-Édesem, az legyőzhető csak, aki hagyja magát, márpedig Én nem tartozom eme kategóriába. De ahogy hallom Te igen. – Sokat sejtetően kivillantom a szemfogaimat és vigyorgok, de ebben a vigyorban több az undor és a megvetés, mint bármi más. Hallgatnom kellett volna Camille-re és végérvényesen lezárni ezt a családi ügyet. Csak üldözöm a nem létezőt, a válaszokat kutatom, holott nincsenek, a nővérem is halott, az, aki előttem áll régen nem Ő, ez csak egy test, ami Őt tükrözi, de nincs benne semmi abból a lányból, akit ismertem. Azzal a szándékkal jöttem ide, hogy valamelyest lássak belőle valamit, hogy megkérdezzem miért nem keresett, de minden kérdésem hiábavalónak tűnik. Ő úgy tekint az egészre mintha nem tehetne semmiről, hát akkor legyen úgy, tekintsen mindent elfeledettnek, eddig is megvoltunk egymás társasága nélkül, nem tervezem, hogy ezúton többet szeretném látni, mint eddig. -Nem tudom, de látom, neked épp annyit jelentek, mint anno a kedves szüleinknek, egy púpot a hátadra, de nem kell attól tartanod, hogy az utadba állok Katherine. – A szívem fölé tett kezére pillantok és gúnyosan elvigyorodom. Megpróbálhatja kitépni azt a cafat izmot, de nem járna sikerrel. -Természetesen apa is tehet róla, meg a bolond anyánk, aki mindenben bólogatott apánknak, még a gyerekét is képes volt száműzni, de gondolom Te sem voltál sokáig a tökéletes gyerek különben nem lennél most itt. – Apa mindig azt hangoztatta, hogy Kath legalább tudja hol a helye és mi a kötelessége, szerencsétlen vén bolond félre ismerte mind a két gyerekét. -Én észnél vagyok Kath, most talán a legjobban mindezidáig. – Levettem a kezét a mellkasomról majd egy hajtincsét a füle mögé tűrtem. – Megnyugtató, hogy legalább egy valami nem változott rajtad, a hajad még mindig drótkefe. – Mindig ezzel gúnyoltam kölyökkorunkban attól függetlenül, hogy igaz volt-e vagy sem.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: VIP részleg ↠ Csüt. Szept. 15, 2016 8:16 pm
- Drágám, még mi, vámpírok is legyőzhetőek vagyunk, úgyhogy verd ki a fejedből eme butaságot, hogy legyőzhetetlen vagy. Nem vagy az. - mondom végül durván és komolyan, miközben végig a szemeibe nézek, nem mozdulok, arcizmaim ellazulnak és a testbeszédem sem árulkodik immáron az érzéseimről. Pont ugyan úgy beszélek most vele, mint anno régen: lekezelően, hiszen még is csak ő a fiatalabb, még is csak az öcsém, én vagyok az idősebb, az erősebb, és többet is tudok az életről, mint ő. Nagyon nehéz volt rendet tennem magamban, nagyon nehéz volt leküzdenem az érzéseimet iránta, nagyon nehéz volt nem magamhoz ölelnem a drága öcsikémet akit évszázadok óta nem láttam, akiről mind a mai napig, egészen eddig a pillanatig azt hittem, hogy meghalt. Sosem hibáztattam magamat, hiszen sosem tudtam meg, hogy valójában mi is történt, így hát nem tudtam, hogy a keresését hol is kereshetném, aztán egy idő után feladtam a várakozást, feladtam a reményét annak, hogy egyszer haza fog térni, most viszont... Most viszont tényleg itt van, életben van, viszonylag. És engem hibáztat mindenért... Nem tudom felfogni, hogy hogyan képes mindenért engem okolni, úgy látszik a vámpír lét teljes mértékben az agyára ment, mert, hogy nem százas az egyszer biztos. Még is hogyan tehettem volna bármit is? - Te nem tudod, hogy mit érzek, világos? - mondom, mikor kezemet durván a szíve felé teszem. Félnék attól, hogy bántsam őt? Nem. Érdekelne az, hogy a saját öcsém, a testvérem? Immáron már, azok után amiket mondott, nem. - Nem tudtam mit tenni, felfoghatnád végre. Nem tudtam, hogy mi történt, hogy a fenébe kerestelek volna szerinted, de most úgy igazán őszintén?! Térjél már észhez, ha valakit hibáztatni akarsz, az csak is apa lehetett volna, de nincs jogod lelkiismeretet ébreszteni bennem olyan dologért, amiért nem vagyok hibás.
