, mintha meg sem szólaltam volna. Leejtem pillantásom a bögrére ujjaim között és azzal foglalkozom felesleges fecsegés helyett.
Muszáj megérdeklődnöm, hogy hogyan érzi magát. A válasza azonban elkeserít, nedvesítenem kell torkomon és elpillantanom róla. Egy pontra, valahol pont közöttünk.  - Tudok valahogy segíteni? Tenni valamit érte?- nézek fel rá, figyelve, hogyan ízesíti a teát, majd mosollyal nyugtázom, hogy most sem sikerült eltalálnom - de hát ez velem jár. Enyhén megdöntve fejem, finoman mocorgok, amikor mellém ül a kanapéra. Elég teret hagyok neki és magunk közé is. Felhúzom térdeim, igazítva köntösömön, majd úgy nézek rá, a háttámla felőli karom arra támasztva, fejem tartom meg.  -Örülök.- bólintok a megjegyzésére, majd figyelem, ahogy lehunyja szemeit. Ettől összébb húzom magam és elnyújtózva lerakom a bögrémet is. Úgy gondolom lassan illő lenne hagynom pihenni, azonban a megfelelő szavak nélkül kár lenne témát nyitni.  - Hacsak nincs több kérdésed, talán jobb lenne, ha elmennék.- nézek rá kérdőn, közben átölelve magam karjaimmal. Jól tudom, hogy nem fog kitessékelni és nem is ez szerepelt a terveink között, de idegen vagyok. Mégsem élvezhetem és használhatom ki ennyire a vendégszeretetét.  - Fel kellene kötnünk a karod. Akarod, hogy megcsináljam?- oldalra billen fejem, úgy nézek rá. Suta mosollyal, barátságosan.