Azt hittem sokkal nagyobb düh lesz majd bennem, ha ismét meglátom Őt, de nem, egyszerűen inkább csalódott voltam, annyira, de annyira hasonlóak vagyunk mind ketten a régi önmagunkhoz, hogy szinte úgy érzem visszareppentünk az időben. A döbbenete úgy ül ki arcára, mint kölyökkorunkban. Imádtam megdöbbenteni buta dolgaimmal, amit díjazott, néha egy párna megdobással néha egy gyerekes jelzővel. -Szerintem nem kell bemutatnom a lehetőségeit annak, hogyan válhat valakiből vámpír, megharaptak, vért kaptam és a többi és a többi. Az nem fontos ki mentett meg és tett legyőzhetetlenné. Azért vagyok itt, mert megannyi évszázadon át ívelő hazugság végül beismerést nyert, azt hittem halott vagy, de tévedtem, látnom kellett a saját szememmel, meg kellett, hogy mondjam mekkora csalódás vagy a számomra. – Hangom színtelen és rideg. Mit mondhatnék még? Nem keresett, nem kutatott utánam mintha megszűntem volna létezni. Én nem térhettem haza, féltem apám reakciójától és nem akartam megküzdeni vele, nem éreztem, hogy annak értelme volna. Nekem mindvégig csak a nővérem létezett. Apám számára mintha mindig csak teher lettem volna, mama pedig mindig megbújt az üregében akármit is tett apánk. Ő a háttérben maradt és mindenben egyetértett vele, még abban is, hogy a tulajdon fiát valaki más nevelje fel… Szerettem mamát, de megbocsátani soha nem fogok tudni neki, soha! -De nem is kerestél! Nem hiányoztam a számodra! Neked sem kellettem ahogy a kibaszott családunknak sem! Nem mindenért okollak téged, de ne akard beadni, hogy hibátlan vagy! – Csak úgy fröcsögtek a szavaim. Megbántódás, sértettség szállt a zene ütemére és nem fogtam vissza magam még akkor sem mikor több szempár minket nézett. Nem tudtam vissza fogni magam, de nem is akartam. -Az egész nyomorult családnak csak egy senki voltam, bár hamarabb rájöttem volna… - Nyögöm ki végül komoran, de nem hagyom, hogy az arcomon túl sokáig felismerhető legyen a gyengeség és a fájdalom. Camille arra tanított, hogy az életemet mentheti meg az arrogancia. Elhittem neki.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: VIP részleg ↠ Szomb. Szept. 03, 2016 12:40 pm
Még mindig lesokkolva állok ott az öcsém előtt, New Yorkban, a Pandemonium clubban, a VIP részlegben, és hirtelen minden megszűnt létezni körülöttem. Csak az öcsém és én vagyunk. A zene és a ritmus már nem járja át a testemet, levetkőztem az álcát amit mindenkinek mutatok immáron már lassan 504 éve, és hirtelen ismét az az ember lettem aki voltam. Az öcsém hirtelen felbukkanása teljesen kizökkentett a mindennapjaimból, teljesek ledöbbentett az itt léte, a gunyoros hangnemje, viszont külsőre mit sem változott, ugyan olyan helyes, mint ember korában. - Azt hittem, hogy meghaltál... Hogyan lehetsz vámpír? Ki változtatott át? És miért vagy itt? - megannyi kérdés és még is csak hármat vagyok képes feltenni neki, miközben merő megdöbbenés látszik a tekintetemben. Ahogy itt áll előttem a club minimális fényében, hirtelen eszembe jutnak a régi emlékek, a mi emlékeink még azokból az időkből mikor még mind a ketten emberek voltunk, átlagos élettel. Nemesi családból származunk mind a ketten, jól kellett viselkednünk, hogy ne hozzunk szégyent a szüleinkre, a Wright névre, viszont mikor apámék eldöntötték azt, hogy férjhez adnak eléggé kibuktam. Nem akartam kényszer házasságot, olyan emberhez akartam hozzá menni feleségül akit tiszta szívemből szerettem. Curtis volt az akinek kibeszéltem a bajaimat, a fiú gondokat. Bíztam benne, nagyon fontos volt számomra és teljesen magam alatt voltam mikor egyik reggel felébredtem és Curtis már nem volt velünk. Apa annyit mondott, hogy el kellett mennie, de sosem tudtam meg a pontos okát annak, hogy miért veszítettem el az öcsémet. Talán ez a pont is befolyásolt abban, hogy olyan ember vált belőlem, mint amilyen most is vagyok. Kegyetlen, elnyomott érzésekkel élő vámpír aki előszeretettel gyilkol, kedve szerint. Ez lennék én, röviden és tömören. - Ez úgy hangzik, mintha mindenért engem okolnál... - mondom halkan miközben még mindig a szemeit nézem. - Nem tudtam semmit arról, hogy mi lett veled, mikor felkeltem te már nem voltál otthon. Apáék pedig semmit nem mondtak arról, hogy mi történt. - avatom be végül abba, hogy nem az én hibám volt az, hogy ő elment.