who we are  | A pink köntöst képzeljük kéknek... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Jún. 18, 2017 9:19 pm ➹ Vendég
A város fényei lassan lenyugtatják a kedélyeinket. Már olyan földön járunk, amelyet ismerünk, és amelyről tudjuk, hogy biztonságot ad.
Most már csak haza kell jutni, a meleg lakásba. És nem egyedül teszem, ami nagy örömet okoz nekem. Örülök, hogy lesz társa mára, még ha csak beszélgetésen kívül mást nem is csinálunk.
Ami még jobb, hogy nem csendben sétálunk egymás mellett, mint két lelketlen zombi… pedig érzésre nagyon nem lehetünk ettől messze. Kicsit jobban megismerjük egymást, nem csak szakmai, hanem kicsit magánéleti oldalról is.
Becézésére kicsit elgondolkodom, de végül a fejemet ingatom. – Nem, Arti nem annyira tetszik… Szerintem maradhat Arthur, azt már megszoktam. – mint a kiskutya, erre a névre hallgatok. Viszont az, hogy jellemre vonatkozzon becenév… ezen elgondolkodom. – Nos, úgy sem kaptam még semmilyen becenevet jellemem szerint… – mélázok el fél pillanatra. – Mi is illene rám? Nem tudom igazán. – egyáltalán nem tudom most sehogyan sem elképzelni, hogy valaki becézzen. Már megszoktam, hogy a nevemen szólít mindenki. Fura lenne szerintem, ha most valaki máshogy szólítana.
Ahogy lassan bejutunk a kapunk, majd a házba úgy nyugszom meg. Az adrenalin, ami eddig minden nyűgömet és fájdalmamat elfedte, most elmúlt, emiatt kezdek kimerülni, és vállam is kiakaszt. Ez van, aki nem vigyáz magára az így járt…
Nem egy nagy lakásban lakom, abszolút nem útvesztő. Szinte minden a nagy nappaliból nyílik. Könnyen megtalál az ember mindent benne. Bonynak is megmutatom, merre találja a fürdőt. Rá is fér egy kis zuhany, és én sem panaszkodhatok, jelenleg inkább hasonlítok egy nagy beszélő sárkupacra, mint emberre. Amíg zuhanyozik, addig igyekszem még maradék erőmet összeszedni. Nem állok messze tőle, hogy elvágódjak a padlón, de az senkinek nem válna előnyére... Közben eltöprengek, hogy a cuccaimnak a mosás már felesleges lesz. Véresek és szakadtak is. Emiatt inkább kihajítom őket.
Ahogy Bony megjelenik köntösben, már nem az a nyakig sáros-véres harcos Xéna áll előttem, hanem egy fiatal lányka bájos ártatlansággal. Fél pillanatig még magamba szívom a látványát. Hangja zökkent ki. Most én megyek majd, de előbb az ingtől kell megszabadulni. Megkérem, hogy segítsen, egyedül ez furcsa mutatvány lenne. A zuhanyzás is izgalmas lesz, de majd megoldom. Az ing levétele azonban nem bizonyul egyszerű feladatnak. Egy pontig igyekszem hang nélkül tűrni, bár gyanítom arcomon azért kiül, hogy most már kegyetlenül fáj minden mozdulat. Próbálok én is segíteni, hogy könnyebben lejöjjön az ing, de egy mozdulatnál bele nyilal a fájdalom és erre már felnyögök. Lassan de biztosan lekerülaz ing, és fellélegzek. Most sikerül először egy pillantást vetnem vállamra. Nagy lilás-kékes duzzanat fogad ami nem jelent jót, de rosszat sem. Nem tört el, ez biztos. Viszont nem szép látvány, gyorsan el is takarom kezemmel.
Hálásan nézek Bonyra. – Köszönöm. –átveszem az inget tőle. – Sietek a zuhannyal. – gyorsan el is tűnök a fürdőben, megpróbálom leimádkozni a nadrágomat és alsót. Sikereim után beállok a zuhany alá és magamra folyatom a meleg vizet. Jól esik. Nagyon is. Ki is libabőrösödöm, ahogy átfagyott bőrömön a meleg víz végig csordul. Nyakamon, hajamon, hátamon beterít a meleg zuhatag. Bár igyekszem gyorsra fogni a zuhanyt, fél kézzel lassan haladok a mosakodással és így sikerül majd fél órát bent áznom. A törülközés is eltart majd 10 percig, majd úgy-ahogy sikerül derekamra tekernem a törülközőt, így caplatok át a hálóba. Még jó, hogy messzire nem kell menni, közvetlenül itt van a fürdővel szemben, csak egy kis folyosó választja el. Gyorsan magamra kapok egy alsót, egy melegítőnadrágot és egy pólót, amelynek csak az egyik karjába bújok bele, a másik ujja élettelenül lóg. Most nem küzdök meg azzal, hogy rendesem felvegyem.
Kimegyek a konyhába én is, miután végeztem. – Jó illatok keringenek. – mosolyodom el. Lelkemet felvidítja a meleg tea illata. – Nagyon fáj, mintha kések állnának benne. – sóhajtok. Belekortyolok a teába, még teszek bele egy kiskanálnyi cukrot, és a bögrét kezembe fogva leülök mellé a kanapéra. – Finom a tea. Jólesik. – lejjebb csúszom, hátra hajtom fejemet, és lehunyt szemmel sóhajtok egy nagyot. Itthon vagyunk. Szárazon, melegben. Biztonságban.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Jún. 18, 2017 2:24 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Az este érdekes változókat hoz magával. Éppen azon kapom magam, hogy mellette-mögötte baktatok hazafelé. Nem az Intézetbe! Hanem őhozzá. Igaz, alig ismerem egy órája én mégis rábólintottam. Miért? Mert jobb Vele, mint egyedül. És egyébként is vigyázni szeretnék rá, amíg haza nem jut. A karját is el kell látni. Így keverem a kellemeset a hasznossal. Jólesően hat rám a gondolat, hogy nem kell egyedül lennem. Bezárkóznom a szobám négy fala közé és azon töprengnem, hogy máshol is lehetnék. Most, máshol leszek.
A becézésbe beleegyezem. Mosollyal arcomon pillantok hol előre, hol oldalra. Lépteim lusták, lomhák. Fáradt vagyok. Nem is titkolom. A beszélgetés azonban erőt ad, hogy fellélegezzek és próbáljak koncentrálni, nem pedig eldőlni oldalra, mint egy zsák. Elneveti magát, mikor kihasználom a szavait. Én is kuncogok, halkan, szelíden. Fejem csóválom, majd kérdezek. A válaszára ráemelem tekintetem és kérdővé változik arcjátékom. - Arti?! Az aranyos...  - pironkodva, ajkaim morzsolgatva keresem a reakcióját arcán, majd karjaim összefonom hasfalam előtt, mintha fáznék, úgy lépkedek mellette tovább. Hallva a kijelentését, eszembe jut, hogy engem sem igazán becéz senki. (Anthonyt leszámítva, de a Bonbon még mindig nem vállalható!) - Kaphatsz a jellemedtől függő becenevet is. Nem mindenkit hívnak a neve szerint...- finoman felhúzom a vállam két lépés közben, majd megértő mosollyal nézek rá.
Nem mutatja jelét, legalábbis nem feltűnően, de biztos vagyok benne, hogy a karja borzasztóan fáj. Emiatt bűntudatom van. Rosszul érzem magam. És zavar. Ha másért nem is, ezért nem hagyhatom magára. Legalább amíg olyan állapotba nem kerül, hogy orvos nézzen rá. A mondéneknél éjjel-nappali a kiszolgálás ezen a téren. Talán még rátudom venni, hogy menjünk el, ha felmelegedtünk kicsit.
A lakásban mindent úgy csinálok, ahogy mondja. Tisztelettudóan. Nem koszolok össze semmit, erre különösen figyelek. Máskülönben szép lakása van, de csak alig futtatom körbe szemeim, máris belefutok az első kérdésbe, amit muszáj vagyok feltenni. A válaszát hallva széles mosollyal nézek rá, végül bólintok. - Rendben... Sietek!- közlöm, majd neki lendülök a fürdőszobának. Behúzom magam mögött az ajtót és igyekszem elkészülni. Lemosni magamról a vért, a piszkot. Az elmúlt események történéseit. Amint végzek a tükörrel szemben ácsorgok pár pillanatig. Kissé kellemetlen így - ennyire könnyedén lennem egy idegen előtt, de nem hinném, hogy bármit tervezne, jó embernek tűnik. Bízom benne.
Kilépve, sután andalgok előtte. Zavarban érzem magam, de próbálok uralkodni ezen. Mosolyom hagyom szétterülni arcomon, fejem oldalra billen. Úgy tűnik az éles váltás meglepi, mert hangomra hirtelen reagál. Bólintok lelkesen, majd lesütöm szemeim. A kérésére megközelítem. Bocsánatkérően és aggodalmasan nézek fel rá, mielőtt nyúlkálni kezdenék. Elbabrálok, ahogy finoman előbb a sérült karjáról szedem le, csak utána az épről. Felszisszenek helyette is, amikor úgy érzem árthatok. Amint a kezembe kerül a darab, azzal együtt kihátrálok a közeléből. - Rendben. - kiszélesedik mosolyom, majd a konyha felé kapom tekintetem. Onnan vissza rá, mosolyát látva én is így teszek. Csak azután fordulok el, hogy magamra hagy. A ruhát lerakom valahová, ahol alkalmasnak gondolom, majd követve az útmutatást a pulthoz lépek és mantrázom magamban, amit Arthur mondott. Mindent, szépen sorjában! - Kis dobozok, a fiókban... - kutatom. Eggyel nyúlok mellé. A második fogásommal eltalálom. A következő pillanatban már a bögrékért nyújtózom, majd a kikészített ízesítést is közelebb vonom magamhoz, hogy kéznél legyenek. Felrakom a vizet, majd amíg várakozom annak felmelegedésére, a dobozba turkálok a gyümölcsösebb filterekért. Megtalálva őket, kihalászom mindet. Kanalakért kutatok. Majd amint felforr eléggé a víz, bele ejtem a filtereket. Had ázzanak szét, ízesítsenek. Amíg erre várok, a pultnak támaszkodva gondolkozom. A puha köntösben ölelem át magam. Jól esik a finom anyag. Kitöltöm a teáinkat, majd elegyensúlyozom velük az asztalig. Ott letéve, az egyik kanapéra húzódom és ott várom Arthur felbukkanását. Magamhoz veszem az italt, és azzal a kezemben ücsörgök, felhúzott lábakkal. Nézelődve, nyugtatva magam, hogy már nincs veszélyben.
Amint felbukkan a férfi, felkapom fejem és kérdő pillantással nézek utána. -Hogy van a karod?- nézek rá kérdőn, aggódva érte. Szerény mosollyal intek jobbommal az asztalon gőzölgő itala felé. - Ha több cukorral kéred, hozok bele még.- fél oldalra billen fejem, majd hajam úgy igazítom, hogy jobb oldalamon, szabadon hagyja nyakam. Eljátszok a kanállal. Türelemmel várva őt, hogy csatlakozzon hozzám.
who we are  | A pink köntöst képzeljük kéknek... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Pént. Jún. 16, 2017 8:38 pm ➹ Vendég
Örülök, hogy nem sikerült még egy kérdésemmel sem kiakasztanom. Pedig nem egyet tettem fel, és ha tudná, még mennyi rejtőzik még bennem!! Hajaj! De rendes, és magyarázatot ad nekem. Ezt értékelem, így nem érzem magam egyedül, és ő sem csak egy valaki aki az utat mutatja némán és mogorván. Egy társ most, aki segít.
Akinek ráadásul világító köve is van! Praktikus.
Vállát fogva megyek mögötte, amerre vezet. Ő tudja, merre megy, én pedig bízok benne, és ha nem is némán, de követem.
Pillanatra megdermedek, ahogy mondja, felejtsek el mindent, de aztán mosolyától felderülök és halkan nevetek. – Igyekszem. – kacsintok széles mosollyal, amit a kő fényében láthat. – Ne aggódj, amit most hallottam az bennem marad. – nem adom ezt át tovább senkinek, egyrészt mert szerintem akik a városban laknak nagyjából mind tisztában vannak valamennyire a természetfeletti világgal (azt hiszem), másrészt ezek az infók engem érdekeltek most, én akartam őket megszerezni. Harmadrészt meg most, jelen lelki állapotommal szerintem értelmesen vissza sem tudnám adni mindazt amit hallottam. – De őszinte leszek, elfelejteni nem fogom egyhamar ezt az estét… – ezt nem is lehet. Ami ma este történt velem, az minden csak nem egy átlagos szombat este. hirtelen kiráz a hideg is ahogy visszagondolok a... mindenre.
Hamarosan kiérünk az erdőből és elérjük a beton-dzsungelt. Sosem örültem még ennyire betonnak! Mint egy hajótörött mikor szigetet lát, bár attól messze vagyok, hogy megcsókoljam. De biztonságosabb érzést ad. Innen már tudom, hogy nem sok választ el az otthontól. Mindkettőnkre ráfér egy nyugodt zug, ahol levakarhatjuk a véres sarat magunkról. végig fut egy enyhe meleg borzongás a meleg tea és egy jó zuhany gondolatára.
És nem szeretném az estét egyedül, gondolataimba mélyedve tölteni. Így hát teszek egy merész lépést, és meghívom őt. És elfogadja, amely kifejezetten emeli a jókedvemet.
Hazavezetem, jön is szépen, nem marad le. Félig eszembe jut, hogy taxi is lehetett volna, de nem érte volna meg. Sokba került volna azt az öt percet kifizetni, amíg hazavitt volna. Plusz a várakozás. Plusz a taxis arca, amikor meglátott volna minket, ahogy két sáros-véres csatakos ember beül a kárpitra… Feláras lett volna a díj az tuti. Így jobb, gyalog ugyan, de hazaérünk hamar és várni sem kell. Közben nem bírok magammal és csak hagyom hangomat hallatni.
- Rendben. – mosolyodok el a becézésre. Ha lehet, akkor miért ne? Az emberben kellemesebb hangulatot teremt, ha nem karót nyelve állunk egymáshoz, hanem barátibban.  A nevemre elnevetem magam, rá emelem tekintetem. Kérdésére csak vállat vonok. – Arthur névnek nincs beceneve, nem lehet normálisan becézni. – sajnos ez van, nem minden névnek van értelmes beceneve. Az enyém pont ilyen.  – Sosem becézett senki, mindenki Arthur-nak hív.
Csak bólintok a borogatásra. Ahogy lassan múlik az adrenalin, amely felgyűlt az este alatt, úgy kezdem érezni, hogy kimerült vagyok és a vállam is egyre jobban fáj. Apró mozdulatokat sem tudja értékelni, kezemmel fogom, hogy enyhítsek rajta. Jót fog tenni neki a borogatás.
Hamar elérjük a kaput, majd onnan pár lépés az ajtó. Benyitok és hamarosan a csend és meleg fogad. Az ablakon halkan hallani az esőcseppek kopogását, de ez gyengébb és nyugtatóbb, mint odakintről hallani. A lámpa meleg fénye csak még jobban megsimogatja lelkemet. Most már biztonságban vagyunk, száraz és meleg helyen.
Lekapom a cipőm gyorsan, addig nem megyek beljebb. Bonynak gyorsan megmutatom, mit merre talál. Kérdésére azonban felkapom a fejem, és végig nézek magamon.  – Lehet kérek segítséget, de előbb menj csak nyugodtan. Addig úgysem megyek sehova. – bólintok mosolyogva. Amíg nem végez a zuhannyal, addig úgysem akarok itt állni egy szál semmiben… mert az én köntösöm is bent van. Addig míg zuhanyozik, megszabadulok vizes zoknimtól, kiteregetem valamennyire őket a radiátorra, majd vállamat tartva nekidőlök az ajtófélfának és fújok egyet. Lehunyt szemmel nyugtatom magam, hogy most már itthon vagyunk. Nincs senki aki árthat.
Bony, gyorsan végez is a zuhannyal. Ahogy előbukkan, megakadnak rajtam szemeim egy fél pillanatra. Így a nem kicsit nagy köntösben, kiengedett hajjal sokkal barátságosabbnak és ártatlanabbnak néz ki. Egy kedves nő áll most már előttem és nem egy harcos amazon, akit kint láttam. Hangja zökkent ki elmélázásomból. – Öhm, örülök. – mosolyodom el, majd kijelentésére bólintok. – Megyek is, segíts kérlek levennem az inget. – kigombolom gyorsan, de ennél tovább sajnos nem jutok.  – Rendben azt megköszönöm, ha csinálsz. A konyha arra van. – mutatok a másik kisebb zug felé. Nem nagy lakás, egy embernek, vagy épp talán kettőnek elég. – Teákat a mosogató melletti szekrény fiókjában találsz, kis dobozokban. Van fekete tea meg gyümölcsös. Bögréket fent a polcon találsz. Cukor, méz és citrom a pulton. – mosolygok rá hálás tekintettel. Örülök, hogy itt van velem. Nem érzem magam elhagyatottnak.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Pént. Jún. 16, 2017 1:24 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Mindkettőnkre bőven rá fog férni a pihenés. Neki mentálisan is meg kell nyugodnia, lelkileg, mindenhogyan. És azt hiszem kár kiemelnem, mert nekem is így kell tennem. Újabb küldetés, amit elbuktam. Lassan kaphatnék egy trófeát azokért, amiket nem tudok egyedül megoldani. Tény, hogy a legtöbben csapatban indulnak útnak, én mégis mindig egymagam maradok és ez a vége. Ha pedig sikerül csapathoz csapódnom, akkor is tudjuk, hogy ki az, aki leválik és egyedül birkózik meg végül. (Kit hagynak le, hogy pontosítsak.) Nem kellene ezzel törődnöm, egyetlen gondolattal sem, mert mi a legfontosabb? Hogy a mondén férfi életben van! Az, hogy én hogyan álltam helyt, az majdhogynem lényegtelen. A jelentésszempontjából lesz kellemetlen, de azt hiszem megbirkózom a szúrós tekintetekkel.
Ragadós vagyok, véres, ázott, koszos. Mindketten azok vagyunk. Kifelé baktatva hallgatom a kérdéseit és próbálok megfelelő magyarázattal szolgálni mindegyikre. Eszemben sincs válaszok nélkül hagyni őt. Éppen elég sokk érhette ma, nem hiányzik egy újabbként a tudatlanság. Ráadásul egészen jól kezeli. Nem sok alkalommal van dolgom mondénekhez. Ő a második a szűk múltban. Lia már ismert minket. Vele könnyebb dolgom volt.
Bólintok egy bátorító mosoly kíséretében szavára, de biztos vagyok benne, hogy nem látja. A sötét és a lépteink tempójában, az eső folytonos morajlása és a szél suhogása közben az is kész csoda, hogy egymást halljuk.
- Praktikus, így van. - jegyzem meg, közben a törzsek között járatok tekintetem. Most vezetőként is helyt kell állnom. Ki kell juttatnom magunkat innen, ami sokkal könnyebb feladat, mint beszélgetnem bármiről, ami az árnyvilágról szól. Mégsem hagyhatom cserben, nem is áll szándékomban! Egyetértésére elmosolyodva folytatom utunkat. Őszinte görbe váltja fel az egyenest. Minden léptem sietősebb, mert minél közelebb érünk a határhoz, annál jobban hajt a sóvárgás az otthonra.
- Ezt nem esik nehezemre elhinni. - villantok egy derűsebb mosolyt irányába, majd előre fordulok. Nem időzhetnek rajta szemeim, ügyelnek kell a gallyakra, a sarasabb területekre. Ráadásul már nincs sok és kiérünk. Most aztán bele kell húznunk. A következő megjegyzésére felé kapom fejem, arcom sokkal szelídebb vonásokkal van felitatva. - Rendben, akkor felejts el mindent, amit láttál és eddig hallottál... - halkan kuncogva megrázom a fejem, hogy megértessem vele, miről is van szó a háttérben. Barátságos hangszínem miatt nyilván nem veszi majd komolyan, mindenesetre tudnia kell, hogy valóban komoly alapokat fektettem le benne azzal, hogy beszéltem.
Kiérünk és már a betonon ácsorgunk. Rettentően festünk, mindketten. Ha valaki az utcán ránk emeli tekintetét, valószínűleg nem lát mást, csak két embert, akik -talán- fetrengtek a sárban. Így is volt. Nyelnem kell a gondolatra, hogy mennyire érthetetlen pillantásokat fogunk mi még bezsebelni.
A meghívására talán nemet kellett volna mondanom. Igen. Minden bizonnyal. Mégsem tettem. Hogy miért? Mert a küldetésem, hogy épségben hazaérjen még nem ért véget, és mert nem akarok egyedül lenni. Sem egyedül hagyni őt. Azt hiszem ez már több, mint két ok. Úgyhogy további magyarázkodásra nincs is szükségem, hogy lecsillapítsam tapasztalatlan árnyvadász ösztöneimet. Bólintok csupán, mikor kijelenti, nincs sok hátra. Szorgosan, mégis többnyire némán lépkedek mellette. Igyekszem mellette maradni, de van hogy lemaradok, mert túlságosan gyanakvóan fürkészem a környezetünket. Bárhogyan is, a közelében ólálkodok. Minden sarkon felgyorsítva, véletlenül se tűnjön el a szemeim elől.
- Ahogy jól esik. - meglep kissé, hogy becézni akarja a nevem, de nem találok benne rosszat, ezért hagyom. Ráadásul közvetlenít a kapcsolatunkon. Ami akárhonnan nézem, számomra csak jót jelenthet. Visszakérdezésem után, előre tekint, én pedig továbbra is őt nézve baktatok mellette. - Rendben, Spontán-Arthur. - bólintok állam szegett mosollyal, majd bocsánatkérően megcsóválva fejem elpillantok róla - Miért nem becéznek? Nem szereted? Vagy...? - hol a lábam elé, hol rá pillantok. Kíváncsivá tesz, mi oka van rá, hogy nincs becézése. A neve okoz nehézséget? Vagy nincs olyan, aki így tegyen és ezért frusztrálja a dolog?
Megyek, amerre mutatja. Lojális testőrként tapadva köralakjára, persze távolságot tartva. Kérdeznem kell, miután elmélázok a karján. Válaszát meghallva bólogatok aprókat, majd elpillantok. - Megteszi, csak rögzítsük. - ingázok fejemmel, majd ráemelem tekintetem - És a borogatás sem fog megártani. - próbálok kedvesen, enyhe hangszínnel beszélni hozzá és persze ügyelni rá, ne tűnjek fontoskodónak. Útközben pedig végig azon gondolkozok, hogyan jutok el az Intézethez majd, ha végeztünk.
Felkapom fejem, mikor kijelenti, hogy megérkezünk. Kis híján belecsapódok a hirtelen megállás miatt, de időben hátrálok ki a hátának alakjából, majd ahogy int, úgy előre lépek. Bátortalanul kissé, mégis kíváncsian fürkészem a lakást. Elhiszed, hogy sosem jártam még más lakásán, csak az Intézetben? Minden egyes falat megnézek, mintha annyira lenyűgöző volna. - Klassz! - bólintok, felpillantva szemeibe, majd előre. Terelget, én pedig hagyom neki. Akár a vizet, medre. Mosollyal lépek be a lakásba, bár nem teszek túl nagy lépést, mert nem akarom összekoszolni az otthonát, így amint villanyt olt, az első dolgom leszedni magamról lábbelimet, és a az ajtó mellé rakni. Hallgatom szavait, bólogatok lelkesen, követve tekintetemmel a vonalat, amivel a fürdő felé mutat. Arcom döbbentről kétségbeesettre vált, majd mosolygós idegességbe. Még nem voltam egyetlen férfival sem összezárva így, még az Intézetben sem, soha. Nyelnem kell és megküzdenem a hangommal, de be kell látnom, hogy jól esne, ha levethetném a ruháim, és egy picit megszárítkozhatnék, így nem ütközik tiltakozásba részemről. Bólintok, majd széles mosoly terül szét arcomon. - Köszönöm... - kissé bátortalanul indulok meg a zug irányába, majd az ajtóból még visszapillantok rá - Te megoldod? A karod miatt kérdezem... - bökök állammal felé, aggodalmas pillantással nézve rá. A válaszától függően megyek dolgomra, vagy maradok. Ha maradnom kell, segítek kibújnia a felsőbb rétegeiből. Ha nem szükséges, a fürdőbe surranok. Széjjel eresztem hajam, ledobálom ruháim, veszek egy forró fürdőt. Fürgén és sebesen. Pár percig engedve csak meg magamnak, hogy élvezem a melegét, majd bátorkodom egy tiszta törölközővel felszívni a lefelé száguldó cseppeket, majd belebújok a köntösbe. Az egyikbe, amit találok. Hajam leengedve hagyom, nincs időm, sem erőm most azzal törődni. Sietek, hogy minél előbb ő is tudjon menni venni egy forró fürdőt! Persze, csak lassan bújok elő. Visszatart a tapasztalatlanságom és a szégyenlősségem. Előbújva is csak igazán zavarba jövök elő a lepelbe, amibe gondosan belecsavarom magam.
- Nagyon jól esett, köszönöm...- bújok elő téve pár óvatos, suta lépést és onnan nézek Arthurra - Menned kéne neked is. - bólogatok lelkesen. Egy részem azért ilyen sürgető, mert tényleg frusztál, hogy mégis csak idegen előtt vagyok ennyire meztelen. - Én meg addig csinálok egy teát, ha megmondod, mit hol találok, vagy szabad kezet adsz... - barátságos mosollyal figyelem, majd neki lendülök, mondjon bármit is. Szükségünk van rá...

who we are  | A pink köntöst képzeljük kéknek... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Csüt. Jún. 15, 2017 8:24 pm ➹ Vendég
Egyre jobban nyugszok meg, ahogy távolodunk és magunk mögött hagyjuk borzalmas esténk színhelyét. Lassan haladunk kifele, nem lenne egyikünknek sem előnyös egy bokasérülés még így mindennek a tetejében. Csúszik minden, ágak mindenhol, amik csúsznak, vizes fű ami csúszik... mondtam már hogy minden csúszik? Emiatt is jobb lassan, de biztosan haladni!
Közben folyamatosan teszem fel kérdéseimet, és örömmel látom, hogy nem unja még és nem lesz idegesebb sem tőlük... azaz legalábbis úgy veszem ki hangjából, mert alig látunk valamit a sűrű esőfüggönyön keresztül. A hold sem süt, hogy legalább enyhe ezüstös fényével mutasson utat.
- Kitartok. - még van bennem annyi szufla, hogy eljussak hazáig. Bár kimerült vagyok, átázott és semmi másra nem vágyom most csak a meleg otthonra, annyi erőm még van hogy hazajussak. Itt most hideg van és sötét.
Legalábbis egy darabig, amíg a kis kő kellemes fénye nem ad nekünk reményt és esélyt a gyorsabb menetelre.
- Végül is igaz. Így annyira nem is lehet elhagyni. - gondolom a kis szütyőkéből vagy tarisznyából kirepülne hamar, így azért a zseb tartotta valamennyire. Remélem az én cuccaim is még a zsebeimben lapulnak. Majd ha kiértünk a városba megnézem, ott már lesz szabad kezem. Még nem engedem el a vállát, egyik kezemmel azt fogom. A másik meg nem használható...ez van.
- Ez is igaz. - bólintok arra, hogy a világon semmi nem egyszerű. A puszta létezés sem, és erre a mai nap csak még jobban ráerősített. De már túl vagyunk rajta, legalábbis a nehezén. A hazajutás ehhez képest már csak tavaszi szellő...
- Ha most szabadjára ereszteném minden bennem kavargó kérdésemet, akkor akár hozzám is költözhetnél hogy megválaszold őket, annyi lenne... - mosolyodom el. Rengeteg minden kavarog bennem, a felét szerintem fel sem fogtam még annak ami körülöttem zajlott le. Ki tudja mi lesz még, ha lassan lecsillapodnak a kedélyek bennem? Tuti újabb kérdéseket szülne, de azt lehet már máshogyan fejtem majd meg. És remélem sokkal békésebb úton-módon. - Örülök, hogy te mesélsz. Viszont ha olyan témát érintenék, amiről nem lenne szabad beszélnetek, akkor szólj rám és hagyom. Nem akarok kényes terepre futni - nézek rá mosolyogva, amit a kő fénye már látni engedhet.
Lassan a puha talaj a kemény betonra vált, ami meglepett módom nem horgasztja le kedvem, hanem kifejezetten üdítő számomra. Végre lakott területen vagyunk, végre emberek között. Nem gondolok bele, hogy a kint bóklászók fele akármi lehet, most csak simán embernek tekintek mindenkit.
Mielőtt azonban elválnának útjaink, még egy merész lépést teszek, amely sikerrel zárul. Így nem leszek egyedül otthon, Senki nincs, akivel megosztom lakomat, egyedül élek. Általában elvagyok így, ám most mindennél jobban tudok örülni egy kis társaságnak. Még akkor is, ha Ebony-t még nem ismerem teljesen. De eléggé ahhoz, hogy beengedjem a lakásomba. És mivel ő sem engem, az hogy ettől függetlenül nem mondott nemet ez mélységesen megnyugtat. - Attól már nem sok választ el, nemsokára hazaérünk. - szélesedik ki mosolyom, és el is indulok egy irányba. Amíg még tudok menni, addig megyek. Ő pedig halad velem, hol mellettem hol mögöttem. Figyelek rá, hogy ne maradjon le, ha kell bevárom. Lépkedünk az utcákon, hol jobbra hol balra fordulva, de egyre több erőt ad, ahogy tudom, hogy minden lépéssel közelebb kerülünk a meleg biztonságos otthonhoz, ahol ledobhatjuk elázott ruháinkat, bebújhatunk szárazabbakba és meleg tea mellett engedhetjük el a feszültségeinket.
- Bony. - bólintok mosolyogva. - Ez illik is rád, nem gond ha így szólítalak innentől ugye? - fordulok arccal felé mosolyogva. Tényleg illik rá, jobban mint az Ebony, vagy az Eby. Kérdésére viszont elfordítom fejem és a járdát figyelem csak. - Nincs becenevem. - vonok vállat. - Spontán Arthur vagyok csak. - sosem becézett senki még, ha meg igen, azt sem kedvességből néha. Tulajdonképpen az Arthur nevet azt hiszem nem is lehet... Ari, Arth, Thur... nem, egyik sem jó..
A következő kanyarnál eljutunk az utcába, amelyet oly jól ismerek. Nem sokára hazaérünk!
Kérdésére felkapom a fejem. - Öö... - gondolkodol el fél pillanatra. - Azt hiszem fáslim van... más sajnos nincs. - Tényleg, ezt lehet nem ártana beszerezni, hosszútávon hasznomra vállhat majd. - Maximum egy kendővel majd felkötjük. Van jegem borogatáshoz. - nagyon nem értek ehhez, de az talán segíthet lecsillapítani a lüktető fájdalmat.
Felderül lelkem, ahogy meglátom az ismerős ajtót. - Megjöttünk. - gyorsan beírom a kapukódot, mire az zúgva jelzi a szabad bejárást. Belököm az ajtót, előre engedem Bony-t, majd miután bejutottam mutatom az utat. - A földszinten lakom szerencsére. - vezetem a lakásajtó felé, ahol is most van idő lecsekkolni, hogy mit hagyhattam el az erdőben a nagy zuhanások közepette. Örömmel nyugtázom, hogy semmit. Kulcsom is megvan, egyből nyitok is. Belököm az ajtót és előre engedem Bonyt. Kapcsolok villanyt befelé menet, hogy lássunk is valamit. Nem egy nagy tágas lakás fogad minket, de azért szépen rendezett. Szerencsére nincs a tipikus "legénylakás" érzete, és még most kupit sem hagytam. Egy nappali fogad minket, szépen berendezve.  - Van egy köntösöm, azt ha gondolod felveheted a vizes cucc helyett. - ledobom közben cipőmet. - Arra van a fürdőszoba, mellette a mosdó. - mutatok egy kis zug felé. - Ott tudsz átöltözni, tiszta köntös is bent van felakasztva, és ott van a polcon összehajtva törölköző is. - addig magamról is megpróbálom majd lehámozni a vizes ruhát. - Ha bármi kell, csak szólj. - mosolygok rá.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Csüt. Jún. 15, 2017 9:20 am ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Lopva pillantok rá, közben térdemeléssel járva a sötétben. Sem az eső, sem az erdő lombokból álló labirintusa nem kedvez nekünk. Az egyetlen szerencsénk, hogy jártam korábban erre. Így ha a legjobb, legkényelmesebb utat nem is, de az irányt ismerem. A beszélgetésünk medre nem apad el. Figyelek rá, minden szavára. Talán jobban is, mint hinné.
- Elhiszem. Tarts ki még egy picit! - mosolyodom el fakón, közben lendülettel előre törve a kiálló gallyak közé, hogy utat csinálhassak magunknak. Menetelünk tovább, beszélünk, vagy legalábbis én, mert ő inkább csak kérdez. Próbálok nem túl kevés, de túl sok magyarázattal sem szolgálni. Nyomhatnának a küldetésre menők kezébe egy könyvet: Hogyan beszélgessünk mondénekkel! - címszóval. Ha engem kérdezne bárki, hasznos lenne.
Fejemmel ingázok a kérdését meghallva, közben hagyom, had szélesedjen mosolyom. - Zavarna a harcban. Így kényelmesebb, hogy csak a kabátom belső zsebében lapul. - nézek rá, majd előre. A kíváncsisága hízelgő. Bár inkább az árnyvilágnak szól, mint nekem, attól még jóleső.
- A világon semmi sem az. - csóválom a fejem vontatott lassúsággal, miközben igyekszem gyorsítani kissé, hogy a mezőre kiérjünk, majd végre a betonon találhassunk magunkat. Mindkettőnkre rá fér, hogy kiérjünk ebből a káoszból, a lidérces történetből, ahová belesodródtunk. Mindketten önön hibákon kívül. Érdekes fintora van a sorsnak. Az Angyalra! De legalább megmenekültünk és élünk. Ő megsérült, ez igaz, de gyógyíthatóan. Leginkább a levertség az, amivel nehezen birkózom egyelőre. Fáradt vagyok, kimerültem. És a természet sem kedvezett. Sárban és esőben nehezebb mozogni. Akkor is, ha árnyvadász vagy.
- Tényleg? Azt hittem, hogy csak a sokk beszél belőled. - mosolygok fültől fülig - Ereszd csak szabadon őket, ki tudja, hogy a következő alkalommal mennyire lesznek magyarázkodóak. A legtöbb árnyvadász nem az... - vonok vállat finoman, ahogy belegondolok ebbe. És tényleg. Valószínűleg szóba sem álltak volna vele. Sokan. Én meg még sétálgatok is vele. De a francba is, hát nem az élete az első?! Bólintok, miután felel megjegyzésemre, közvetlen akkor, amikor megsimítom karját. Támogatóan. Látom az arcára szökő mosolyt, majd tovább haladok. Bízva benne, tartja a tempót.
Kiérünk a sárból és a betonon ácsorogva próbálom ahhoz préselni a talpaim, hogy a sár egy részét lemoshassam. Közben pedig nem szűnök meg aggódni a válláért. Felpillantok rá. Elnézem a sebét, majd a szemeibe tekintek. Várom a végszót, de akkor meginvitál magához. És persze, más körülmények között nem mondanék igent. Más körülmények között mondjuk nem is invitálna magához. És miért is sietnék az Intézetbe? Na ugye! Rábólintok. Örömmel. Már csak azon kell aggódnom, hogy ne mocskoljam be a szőnyegét, padlóját, bármijét a saras talpammal.
- Még nem értünk haza, ne köszönd. - csóválom meg a fejem egy széles mosoly kíséretében, majd lesütöm pillantásom valahová közénk, hogy felszívjam tüdőm levegővel. Azt hiszem mindketten tapogatózunk, hogy milyen is lehet igazából a másik, de abból amit eddig együtt tapasztaltunk, úgy gondolom, hogy nem fogok csalódni benne. Az életét kockáztatta értem. Pedig egy egyszerű mondén!
- Szuper! - bólogatok lelkesen, ám azért ki kell tudakolnom, hogy mennyire érzi jól magát. Ha olyan, akkor szereznem kell valamit, amivel haza tudom vinni, de szerencsémre azt feleli, tud még menni. Bólintok, végül megindulok közvetlen mögötte-mellette cikázva. Arra, amerre mutatja az utat. Próbálok nem lemaradni. Van, hogy futva lépek, de nem tűnök el a háttérben. Vigyázok rá! Mellé érve felkapom fejem, amikor kérdez. A kérdésről rögvest Tony jut eszembe és a becézése, mire csak megrázva a fejem kifújom a levegőt. - Hát általában nem becézik a nevem. - lesütöm pillantásom, szégyen, hogy őszintén bevallom nincs olyan, aki becézne? Tonyt leszámítva, de nem, a BonBont nem vállalom fel! - Azt hiszem a Bonyval megtudnék barátkozni. - vállam fölött pillantok rá egy a város fényeiben már jól kivehető mosollyal arcomon - Na és Te? Hogyan hívnak a barátaid? - érdeklődön figyelem arcát, majd előre pillantok az útra. Igyekszem nem le maradni, de nézelődnöm kell. A mondénok talán mind látnak, nem tudom mennyire fedtem fel magam. Az sem kizárt, hogy ők azt látják, Arthur magával beszélget...
- Van otthon eslősegélyed? Elláthatnánk a vállad... - előre figyelek, ezúttal nem pillantok rá. Nem akarok belekontárkodni, de legalább megpróbálhatnánk helyrerakni. Láttam már ilyet. Vagy legalább bekötözni, azt mondják az segít!
who we are  | Ha nem jó, kérlek sikolts... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szer. Jún. 14, 2017 9:43 pm ➹ Vendég