Számtalanszor elképzeltem már hogyan fog ez lezajlani köztünk. Igaz, hogy csupán alig egy hete tudatosult bennem, hogy a nővérem életben van, mégis millió meg egy elképzelés született a fejemben a viszontlátásról. Szerintem nem árulnék el titkot azzal, ha azt mondanám sem a helyszín, sem az idő nem klappolt, kivéve a megdöbbenése, bár abban is reméltem még némi bűntudatot vagy hasonlót, de hát ennek nyoma sincs. Úgy néz rám, mintha szellemet látna, való igaz, valami hasonló vagyok, árnyék, démon, vámpír. -Hogy vagyok életben? Taktikailag halott vagyok, a gyakorlat azonban mást mutat. – A móka kedvéért kivillantottam a két megtermett szemfogamat. Itt a Clubban egy mondén sem lepődik meg a szemfogak láttán, még nekik is akad valami mű szemfog, azt hiszik milyen menők vele, hát őszinte leszek, nem, nem azok, inkább bohócok. Élvezettel nézem Kath megdöbbent arcát, az valamelyest kárpótol a múlt miatt, de nem lesz elég, akárcsak drog, egy adag után várod és követeled a folytatást. Mindig is szerettem a nővérem, bálványoztam, védtem és óvtam, mert ezt tanultam mamától, hogy tartsunk össze. Érdekes, hogy prédikált az összetartásról és mégis Ő hagyta, hogy a család hírneve érdekében Apánk száműzzön otthonról egy vidéki gróf kastélyába. -Nem számítottál rá, hogy életben maradok igaz? Gondolom Apánk és Mama sem számított rá, azért dobtak el. Most pedig itt vagyunk, mint a régi szép időkben. – Gúnyoros a hangom, de hát milyen is lehetne ennyi idő után? A családom nem kért belőlem, Én most miért legyek boldog a viszont látástól? Látni akartam, de csak azért, hogy mondjon valamit, hogy legalább megbánást lássak a szemében. Camille elég sokat dolgozott azon, hogy elfelejtsem a múltam, a sérelmeket és tökéletes vámpírrá váljak, egy kegyetlen, merész, ravasz gyilkoló géppé. Most mégis meginogni látszom, nem tudom, mit tegyek. Dühös vagyok, ingerült és úgy érzem csapdába szorultam. Gyűlölöm a múltam minden mozzanatát, a szülőket, akiknek a nevük fontosabb volt, mint a fiúgyermekük, az örökösük. A nővéremet, aki nem tettem értem semmit, nem keresett, nem küldött levelet, akinek megszűntem létezni és, aki most megszűnt létezni a számomra.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: VIP részleg ↠ Szomb. Aug. 27, 2016 2:56 pm
Mondhatni Philadelphia és New York nőtte ki magát az otthonomnak. Eddig az egész életemet menekülésben éltem le, 503 éve mást sem csinálok csak menekültem és bujkáltam az ellenségeim elől, a Klávé elől, úgy eleve mindenki elől, hiszen olyan sokszor szegtem már meg az Egyezményt, ember életeket veszek el, ártatlanokat gyilkolok meg, így hát nem csoda, hogy eléggé sok ellenséget gyűjtöttem már össze az évszázadok során, de miattuk úgy igazán soha sem aggódtam, mindig tudtam, hogy hogyan kell, avagy lehet megmenekülni előlük, a fogságukból. Beesteledett, igazából már mondhatni az éjszaka felé közelítünk, ugyan is olyan éjjel 1 körül járhat az idő, a Pandemonium nevezetű klubban viszont ez nem érezhető, itt csak most kezdődik el az élet. A biztonsági őr könnyedén beengedett, nem csoda, hiszen jogilag és papíron is már nagykorú vagyok, bár nem mintha nem tudtam volna blicceléssel bejutni a klubba. Mikor belépek, akaratlanul is elmosolyodok azon ami a szemem elé tárul. Általában ez a hely démonokkal van tele, de a mai napon rendkívül sok a mondén is, akik semmit sem tudnak az árnyvilágról, vesznek pár pohár piát, riszálják