Megnyugtat a gondolat, hogy nyugodtan kérdezhetek, és nem kergetem őrületbe vele. Sajnos voltak, akiket épp ezzel kergettem el. Képzelem most mit gondolhat rólam meg a baráti körömről, ahogy ezt elmesélem neki... Remélem nem fogja azt hinni, hogy velem van a baj..
- Az hajt előre, hogy innen kijussak minél hamarabb. - nem mondom azt, hogy teljesen erőm teljében lennék, de menni még tudok és ez a lényeg. Visz a tudat, hogy hamarosan kijutunk ebből az esőverte hideg pokolból. Közben figyelmesen hallgatom mindent, amit mond. Érdekeseket mesél, amiket ha megjegyzek, csak előnyömre válhat a jövőre való tekintettel. Nem szeretnék ebből a városból elköltözni, így ha maradni akarok, hát meg kell tanulnom együtt élnem mindennel, ami itt történik, még ha elsőre hihetetlennek is tűnik. Régebben semmi dolgom nem volt természetfelettivel, ma meg az életemért... életünkért küzdöttem ellenük. Szinte még fel sem fogtam az egészet, még olyannak tűnik, mint egy rossz álom, ami az ember emlékezetében szépen lassan elfakulni látszik. A mai este viszont attól tartok sosem fog fakulni. Lehet ez előny lesz, de most átoknak érzem.
- Igaz. - eresztek meg egy fél mosolyt, ahogy nézem a kis világító követ. Nem nagyon tudom kivenni a méretét, de gondolom nem kicsi, és akkor tényleg kényelmetlen lehet többet hordani. - Zsebben hordod? Kis szütyőkében nem lehet tartani? Vagy onnan nehéz előkapni? - nem tehetek róla, foglalkoztat az a kis világító micsoda.
- Nem lehet egyszerű feladat. - bólintva nyugtázom a hallottakat. Arra, hogy az árnyvadásszá-válás bonyolultabb folyamat csak bólintok. Nem ez a legalkalmasabb időpont arra, hogy ennél mélyebben belemenjünk a világ és a természetfelettiek rejtelmeibe. Majd egyszer talán máskor, ha lesz rá alkalom és még összefutok vele. Akkor esetleg. Gondolom ez nem olyan téma, amit megtalálhatok a google-ön böngészve. Így hagyom is a témát egyelőre.
- Nem vagyok az a csendes típus. - mosolyodom el. - Azért kordában tartom a kérdéseimet, te is eléggé fáradt lehetsz. - leginkább kimerült. Plusz vizes, koszos, ahogy én is. Az ég áldása ugyan lassan alábbhagy, hallani és érezni, hogy a vihar csitul. Talán érzi ő is, itt már nincs vész, itt már magunk mögött hagyhatjuk a történéseket. - Sajnos pedig akadt rá példa. - vonok vállat. Az érintésére enyhén meglepetten fordulok felé, de végül végig fut egy kis mosoly az arcomon, amit talán láthat is. Őszinte a mosoly, jól esett az érintése.
Lassan elérjük a mező és a város határát. Ahogy betont ér lábunk, biztonságban érezzük magunkat. Itt már átölel a civilizáció.
Elvetem a kórházat, nincs kedvem magyarázkodni, és sérülés ide vagy oda, először is a vizes szakadt ruhát szeretném lehámozni magamról és szárazba bújni. És gondolom ezzel Ebony sem lehet másképp. Látom, hogy zavarja a sérülésem, de nem tehet róla. Szeretném, hogy ezt érezze, így részben ezért is hívom meg. Másrészt meg... valahogy társaságra vágyom most. Lehet bukott ötlet volt, de megkérdeztem.
És legnagyobb örömömre nem bukott meg az ötlet. Mosolyogva bólintok, örülök hogy nem utasított el. - Köszönöm. - lehet jobb is tényleg, ha nem leszek így egyedül. És örülök, hogy ő lesz a társaságom. Nem szoktam minden lányt elsőre meghívni, remélem nem feltételez semmi ilyesmit rólam.
- Nincs messze, pár utcányira lakom. - nézek körbe, szemmel pásztázom merre lehet menni. Ismerős a környék, az utcatáblán megpillantott névről egyből beugrik hol is vagyunk. Tényleg csak pár utcányi. - Még tudok menni. - ez hajt egyedül és ez tart csak talpon, hogy hamarosan hazajutok. Otthon majd lesz idő összeesni, bár ilyen tervem nincsen.
- Erre kell menni. - indulok el az utca másik oldala felé, egy közeli zebrán át gyalogolok. Figyelem, hogy Ebony jön-e mellettem, ha nem bevárom. - Amúgy hogy szoktak becézni? Eby? Bony? - próbálom oldani valahogy az éjszaka feszültségeit.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Kedd Jún. 13, 2017 12:45 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

A kérdéseit meghallva az az érzésem támad, hogy nálam rosszabb bevezetővel aligha akadhatott volna össze. Képtelen voltam egyedül megmenteni, ráadásul két éve nem kellett beszélnem mondénnal. Leszámítva Liát, de ő ismerte az árnyvilágot, nem én nyitotta meg a kapukat előtte. Az egész olyan, mint egy ostoba könyv. Az első fejezet előtti vagyok, ahol talán a betűk dőltek és az sem kizárt, hogy fordítva nyomtatták a papírjaimra őket. A fickónak nincs velem könnyű dolga, mert  esélyes, hogy tele vannak írva a soraim ostobaságokkal és olyan nagyszerű mondatokkal, amiknek nem kellene elhagynia a számat. A lendülettel, amivel sodrom őt is, máris vihetném a Klávé elé. Sőt, rögtön megtehetném egyszemélyes szavazatommal az Intézmény vezetőjének. Kezdem úgy érezni, miközben -szó szerint- a sötétben tapogatózok, hogy ez az egész vadászosdi', tényleg nem nekem való.
- Semmi gond, kérdezz csak nyugodtan. Ha a helyedben lennék a saját lábaimon sem tudnék menni, úgyhogy... - pillantok felé egy barátságos mosollyal, de valószínűleg az éj lepel közöttünk nem mutat belőle semmit igazán - Nem ismerem őket túl jól, így a személyiségeiket nem tudom mennyire eltérőek. De vannak közöttük, akik nem fogócskáznak mondén... emberekkel, hanem más utakon szerzik meg a táplálékukat. Náluk is megvan a családszerűség. Nem vér-szerinti, nyilván, ez inkább egyfajta döntés, hogy hová tartoznak, és aszerint élnek. - figyelem az utat és próbálom messzire üldözni a baljós gondolatokat arról, hogy mi lesz ennek az estének a végterméke. Nem a férfire gondolok, inkább a magam részére. És a farkasra, aki megsérült.
Előkapom a boszorkánykövem és világítom vele az utat. Persze, ettől még nem megyünk gyorsabban. Próbálom valahová elénk-közénk tartani, hogy egyformán lássunk a fényével mindketten. - Öhm, csak fényt ad. És csak egy van nálam. Egyébként sem kényelmes, mi lenne ha tele lenne velük a zsebem. - pillantok rá egy félmosollyal, amit már viszont láthat a  kő ránk verődő fényétől.
Nem felelek, mikor azt mondja, hogy kezdi érteni, csak bólintok és úgy teszek, mint aki nagyon koncentrál az útra előttünk. Így is van, igyekszem kivezetni mindkettőnket ebből a helyzetből, ráadásul éppen és egyben. Hirtelen rám zúdít egy újabb kérdéscsomót, amire nedvesítek ajkaimon és mély levegővel telítem meg a tüdőm, hogy beszélni tudjak. - Igen, olyasmi. Én általában éjszakai őrző vagyok, ami azt jelenti, hogy az a feladatom, hogy egy megjelölt ponton mászkáljak, ha fülest kapok, vagy magam látok valamit, ami gyanakvásra ad okot, akkor indulok. Mindannyian mást és mást csinálunk. Többen vagyunk, mint amennyit eltudsz képzelni. És igazából nem sokat ismerek. Azokat, akik népszerűek és azokat, akiktől a parancsot kapom.- nem biztos, hogy hozzá kellett tennem, hogy népszerűek, mert így nyilvánvalóan lerí mostantól rólam, hogy nem tartozom közéjük. Nem mintha eltudnám hitetni, vagy akarnám, de ha eddig nem érezte biztonságban magát mellettem, most sem fogja. - Nem, sajnos nem lehet bárkiből árnyvadász, ez picit összetettebb. - nem is nézek rá, azok után, hogy konkrétan a saját homlokomra ragasztottam a lúzer-vadász feliratot. Érzem, hogy neon fényben virít rajtam!
Lopva pillantgatok oldalamra, próbálom a hangvételéhez elkapni az arcjátékát is. Aprókat bólintva kiszélesedik mosolyom, majd megcsóválom a fejem. - Hát engem biztosan azzal akasztanál ki, ha egy szót sem szólnál. Azzal nem tudnék mit kezdeni, a sok kérdéssel pedig megbirkózom. - grimaszolva vállat ejtek, majd a fejem csóválva felpillantok az esőcseppek otthona felé - Sajnálom, hogy valaki ezért elfordult tőled. Mások ölnének azért, hogy egésznap hallgathassanak valakit. - finoman megérintem felkarját, egyfajta támogató mozdulatba bújtatva a szavaimat, majd ajkaim felhúzva előre fordulok és folytatom az utunkat. Ekkor jövök rá, hogy mennyire lelassultam a beszélgetésünk alatt.
Felkapom a fejem, amikor megmondja, merről szaladt be az erdőbe. Bólogatok lelkesen, végül elrakom a követ, hiszen a város fényeiben már jól látunk. Már nincs messze, nem sokáig kell együtt mennünk. Azt hiszem egy kiadós alvással kellene indítania az estét, nekem pedig letisztáznom magamban pár dolgot. Ahogy a végéhez érünk, úgy érzem pár szót még illik ejtenünk.
- És ezért nem győzök elég hálás lenni... - rápillantok, mosolyom fakul, szemeim övébe vésem, hogy lássa rajtam, őszintén mondom! Hiába az árnyvadász titulus, nem jelent semmit, ha veszélyben forog az életem. És bárhogyan is alakult, ott volt és a maga halandó erejével segített nekem. Nem hiszem, hogy ezt valaha eltudnám felejteni.
- Megértelek. - mindössze ennyit vagyok képes kinyökögni magamból, amikor elutasítja a kórház gondolatát. A vállára pillantok, enyhe bűntudatom van, amiért ő nem úszta meg bármiféle sérülés nélkül. Szemeim csak további szavainál futnak fel arcára. Meglepetten pillantok a meghívására. Őszintén szólva semmire sem vágyok jobban, és tudom, hogyha rögtön az Intézetbe futnék, akkor annyiról szólna a történetem, hogy a jelentésem után egyedül ücsörögnék a szobámba. Máris értelme van igent mondani, igaz?
- Örömmel. Ilyen kézzel egyébként sem hagyhatlak egyedül. - állammal finoman válla fele bökök, majd kiszélesedő mosollyal nézek a szemeibe. Amint mutatja az utat, arra haladok mellette. Nem tudom, hogy mennyire különös mindez, mégsem szokásom első alkalmakkor bárkinek a lakására menni, de talán elértem arra a pontra, ahol szükségem van rá, hogy társaságban töltsem az estémnek ezen szakaszát. És, egyébként is ritkán kedves velem a férfi, miért mondanék nemet? Illemből? Vagy mert csúnyán néznének rám odahaza? Tényleg? Ki? Ki veszi észre, hogy egyáltalán nem ott fekszem le?
- Messze van? El tudsz sétálni oda? - pillantok fel rá, majd türelemmel várom a válaszát.

who we are  | Ha nem jó, kérlek sikolts... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Jún. 11, 2017 6:28 pm ➹ Vendég

 Lassan de biztosan haladunk valamerre. Legjobb reményeim szerint kifele innen a sötét rémületből. Mert megvallom őszintén, az erdő jelen pillanatban minden, csak nem romantikus piknik-hely. Esik, sötét van, zaj, hideg, mi pedig fáradtan, véresen, koszosan és alsóig elázva totyogunk.
Bízom abban, hogy a lányka tudja merre megy. Gondolom nem egyszer járt erre már. Közben azért rengeteg kérdés merül fel bennem, amit rá is zúdítok szegényre. Nem lehet egyszerű dolga velem…
- Kevésbé vérszomjas? Akkor a vámpírok is hasonlóan sok személyiségűek, mint az emberek? Mármint… vannak barátságosak, meg olyanok is, akik inkább halottként tekintenének ránk? Van olyan amúgy hogy egymást sem kedvelik? – észbe kapok hirtelen. – Bocs, ha sokat fecsegek, csak szólj, hogy álljak le. – nem akarom lesokkolni, épp elég dolog van, amire figyelnie kell most.
Sötétben mint egy mentőfény kerül elő valami világító izé… akármi is az, örülök hogy fényt ad, így talán kevésbé esünk orra akármiben is. Leginkább az elterülő gallyak okoznak bajokat, amelyek csúszósak és veszélyesek az esőben, alattuk a talaj is csúszós sáros… mint egy csatamező, olyan a tér, épp csak vér nincs. vagy már azt lemosta az eső? Mindenhol faágak gallyak, letaposott füvek. Gondolom a farkasok trappolhattak errefelé, mielőtt elértek hozzánk.
Mi tagadás, a kőnek is szép fénye van, megnyugtat. A kő fényét is vizslatom, de a talajra is odafigyelek.  – Mást is tud, vagy csak fényt ad? Több ilyen kő is van nálad? – a helyzet kérdést szül, a kérdés pedig újabb kérdést. Majd lassan választ is kapok mindenre.
- Kezdem érteni. – bólintok, már amennyire látni lehet. Érzem, hogy egy alvás kell ide, hogy minden letisztázódjon fejemben. Holnapra talán összeáll a sok infó. – Szóval valaki értesít titeket, hogy például egy bolond vámpír épp embert akar vacsorázni, te… azaz ti meg mentek és megvéditek? Többen vagytok? Hány árnyvadászt ismersz még? – Kíváncsi vagyok, hogy ez egyfajta osztály-e, vagy csoportosulás, vagy erre születni kell?  - Árnyvadász lehet bárkiből?
Elmosolyodom kijelentésén, hogy szorgosabbnak kell lennem, ha fel akarom idegesíteni. – Elhinnéd, ha elmesélném, hogy volt akit kiakasztottam a sok kérdéssel meg fecsegéssel? Nem itt volt, még előző lakhelyemen, jóban voltunk egy darabig, aztán megunt. – fél-vállat vonok a gondolatra. Majd alkalomadtán elmesélem neki, ha érdekli. – Azért mondom, hogy szólj, nehogy utólag megbánd.
Megkönnyebbülésemre a mező következik. Ez innentől már ismerősebb. – Onnan futottam be erre. – nézek a mező másik vége felé. Ha sütne a nap, talán még látni is lehetne nyomaimat. Itt már elengedem vállát, és haladok mellette. Látom az utat, és innen már ismerősebb, plusz lassan a város határát is elérjük. Ahogy látom a város fényeit, ahogy közelebb jutunk hozzájuk, úgy egyre jobban nyugszik meg lelkem is. Lehet, holnap már úgy fogok foglalkozni a történtekkel, mint egy rossz álommal.
- Bátorság és vakmerőség… ez keveredett bennem. Nem éreztem volna jogosnak, hogy ott hagyjalak azokkal. – lehet rosszabbul is lesülhetett volna, de most erre nem gondolok. Az már mögöttünk van szó szerint és átvitt értelemben is.
- Inkább hazamennék. – pillantására kezemet vállamra helyezem. – Csak megrándult, megleszek vele, holnap majd elmegyek orvoshoz. Most nem tudnám neki megmagyarázni mi történt… szerintem bent is tartana örökre. – egy orvoshoz úgy odaállni, hogy vámpírok meg farkasok meg harc, tuti bolondnak nézne. Bár tudnia kell a természetfelettikről, ha itt dolgozik… elvileg. Ki tudja, most nem vágyom semmi magyarázkodásra. Csak minél hamarabb hazajutni.
- Ha nem bánod, meghívnálak egy teára. Köszönetképpen hogy kihoztál. – Lehet érdekesen veszi ki magát az egész. Itt a város szélén egy harcot megjárt nő és férfi, vizesen szakadtan… nem a legkellemesebb alkalom egy meghívásra, de egy meleg finom tea egy meleg lakásban egy ilyen hideg esős nap után igazán melengető érzést ad majd.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Hétf. Jún. 05, 2017 5:28 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Pihegve haladok mellette a sűrű törzsek között, miközben próbálom felmérni a terepet és közben csillapítani a túlhevült kedélyeket odabenn a mellkasomban. Koszosak és fáradtak vagyunk. Az ég is a fejünkre szakad. A cseppeket bár felfogják a szétterülő lombok mégis koppan egy-egy hajamon és a vállaimon. Lopva-lopva pillantok a férfira, közben pedig ahol csak tudok, előre haladok. Elrontaná a napom, ha ezek után mégis megsérülne valamelyik átkozott gallynak, vagy kavicsnak köszönhetően, így átveszem a kivezető szerepét.
Lassan megyek, sem miatta, sem magam miatt nem akarok sietni. Ráérős, úgy biztonságos. Ha trappolnánk, nem hallanánk a veszélyt. Ráadásul az eső suhogva érkezik a zöldre és a mennydörgések is nehezítik a körülményeinket.
Kérdésekkel bombáz, én pedig egyáltalán nem hibáztatom érte. El sem tudom képzelni, hogy milyen nehéz és körülményes lehet szembe találnia magát azzal a tényezővel, hogy a világ többé nem csak fekete és fehér. Sokkal árnyaltabb. A magam módján megpróbálom persze megnyugtatni, válaszokkal szolgálni, de nem én vagyok erre a legalkalmasabb személy, ez tény.
A kérdését hallva ingatom fejem és puhán felvonom szemöldökeim. Sápadt bőröm szinte világít, még a sötétben is, ezért nem kizárt, hogy meglátja a grimaszom, de különösebben nem foglalkozom vele. - Igen, nem lesz baj. - bólintok, bár talán fölösleges, mert a sötétben úgy sem látja. Hangosabbra formálom hangerőm, mégis csak sok a zavaró tényező. A vállamra tapadó tenyere felé fordítom fejem. Talán zavarnia kellene, de azok után, ami történt a legkevésbé sem érzem úgy, hogy szóvá kéne tennem. Ráadásul nekem is könnyebb, ha érzem, hogy mellettem-mögöttem van és nem kell percenként hátra kapva a fejem izgulnom érte. Megsérült. És gyenge. Így a lehető leggyorsabban tudok a segítségére lenni, ha úgy alakulna.
- Nem, nem. Vannak közöttük kevésbé vérszomjasak... Ezért is nehéz a dolgunk velük. - felelem tárgyilagosan. A legkevésbé sem érzek szimpátiát egyikőjük felé sem. Nincs közöttük ismerősöm és elég incidensen vagyok már túl velük, hogy ne is érdekeljen, ha olyan kerül a szeráfom másik végére, aki 'ártatlan'.
Én is, meg ő is csetlünk-botlunk, ezért úgy határozom nem elégszem meg azzal, hogy látok a sötétben. Előveszem a boszorkány kövem, és azzal világítom be az utat, legalább a közvetlen közelünkben. Ez veszélyes és talán meggondolatlan a részemről, hiszen könnyebben felhívom magunkra a figyelmet, de mégis látnia kell. Éreztem a vállamon rázkódó tenyérből, hogy hányszor bukdácsolt. Én sem különben...
- Boszorkánykőnek nevezzük. Minden árnyvadász alap felszerelése, ami fényt ad nekünk a sötétben... - kimondva sosem olyan, mint érezve, gondolva, de hát nem is kell megértetnem a tartalmi súlyát a férfival, elég ha a segítségünkre van. Lopva-lopva felé pillantok, látom, hogy a sötétbe bámul. Kellemetlenül érzem magam, hogy egyedül nem tudtam megvédeni, közben pedig magam is feszülten lépkedek, hiszen nekem sem esne jól pár újabb ellenség, de bízom a farkasokban. Biztos megtisztították a környéket!
Elnyílnak ajkaim, ahogy a sok kérdés elhagyja övéit, majd nedvesítve torkomon fejemmel finoman ingázok.
- Ez kicsit összetett, de ne félj, nem kukkol téged senki a nap minden percében. Egyszerűen csak odafigyelünk az alvilágiak mozgására, mint mondjuk a vámpírok, akik rád támadtak... - próbálom érthetően megfogalmazni, még sem kezdhetem a Klávéval, meg az Intézettel, ami egy templom igazából. Biztosan szektásnak gondolna, tudom én. Előre figyelve az ágakat igazgatom az utunkból, közben pedig lassan haladok előre.
- Tulajdonképpen is-is. - próbálok minél kevesebbet elárulni, mégis minél őszintébben. Elvégre tudnia kell, hogy mit mihez köthet. A mai éjjel után megérdemli. Figyelek előre és oldalra. Hegyezem a fülem, közben pedig keresem szemeimmel a város fényeit, amit még az eső is rendesen elmos. De legalább a frissen leszakadó égboltnak jó illata van.
A nevét hallva elmosolyodom fakón, de a helyzet miatt képtelenség kezet rázni, ezért nem is fordulok rá törzzsel. Haladok tovább, oldalamon vele. Megcsóválom fejem, amint tudtomra adja, hogy módomban van kibújni a válaszadás elől. - Tudni akarod, hogy mi történt, hogy mi történik körülötted, ezzel nem tudsz felidegesíteni. Próbálkozz szorgosabban. - grimaszolok finoman és ekkor megjelennek végre a város aranyló, vöröslő fényei, amik hatására elrakom a követ. Mert ugyan már némi fény beszűrődik, még sem tudni, hogy vár e valaki az erdő peremén túl.
Amint kiérünk, már a mezőn taposunk, ahol viszont már nem takarnak a lombok és rendesen ázunk. A kérdésemre nem tud kézzel fogható választ adni, de őszintén meg lepne, ha tudna. Mosolyogva hallgatom, amit talán nem is lát, majd hátra pillantok vállam fölött rá. - Örülök, hogy időben érkeztem. - felelem puhán, majd előre tekintek, de ő ismét megszólal így kénytelen vagyok ismét felé fordítani tekintetem.
- Bár mindenkiben akkora bátorság lakozna, mint benned. - próbálok leginkább bátorítóan beszélni. Fogalmam sincs, milyen háttere és kapcsolatai lehetnek, de nem túl biztatóak, ha arra gondol, hogy bárki lehülyézné őt, amiért maradt és segített nekem. - Úgy van. - lopva ismét rápillantok, mosolyom kiszélesedik, majd nedvesítek ajkaimon és beletúrok szerte zuhanó nedves zuhatagomba - Semmi komoly.- előre fordulok és meg sem állok, amíg a mező és a város össze nem simulva végre biztonságot nem ígér Arthurnak. Ott elhúzódom tőle, hogy szembe fordulhassak vele.
- Talán inkább haza kellene menned most, megsérültél... - aggodalmas pillantást vetek a válla felé, amit a ránk zuhanó éjszakai lámpa fényében már jól kivehet - Elkísérjelek? Vagy elvigyelek kórházba? - barna íriszeim övéibe kutatnak válaszokért.

who we are  | Ha nem jó, kérlek sikolts... C:  |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Május 28, 2017 11:40 pm ➹ Vendég
Nem mondom azt, hogy ez a kép egy romantikus film egyik jelenete lehetne… Mindketten kimerültek, sárosak, vizesek és véresek vagyunk. Ha a farkasok nem jönnek, biztos már halottak is lennénk mindezek mellett… Utólag még hálás is vagyok nekik, habár tudom, hogy nem teljesen „normális” farkasok.
Az ég változatlanul és szüntelenül önti áldást, a dörgések és zuhogások között mégis sikerül egy kis beszélgetést kezdeményezni, ami azért nagy szó. A bajom az, hogy a zuhogáson kívül semmi mást nem hallok, pedig minden érzékem most potenciális veszélyforrások után kutat. Remélem eredménytelenül.
Próbálom a lány arcát figyelni, kivenni arckifejezéseit, amennyire sikerül a villámok fényében fél másodperc alatt bármit is meglátnom.
A nagy beszélgetést kismillió kérdéssel tudom csak kezdeni. Ezer és ezer minden kavarog a fejemben, amit az elmúlt percek okoztak… vagy órák? Fogalmam sincs, hol járunk az időben, mennyi idő telt el onnan, hogy futok az erdőbe addig, míg mindketten csak egymásra figyelhetünk békében csatak vizesen és sérülten.
- Teljesen igazad van, jobb ha távozunk. – bólintok, viszont teljesen össze vagyok zavarodva, és jelen állapotomban azt sem tudom, merre van az előre. – Te tudod a kivezető utat innen? – igyekszem gyorsan feltenni a kérdést két dörgés között, hogy a kommunikáció viszonylag zökkenőmentes legyen.
Összeszedem magam, odamegyek mellé és követem amerre megy, úgy látszik, ő ismeri a terepet. Egy hirtelen gondolattól vezérelve egyik kezemmel megfogom a vállát, miközben lépdelek mellette. Így nem fogok mellőle elcsellengni. Remélem nem zavarom ezzel. Másikat mellkasomhoz szorítva tartom, vállamat igyekszem kímélni. Majd otthon rendbe rakom…
- Minden vámpír ennyire „kedveli” az embereket? – remélem megérzi az iróniát a kérdésemben? Nem akarok általánosítani, de ha minden vércuppogó ilyen, akkor az éjszakai teendőimet újra kell programoznom majd.
Alig látok valamit, néha sikerül megbotlanom valamiben. Meg arcon csap egy-két ág is. hirtelen fényt látok, amely a lány keze felől jön. Azaz a kezéből… az ujjai között. Mi a fene?!
- Az mi? – kérdezem a kis világító izére. Valami LED, vagy mini-elemlámpa? Mindegy is, így már kisebb az esélye a hasra vágódásnak, bár úgy látszik kiváncsiságom egyre jobban kezd a kezdeti rémületen felül kerekedni. Figyelem a fényt, és a környezetet, amit így már látni is lehet. Valahol tudat alatt még mindig azt nézem, várható-e valahonnan még valami támadás, vagy kellemetlen meglepetés... a lesből-csapódó faágakon kívül.
- Értem küldtek? Kik?? Minden ember megfigyelés alatt áll? Kik figyelnek minket? – kérdés kérdést szül, jelen helyzetben válasz is kérdést szül! Mint egy gyerek, mindent megkérdezek. Mert mindent tudni akarok! Nem élhetek teljes tudatlanságban, erre ma éjszaka jöttem rá!
- Árnyvadász? Az ilyen „lények” kiiktatása a célod, vagy az emberek védelme? – mindenesetre jól hangzik az Árnyvadász jelző, hatásos név. Hamarosan kapok választ a kérdésemre, és miközben figyelek az ágakra, villámokra, esőre és arra, hogy épp miben nem kellene felesnem, csak bólintok a válaszára. Agyam lassan, de hatásosan dolgozza fel a hallottakat, aminek eredménye, hogy kezd fájni. Otthon innom kell valamit erre az tuti! Méghozzá töményet.
- Arthur vagyok. – mutatkozok be gyorsan én is. Alkalomadtán majd kezet is rázok vele, de ez most nem az alkalmas időpont. Vállát fogom még, hagyom, hogy kivezessen, ő mégis csak tájékozottabb erre felé.  – A többire én sem emlékszem, de ne aggódj, nem úszol még meg pár kérdést. Viszont ha idegesítelek, csak szólj – halványan elmosolyodom.
A város fényei visszaadják bátorságomat és minden reményemet. Kijutottunk az erdőből és már látom a célt. A várost. Ha a határát elérjük, onnan már megtalálom az otthonom.
- Erre sem tudok sajnos válaszolni… nem emlékszem. Csak arra hogy futnom kell, mert valami követ. Aztán elfogyott a város, jött a mező és az erdő. Aztán te. – nézek rá nagyon hálásan. – Ha nem jössz, akkor már nem cseverésznék itt veled. Szóval… tényleg köszönöm! – nézek rá.
- Örülök, hogy nem hülyének neveztél. Mások már szidnának, hogy miért nem szaladtam el, mikor kértek rá. De úgy éreztem, nem hagyhattalak a bajban. – megeresztek egy halvány fél mosolyt, amit gyanítom nem igazán lát. – Nincs mit, kvittek vagyunk. Te jól vagy?