a csípőjüket és jól érzik magukat. Én viszont nem állok meg közöttük, könnyedén sétálok el a tömegben egészen a VIP részlegig. Sokkal vonzóbb ott lenni, és előkelőbb is, mert nem a pornéppel bulizol, hanem egy fokkal igényesebb emberek közt. Nah, nem mintha itt lenne bárki aki igényes, de hát... Fogjuk rá. Rendelek egy koktélt, majd mikor megiszom, a táncparkettre megyek középre egy sráchoz, kb a húszas évei körül járhat, közel húzott magához, kezei a derekamon pihentek, ritmusra járt a csípőnk, majd 2 szám után elment piáért, én pedig ott maradtam, de nem nagyon foglalkoztatott, tovább táncoltam, aztán halványan elmosolyogtam mikor két kezet éreztem meg a derekamon. Azt hittem, hogy az előbbi srác tért vissza, de amikor megfordulok minden mosoly és öröm eltűnik az arcomról, csak a meglepődöttség ül ki rá. - Curtis... Te hogy... - suttogom és próbálok értelmes mondatot kreálni. Hogyan lehet az, hogy ő itt van? Halottnak kéne lennie...
New Yorkban tartózkodom két napja, de már most úgy érzem nagyobb szennyet még nem láttam. Maga a város kívülről a pompát sugározza, de belülről úgy rohad akár a férges alma. A gazdag negyed pompája olyan szinten kiemelkedik, hogy csodálkozni támad kedvem. Emellett még volt szerencsém megfigyelni hogyan tömörülnek szakaszokba a különböző fajok. Árnyvadászok abban a lepukkant templom vagy kúria helyén rejtőzködnek, a vámpírok a Dumort Hotelben ahová leszögezem egy cseppet sem vágyódom. A farkasok a város szélén tanyáznak inkább és tessék lássék a boszorkánymesterek meg itt buliznak egy klubban a belváros közepén minden egyéb felügyelet nélkül, érdekes. Odabent a mai kornak megfelelő zene szól, testek vonaglanak, pár nő körém tekergőzik, csípőjüket nekem dörgölik táncra hívva aztán egyéb más dolgokra is. Elhárítom közeledésüket, csak egyvalakit keresek, minden más nem elég fontos. Meg is pillantom, semmit sem változott, tehát igaz, hogy életben van, igaz, hogy vámpírrá vált, a sors vagy kegyes vagy éppen rút és gonosz volt a Wright testvérekhez. Most is ugyanolyan szép és ugyanolyan erkölcstelen, de hát a mai század pont ezt követeli meg. Férfiak nyálaznak a nyomában akár holmi tacskók. Érti hogyan csavarja el az egyszerű mondén fejeket. Megindulok felé, háttal áll nekem. Szinte érzem az erejének lüktetését. Milyen rég is volt mikor hagyta, hogy csak úgy elvigyen Apám, még el sem búcsúzott az öccsétől. Igaz az mikor azt mondják a vérkötelék nem olyan erős. Gyűlölöm és egyben valamiféle bugyuta vonzást is érzek iránta, a szeretet magas röptű lenne erre az érzésre, nem szeretek senkit és semmit. Mögé érve kezeim a derekára siklanak, elakarom érni, hogy megforduljon, hogy megdöbbenjen, esetleg arcul csapjon az udvariatlan érintéstől, bármi. Látni akarom benne azt a lányt, aki volt még gyerekkorunkban, bár, ha jól sejtem az a lány már rég az enyészeté lett. Abban a hitben éltem idáig, hogy mindenki meghaét a családból, hogy most kiderült mégsem, nem tudom örüljek-e neki vagy borzadjak el. A múltamat tökéletesen zárta a haláluk teóriája, ez most felbolygat mindent. Lehet fel kellene keresnem Camille-t, végül is ez az Ő városa. Érzem Kath parfümjének illatát, szinte epekedve várom mikor fordul meg, hogy aztán a szembesülés egymással valami borzalmas egyveleget alkosson és láthassak valamiféle megbánást a szemeiben, esetleg szégyent, amiért akkor semmit nem tett értem, és még egy búcsúra sem futotta tőle...