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szomb. Május 20, 2017 11:51 am ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Az Angyalra!
A pillanat, mintha hasadékot vájna magának bennem. Megpróbálva háromfelé szakítani, hiszen elsősorban a mondén férfit kell megvédenem, de a farkas fiú állapota is sürget, és ha mindkettő nem volna éppen elég -a vihartól túlfűtött- esténken, az életem is veszélybe kerül. Hálás vagyok a fickónak, hogy leüti rólam a vámpír fickót, mert biztosan ott maradok, ha nem segít nekem. Mégis, amíg a nővel küzdök a sárban, mocsokban, vérben - végig szemem sarkából a férfiért aggódom. Főleg hallva a hangját, amikor fel-fel nyög a fájdalomtól. Képes volnék hátra dobni a saját életem és a segítségére sietni, de akkor fehér, fekete és gesztenye szín árnyak vesznek ölükre bennünket, és nyújtanak hirtelen és gyors segítséget nekünk.
Egyáltalán nem tart soká kibogoznom, hogy a sráccal vannak, így amint engedélyüket kapom, megyek és kihúzom a karót a testéből, hiszen nem maradhat benne. Orrukkal finoman böködik, ő pedig varázsütés szerűen elcsendesedik, megérzi a családját. Finoman felsegítem a legnagyobb, a fehér hátára, hogy elvihessék Magnushoz. A következő percekben már a mondén előtt állok.
A villámlást mennydörgés követi és folyamatosan megismétlődik a hang, a hirtelen villanás és az eső úgy zuhog vállainkra apró koppanásokat hallatva, mintha mindig is ez lett volna a dolga. A fák lombjai valamennyi menedéket nyújtanak, de természetesen mindketten ázottak vagyunk már. Most, hogy nincsenek fenyegető tényezők, nincsenek szövetségesek, vele kell foglalkoznom. Meg kell nyugtatnom, csillapítanom a feldúlt lelkivilágát.
A hangomnak sikerül utat vájnia a zuhogás folytonos morajlása közben. Közelebb lépek, de mindezt olyan óvatosan, mintha a legtisztább teremtményeinket akarnám megközelíteni. Sután, sebzetten, aggódón.
- Jó. - felelem reflexből, közben le sem véve róla a bogár szemeim. Tudom én, hogy mindezt akár komolyan meg is szenvedhetik az idegei, így nem árt óvatosan puhatolózni. A hirtelen felsorakozó kérdéseit hallgatva oldalamra fogok, majd karjaimat, lábaimat rendezem. Sűrűn pislogok a szemembe potyogó cseppek miatt, de bólogatni kezdek, amint elhallgat egy pillanatra. Tudatnom kell vele javarészt mindent, mert már úgyis látta őket, ráadásul nekem is vannak kérdéseim. Túl sok kérdés, hiába nyitom el ajkaim, hogy közbeszóljak, nem nyugszik meg, folytatja. Lepillantok a mocsaras trutymóra közöttünk, ekkor érkezik bocsánatkérése. Felszegve állam, kissé meglepetten reagálok, mégis enyhén elmosolyodom.
- Nagyon szívesen! Bár, ha a farkasok nem érkeznek időben, nem biztos, hogy megússzuk... - finoman vállat ejtek, majd ellépve a város irányába, intek fejemmel - Ne maradjunk itt. Nem kizárt, hogy keresni fogják őket, ráadásul a vihar alatt sem itt vagyunk a legjobb helyen. - ingázik fejem enyhén, miközben felkötött hajamon igazítok, majd a szeráfom, irónom rendezem övemen. Egy tétova mosollyal bevárom, majd amint mellém érkezik és elfogadja, hogy még egy kis időre mellettem marad, útra kelünk.
- Vámpírok. Olyan vámpírok, akiket nem érdekelnek az olyan emberek, mint amilyen te is vagy. - szomorkásan szalad fel szemöldököm, de mindezt a sötétben persze nem láthatja. Nem sok a fény, én hiába látok a sötétben a rúnának köszönhetően, ő nem. Így addig kutatok, amíg meg nem találom a boszorkánykövem. Fedetlen ujjaim alatt felfénylik, beragyogva az erdőt és legalább - talán - nem esünk hasra a kiálló gyökerekben. - Azt nem tudom, hogy te hogyan kerülhettél bele ebbe a szituációba, de engem érted küldtek. - furán hangzik, így nedvesítve ajkaimon igyekszem pontosítani - Hogy védjelek meg. Árnyvadász vagyok. - futópillantást vetek rá, majd lesütöm tekintetem, mintha szégyellném, pedig a legkevésbé sem. Halk recsegések jelzik merre haladunk.
- Az árnyvadászoknak vannak figyelőik, tőlük tudtam meg, hogy hol vagy. Mi vagyunk azok, akik vigyáznak a mondénokra, khm, a halandó emberekre többek között és megküzdünk a démonokkal. - hangosan kimondva mindig nevethetnékem támad, de most elfojtom, meg egyébként sincs olyan hangulatom -lassan három éve-. Időnként lopva rápillantok, figyelem, hogyan reagál. Igyekszem mindent megosztani, de még pihegek és az útra jobban kell figyelnem meg a biztonságára, mint a szavaimra.
- Teljesen normális, hogy sok kérdésed van. Nincs vele baj. - mosolyogva haladok előre, megtartva a kinyúló ágakat, bokrosokat neki, közben figyelve a területre. Bizonyára nem lesz több ellenségünk, a farkasok már letámadták őket, ha voltak. Ugyanis a falka alapos munkát végez, ha bajban van egyikük. - Ebony vagyok... - halovány mosollyal nézek rá, de úgy hiszem felesleges, mert nem sok mindent láthat az arcomból - A többi kérdésedre nem emlékszem, mik is voltak? - ingázik a fejem, hol lejjebb engedve vázam, hol kerülgetve a törzseket, majd amint a fák sűrűje fogyatkozni kezd, láthatóvá válnak a városunk fényei. Bólogatok lelkesen, majd tovább haladok, bízva benne, hogy velem tart.
- Hogy kerültél bele ebbe a helyzetbe? - kérdőn pillantok felé, ügyelve rá persze, hogy hova lépek, mert baromira elrontaná a hős képét, ha pofára esnék! - Nagyon bátran viselkedtél. Nem láttam még egyetlen embert sem, aki neki ugrott volna egy vámpírnak... Azt hiszem én is köszönettel tartozok! - megállok egy pillanatra, hogy éreztessem valódiságát szavaimnak, majd ha már letűnik a pillanat, tovább indulok.

run boy run  | Ha nem jó, kérlek sikolts...   |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szomb. Május 13, 2017 11:49 pm ➹ Vendég
Most igazán egy akciófilmben érezhetem magam… az ég is ránk szakad. Hatalmas villámlás, dörgés kíséretében a mennyek kapui kitárulnak és elárasztanak minket esővel. Pont, mint a háborús filmekben.
Valahogy mégsem érzem örömtelinek ezt az alkalmat, hogy eljátszhatok egy film jelenetet… halandók a vámpírok ellen. Csak ez itt most vérre megy, és életre, nincs kaszkadőr, nincs műkard…
Várom a vámpír férfi támadását, aki valószínűleg csak azért nem támadott még meg, mert a kezembe vett kard gyanánt használandó faág látványától szerintem nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen-e. Tudom, ezt a látványt nem lehet komolyan venni… de valahogy részt akarok venni mindebben a borzalomban. Hogy miért? Nem tudom igazán, lehet az önbecsülésem miatt? Vagy, mert mindezt én okoztam? Meg hát mégis csak egy lányka küzd helyettem… és ez az, amit nem nézhetek csak úgy tétlenül egy bokor mélyén guggolva. Lehet itt hagyom a fogam, de ha már mindezt az én hibámból keletkezett és belekerült hát legalább meg kell próbálnom lerendezni. Jut eszembe, a lány hogy keveredett ide?? Majd megkérdezem, ha vége lesz ennek egyszer…
A pillanatnyi csendet a lány használja ki és földre küldi a vámpírt. Már kezdek aggódni, hogy nem lesz dolgom, mire a vámpírnő tesz róla, hogy legyen.
Felé iramodok, hogy leszedjem a lányról, de mire oda érnék, már leteperi egyedül… kissé puhánynak érzem magam… Férfi létemre csak állok, mint egy fa… khm… az! Már épp szólnék, hogy hagyjon nekem is valamit. Tényleg elment az eszem… Aztán hamar jut feladat, mert az előbb földre küldött vámpír férfi felébred és rákapaszkodik megmentőmre. Na, most viszont minden dühömet beleadva küldöm meg az ágat a férfi tarkója felé. Csatt és reccs, darabokra hullik egyetlen – és eddig valamelyes bátorságot adó – fegyverem. A férfi ismét elterül. Hirtelen elhatározástól vezérelve a bokájánál fogva húzom el pár lépésnyire a vámpírt, hogy leszúrhassam. Gyorsan felkapok egy másik vaskosabb ágat, de mire megfordulok, már kászálódik fel. A hangsebesség ötszörösével száguld nekem – legalábbis ennyinek tűnik nekem – és lendületét tovább adva nekiküld az egyik fának. Nyekkenve pattanok le róla, az esést a sárba arccal és mellkassal tompítom.  Mire észbe kapok, megint felkap és földhöz vág, melynek következtében éles fájdalom hasít a vállamba. Valószínűleg kiment a helyéről. Nincs sok időm gondolkodni ezen. A férfi hosszú hideg ujjai máris nyakamra tekerődnek és egyre csak szorulnak. Teljes erőből arcon vágom egy kővel, amelyet pánikszerűen kaptam fel magam mellől, ettől szerencsére lerepül rólam.
Épp fordulnék, hogy legalább ülésbe helyezkedjek, ekkor a férfi hason csúszva hátrál el előlem. A jelenettől egy pillanatra kiégek, mire észreveszem, hogy egy farkas volt az, aki bokájánál fogva húzta el őt.  
Ledermedve nézem őt, várom, hogy kiderüljön, melyik oldalon áll. Szerencsére a miénken, és nem csak ő! Egy falka jelenik meg, mennek a lánynak segíteni.
A lány kérdése zökkent ki a bambulásból. – Jól. – vágom rá reflexként, pedig vállam nem ezt szajkózza nekem. Megállás nélkül lüktet.
Lassan feltápászkodom, hogy nézzem, merre megy a falka. Hamar rájövök mindenből, hogy ezek sem sima farkasok… Ahogy a csaj beszél velük, ahogy ők jeleznek… ahogy a lány a másik srácot rendezi, kiemeli belőle a karót… Összejátszanak. Megértik egymást. Nem sima farkasok. Kezd sok lenni nekem… Vámpírok, vérfarkasok… és ha kiderül, hogy a csaj sem sima ember… na az lenne a fergeteges.
Az ég továbbra is ontja áldását, szüntelenül. Nézem a jelenetet és próbálok talpon maradni…. hova kerültem?! Milyen más teremtményeket küld rám vajon még az ég?? Mik élhetnek errefelé?!
A lány hangja riaszt fel. Érdekes kérdést tesz fel. Itt állok sárosan, vizesen, véresen… összességében viszont még élek… ez a lényeg.
- Nem súlyos… - vágom rá reflexből.  – Mondjuk, hogy rendben… Kik voltak ezek? A vámpírok… én nem… nem tudom, hogy kerültem ebbe… Te hogy kerültél ide? – hirtelen elkap valami hevesség, érzem, hogy elöntenek az érzések, egyszerre kérdezni és magyarázkodni szeretnék. – Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? Belefutottál? Szóltak? Ki vagy te? – szakadnak ki belőlem a kérdések egy része. – Ember vagy te is? Vagy más? Most mondd, elfogadom. - észbe kapok. - Ne haragudj, záporoznak a kérdések... nem fecsegek sokat. Mindenesetre nagyon köszönöm, hogy itt voltál… - nézek a mélybarna szemekbe, és igyekszem kitalálni gondolatait.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szer. Május 10, 2017 8:29 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

És akkor eljön a vihar!
Mintha nem lenne elég, hogy a farkaspajti földre kerül, a két vámpír élezi szemfogait, a mondénról pedig nem tudok. Sok mindent írhatnának a jellemzésembe. Legfőképpen, hogy árnyvadász létére, a legkevésbé sem annak való. Le kell nyelnem ezt a békát, mert túlságosan őszinte ahhoz, hogy sikerüljön megküzdenem vele és vázat hazudnom valakinek, aki nem vagyok. De most, hogy már ketten vagyunk, kettő ellen, és hogy a partnerem elesett, túl sok időm nem marad. Ez a kettő vérszívó hamar szétmarcangol, ha nem cselekszem gyorsan. Épp csak felkészülök, hogy közelharcban vívjuk meg a csatánkat, amikor a menny dörögni kezd, villám hasít az égen, én pedig tudom, hogy az Angyal mellettem van!
... prózai és drámai lehetne a kép, ha a mondén fickó hirtelen nem kezdene zörögni. Szemem sarkából látom, hogy egy karja méretű ággal próbál védekezni. Ó, hát nagyszerű, nem elég, hogy meghalok, te sem tudtál messzebbre menekülni!
- A pokolba... - motyogom, majd a hozzám legközelebbi ágat feldekázom a kezembe, sebesen, hogy azzal lendítve a fickóhoz közelebbi vámpírt tarkón üthessem, aminek a következménye, hogy bár őt egy időre megint elveszítjük - mint ellenfelet - de a nő mögém kerül és karjait nyakam köré csavarva egyértelmű pózba feszül, aminek üzenete; kitekeri a nyakam! - vagy legalábbis akarja.
Megfeszülve elrugaszkodom az avartakarótól, hogy átlendülve a nő fölött, kissé kicsavarva a törzsem, neki csaphassam a kemény, gyökerektől kérgesedett földnek. Addig fészkelődöm, amíg kiszabadulok a fogásából, majd a jól bevált - öklös módszerrel csapom arcon. De hiába, mert mire újra ütném (Hogy legalább elájuljon egy időre!) csuklómra fonódnak a hátam mögött felejtett vámpír hűvös, hosszú, vékony bőrbe bújt ujjai én pedig sziszegve, pihegve fordulok felé. Hacsak a mondén férfi nem csapja le most, akkor biztosan annyi nekem!
A nő alattam mocorogni kezd, én pedig hirtelen már nem tudom, hogy hová figyeljek. Ekkor csak arra eszmélek, hogy egetrengető morgás csapja meg a hallásomat. A nő teste megmozdul alattam és mintha villámütés szerűen kúszni kezdene, kirángatja alólam egy fehér, -jóval nagyobb termetű farkas- mint amilyen a srác, aki továbbra is nyöszörög. A döbbenetet kihasználva, már könnyen ököllel orrba verem a vámpírt, majd ütöm, ameddig csak erőmből bírom. Nem mondom - tényleg azt gondoltam, hogy itt most nekem is végem!
- Jól van? - szemeimmel a mondén férfi után kutakodom, addig keresve körvonalát, amíg fel nem lelem. Ha még a közelben van, egy hálás - néma sóhajjal fellélegzem. Lehajtom fejem, majd miután kiengedem a fáradt gőzt, felegyenesedve megfordulok, hogy szembekerülhessek a farkas csapattal. Fogalmam sincs, hogy kik ők, melyik falka, de hálás vagyok, akkor is, ha nem miattam érkeztek,...
- Köszönöm. - a fehér, eléggé kihúzva magát pillant felém. Tudom, nem nehéz levonnom, hogy ő a vezér. Vállam fölött a mondént keresem továbbra is szemeimmel, majd a szeráfomért megyek, hogy felkapjam. Pillantásom alig vagyok képes levenni a nyöszörgő fiúról, fel-fel szisszenve rázom a fejem, majd közelebb lépkedek hozzájuk. Lépteim suták, mégis feltartva kezeim jelzek - nem akarok bajt!
- Vidd el Magnushoz. Magnus Banehez. Jön nekem eggyel. Mondd neki, hogy Drake küldött titeket... - térdem rogyasztva húzódom annyira közel a fiúhoz, hogy a hátából kihúzhassam a karóra formált gallyat. Hiába morognak rám, nem tántorítok. Az utazásba belehalhat, ha ezzel a fadarabbal vonszolják el hozzá. Bocsánatkérően megsimítom a homlokát, majd elengedem és visszasietek a mondénhoz.
- Mondja, nem sérült meg? Minden rendben? - kezeim feltartom védekezően, lassan közelítem meg. Az eső zuhog, a fejünkre szakad az ég, de most tudnom kell, hogy mi zajlik le benne, hogy éli meg, amit látott. Segíteni szeretnék, engedd...

run boy run  | Ha nem jó, kérlek sikolts...   |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Május 07, 2017 11:46 pm ➹ Vendég
Nem is tudom, hogy keveredtem ebbe bele! De komolyan! Tévedésből futottam bele egy vámpírba. Véletlenül nekimentem, fellöktem. Nem tehetek róla. Senki ne kérdezze, hogy lehet tévedésből ekkorát bakizni! De sikerült.
És most futok. Ahogy csak tudok. És itt érzem meg, mennyire elpuhányodtam az utóbbi időben. Edzeni kellett volna? Talán lehet.
Arcomba csapódó ág szakítja félbe gondolatomat. Végig szántja arcom hosszan. Nem érek rá azzal foglalkozni, hogy vérzek-e vagy nem. Nem ez az első vágás, amit az erdő ejt rajtam. Izzadt vagyok, amin a pára sem segít, vérzek… Egy ág becsapódása már csak kis karcolás.
Nyomomban egy vámpír, illetve már nem egy. Kettő. Plusz még valami állat, amit nehezen veszek ki. Nem fordulok meg egy pillanatra sem, csak futok előre. Futnom kell! De csak nekem lehet ennyi eszem, hogy az erdő fele vettem a menekülést. Mégis mit vártam?! Talán hogy a fák között szlalomozva majd lerázom őket?
Lehet még. Igyekszem a lehető legkacifántosabb útvonalakon futni. Minél jobban össze akarom zavarni őket. Nem tudom mire képesek… nem találkoztam vámpírral még sosem… nem is akarok! Lehet ez egy álom? Lehet, csak az álmomban futok?
Az egyik kanyarban kicsúszik a lábam alól a talaj, elhasalok, amely újabb szakadást eredményez ingemen. Nem álom.
Felpattanok és futok. Futás van, mese nincs. Hallom a hangokat mögülem. Gyerünk Arthur, ezt most túl kell élned, nem adhatod fel! Erőm fogy. De nem állhatok meg!
Egy női hang viszont nem ezt mondja. Hátrapillantok a hangra. Mit keres egy nő itt? Ráadásul fiatal lány? A hangja egy pillanatra elfeledteti velem az üldözések első szabályát: Ne nézz hátra. abban a pillanatban elzuhanok valami ágban. Gyorsan megfordulok, hogy ültömben lássam ki keveredett még ide. Szemem megakad a nagy késén…vagy kardján…vagy akármi is az.
Sokáig nem tudok elbambulni, mert egy árny suhan be a képbe kettőnk közé, aztán a lánnyal mit sem törődve nekem jön. Kúszva hátrálok, hogy ne érjen el. A lány ráveti magát, ezzel időt nyerve nekem.
Felszólítására, hogy fussak, nem habozok sokáig. Felugrom, elrohanok, de nem messzire. Ott hagytam egy lányt három szörnnyel. Bár a nagy karddal remekül bánik… mégsem hagyhatom ott!! De mit kezdhetek két vámpírral? Nem hagyhatom mégsem… magammal őrlödve dőlök egy fának, melynek a tövébe csúszok lassan. Erőt gyűjtök kissé, majd elkezdek visszakúszni. Nem tudom mi vitt erre rá.. ez öngyilkosság, tudom. Lehet. De nem hagyhatok egy nőt bestiákkal!
Valami fedezéket keresek, ahonnan jól láthatok mindent, de kevésbé látnak engem. Egy pár percig nézem őket. A farkas közben a lány oldalára állt. Akkor tán van esélye… vagy esélyünk. A vonyítása viszont nem kecsegtet semmi jóval. A lány is vesztésre áll. Nem tudom mi visz erre rá, de végül összeszedem magam és ugrásra kényszerülök.
A fiú átváltozása azonban megint maradásra kényszerít. Bevillan egy kép, ahogy exem áll a nappaliban és… és… nem, nem szabad! Felejtsd el Arthur! Nem ez az az alkalom, ahol el lehet merengeni.
Észhez térésemnek alighanem hangot adhattam, mert a vámpír srác felém fordul. És kiszúr.
Hirtelen felpattanok, egy vaskosabb, karom méretű ággal a kezemben – ez volt mellettem – Ha kell, beleállítom. Népmese ugyan, hogy a szívbe szúrt karó megállít egy vámpírt, de ki tudja… most kipróbálom!
Mindenre felkészülve, kezemben a vastag ággal állok magabiztosan. Lesz ami lesz!






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Vas. Május 07, 2017 9:06 pm ➹ Vendég

arthur&ebony
- save your life - is my job -

Talán ezúttal már nem kell segítség...
A sötétben kivehetetlen színű, ám vérszomjas izgalomtól csillogó szemek megfagyasztják az ereimben a vérfolyamot. A kései óra ellenére szeráfomra szorosan fonódnak ujjaim, az irónom által felfestett  rúnám még füstölög, ahogy a vastag törzsű fának támaszkodva - fedezékbe húzódom. Nedvesítek ajkaimon, majd neki lendülök a távolságnak. Hiába! Könnyebb, ha a tempóm kétszer olyan gyors, mint kellene. A torkom a pánik szorítja össze, de végtagjaim még képesek  követni tudatomnak sürgető kiáltását. A gallyak, a levelek ropognak talpaim alatt. Egyszerű telefon; Drake az erdőbe. Most! Egy mondén. Egy farkas! És két vámpír. -
Tekintetem idegesen ugrál ide-oda a lehetséges menekülőutak után kutatva, végül nagyot nyelve négykézlábra ugrok, és megiramodok a fák közé. Hiába karistolja arcomat fel egy-egy vessző, lenyúló ág, sebesen zuhanok bele az erdőbe, a lombok alá. Egy pillanat múlva négy mancs lomha dobogását hallom valahol előttem. Ami jó! Ha meg van a farkas, akkor meg lesz a mondén is!
Nem üldözöm, csak követem.  De mintha a tempójából ítélve neki sem az említett emberrel lenne gondja, mert ahhoz lassan fut hogy elkapja. Mi a fene?! Játszik vele, míg ő eszeveszetten rohan botladozva a gallyak marasztaló kampókezeinek karmolásai között előre, a kiutat keresve. Na, azt már nem!
- Meg is vagy... - motyogom, fogaim között préselve, beérve az állatot, hiába liheg és a szaglása hiába árul el, akkor is - gyakorlatilag lefutom az állatot. Tüdőm sípol a feszített tempótól, de csak gyorsítok, amikor egy homálylepte tisztásra érek, levágom az útját, beérve elé. Miközben kisöpöröm szemeimből a ködpára elegyétől nedves tincseim, megbotlok, de még így is méltósággal tartom az állattal szembe a pengét.
- Nem jó játék... - rosszallóan pillantok rá, szemben megállva vele, mire az állat fogait vicsorítva rám feszülten billen jobbra-balra. Nem tűnik úgy, mint aki leakarja harapni a fejem, sőt, egészen olyan, mintha éppen kikerülni próbálna. Amit persze nem hagyok!
- Könnyebb lenne, ha tudnánk beszélni... - bökök állammal felé, de olyan intenzív morgásba kezd, amivel forgatni kezdem a pengémet. Erre, mintha nem is érdekelné, mit habogok, neki vetődik a kettőnk közötti távolságnak, megkerül és tovább rohan. Fejével, mintha hívna magával rohan, de mikor látja, hogy a döbbenettől nem mozdulok, vonyítani kezd, mintha... mintha, hívogatna.
- Én ezt nem értem. - csóválom a fejem értetlenül, de ő tovább futkos, mancsai puhán csattannak a földön, s mire utána indulnék a fák között észreveszem a férfit. A mondént. A farkassal, mintha egyszerre suhanna át fejünkben a gondolat, neki iramondunk a távnak, de mintha átengedné nekem a terepet, mögém siet. Oké, kezdek baromira zavarba jönni, hogy a francért nem tájékoztatnak rendesen a küldetésemről, mert most nem úgy tűnik, mintha az állatbőrbe bújt alvilági megakarná csócsálni a fickót!
- Hé! Állj meg, kérlek... - közelítem meg a férfit, de akkor a semmiből körénk suhanó vámpírok, persze, hogy nem bírnak magukkal. Két vámpír. Egy férfi és egy nő. Kezdem úgy érezni, hogy egyik vérszívóval sem tudnék kijönni, akkor sem, ha fizetnének érte. - Velem vagy? - pillantok a bézs színű morgóra mellettem, majd neki vetem magam a fickónak, amelyik úgy tűnik nem törődve velünk, rögtön a mondénra vetné magát.  (Bele sem tudok gondolni, miféle élmény lehet hirtelen két vámpírral, egy farkassal és velem találkozni!) Előbb a szeráfommal igyekszem hárítani, de persze, hogy gerinccel az egyik fa törzsének csattanok. Szemem sarkából, csak éppen látom, ahogy a vérfarkas, - a jelenlegi partnerem - a vámpírnőre ugrik. Úgy tűnik jobban megy neki, mint nekem! Ami szégyen. Nem habozok sokáig, tovább folytatom a mozdulatsort, s bár a vámpír gyorsabb, nem hagyom, hogy elérje a mondént.
- Fusson! - kiáltok a fickóra, majd a vámpírt tarkójánál elkapva hátra sodrom, magamhoz és a következő pillanatban leütöm. Méghozzá olyan erővel, hogy rögvest elkenődik az avarszőnyegen. Épp vigyorognék, büszkélkedve a teljesítményemen, amikor a farkas, a bézsbarát, felvonyít és nem örömében! Keserűen! Tekintetem rögtön rákapom, ajkaim elnyílnak, döbbenten nézem, ahogy vonaglik és megpillantom a hátába szúrt karónak imitált fadarabot. - Ne! - habogok, majd reszketeg ajkaimon túl felpillantok a nőre, majd neki hajítom a pengém. Elkapja a szeráfom, ahogy az várható, én pedig felkészülök az összecsapásra. És persze, hogy a hátam mögé kényszerített vámpír férfi is mozgolódni kezd! Ó, remek.-
Illendő felkészülnöm ilyen helyzetekre, így amíg összeszedik magukat, és kitalálják, hogyan számoljanak le velem, addig csizmáimból előhúzom tőreim. A farkaspajti ekkor alakul át egy fiatal sráccá. Szemeim sarkából percenként figyelem, hogyan nyöszörög, közben a mondén után kutatok tekintetemmel. Nem is tudom, hogy mi hiányzott nekem?! Remélem legalább Ő jól elrejtőzött időközben!

run boy run  | Ha nem jó, kérlek sikolts...   |






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Kedd Ápr. 18, 2017 11:16 am ➹ Vendég
•• to my beautiful fairy ••

Nem árnyvadászok között nevelkedtem ezt már sok minden megmutatja igazából. Nem azok az elveim, amelyeket mindegyik árnyvadászba egytől-egyig teljes mértékben bekódolnak. Én nem ilyen vagyok. A saját törvényeimet követem, mert más vagyok. Amúgy sem fogadnának el, hiszen egy szörnyeteg vagyok. Egy szörnyeteg lakozik bennem. Akit nem én teremtettem, de nekem kell együtt élni vele. Mégis én vagyok az, akit hibáztatnak a létezésért. Mintha én kértem volna az anyaméhből nyúltam volna ki és jelentkeztem volna a feladatra. Nem az én döntésem volt. Ettől engem megfosztottak. Az pedig, hogy mást is megfosszanak a saját döntéseitől.. A szemeim előtt sosem lebegett, mint lehetséges opció. Ha valaki bajban van segítő kezet nyújtok neki. Talán azért, mert nekem senki nem nyújtott, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Magnus befogadott, de egy idő után nála is túl veszélyes volt maradnom. Így a saját utamat kellett járnom, de szerencsére még a megpróbáltatásaim ellenére is úgy gondolom, hogy egész jól jöttem ki a dologból. Nem volt könnyű, de a jó dolgokért mindig is meg kellett küzdeni. Ez most sincs másképpen.
A külvárosban sétálgattam, mert nem akartam egyszerűen a belváros nyüzsgésébe belevetni magam. Jobb szerettem az elszigeteltséget és, hogy külső szemlélő lehettem. Az mindig is közelebb állt hozzám. Ez voltam én. Egy percig sem tagadtam volna meg sohasem, hogy ki vagyok én. Szerintem ostobaság szembe menni önmagunk elveivel. De a nyugalmamat kétségbeesett sikoly csapja meg és a szemem sarkából ki tudok venni hosszú vörös tincseket, amely felé úgy tornyosul egy démon, mintha egészben le akarná nyelni. Több sem kell ahhoz, hogy oda siessek és a pengémet mélyen a démon mellkasába süllyesszem, aki láthatóan túlságosan is le volt foglalva a kis tündérkével, mintsem arra figyeljen, hogy bárki megtámadhatja. - Jól vagy? - Teszem fel a kérdést teljesen ridegen, ahogy elteszem a fegyveremet. Egyszer már találkoztunk. Akkor is kihúztam a pácból, de csak sarkon fordultam és tovább mentem. Most sem tervezem másként, de már úgy éreztem szükséges megkérdeznem, hogy jól van-e. Túlságosan gyakran kerül bajba, de mindkétszer szerencséje volt, hogy ott voltam. Tényleg.. Nevezhetjük ezt még véletlennek? Én már igazán nem tudom.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Hétf. Dec. 26, 2016 4:59 pm ➹ Vendég
Játék Zárva!






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Szer. Dec. 21, 2016 7:50 pm ➹ Vendég
to my (not) son: Simi
Clary Fray és Simon Lewis: a két tipikus személy akik megjelenése óta minden felfordult az intézetben. De ez közel sem volt nekik elég, hiszen mindennek a fejében, Clary az én és nos, Jace életét is felforgatta, de inkább az övét. Engem Simon az aki felettébb frusztrál, nem volt sosem egy szívélyes személy, míg Clary azon volt, hogy felforgassa Jace életét, addig ő koslatott a lány nyomában, mint egy kis pulikutya. Félreértésekbe ne essünk, szeretem az állatokat, aranyosak, de Simon idegesítőbb volt, mint egy állat. Egy vadállatnál is; amióta pedig elrabolták a vámpírok a Pandemoniumból és Raphael sikeresen vámpírrá tette, azóta még rosszabb a helyzet. Most már beképzelt is; könyörgöm, mire az a nagy arc? Még Jace-el is összetűzésbe kerül? Egek, bajkeverő lett és erre most kellett rájönnöm.
Na igen, az is egy fontos tényező, hogy rengeteget kell azóta foglalkoznom az intézet életével, mióta Lydia itt van nincs megállás, de ez is Clarynek köszönhető. Időpontok? Mik azok nekem, egyetlen időpontot sem tudok igazán betartani, még azokat sem, amellyeket magam tűztem ki. Most is beszélve lett Simon-nal mikorra legyen az intézetnél, hogy elmenjük Magnus-nak segítség gyanánt valami gyökeret keresni. Azt hiszem valamilyen főzethez kell; mint egy rossz boszorka aki kotyvaszt esküszöm. De mit lehet tenni ha ennyire hozzám nőtt(?). Nehéz időkben járok, ezért most nem könnyíti meg a dolgomat, hogy Magnus számára is én vagyok a nikkel bolha aki ugrál ide-oda és csinálja amit kiszabnak rá..
Egy jó fél óra késéssel végre szabadulok és hűvös hangulatban lépek ki az intézet ajtaján; legkevésbé sincs jó kedvem és nem segít, hogy Simont látnom kell. Valójában azért nem szívlelem annyira, mert míg Clary az utóbbi időben talán adott valamit az árnyvadászoknak, addig Simon tényleg csak a bajt keveri. Még talán Raphaelt is képes lenne ránk küldeni. Végtére is megpróbálhatnék pozitívabban állni a dolgokhoz..ááh biztos, hogy nem.
- Tudom, hogy nem érkeztem időbe, úgyhogy ne is beszélgessünk nagyon, inkább igyekezzünk. Az erdő szélén kell keresnünk a gyökeret, lila virágja van elvileg. - Egy levegővétellel hadarom végig, leri rólam, hogy nem szeretnék beszélgetni ha nem muszáj, azzal pedig nos, el is indulok, nem is nézve hátra, hogy a vámpír követ-e.

from Alec Lightwood

■ ■ Zene ■ ■Kezdő drága Simi ■ ■credit






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vámpír

Kor :
19

Tartózkodási hely :
New York, Dumort Hotel

Csatlakozás ideje :
2016. Jul. 19.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Re: Tisztás az erdő mélyén ➹ Kedd Dec. 20, 2016 9:27 pm Simon Lewis

















Simi & Alec

Keressünk gyökeret
Sokszor mondják, hogy soha ne mondd, hogy soha, és nem véletlenül mondják. Erre rájöttem már, egyszer azt mondtam nincs olyan, hogy velem megtörténhet valami bizarr esemény, tévedtem, vámpír vagyok, elég bizarr nem? Nem régiben kijelenttettem, hogy soha, de soha nem fogok Alec-kel egy légtérben meglenni, érzem mennyire nem kedvel, és bumm, most mégis úgy hozta a fránya sors, hogy Magnus-nak segítség kell, Alec segít, Clary meg megkért tegyem Én is ugyanezt, ha már Raphael nem minden tüsszentés mintámat ellenőrzi.
Először nemet akartam mondani, mert hát, mert, ennyi az indok, de bevetette a lehengerlő kiskutyanézést Én meg rábólintottam. Azt mondta Alec, hogy várjam meg az Intézet bejáratánál, jó vicc, már egy fél órája várok, van a bizonyos stílusos késés és az, amit Ő csinál, ez már nem az a típus, ez valami árnyvadászos lehet.
Még mindig nem tudtam megszokni, hogy éjszaka járjak keljek a nagyvilágban, Raphael szerint egy idő után olyan természetes lesz, mint nappal járni, hát Én nem tudom, de erősen hiányolom a fényt, valahogy nem valami színdús a világ éjszaka.
Halkan nyílik a templomnak álcázott intézet ajtaja és egy hatalmas dörrenéssel csattan Alec háta mögött. Mindig is egy pokrócként viselkedett velem, mondjuk nem annyira, mint Jace, de az az ellenszenv kölcsönös.

-Pont időben. – Vigyorgok, de igazán nem számítok kölcsönös örömnek. Valamiért mondénként sem voltam közkedvelt személy, de vámpírként ez rosszabb, aki írja a sorsok könyvét nem kedvelhet engem, bár tudnám mit vétettem, a Star Wars mániám csak nem akkora bűn.
-És merre? Mit mondott Magnus, mit is kell keresnünk neki? – Valami gyökeret, ha jól emlékszem Clary említette, de szelektál az agyam általában, leragadok valami lényegtelen ponton, szövöm, fonom, aztán a lényeg kimarad.
Ha Raphael látná most éppen mit művelek a maradék haja is kihullana pedig igazán gondot visel a menő frizkójára, igaz a hatvanas években volt divat, de ezt nem mertem eddig közölni vele.

note | music | words










Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Árnyvadász

Kor :
19

Tartózkodási hely :
₪ new york

Csatlakozás ideje :
2016. May. 28.

Shadowhunters Frpg
Felhasználó profiljának megtekintése
Témanyitás➹ Tisztás az erdő mélyén ➹ Szomb. Szept. 10, 2016 11:32 pm Clary Fray

to Alec
Köztudott, hogy az életem fenekestül felfordult mióta megtudtam azt az aprócska kis tényt, hogy az egész eddigi életem egy hazugság volt, hogy mind a 18 év amit eddig leéltem, puszta látszat volt még magamnak is, hiszen mit sem tudtam arról ami a háttérben és ami körülöttem igazából zajlik. Nem tudtam semmit az árnyvadászokról, a vérfarkasokról, vámpírokról, angyalokról és tündérekről, de még ebben a világban az embereket is másképpen nevezik. Mondéneknek. Az árnyvilágban az embereket mondéneknek/mondiknak nevezik.
Aztán a tizennyolcadik szülinapomon Simon-al elmentünk bulizni, vagy is inkább úgy fogalmaznék, hogy én bulizni szerettem volna, őt csak rángattam magammal. Bár, ha őszintén belegondolok nem rángattam sehova, a mi kapcsolatunkban, a barátságunkban mind a kettőnkből kiindulva tudjuk azt, hogy magától értetődő az, hogy ott vagyunk mindig, bármilyen helyzetben egymásnak, így hát nem csoda, hogy a Pandemonium clubba is eljött velem, ahol végül össze találkoztam Jace Wayland-al. Vagy is Jace botlott belém és akkor feltett nekem egy olyan hülye kérdést, hogy én látom-e őt, érthető volt, hogy én azt feleltem erre neki eléggé érthetetlen még is gúnyos hangnemmel, hogy én látom őt, de úgy látszik ő nem látott engem, mert nekem ütközött, pedig nem vagyok én olyan kicsi, a testmagasságom átlagos.
Attól az estétől minden, de tényleg szó szerint minden megváltozott az életemben. Az emberek helyett már démonokat és angyalokat látok, minden kissé gyanús emberben is démont kezdek el keresni, és néha nem tudom felfogni a sok változást ami körülöttem zajlik, néha tényleg csak arra vágyom, hogy vissza térhessek a régi és átlagos emberi életemhez, amikor anya velem van, amikor nem harcolok démonokkal és amikor nem érzem magamon Alec utálkozó tekintetét.
Oh, Alec, majdnem el is feledkeztem róla. Jace beszélt velem, hogy menjek el edzeni Alecel, mert neki el kell valamit intéznie, viszont a gyakorlásra tényleg nagy szükségem van, mert 18 évnyi lemaradást kell bepótolnom viszonylag nagyon rövid idő leforgása alatt.
A nagyteremben várok Alecre, sportos ruhát vettem fel, mert edzéshez nem lenne túl tanácsos testhez tapadó ruhát felvenni, nehézkesen menne benne a harc.
Kissé zavar, hogy Alecel megyek edzeni, hiszen még is csak végig néztem ahogy mindenki előtt, ugyan itt, ezen a helyszínen pár nappal ezelőtt megcsókoltam Jacet, ő pedig vissza csókolt. Többször is. Jó érzés volt, de még is a tudat, hogy ezzel megbántom Alecet... Nah, az már nem túl kellemes.

TV zaja Very Happy •• szeress meg hello ©️









.


Vissza az elejére Go down

 
Tisztás az erdő mélyén
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Amazóniai esőerdő - Myärn és Nemesis

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: