Park-erdős terület - Page 2
Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.





 



Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vezetőségünk
Fordulj hozzánk

Clary Fray
Alapító adminisztrátor
pmprofil
cissy, katherine, cornelia, raven
Simon Lewis
Admin
pmprofil
curtis, daimon, victor
Leonert Delight
Admin
pmprofil
Blaire, Jules
Sebastian Verlac
Admin
pmprofil
Dylan, Caleb
Csicseregj valamit
Mondj el bármit

Az előforduló hiba vagy észrevétel bejelentése e-mailben vagy privát üzenetben esedékes!!!
Ha írtál, jelezd a chatben, ha nem kapsz választ két napon belül, jelezd ismét a chatben :)


Utolsó bejegyzéseink
Gyorspostával firkálva
Nappali
firkálta:  Zachary Storm
Today at 4:20 pm-kor

Nappali
firkálta:  Alice Whitley
Yesterday at 10:50 pm-kor

Avatarfoglaló
firkálta:  Zachary Storm
Yesterday at 9:25 pm-kor

Zene ajánló
firkálta:  Astrid Biersack
Yesterday at 6:55 pm-kor

Bérház alagsora
firkálta:  Isabelle Lightwood
Yesterday at 8:47 am-kor

Froy Gutierrez
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 9:37 pm-kor

Club mögötti terület
firkálta:  Alice Whitley
Hétf. Okt. 16, 2017 8:20 pm-kor

Poison After Bite
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 6:32 pm-kor



Jelenlévő fórumozók
Itt rontják a levegőt

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


Legtöbbet firkáltak
Legszorgosabb tagjaink

Astrid Biersack
 
Alice Whitley
 
Clary Fray
 
Cerviel
 
Sebastian Verlac
 
Gabriel Sinclair
 
Benedict Ericson
 
Zachary Storm
 
Raven Carpenter
 
Cissy Parker
 

Share| .
Park-erdős terület

Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Szer. Jún. 14, 2017 9:46 am ➹ Vendég

uriel&ebony
- moonwalk-

Elég lehangoló védtelennek érezni magad, ha egy istenverte árnyvadász vagy. Én pedig rendszeresen érzem annak magam. El kellene gondolkoznom, hogy a jó hivatást választottam-e. Igaz? Megtettem. Számtalanszor. Soha nem adtam fel. Azok után sem, hogy elveszítettem a testvérem. A parabataimon lehetett volna, de sosem kötöttük meg az esküt. Úgy harcoltunk, úgy éreztünk egymás mellett, azt hinné bárki, azok voltunk. Mégsem. Két év után belekerültem a közepébe, a harcokba, és azon kaptam magam, hogy kudarcot kudarcra halmozok. És hogy csinálom? Bár lenne hozzá kézikönyv, hogyan ne rontsunk el egyetlen alvilági harcot sem, de nincs. És éppen most az idő töredékében elveszve már azon jártatom az eszem, hogy amikor majd kiérkeznek hozzám, név nélkül fogják találgatni a halálom okát, hogy mi végezhetett velem, mert annyira ismeretlen ismerős vagyok. A láthatatlan vadász. De mindez, minden gondolatom és érzésem hirtelen apróra zsugorodik odabenn és felváltja helyüket egy nagyobb, egy becsesebb, egy csodásabb jelenség felbukkanása. Sebesen és hatékonyan taszítja el a démonokat fényével, mindezt a másodperc törtrésze alatt. Nem volt még szerencsém látni hasonlót, ezért egyáltalán nem megkérdőjelezhető a sokk, ami ér.
Megkockáztatom, hogy az elmém játszadozik velem. És az is megfordul a fejemben, ahogy végül elengedve fojtogatott nyakam felegyenesedek, hogy talán megbolondultam. Vagy véget ért a harc és ő a belépőm a ... De ahogy megszólal és közelebb húzódik hozzám, mintha ezer szilánkra robbanna a világ körülöttünk, nem tudok mással foglalkozni csak azzal, ahogy belépett az enyémbe és, hogy benne van. Lepillantok az oldalamra helyezett kezére, látom az abból felgyúló fényt, és tudom, hogy mit látok. Gondterhelten pillantok végig a karján, hogy szemeibe pillanthassak. Akkor ő már engem néz, és a közelségétől csak még apróbbnak érzem magam, tudván - vagy legalábbis erős gyanúval sejtvén - hogy mi is lehet. Egy részem mantrázza bennem azt, hogy miért gyógyíthat meg, és hogyan cselekedhetett ennyire sebesen, egy másik - jelentős részem - viszont hevesen tiltakozik a gondolatra. Ennyire nem lehetek szerencsés, nem érdemelhetek ki egy ekkora csodát. Éppen én. Ez túl komplikált. Mégis, ahogyan belezuhanok íriszibe, mintha végtelen nyugalommal töltene föl. Talán ezért is vagyok képes megszólalni.
Ajkaim elnyílnak. Érzem, hogy reszketni kezdenek a térdeim. Minden vér elhagy, érzem, hogy elgyengülök. Kérdezek újra, újra és újra. Tudnom kell, közben mégsem akarom hallani a választ. Ahogy mosolya kiszélesedik, enyém úgy fakul. Félek. Miért félek? Mert egy csodával nézek szembe, amire nem biztos, hogy méltó vagyok. Az lennék? Türelemmel várom válaszát, majdhogynem mozdulatlanul nézve őt, ahogy engem néz. Egyszerre tudatosul bennem, milyen jelentéktelen vagyok a közelében. Levegő után kapok és egy jókorát lépek előre. Közelebb hozzá. Újra elnyílnak ajkaim, hogy megválaszoljam a kérdéseim, de akkor felel. Megdermedek. Mozdulatlanságom soha korábban megélt formát ölt, talán le is merevedek. A szám eltátva nézem. Éreztem. Tudtam. A fejem enyhén csóválom.
- Angyal... - reflexből indul meg karom, hogy elérhesse. Tekintetem leesik kezemre, közben ő is azt fürkészi, mit csinálok. Magam sem tudom, miért, de meg akarom érinteni. Ujjaim hegyével éppen csak egy kört rajzolok felkarjára. Éreznem kell, hogy valóságos, hogy mindez megtörténik velünk, hogy a világ kiszélesedik ebben a pillanatban és találkozik egy ponton, ott, ahol állunk. Felnézek a szemeibe kérdőn, válaszokért nyökögve. Elhátrálok és lehajtom a fejem, a lábaim nézem.
Bocsánatkérésére felszegem állam, döbbenten nézek rá. Az angyalra! .. Ezt akkor nem is mondhatom többé? Bocsánatot kért tőlem? Miért? Összeszaladó szemöldökeim alól kérdőn nézek rá, sápadtan, fakón. Meggyengülve, elérzékenyülve. Az érzéseim katyvaszában állva azt várom, hogy kihúz ebből a káoszból, de ehelyett finoman beljebb terel. Közelebb lépne, de meghátrál. Bizonyára az én elhúzódásom miatt, de félreértettél engem...
- Nem. Ne! Nem. - amint megértem, hogyan érti, amit felajánl, heves tiltakozásomban csóválni kezdem a fejem, majd hátrálok pár lépést - Kérlek, ne! Ne vedd el tőlem. Tudnom kell, akarom tudni, hogy létezel! - hebegek összevissza, de muszáj vagyok felvérteznem magam és meggyőznöm róla, hogy szükségem van az emlékre, arra, hogy létezik és érdemesnek talált rá, hogy megvédjen erejével. Hogyan is akarná ezt bárki elfelejteni?
- Én... - kezdek bele, de elakadok, úgyhogy lehunyom szemeim egy pillanatra és mély levegővel töltöm fel reszketeg tüdőm, hogy közelebb merészkedhessek hozzá és alig egy lépésről biztosíthassam róla, hogy nem azért húzódom el, mert bánt a gondolat. Sok és új még nekem, de ettől még kapaszkodni akarok belé! - Én nem tudom, hogyan kell egy hozzád hasonló előtt viselkedni. Szabad e rád nézni, magára, Önre. Én még meg is érintettelek, magát. Önt. - nem emelem rá a tekintetem, kezdem elszégyellni magam. Remekül bemutatom az árnyvadászok legalját. Ha bárkinek ezt elmesélném, egyébként legvalószínűbben rögtön börtönbe vetnének... - Sajnálom... - zavartan pillantok fel rá, majd ismét le közénk, érzem, mennyire hatalmas csoda a férfi, az angyal, Uriel.., mellette én igencsak aprócska homokszem vagyok a gépezetben - Köszönöm, hogy megmentettél! Hogy megmentett. És kérem, könyörgöm, ne vegye el tőlem az emléket! - ekkor felnézek rá és még közelebb lépek hozzá, talán túl közel is, ha engem kérdezne valaki, de a fenébe, nem foszthat meg ettől az élménytől, a csodától, amit okozott - Kérem, ígérem nem beszélek róla senkinek... - nem mintha lenne bárki, aki hinne nekem, - ezt persze nem fűzöm hozzá - Ha meghálálhatom, vagy tehetek érte bármit cserébe, csak mondja meg. - lopva pillantgatok fel rá, mint egy gyermek, akit éppen büntetnek. Szelíd mosolyt varázsolok arcomra, hogy lássa rajtam, kezdek megbarátkozni a kilétével. Annyira bánom, hogy ennyire ostobán viselkedtem előtte, hogy még neki kellett elnézést kérnie, miközben én csak... Tudnia kellene mekkora csoda ő, hogy-hogy nincs tisztában vele?
- Sűrűn ment meg árnyvadászokat? - nézek fel rá, majd kissé megdöntve fejem várom a válaszát. Kíváncsivá tesz, hogyan ért el hozzám ilyen sebesen odafentről és, hogy miért tartott rá érdemesnek. Fel is kapom tekintetem, hogy megnézzem az eget magamnak egy pillanatra, ami most, hogy tudom létezik, tényleg létezik, a szemeimben megváltozik a kék égbolt jelentése. Mosolyom barátságos, ahogy levezetve pillantásom megállapodik arcán. Elcsodálva nézem őt, kissé talán meg is feledkezve magamról...
Hogyan lehetsz ennyire tökéletes?

sose kételkedj egy árnyvadász szavában~  | Imádom minden betűjét! C:  ♥ | #






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Jún. 13, 2017 11:52 pm ➹ Vendég


A csoda inkább te vagy! Remélem, tetszik!  *.*  ©️redit
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Ebony && Uriel

Minden egyetlen pillanat csupán. Mintha az események összesűrűsödnének láthatatlan erők folytán, melyek az idő vonalán egymáshoz préselik őket kérlelhetetlen erővel. A mozdulatok, az élet mozzanatai pedig engedelmesen hajolnak meg e felsőbb akarat előtt. Minden rezdülés, minden pillanat mintha egyszerre létezne... Raphael bátyám rosszalló pillantása, a Mennyek kapujának megnyitása, a démonok érzékelése, az, ahogyan megérkezem. Minden gyors villanásnak tűnik emberi érzékelés számára, míg számomra események az idő vékony, sebezhető fonalával átszőtt láncolata. Erre hatok egy erős, még régen tanult varázslatommal, amikor látom, hogy a démonok el akarják vonni a lány lelkét a testéből. Meglehet, hogy Atyám engem nem harcos angyalnak teremtett és nem is leszek sosem olyan katona, mint amilyen Michael, s lehet, hogy az én feladatom a csodák megfigyelése, de a figyelem mellett a védelmet sem vagyok hajlandó megtagadni tőlük. Így történik hát, hogy akaratomon keresztül láthatatlan kezeimmel ragadom meg az idő vonalát és egymáshoz sűrítem a rajta nyugvó cselekményeket. Az emberi tudat számára ezáltal minden, mi ezután történik, túl gyors lesz ahhoz, hogy fel tudják dolgozni. Számukra egy pillanat lesz, egy tört másodperc. Számomra, nos... mondjuk úgy, hogy bár nem vagyok olyan, mint Michael, megtanultam, hogyan harcoljak könyörtelenül, gyorsan, tisztán, a lehető legkevesebb erőfeszítéssel. Igaz, ilyenkor kapóra jön a mágikus tudásom és hogy a varázslatokhoz használhatom azt a mennyei hatalmat, amivel Atyám felruházott. A harc végére a körülöttem lévő világ még ugyanazt a másodpercet éli meg, a felettünk elhaladó madár ugyanazon szárnycsapását végzi, a vízcsepp a virág leveléről még gördült le teljesen, hogy aztán a földre hulljon. Egyetlen pillanat és megannyi esemény. A varázslatnak mégis véget vetek, hogy a fényt megszüntetve az árnyvadász felé fordulhassak. Tudom jól, hogy még testvéreim között is vannak, akik furcsának tartanak a rajongásomért, ami a Földet és az embereket illeti, ahogyan azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy ha most bármelyikük is itt lenne, nem lenne elragadtatva attól, amit éppen teszek. Nem mintha nem tudnám, hogy mit teszek vagy ne lennék tudatában a célomnak idelent, de attól még nagy valószínűséggel nem rajonganának a tudatrét, hogy felfedtem magamat egy halandónak. De ők nem is tekintenek rájuk úgy, mint én. Olvastam egyszer róluk egy verset, mely teljes egészében megfogalmazza azt, milyen csodáknak is látom őket, az árnyvadászt, kinek közeléből elüldöztem a démonokat:
"Nem semmi vagy, hanem minden,
az érzelemcseppjeidben
benne ragyog isten s ember
közös létben, egy szerepben."*
A tűz nyomán gyorsan elporladó alvilági lélekfalók tovatűnnek a lét eme síkjáról, nem hagyva maguk után mást, mint a sérülést a fiatal vadász oldalán és a sötét, rossz emléket elméjében. A lények eltűnésével a város parkon kívüli zaja újra beszűrődik, ahogyan az idő ismét megszokott ütemében telik és az összenyomott idő visszanyeri korábbi formáját, a mi valóságunkét, a mi jelenünkét. Bár, számomra az idő mindig is kissé másképp telt, mint számukra.
Megkönnyebbülök, hogy nem hátrál el tőlem félelmében. Sokszor hajlamos vagyok elfeledkezni arról, hogy nekik megvannak a maguk bizonyos protokolljai és hogy nyilván nem lehetek túl bizalomgerjesztő vadidegenként, aki máris ennyire közel merészkedik hozzá. De hagyja, hogy gyógyítsam és ez a kezdet már boldoggá tesz. Tekintetem találkozik az övével, s bár nem teszem szóvá, első gondolatom mégis az, hogy olyan, mintha a csillagos égre tekintenék fel. Magával ragadó, káprázatos.
- Varázslat. - válaszolom meg a kérdését azt illetően, hogyan is tettem, teszem mindezt, jóllehet jelen esetben az általam használt jóval túlmutat azon, amit a földi boszorkányok alkalmazni tudnak.A feleletem teljesen őszinte, mégis mosoly látszik az arcomon, amint az övét fürkészem. Erős az érzésem azzal kapcsolatban, hogy nem fogja elhinni vagy legalábbis nem fogja beérni ennyivel. De nincs is ezzel semmi baj. Felteszi a kérdést, hogy ki vagyok, jobban mondva, mi vagyok, amire mosolyom csak kiszélesedik. Rezdüléseiből érzem, hogy már ő maga is sejti a választ, csupán nem mer hangot adni neki. Lehetséges, hogy attól fél, szimplán eltűnnék, ha kimondaná vagy az ellenkezőjéről lenne szó és azért nem teszi, mert akkor túl valóságossá válna számára? Várok néhány pillanatot, időt adok neki, mielőtt magát a választ adnám meg.
- Uriel vagyok. Az Úr egyik angyala. - pillantásomat az övébe fúrom, hogy lássa, minden hozzá intézett szavam őszinte, mellettük pedig fenntartom barátságos mosolyomat, amivel a csillogó íriszek látványát csodálom. Csak akkor szakad el tőle tekintetem, mikor érzékelem keze megemelkedését. Mozdulatát kíváncsian, érdeklődve követem. Hagyom, hogy megérintsen, hogy lássa, nem illúzió vagyok, nem az elméje szüleménye.
- Abban nem hiszel, hogy létezhetek vagy abban, hogy segítettem? - teszem fel a kérdést, mintegy költőinek szánva, elvégre érzem, hogy nem az, ami vagyok, hanem az ittlétem, amit nehéz megemészteni. Miért ne mentettem volna meg? Furcsa kérdés. Hiszen, különleges és fontos, még ha ő nem is így vélekedik magáról.
- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni! - kapom el róla bűnbánóan a tekintetem, mikor elhátrál.
- Ne aggódj, nem kell hordoznod ezt a terhet. - lépek oda hozzá, de meg is torpanok, eszembe jut, hogy nyilván nem azért távolodott el, mert annyira segít neki a közelség. El tudom tüntetni a fejéből az emlékemet vagy, ahogy Eugene esetében, álomképpé formálhatom. Nem kell ilyen információval együtt élnie.
Elfelejtheti mindazt, ami itt történt. Engem is.

*vers: Isten-Ember (Domonkos Jolán)

shadowhunters frpg








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Jún. 13, 2017 9:47 pm ➹ Vendég

uriel&ebony
- moonwalk-

Időszűkében, az utolsó tánc peremén ácsorogva, azt hinnéd, hogy több száz arc felbukkan majd egy szemet vakító reflektor fényében állva, miközben éppen rád mosolyognak. Igaz? Hát tévedsz. Az én esetemben ebben az eldeformált és elnyújtott örökkévalóságban nincsenek felbukkanó arcok, nincsenek mosolyok, vagy könnyek. Nem siratnak, vagy üvöltenek értem. És a szomorú valóság az, hogy a való életben, ott, ahol épp a két démon közé préselve várom a fullasztó lefogást, ahogy kiszipolyozzák belőlem az utolsó grammját lelkemnek, azt a vérfagyasztó megdermedést, nem siet a segítségemre senki. Nem kiáltja a nevemet a távolból senki. Senki, akinek jelentenék valamit, bármit. Mintha a történet itt érne véget és erről is szólna, valakiről, akit sosem vett észre senki. Ha pedig mégis volt ilyen, nem mondta ki igazán. És, ha valamit nem mondunk ki, hogyan is várhatjuk el, hogy egy ilyen utolsó pillanat, utolsó töredékében jelentsen bármit is?
Fejem hátra szegve kapok nyakamhoz, hogy megakadályozzam a fojtást, amivel a füstölgő kar lesújt rám. A penge kiesik kezemből, éles csattanással érkezik a betonon. Üvöltenék, de nincs hangom, elkaparja az ellenfél. Szemeikkel egyenesen rám néznek, én pedig azzal végzem majd be, hogy láthatom ennek a két démonnak megcsillanni íriszeikben a gyilkos-csillanást. Sikoltanék. Szemöldökeim összefutnak, sűrűbben pislogok. Ez mind egyetlen másodperc játéka, amikor aztán felragyog szemeim sértve pontosan előttem valami. Valami. Vagy inkább valaki... Résnyire szűkített szemekkel védekezem a szemeimet szúró erős fény ellen, lezuhanva talpaimra a démon karjából. Sűrűn kell pislognom, torkomhoz kapok jobbom tenyerével simogatom, köhögök. Levegőért kapok, majd felszegem állam és szembe találom magam valamivel, amire nincs a fejemben útmutató. Ajkaim elnyílnak. Elvesztem az irányítást, a kontrollt. Valahogy nem számít már a démonok jelenléte sem. Képtelenséggel találom szemben magam. Valamivel, amihez nincs fogható. Amire nincsen magyarázat. Szemeim végig futnak a férfi alakon, ami a fény közepéből kirajzolódik. Karcsú köralak, mégis magasztos. Szemeim késve tapadnak meg az arcon, ami éppen hozzám szól. Hozzám? Hogyan? Enyhén rázni kezdem a fejem, nedvesítek ajkaimon, figyelem, hogyan pillant le az oldalamra. A seb, bár vérzik - a legkevésbé sem tudok arra koncentrálni. Lefoglalja elmém, hogy a férfi kiléte, mi-léte körül cikázzanak gondolataim.
Én tényleg igyekszem legalább egyetlen betűt hangoztatni, de mintha szabályosan torkomból visszafordulnának a gyomrom irányába. Kérdésére fejem enyhén csóválva pillantok le kezére, ahogy közelebb mozdul, majd annak irányát követve, tudomásul veszem, hogy gyógyítani kíván. A fénye felragyog, a sebem enyhül, bizserget, de nem fáj. Felpillantok íriszeibe, de akkor ő már enyémekbe tekint. Csillagütközés.
- Hogy? - bukik fel belőlem az első kérdés, ami kikívánkozik a felszínre. Körbepillantok sebesen alakja körül, kettesünk körül. Nincs a közelben egyetlen démon sem. De mégis hogyan? Hogyan csinálta? Szemeim visszatalálnak övéihez, elveszem bennük, mélyre zuhanok. Nem lehet vadász, de a boszorkányok sem így küzdenek. - Ki vagy te? - nyelnem kell, ahogy felteszem a kérdést, majd ismét leejtem pillantásom oldalamra, ami már szebb, mint korábban - bármikor. Szemöldökeim szomorúan összefutnak, arcom hitetlen. Képtelen gondolatok cikáznak a fejembe. Olyanok, amikkel nem tudok megbirkózni. - És mi vagy te? Hogy kerültél ide? És... és miért mentettél meg? - nem tudom levenni róla a szemeimet, attól félek, ha pislogok, vagy csak a park további részeit tanulmányozom, elillan. Olyan sebesen, ahogy megérkezett. Hogyan lehetséges egyáltalán? Észre sem vettem. Nem éreztem a jelenlétét.
Fejem enyhén megbillen, csodálva nézek a férfi íriszeibe, és tudom jól, hogy hálásnak kellene lennem, hogy nem azzal kellene foglalkoznom, hogy mi van a háttérben, hogy micsoda és hogyan jött el hozzám, hanem azzal, hogy itt volt. Én mégis beleborzongok a sejtelmeimbe. Jobb kezem felemelkedik, bátortalanul de keze után nyúl. Azután, amelyikkel gyógyított. Éppen csak mutató és középső ujjaim érintik meg felkarját finoman, mintha tudni akarnám tényleg létezik-e. Szemeim arra a pontra fókuszálnak, ahol megérintem. - Lehetetlen... - súgom halkan, tartok tőle, hogy meghallja ő, hogy meghallja a világ. Felkapom a fejem és ismét íriszeibe nézek. Válaszokért sóvárgó szemekkel, majd hátrébb húzódok, lesütve szemeim a betont fixírozom. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni, amit gondolok. Hogyan idomulhat bele egy ekkora csoda az én sivár világomba? Mondd, hogyan?

egy igazi csoda vagy~  | Galambolj kérlek, ha nem jó.. C:  ♥ | #






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Jún. 13, 2017 4:52 pm ➹ Vendég


Battle Cry Az én csodámnak!  *.*  ©️redit
• • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •

Ebony && Uriel

- Már megint hozzájuk készülsz? - hangzott a szemrehányó kérdés bátyámtól irányomba, amint elhagyni késuzültem a minket körülölelő határtalan fényt. Őszinte, boldog mosolyra húzódtak ajkaim, amint visszafordultam az angyal felé és a lehető legderűsebben válaszoltam:
- Atyánk csodáinak mindig kellenek az őrzők. - természetesen láttam, hogy Raphael fivérem nem különösebben örül a feleltemnek, de nem tehet ellene semmit. Az Úr rám bízta a feladatot, hogy világának rejtelmeit, csodáit és varázslatos elemeit értelmezzem, ezáltal elengedhetetlen, hogy annyi időt tölthessek a Földön, amennyi csak lehetséges ahhoz, hogy minden kérdésre megtalálhassam a választ. Hosszú ideje már annak, hogy ezt a szerepet töltöm be a Mennyben. Valósággal eónok teltek el azóta, hogy bátyám, Lucifer kiűzetett Isten országából, s a Fényhozó feladatkörét én kaptam meg. Nagy súly ez, elvégre mindig felnéztem idősebb fivéremre, csodáltam azt, amiket újra meg újra véghez vitt, ahogyan a világ Teremtését szemlélte és ahogyan fényével beragyogta nem csupán a Mennyet, de a Földet is. Jómagam kétlem, hogy valaha is képes volnék akár csak a nyomdokaiba lépni, mindazonáltal minden erőmmel azon vagyok, hogy Apám ne bánja meg döntését, mikor engem bízott meg a csodák figyelemmel kísérésével. Azonban míg Lucifer számára ez a csoda maga Isten teremtése volt még az emberiség előtt, engem sokkal inkább lenyűgöznek a Föld bolygó lakói, a mondének. Újabb és újabb elképesztő tettet visznek véghez, újabb és újabb szép elemmel tarkítják önnön életüket. A művészetek, az ételeik, a dallamaik, az, ahogyan egymással képesek törődni, a puszta tény, hogy még akkor is képesek tovább harcolni, mikor bensőjük minden rezdülésével azt közvetíti feléjük, hogy meg kell állniuk és fel kell adniuk... úgy hiszem, őszinte csodálójukká váltam az évmilliók során, s kétlem, hogy ez már megváltozna a létezésem alatt. Feladatköröm pedig tökéletes ürügyet szolgáltat arra, hogy a lehető legtöbb időmet csodálatom alanyaival tölthessem. Raphael szerint ez nem más, csakis a gyengeségem jele. Szerinte nem jó, sőt, egyenesen ártalmas a kötődésem és az, hogy mennyire törődöm a halandók jólétével.  Ám én sosem éreztem eképpen. Sokkal inkább hiszem azt, hogy a válaszok megleléséhez igenis szükséges eltérőnek lennünk attól, mint amit elvárnak tőlünk. Úgy vélem, a maga módján Lucifer is ebben hitt. Ő volt az első, aki képes volt arra, hogy eltérő szemlélettel rendelkezzen és egy teljesen új perspektívával tekintsen le az előtte leterülő világra, még ha én ezzel a szemlélettel nem is értek egyet. Úgy gondolta, az emberek elrontják a tökéletességet, a tiszta összképet, Isten kezének munkáját. Míg én magam úgy vélekedek, hogy Ők a korona a tökéletes művön. Egy különben is lehengerlő alkotás kifogástalanná tétele. Mint az utolsó ecsetvonások Zichy vagy Da Vinci alkotásain. Így lett a kép teljes egész.
A Mennyország kapuja megnyílik, s én alászállok. Hosszan suhanok végig az égbolton, melyen rajta hagyja nyomait a leszálló este, a lenyugvó nap idilli festőisége. Hangtalanul éri lábam talaját az emberek síkjának, érzékeim valósággal üvöltenek az alvilágiak jelenlétét jelezvén felém, én pedig időt nem fecsérelve suhanok tovább. Nem is telik bele oly' sok időbe, míg szemeim végre megpillantják azt, aki miatt most itt vagyok. Nagyon különleges léleknek tartom, s éppen ezért, már hosszabb ideje rajta tartom szemeimet, ami miatt persze gyógyításáról ismeretes testvérem megint csak nem örült. Pedig az Árnyvadászok nagyon is különlegesek, még akkor is, ha ezt nem kívánja belátni. Akit most a távolból figyelek, arra ez a jelző különösképpen igaz. Elveszettnek érzi magát, mi több, egyenesen feleslegesnek. A magány leplébe burkolózik, mert úgy érzi, úgy sem venné észre senki. Nem egyszer volt már, hogy azon kaptam magam, amint komolyan fontolóra veszem, hogy megjelenjek előtte és az ellenkezőjéről biztosítsam. Ő is olyan, mint egy a csillagok közül a sötétlő, éjszakai égbolton. Igazi seregnek tűnnek, mikor az ember rájuk pillant, de ha elég ideig fürkészi őket, ráébred, hogy minden csillag sajátságos fénnyel rendelkezik, amiből nincs még egy ugyanolyan az Univerzumban. Ilyen Ő is. Fényes, ragyogó csillag. Jóval ragyogóbb, mint azt gondolja. A világnak szüksége van erre a ragyogásra, s messze nincs itt az ideje annak, hogy eme fény kihunyjon. Ezért aztán csak még jobban megfeszülnek az arcizmaim, mikor egyre több démon veszi körbe. Gyorsan lendül, de érzem a lelkében rejlő kétséget. Ahogy érzik a fenevadak is. Akárcsak a vérszagot. Így még nagyobb sebességgel lendülnek ők is, nekem pedig már azelőtt ökölbe szorulnak kezeim, hogy kitárnám a szárnyaimat. A világban megfagy a pillanat. Az idő, anélkül, hogy résztvevői bármit érzékelnének belőle, lelassul, majd megdermed. Az egyik démon végzetes sújtást készül bevinni, mikor a közelükbe érek. Fénnyel töltöm meg magam körül a parkot, kéken izzó íriszeim hűvösen tekintenek bele a démonok feketéibe, melyek néma acsargásukkal válaszolnak. Nemsokára könyörtelenül, sorjában égeti elő őket a Mennyei Tűz. tesznek erőfeszítéseket a félreállításomra, de mind hiába való. Egyszerű suhintásokkal hárítom el őket és éreztetem valójukon földöntúli erőmet. Vérszomjas ragadozók ők, de engem Michael tanított és oldalán már Káin átka óta küzdök velük. Így végül megadják magukat a felsőbb hatalomnak és elégnek eme világból. Az idő kereke tovább lódul, immáron a fenyegető elemek nélkül. A Fény, mellyel beterítettem a démonokat, lassan megszűnik, helyében feltűnik fizikai formám, a vékony emberalak. Kék lélektükreimmel Ebonyra pillantok.
- Már nincs mitől félned! - szólok, majd pillantásom az oldalára téved, arra a pontra, ahol a fának ütközött.
- Megengeded? - kérdem, fejemmel a sérülésem felé bökve, de ezzel egyidőben már lépek is oda hozzá. Jóllehet, nem én vagyok az Isteni Gyógyító maga, de azért Raphaeltől is sikerült egyet s mást ellesnem. Így ha megengedi, kezemet a sérült felülethez emelem, ujjaim begyével éppen csak megérintem, majd a mágikus tudásomat felhasználom gyógyítására, fájdalmai megszüntetésére. Ha segítségemet nem utasította vissza, testét fény éri tenyeremből és fájdalma fokozatosan enyhülni kezd. A folyamat közben sérüléséről szemeibe pillantok. Érthető, ha tele van kérdésekkel és kételyekkel, barátságos mosolyommal, szavak nélkül igyekszem üzenni felé: nem kell visszafognia őket.

shadowhunters frpg








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Jún. 13, 2017 1:24 pm ➹ Vendég

uriel&ebony
- moonwalk-

Most az utca színes forgatagában állok, az éjszakai élet kellős közepén, és megpróbálok jó fejet vágni a dologhoz. Egy teljes pillanatra elbambulok az égen átívelő narancscsíkokon, rózsaszín masszának látom az egészet. Őszintén nincs róla halovány sejtelmem sem, hogy a legutóbbi akcióm után, hogyan rakhattak ki a külvárosba őrszemkedni, de az igazság az, hogy inkább vagyok itt és bóklászok ezer felé, mint az Intézet falain belül. Egyedül. Hiába nagy a város és érzem ettől még kisebbnek magam, legalább érzem valahogyan. Látok, tapasztalok dolgokat. Ahogyan most is, mikor lelépek az utolsó utca fényéből, hogy a külterületi parkon sétáljak át. Zsebembe dugott kezekkel, lófarokkal a hajamban. Nincs semmi rajtam kívül, csak a szél. Enyhén csípős, de jóleső. Az utóbbi időszakban mindvégig azon járattam a gondolataim, hogy megéri-e nekem eljátszani, hogy árnyvadász vagyok?! Igen, elméletben az volnék és ez nem a megszokott hozzáállás, de a fivérem nélkül olyan, mintha fél kézzel kapaszkodnék. A másik részem legszívesebben kifutna a világból. Messzire. Olyan messzire, ahol nem ismerne fel senki. Tulajdonképpen itt is láthatatlan vagyok, ezért nem tudom miért nem tudom ezt a vágyam itt kiélni. Azt is valószínűnek tartom, ha egy ilyen éjjeli küldetés után elveszítene a Klávé, az utolsó búcsún, a nevem kimondásakor anyámon kívül senki nem ejtene könnyeket utánam. Még apám sem. Ő már elvesztette a gyermekét, a fiát. Üresnek érzem a mellkasom, nincs meg az a hajsza, ami arra kényszerít, hogy menjek és csináljam. Kikopott belőlem. Ráadásul az is bizonyos, hogy én vagyok az a vadász, aki a háttérben küzd, de senki nem figyel rá, mert az elsők között esik el. Nincs jelentős történet. Én már csak Drake sem vagyok. A testvéremmel így neveztek minket, mostanra már mindenféle E-betűs nevet megkapok az Intézetben, csak a sajátomat nem. Talán csak egy csoda segíthetne rajtam... És akkor megállok.
Ráeszmélek, hogy túlságosan csendes a város. Itt. Most. Nem hallom az autók dorombolását, nincsenek kacajok, semmi. Nem hasít el mellettem gördeszkán egyetlen mondén sem. Senki. Arcizmaim megfeszülnek, minden további izmom kész rá, hogy a lelket gyömöszölő érzelem, ami mellkasom belső falára karcolgatja a baljósságot, révbe érjen. Tökéletesen jellegtelen szürke felhőként hasít le a fák lombjai közül, egy démon. Démon? Igen, egy démon. Ajkaim elnyílnak, érzem, hogy a lábaim földbe gyökereznek. Szeráfomért nyúlok, nem habozok. Nem valószínű, hogy pont velem akad beszélnivalója, nyilván elkószált valahonnan. És persze éppen akkor kell nekünk találkoznunk, amikor egyáltalán nincs bennem harc szenvedélye.
Lehetséges, hogy ez egyfajta jel? Megrázom a fejem és felkészülök a támadására, de a gomolygása egy helyben marad. Mire vár? Szemöldökeim összefutnak, kérdőn nézek rá, amikor szemeivel a hátam mögé méricskél. Vontatottan követem fejemmel mozgását, és azt hiszem kitérek hitemből. Egy másik démonnak is épp erre akad dolga. Hol van ilyenkor Anthony Crow ?! Nyelnem kell. Oldalt állok mindkettejüknek, fejem kapkodva közöttük sebesen, végül előre meredek, egyikőjükre sem tekintve igazán. A félelmeimből táplálkoznak. A félelmeimből táplálkoznak. - mantrázom magamban, hogy megacélozzam belső vázam és megtörjem a felgyulladó rettegést.
- Mire várunk még? - kérdezem, leginkább halkan, magam elé morzsolva a szavakat. Nyelnem kell. Legutóbb elbuktam eggyel szemben, de ez nem jelenti, hogy gyávaként most elfutok, vagy hogy hagyom magam leteperni, amíg fel nem zabálják minden bennem megmaradt lélekdarabom. Nem. - Gyertek. - pihegem, majd nem törődve a később érkezettel, neki rohanok teljes lendületemmel annak, amelyik utam állta. Beszélni kezd. Beszél hozzám, de a szürke felhője velem együtt indul útnak. Sebesen szaladok, felemelve a pengém. Hallom, hogy a hátam mögötti sercegés is felerősödik, nem nehéz kitalálnom, hogy a mögöttem megbúvó is úgy döntött, ideje van tenniük valamit.
Bár a pengém lendül és elrugaszkodva felugrom, hogy föntről érhessem, nem számítok rá, de a hátam mögött lévő beér és még fönt oldalamba mar. Azzal a lendülettel, ahogy elér lökéshulláma, belecsapódok az egyik fa törzsébe. Fájdalmas arccal nyögök fel, görbe tartásban ugorva talpra. Oldalamra pillantok, amin bíbor folt kezdi hódítani a területet, enyhén jelezve nekem - megsérültem. Elmosolyodom, büszkén állam szegve. Az irónommal majd meggyógyítom magam. Nyúlok érte, hogy kikapjam farzsebemből, de nem lelik ujjaim. Kitekerem a törzsem, majd a démoni hahotázásra kapom fel fejem. Annak a füstös gyomrában látom meg, amelyik hátulról ugrott rám. A francba.
Nem mintha ez elég ok lenne arra, hogy megfutamodjak, de bárki, aki okosabb nálam a telefonjáért nyúlna, segítségért, szólna, üvöltene. De én nem. Elég volt. Kihúzom vázamat, leejtem karjaim, jobbomban a pengémmel, majd lassú léptekkel megindulok feléjük. Arcom kifejezéstelenné válik. Ha kell, itt véget ér az utam, de többször nem fogok elfutni. Nem. Nem lehet. Térdeim emelkednek, velem párhuzamban indulnak el felém, szeráfom ismét lendül - ezúttal fájdalmasan, az oldalam miatt -. Elrugaszkodom, hacsak az egyiküket eltalálom, már sikerülhet, de alighogy létrejöhetne az ütközés az egyikőjük kihúzódik oldalra, hogy megkerülhessen. Kapkodom a tekintetem, ez megzavar. Pengém előre libben, a szemből jövővel próbálok foglalkozni, de nem jutok el hozzá, mert oldalsávból torkomba mar a füst, és tudom, hogy ez most végzetes lehet. Lassan ül körém a szürke, füstös gomolyag, én pedig tudom, hogy mi következik. Nyakamhoz kapok, de képtelen vagyok lebirkózni. Azt hiszem, ehhez nincs elég erő bennem...

you  | Ha nem jó, kérlek galambolj... C: ♥ | #






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Szomb. Ápr. 15, 2017 4:48 am ➹ Vendég
Zoey & Nar

Tekintetem keresi... S mégis mi haszna van belőle? Hidegen tekintek rá, csakúgy, mint eddig, arcom sem árulkodik új érzelmekről. Hogy is árulkodhatna... Akinek nincsenek érzései, annak bizony nem egyszerű ez.
Állom haragját, nem rémülök meg tőle, volt már félelmetesebb ellenfelem is, mint egy dühös nő. Bár, ki tudja? Azok alapján, amit hallottam a mondén körökben, nincs ijesztőbb, mint egy dühös nő. Számomra azonban ismeretlen fogalom a félelem, s még szerencsém se volt dühös mondénekkel találkozni, nemhogy dühös nőkkel... Tekintetem ugyan nem árulja el, dühöm azonban egyre csak növekszik, mióta kiabál.
~ Szívesen földhöz vágnám.- Mert mi más lehetne hatásos az erőszak ellen, mintsem saját maga? A megfélemlítés... Nos, igen, úgy vélem, az legalább annyira művészet, mint például a festészet, vagy a szobrászat. Apropó szobrászat... Saját mellszobrom ott virít az ajtóval szemben, mintegy tájékoztatóként afelől, ki birtokában is van eme épület. Érdekes története van annak, miként is jutott birtokomba ez az alkotás, elvégre mégiscsak egyértelmű, számomra nem jelent annyit az egész, hogy varázserőm pazaroljam rá. Korábbi szeretőm csinálta ezt nekem, állítása szerint szerelme zálogaként... Aztán megöltem. Nem volt rá szükségem, s ő is tisztában volt azzal, hogy egyetlen szobor visszafoghatja ölési vágyamat. De végül megtartottam a szobrot, lévén hűen ábrázolta kinézetem, s kitűnő dísznek bizonyult az évek során.
Nem reagálok azonban semmit kirohanására, hisz kit is tehetnék? Hiába bizonygatnám neki, hogy az ő érdekükben kell itt maradnia, azt pedig mégsem árulhatom el neki, hogy ki sem teheti innen a lábát, így csak állok némán.
~ Új fajta szokás terjedne tán a mondének körében? – Merül fel bennem, mikor elismétli nevem. Bevallom, régen jártam már köztük, információgyűjtés céljából legalábbis, valójában azonban több ügyfelemhez is a városon keresztül vezet az út, így akarva-akaratlanul, de be kell tennem a lábam közéjük.
Nem vagyok képes elszakítani tekintetem mezítelen testéről, túl feltűnő is vagyok talán, de jelenleg egyáltalán nem érdekel ez. Jóeséllyel most látom utoljára ruha nélkül, így igyekszek kihasználni minden egyes pillanatot. Csodálatos látványt nyújt éhező szememnek, s késztetést érzek rá, hogy rávessem magam. Keze zavar csupán bele a képbe, ha nem akarná oly nagyon elfedni magát... Most teljes valóját csodálhatnám. De ha nem, hát nem, elmémre bízom, hogy megalkossa róla a tökéletes képet.
Érintése nem is zavar már annyira, mikor keze kezemre csúszik. Először nem tudom mire vélni a mozdulatot, majd kezem szépen lassan megáll, ahogy ráébredek, mi szándéka volt vele. Lehe, jigy mégsem olyan angyali, mint elsőre látszik? Ez csak egy álca volna, s belül nem más lakozik, mint maga a démon? Ezek olyan kérdések, amikkel máskor könnyedén lekötném figyelmem, most azonban, hogy akad  jobb dolgom is, nem foglalkoztatnak igazán. Megérezte volna vágyaimat? Való igaz, igen közel vagyunk egymáshoz... Elég közel ahhoz, hogy érezhesse férfiasságom keménységét. De más esetekkel ellentétben, nem hiszem, hogy nála csupán ez vezetett erre a döntésre.
Csókja meglehetősen kellemes, nem lakozik benne az a vadság, mint amit úgy szeretek felfedezni egy csókban, mégsem taszítom el magamtól. Kezem lefelé szánkázik testén, meg sem állva addig, amíg el nem éri azt a pontot, ahol kényeztethetem. Úriember vagyok, ugyebár, persze, hogy a hölgy vágyai fontosabbak... Na még mit nem! Saját magam élvezetére csinálom inkább, mintsem övére. Kezem lassú köröket ír le fölötte, előkészítve őt az estére.
Nem tétovázok, ki akarom elégíteni vágyaimat, kezem lassan ugyan, de fenekére siklik, néhány percig pihenve ott, majd combjaira vándorol, hogy feltudjam emelni. Sietősen az ágyhoz sétálok, s lefektetem rá.
Kezem elszakad róla, övemmel babrál, feletett szándékom ugyanis, minél előbb megszabadulni nadrágomtól. Nem vagyok sokra vágyaim kielégítésétől, csupán egyetlen ruhadarab áll köztem és boldogságom közt. Hamar le kerül minden rólam, így teljesen fedetlenül mászhatok föléje, csípőmet csípőjének dörgölöm, nem teszek azonban semmi többet, várok reakciójára.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Ápr. 04, 2017 5:24 am ➹ Vendég
Nariel
I ran so far away

Nem akarom hallani.
Csendre lenne szükségem.
Egyszerűen azt érzem, hogy a gerincem kezd cseppfolyósodni, a testemben remegnek az izmok, a pulzusom pedig már az életveszély határát súrolja.
Nem értem mi történik velem. Segélykérően, kérlelve pillantok rá. Valaki, könyörgöm segítsen rajtam! Egész testemben reszketek. Nézem és percekig képtelen vagyok megszólalni.
A dühös kétségbeesésem egyszerre kitör belőlem. Mélyről, ősi, állati ösztönnel kezdek üvölteni felé. Védve az életemet, védve a józan elmém maradék kis szegletét. Félő, hogy össze fogok omlani, ha nem tesz semmit, hogy megnyugtasson.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?! Dehogy hagyom el a családom! Holnap szépen visszamegyek a szüleimhez és ... - elharapom a mondatomat, csendesedik a hangerő. Elfordítom a fejemet. Ha mindez nem egy álom, akkor nincs helyem már mellettük. A gondolatra, valami szörnyűséges rángatni kezd belülről.
Magam elé emelem kézfejemet és figyelem bőröm hullámzását. Riadtan ejtem vissza karomat, testem mellé, mintha csak le szeretném rázni a lehetetlen érzést. Képtelen vagyok rá...a lelkemből jön, a testem csak játék neki. Torkomban egyre nagyobb a gombóc, megfulladok. Túl sok az impulzus. Annyira sok!
Kitépem kezem ujjai közül, mikor megérint és a tükör felé indulok. Meg kell nyugodnom! Nincs semmi baj...nincs...semmi...
A törülköző lehull rólam.
- Nariel.-ismétlem el halkan nevét. Furcsán, édesen cseng ez az egy szó, nyelvem hegyén.
Angyalként állok előtte. A szárnyaim véres csonkja még a hátamon. Körülöttem ezernyi, sosem létezett, megtépett toll. Zihálásom betölti a kettőnk között támadt, furcsa ürességet. Egyik tenyeremmel kebleimet takarom el, a másikkal lábaim közét.
Lehunyom a szemeimet. Egyre hangosabban kapkodom a levegőt. Valami, érzem, kitörni készül a testemből. Valami olyan ösztön, ami sose volt az enyém. Aminek nem volt helye eddig a lelkemben. A farkas áldása. A bestia akarata. Az állati ösztön, ami arra szólítja fel testemet, hogy elvegye, amire kimondatlanul is, de vágyik.
Mintha elmém kétfelé szakadna. Csak testem marad meg egynek. Egyetlen, lüktető darabnak, ami megfeszül a férfi leheletétől, aztán elernyed. Nem merem kinyitni a szemeimet. Fogalmam sincs, hogy mi történik pontosan, nem vagyok önmagam.
Kezem kezére csúszik, mielőtt még a törülközővel eltakarhatna. Szempilláim megremegnek, sötéten csillanó, könyörgő tekintetem találkozik az övével, ahogy kinyílnak szemeim.
A félelem, a rettegés, az emlékek, a segélykérés, az újszülött farkas próbálkozása az, ami a karjába taszít. Az ölelésének a jelentősége, amit az erdőben éreztem. A nyugodtság a bőre melegétől. Át akarom újra élni! Feledni akarok! Nem törődni azzal, hogy soha más nem érintett még...ha most nem tehetem meg, nem lesz semmi más, ami a jelenben tartson.
Óvatosan fordulok meg és ajkaimmal végigsimítok száján. Mintha minden egyes mozdulatommal azt kérdezném : Szabad? Kérlek...mutasd meg nekem, hogyan kell!
Ujjaim a pólójának szélével játszadoznak, bizonytalanul bámulok fel rá. Kezem a bőrére simít. Felrobban a világ. Forró. Félve, ártatlanul becézem simításommal.
- Hagyd... - suttogom, annyira halkan, hogy talán nem is hallja. Nem értem, mi történik velem. Új érzések születnek a lelkemben!
Tudom, hogy mire van szükségem! Csak rá...arra, hogy megadjon mindent nekem ma éjjel, amivel meggyászolhatom az életemet, a múltamat, a gondolataimat. Amivel segít kielégíteni, a morgolódó bestiát a testemben.
Annyira, borzasztóan hevesen kérek tőle csókot. A szégyenérzetemet elpusztította a farkasom.
Embertestbe bújtatott állat vagyok most csupán...



■ ■ Zene ■ ■Láncolj magadhoz...<3 ■ ■credit







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Vas. Ápr. 02, 2017 4:12 am ➹ Vendég
Zoey & Nar

Keserű mosoly jelenik meg szám szélében kérdése hallatán.
- Sokat kell még tanulnod - Ha láthatná arcom, tudná, milyen szórakozott képet is vágok most. Bevallom, régen voltam együtt nővel, túl régen is talán, így úgy vélem nem csoda, hogy szemügyre veszem.
A vadászösztön egyre csak hajt, buzdít az ölésre, nem hagyva nyugodni egy pillanatra sem. Éhezem, mégpedig vérre, az ártatlanok sikolyaira, arra, ahogyan szánalmasan könyörögnek az életükért, jóságomban reménykedve. Szükségem van a szitkozódásukra, mikor rájönnek, nem fogok kegyelmezni. S úgy vélem, ez a lány a tökéletes préda, az, akire mindig is vadásztam. Nem is tudom minek nevezzem magam... Szenilisnek talán? Hogy van egy naplóm, melyben kedvenc gyilkosságaimat írom le? Régen kialakult szokás ez, s az idők során megmaradt. Ez különböztet talán csak meg az állatoktól, hogy képes vagyok gondolkodni, s nem az élelemért ölök. Hogy a kedvtelés hajt, s bár ugyanazon ösztön alapján cselekszem, mégis máshogyan.
Tekintetem egy pillanatra sem szakítom el az üvegről, mintha csak oda ragadt volna. Túlságosan kiéheztem, s bár a technológiai vívmányok lehetővé teszik számomra, hogy ne maradjak túl sokáig meztelen nők nélkül, mégsem ugyanaz, mint életnagyságban látni egyet. Itt, ahol pontosan ki lehet venni minden egyes apró részletet... Nos, igen, jóval élvezetesebb.
Egy pillanatig ízlelgetem a szót, s töprengve támasztom fejem öklömre.
- Életet jelent – Elnézek fölötte, tekintetem a semmibe veszik. Csak bámulok előre, anélkül, hogy ránéznék, akárcsak egy pillanatra is.
Tekintetem kérdőn ugrik rá, mikor elismételi nevét, s egy lépést teszek felé. Szám szólásra nyílik, szavak azonban nem hagyják el, sőt még csak hang sem távozik. Csupán némán tátva marad, várva, hátha belerepül valami.
- Jobb lenne, ha leülnél... – Arcom komolyságot sugall, s hangom is ezt teszi, tekintetemről már nem is beszélve. Mind azt hangsúlyozza, komolyan gondolom eme kijelentést. Akár helyet foglal, akár nem, nem várok sokáig mondandómmal.
- Jobb lenne, ha nem találkoznál többet a családoddal... – Hadarom el gyorsan. Próbálok minél emberibbnek tűnni, úgy viselkedni, mint egy mondén, hátha így könnyebben a bizalmába férkőzhetek. Teszek még egy lépést felé, majd még egyet, s még megannyit, egészen addig, míg elég közel nem kerülök ahhoz, hogy vállára tehessem kezem, s tekintetemmel az övét kereshessem.
- Mily udvariatlan vagyok! – Csapok a homlokomra nevetve.
- Be se mutatkoztam... A Nariel nevet adta édesanyám. – Ha engedi, kezet csókolok neki.
~ Anyám adta volna? Dehogy adta! Hisz nem is ismertem... – Nincs mit szépíteni ezen, anyámmal sosem találkoztam, apám gondoskodott erről, csupán holttestét láthattam. Fehér arcára tökéletesen emlékszem, habár gyermek voltam csupán, s több száz éve történt, agyam megőrizte képét. Éppoly angyali volt, akárcsak ez a lány... Annyi különbséggel persze, hogy ő halott volt.
- Túl sok a kérdésed – Intek felé csitítóan ujjammal. Természetesen nem fogok válaszolni neki. Miért is kéne válaszolnom, ugyebár? Hisz csak néhány hétre tervezem bezárni ide... Persze, ha én nem is mondom el neki, előbb-utóbb biztos rájön, mi ez a hely. A munkaszobát viszont soha nem fogja megtalálni... Gondosan van elrejtve a falak mögött, s mind a megtalálásához, mind a kinyitásához varázslat szükséges. Megannyi terv hever ott, arról, hogyan öljek embert, s emellett a naplóm is ott található.
Eleinte csak tekintetemmel követem mozgását, majd ahogy kifut látóteremből, szépen lassan utána fordulok, egy pillanatra sem hagyva figyelem nélkül.
A név hallattán megborzongok, s keserű grimasz fedi el arcomat. Nem szívlelem azt a csávót ott, fent az égben. Amennyire gyűlölöm azonban, annyira tisztelem is, s értetlenséget mutatok felé. Szinte bármit megtehetne, mégsem kíván semmit, s angyalain kívül nem is engedi másnak látni arcát.
Vágyakozva figyelem, ahogy lejjebb tolja kissé a törülközőt, s egy pillanat alatt rájövök, van egy kihagyhatatlan esélyem arra, hogy ismét pucéran lássam. A törülköző kilazul, s a földre hullik, védtelenül hagyva testét. Nem kell rámutatnom, szemem sem ízzik fel, elég csak rágondolnom, hogy megtörténjen.
- Úgy látszik, nem kötötted meg jól – Sanda mosoly jelenik meg arcomon, ahogy kezembe varázsolom a földre hullott törülközőt, s elindulok feléje.
- Hadd segítsek – Két kezemmel a törülköző két végét fogom, s ha hagyja, átnyúlok egyikkel előtte, hogy rátekerhessem újra, közben mindvégig a tükörképe szemébe nézve.
- Nem kell félned – Még meleg leheletemet is érezheti bőrén, olyan közel kerülök hozzá egy pillanatra.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Kedd Márc. 21, 2017 5:59 am ➹ Vendég
Nariel
I ran so far away

Ez csak egy álom...egy nyomorult álom, amiből fel fogok ébredni, hogy átölelve a párnámat, konstatáljam, minden rendben van. tényleg minden rendben van?! Lehetetlen, hogy ez a valóság legyen...bár csalogatna már az ébredés! Istenem, könyörgöm!
Fázva ölelem át magam és fogalmam sincs, hogy mi történik velem. Figyelem alakját és úgy érzem, az ördöggel állok szemben. El tudnék futni? Lenne értelme? Vagy úgyis utolérne...?
Elveszve állok előtte. A vérem nagy részét az eső már lemosdatta, csak a varr borította sebek mutatják testemen, hol martak belém agyaraikkal a szörnyetegek. Ujjaimat akaratlanul is a sebhez érintem és rájövök, még mindig nagyon fáj. Akár csak egy morbid tetoválás, úgy torzítja bőröm szépségét a felsértett véna, édes lüktetése. Az erek regenerálódva szövik hálójukat, hogy eltüntessék a sérüléseimet. Másodpercről másodpercre kisebb a billog a nyakamon, a mellkasomon, a vállamon.
Egyetlen másodperc...egyetlen fájó, forró perc és legnagyobb meglepődöttségemre, ruháim sehol nincsenek.
- Mi a...büdös franc?! Mi a fene vagy te?! - keresem a szavakat és felsikkantok. Szemeimből a rettegés süt. Lehetetlen felfogni ép ésszel, ami jelenleg történik. Keresem a magyarázatot, de elmém fájón döbben rá...nincs semmi, amibe kapaszkodni tudnék, ami hozzákötne az órákkal ezelőtti, nyugodt, tudatlan életemhez.
Riadtan kapok mezítelen testem elé, félve, hogy esetleg egy mohó tekintet megsebezne.
Határozott, gyors mozdulattal kapom fel a törülközőt az asztalról. Pár másodpercig, csak állok és takarom ártatlanságomat. Azonban, mivel háttal áll nekem, szégyenlősségem minden átkozott szépségével kezdem felitatni testemről a hideg vizet. Beletúrok hosszú hajamba, egy kézzel felfogom, hogy ne zavarhasson meg abban, amit csinálok.
Egy másodperc törtrészéig megállok és figyelem. Mintha találkozna a tekintetünk az üvegben. Mintha...
Sáros már a glóriám. Eltörték és a földbe taposták...nem lelem a darabjait. Nem lelem szárnyaimat, csak a véres, kitépett tollak maradtak, reszkető lelkemnek. A félelem, ami annyira kéjesen öleli át, fedetlen testemet. Ördög és angyal?
Erősen csavarom a törülközőt az idomaim köré, hogy véletlenül se adhassa meg magát a gravitációnak a puha anyag. Ez az egyetlen dolog, ami védelmez tekintete elől, amikor megfordul.
- Zoey...- egészen halkan beszélek, szinte suttogok és arra leszek figyelmes, hogy szinte egész testemben reszketek. Fázok. A libabőr szinte fájdalmasan futkározik bőrömön. - A nevem Zoey. - ismétlem el, ami lehet, nem is neki szól. Inkább magamat emlékeztetem arra, hogy ki is vagyok én. Az emlékeimre, az életemre...
- Hogy micsoda? De, engem...engem vár a családom! - fakad ki belőlem, próbálom elhitetni magammal, hogy ez az egész csupán egy rémálom, egy megrendezett, utálatos éjjel. Bár elmém egy elrejtett szegletében tudom, hogy túlságosan igaz, bármennyire is fájdalmas a beismerés. Szörnyetegek léteznek és épp most kapargatják a jelen falait. Éhesen, morogva, feltépve lelkemet.
- Mi a neved? - lépek közelebb és el is felejtem, hogy csak a vizes törülköző van rajtam. Hajamat kisimítom arcomból, tekintetem kérdőn ugrik rá. Kimondatlan kérdéseim, válaszokra várnak. - És még egyszer megkérdezem...hova hoztál?! Mi ez a hely? - nézek körbe a szobában, lassan írom le a köröket a bútorok között. Ujjbegyemmel megérintem őket. Egészen addig megyek, amíg szembe nem találom magam egy tükörrel.
- Istenem...- elszörnyedek, mikor meglátom magam. A véres foltokat a bőrömön, a sebeket, amikből már csak egy vékony csík maradt. Ujjaim a törülközőbe akadnak, hogy kissé lejjebb csúsztatva, láthassam kebleim vonalánál is a sérülések lenyomatát. Ekkor döbbenek rá, hogy látja, mit csinálok. Elpirulva ölelem át magam. Pillantását keresem a tükörben. Reménykedve, hogy mond valami megnyugtatót, amitől alábbhagy lelkem remegése.
Ki lesz vajon az életemben? A megmentő? A hazug? A félelmetes? A szerelmes? A gyilkos? A csendesítő? A hevítő?
Sóhajom reszketegen száll felé.


■ ■ Zene ■ ■Szaggasd le Very Happy Cool ■ ■credit







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Hétf. Márc. 20, 2017 1:13 pm ➹ Vendég
Zoey & Nar

Hangja gyengén hatol át az éjszaka némaságán, mintha nem is akarná, hogy bárki meghallja. Mit jelenthet ez vajon? Jel lenne talán, az égiek kívánnak üzenni, hogy valami nincs rendben? Ugyan már, legfeljebb a pokolból figyelmeztethetnek, ha nem akarják vesztemet, az ő céljaikra lehetek csupán hatással.
Szemem lehunyva tartom, nem szorulok most arra, hogy lássam, mi történik körülöttem. Ennek köszönhetően nem is veszem észre, mikor felkel, s meglep, mikor hallom hangját felcsendülni. Szemem hirtelen pattan fel, s tekintetem egyből rá szegezem.
Látom, ahogy remeg, ahogy rettegve tekint rám, s szám szélében elégedett mosoly bujkál emiatt.
- Nem kívánom ismételni magam. - Jókedvűen kortyolok egyet a borból, elfogyasztva a pohárból mindet, ami még maradt. Igen sok időbe tellett, mire a lány felébredt, ez idő alatt pedig volt alkalmam újratölteni a poharat, sőt... Csakhogy nem üres már az üveg. Érzem is az ital hatását, mely enyhe szédülésben és fejfájásban nyilvánul meg.
Ahogy végigmérem, rá kell jöjjek, teljes ellentétben vagyunk egymással. A legalapvetőbb talán az, hogy férfi vagyok, ő pedig nő... Viccet félretéve azonban, én inkább hasonlítok az ördögre, mintsem egy jótevőre, róla viszont lerí ártatlansága. Akárcsak egy szárnyaszegett angyal, úgy fest ebben a fehér ruhában, s a rettegés tekintetében, nos, igen, a gyengék jele, s mi más lehetne egy angyal, mintsem gyenge? Nem jönnek le az emberek közé, mert félnek, megrontaná őket ez a világ... S hagyják rohadni azokat, kiket védeniük, óvniuk kéne minden bajtól, hisz mégiscsak ez lenne a feladatuk, nem igaz?  
~ Nem értem, mire fel ez a szégyenlősködés... - Mit szégyell testén? Hisz nem kell semmit sem takargatnia, nem kell félnie tőlem... még... Vagy csak fél egy idegen előtt megmutatni magát? Sosem értettem azokat, akik csak vonakodva vetkőznek mások előtt, hisz legtöbbünknek vannak hibái - nekem persze egy sincs - csupán annyi különbséggel, hogy némelyeknek feltűnőbbek.
Kérlelésére nem adok választ,  gondolkozom, mit is tehetnék. Hogy az én ruháimat bemocskolja? Na még mit nem! Nem figyelek szavaira, csak hátat fordítok neki, s egyetlen csettintéssel eltüntetem a ruháit, de, hogy ne akadjon ki, ezzel egy időben egy törülközőt is varázsolok az előtte álló asztalra. Szegény, ha tudná, hogy az előttem álló szekrény üvege mindent visszatükröz... Így láthatom azt is, ami mögöttem van, s jobban is szemügyre vehetem, a nélkül, hogy ő ezt tudná, vagy zavarná.
Figyelmesen szemlélem minden egyes mozdulatát, s ezúttal nem csupán azért, hogy megbizonyosodjak róla, nem készül semmi fenyegetőt sem tenni. De minek is tenne ilyesmit? Most harapták meg, fél, reszket, s nem ért semmit...
Amint végez, felé fordulok, kíváncsi arcot öltve.
- Hogy hívnak? Véleményem szerint, igen sok időt fogunk együtt tölteni és tudnom kell, hogy szólítsalak. - Próbálom a lehető legkedvesebb hangomat elővenni, már ha egyáltalán képes vagyok bármiféle kedvességre.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Pént. Márc. 17, 2017 9:28 am ➹ Vendég
Nariel
I ran so far away

Egy hely, ahol elrejtőzhetsz egy időre…
Ez az utolsó mondat, amit utoljára hallok, mielőtt magához ölelne a sötétség és karja egyaránt. Törékeny testem, sokkban zuhan ujjai közé. Elveszek, erőtlenül rogyok össze. Nincs menekvés az eszméletlenség karmai elől. A fenevadtól, ami oly kéjesen és elégedetten nyújtózkodik ki a bőröm alatt. Vajon érzi, ébredezését?
Nem észlelem, hogy felemel, nem érzem testének melegét. Csak lebegek a feketeség áldott mámorában, egy világban, ami sehogy nem illik bele a többibe. Különálló, démonok űzte rész ez, ahol az árnyak kacagnak, s ha nem vigyázol, többé nem engedik el lelkedet!
Nem látom hova visz, csak tudatom reménykedik egy elfelejtett részében, hogy jól döntöttem, amikor megfogtam kezét, amikor átöleltem és elé vetettem sorsomat.
Testem a kanapéhoz ér, arcomba a vizes hajfürtjeim tapadnak. Ajkaim enyhén elnyílnak, amíg álmaim fogva tartanak. Ismét a rémálmok talaján járok, a férfi is sejtheti, ha felfigyel halk nyöszörgésemre, ahogy fejemet a kanapé háttámlájába fúrom. Talán még csendesen fel is sóhajtok : Ne...
Legalább egy óra telik így el, amíg szempilláim meg nem remegnek, jelezve, közel járok már az ébredéshez.
Óvatosan nyitom ki szemeimet, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. Ijedten, túlságosan gyors mozdulattal ülök fel, hogy körbe nézhessek, tekintetemmel őt keressem. Ha nem mozdult el mellőlem, amíg az álmok fogva tartottak, most ráfókuszálok. Remegek a vizes ruháktól.
- Hol vagyunk? - kérdezem csendesen és figyelem. Most először tudok igazán ráfigyelni. Most először látom igazán. Az arcát, a testét, a szemeit. A tekintetét. Teljes valóját. Félve? Rettegve.
Hajamba kapok, kisimítom a vizes fürtöket arcomból. Végignézek magamon. Szégyenlősen fonom össze mellkasom előtt a karjaimat, arcomat elönti a forróság. Hirtelen kerülni kezdem a tekintetét. Olyan vagyok, mint egy angyal, akit száműzött az égből az isten. Bukott, szárnyafosztott angyal. Akinek ma, a férfi lehet a megváltás. A remény, az ítélet, a kérlelés.
- Lehet, hogy nem a legalkalmasabb...de tudnál adni egy törülközőt...vagy valamit, amivel megszárítkozhatok? Egy száraz ruhát? - remegve ejtem ki a szavakat, hihetetlenül kellemetlenül érzem magam. Legszívesebben eltakarnám arcomat, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem. Pillantásom a kezében csillanó borospoháron időzik.
- Nem akarok pofátlannak tűnni...de nekem ez így, roppant kényelmetlen! - szorosan tartom magam előtt a karjaimat és végre a szemébe nézek. Elveszek benne...érzem, ahogy magával ránt és megrémülök ettől.
Cipőmet leveszem, majd lassan felállok. A ruhámból csavarni lehetne a vizet. Szinte már-már idegesítően toporgok előtte, válaszait várva. Tekintetem csak ártatlanul kérlel...


■ ■ Zene ■ ■Szóval így kezdődött... Very Happy ■ ■credit







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Csüt. Márc. 16, 2017 12:43 am ➹ Vendég
Zoey & Nar

Lemondóan rázom meg fejem ellenkezése hallatán.
- S mégis ki lenne az, aki meg akarna ölni? – Hangomból süt a szánalom, s tekintetemben is ez fedezhető fel, mikor összetalálkozik az övével.
- Ne köszönd, már mondtam. – De hisz honnan is tudhatná, hogy ezzel csak maga alatt vágja a fát? Sok egyéb dolog mellett, gyűlölöm, ha ismételnem kell magam. Ahhoz lehet köze, hogy ki nem állhatom az emberi ostobaságot, hisz az, hogy valaki nem képes felfogni elsőre valamit, csak azt jelentheti, hogy nem áldották meg sok ésszel.
Egy-egy lopott pillantás erejéig nézek csupán hátra, hogy meggyőződjek róla, jön utánam, de úgy, hogy ne vegye észre. Azt kell hinnie, magára van utalva, egyes egyedül, s így jó eséllyel felfedi előttem, mire is képes.
Az út rövid, nem ölel fel többet tíz percnél, s megérkezek rejtekhelyemre, a titkos szentélyembe, ahova elmenekülhetek ahányszor csak szükségem van rá. Számtalan indokkal jöttem már el ide: hol azért, mert az életemre törtek, hol csupán magányra vágytam... S az évek során igen jó szolgálatot tett nekem. Soha, senki nem jött még rá, hogy létezik ez az épület, pedig bőven lett volna ideje rá, hisz már csaknem kétszáz éve itt áll.
Kellemes emlékeimből kizökkent, mikor karomba esik, s a meglepettségtől csaknem el is ejtem. Egy pillanatra megdermedek, s csak előre meredek, próbálva eközben nem elejteni.
Lassan egyenesedek csak ki, továbbra is karomban tartva őt. Nem merem elengedni, félő, rögtön összeesne. Nem tudom, mi lehet az, mi ennyire kimerítette, merthogy az út egész biztos nem volt fárasztó.
- Egy hely, ahol elrejtőzhetsz egy időre. - Többet nem kell mondanom, hisz úgyis hamarosan megtekintheti belülről is búvóhelyem.
- Nos, erről ennyit... - Ájultan ugyanis aligha csodálhatja meg a helyet, ahol az elkövetkezendő napokban lakni fog. Na igen, nem tervezem, hogy kiengedem, csupán kárt tenne magában, vagy akár valaki másban, s akkor takarítanom kéne utána.
Egyik kezemmel a térdénél tartom, a másikkal a hátát fogom, így egyensúlyozok, nehogy elejtsem.
Szemem felizzik, mikor számat idegen szavak hagyják el, egy olyan nyelv szavai, melyet többnyire nem beszélnek más népek, csak mi, boszorkánymesterek. Szemem lehunyom, s minden erőmet az előttem álló kőre összpontosítom. Eleinte csak rázkódni kezd, remegni, mintha csak ráznák. Jó pár másodpercbe beletelik, mire megkezdi lassú útját, s elemelkedik a talajtól, felfedve mi is van alatta. Nos, igen, egyszerű módszer, hogy elrejtsek valamit, ráadásul meglehetősen mondén szerű, mégis igen hatásos. A két évszázad alatt még csak nem is gyanakodott senki, hogy egyáltalán létezik egy ilyen hely.
Lassan lépdelek a kő lépcsőkön, nem túl magasak, s így csupán kis lépésekben haladhatok. Utamat fáklyák fénye világítja meg, melegséget árasztó fénnyel vonva be a lefelé haladó folyosót. Mögöttem hangos puffanással esik vissza helyére a kő, megakadályozva, hogy bárki is ránk találjon.
Kisvártatva a folyosó végére érek, s csupán egy vaskos faajtó állja utamat. Elmormolok néhány szót, mire feltárul, szabad utat engedve nekem. Nem habozok egy pillanatig sem, rögtön átlépek a küszöbön, s odabent az otthon melengető érzése fogad. Az ízlésesen berendezett szobák... Egytől-egyig antik bútorral vannak felszerelve, s mindegyik saját szerzemény... Nos, igen, soha nem felejtem el behajtani az adósságokat... Ily módon a bútoroknak csupán az egyik felét szereztem azonban, a többit vettem, vagy loptam, épp melyikhez volt kedvem.
Óvatosan fektetem le az egyik bőrrel borított kanapéra, a legkényelmesebbre mind közül az egész házban. Amint megszabadulok tőle a konyha felé veszem az irányt, s elővarázslok egy üveg bort az egyik szekrényből.
- Tokaji... – Olvasom fel ami rá van írva. Nem tudom, honnan származhat, vagy, hogy egyáltalán hogy került ide, mégis, a jelek szerint több, mint 100 éves. Egyetlen vállrándítással rendezem le, majd felnyitom, s töltök belőle a konyhapulton sorakozó poharak egyikébe.
Számhoz emelem a poharat, de nem iszok belőle többet egyetlen kortynál. Egy ideig csak ízlelgetem az ízét, s nem nyelem le.
- Kellemes... – Állapítom meg. Egyetlen húzásra eltüntetem azt, ami még benne volt, majd töltök még egyszer, s odaállok a kanapé elé. Így várom, hogy a lány felébredjen álmából.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Pént. Márc. 10, 2017 2:20 pm ➹ Vendég

Még közelebb, túl közel...




Ebben a pillanatban ég el a múltam és észre sem veszem. Nem látom a füstöt, nem érzem a nyaldosó nyalábjait a tűznek, nem fáj…nincs kín, csak ez az átkozott üresség tombol elmémben. Lábaim akaratlanul visznek egy új útra, felperzselve mindent, amiben valaha hittem. Kitép belőlem egy darabot, amit talán idővel hiányolni fogok a lelkemből…talán.
Mint a szirmát hullató virág, úgy mállik le rólam félelmem, kétségbeesésem, mérhetetlen dacom. Megfosztva a fojtogató érzésektől, nézek rá. Ott a sötétségben. A zuhogó esőben. A karjaiban.
Szavai visszhangoznak a fülemben, de értelmezni már alig tudom őket. Túl sok ez egyszerre, nem bírja már el a lelkem. Az elmém lassan megadja magát, felemészti az elmúlt pár óra eseménye. Jelenleg Ő az egyedüli, aki kitölti…még ha nem is ismerem. A bőre, a karjai, amint elkap, mielőtt még újra a sáros földre zuhanhatnék.
Lehunyom a szemeimet. Úgy fekszek érintése alatt, mintha mindig is így lett volna…mintha ismerném testének melegét. Bár ez nincs így és tudom, hogy elmém ezzel próbálja körül ölelni józanságom martalékát, így ment meg a sokk átkozott feketeségétől. A teljes őrülettől. Legszívesebben csak elvesznék a pillanatban. Védtelennek érzem magam, Ő pedig vigyáz rám…Valóban így lenne? Furcsa játékokat űz az élet néha.
- De van…itt hagyhatnál, megölhetnének, mégsem mentél még el! – esendőn marok bele karjába, érzem ujjaim alatt a megfeszült izmokat. Tekintetem könyörög a pillantásáért. Egyetlen másodpercre olvadjon újra össze, űzze el a démonokat, a félelmet…-Köszönöm! – újra ugyanaz a szó koppan előtte.
Riadtan eszmélek rá, hogy elmúlik a másodperc, karjai nem fognak többé, visszazuhanok a jelenbe, a valóságba, a rideg, kíméletlen realitásba. Testem minden aprócska pontja sajog, a fejem fáj, szédülök. Gyengén támaszkodok meg az egyik fában, arcomat pár másodpercre a törzsén pihentetem, becsukott szemekkel. Mire kinyitom őket, a férfi már méterekkel előttem jár.
Rémülten, botladozva kezdem el követni. A madarak halk csicsergése a bőrömet simogatja. Az ébredező Nap átöleli megtört lelkem. Csupán testem az, ami nem talál menedékre. Karjai nélkül védtelennek érzem magam.
Reszketve állok meg, fázva ölelem át magam. A feltámadt szélben, a nedves ruha bántón tapad rám, mintha csak jeges pengével karistolnának. Nem tudok tovább menni. Kimerültem. Fejemet alkaromba fúrom, ahogy megtámaszkodok könyökömmel, ismét egy fában. Érzem, feladják lábaim. Látom távolodó alakját és mélyet szippantok a hajnali, csípős levegőből. Nem adhatom fel! Még nem…
Minden erőmet összeszedve lépek felé újra és újra. Vizes, sötét hajfürtjeim arcomba tapadnak. Öntudatlanul teszek meg minden egyes métert, egészen addig, amíg el nem érünk oda, ahova vinni szeretne.
Ha megérkezünk, segélykérően kapok bele kezébe, lábaim ugyanis nem bírják tovább a terhelést. Rongybabaként zuhanok bele érintésébe. Törékeny, apró virágszálként, amit letéptek már…a kérdés az, hogy el is tapossák? Vagy táplálva, újjá születhet hamvaiból, hogy örökké virágozzon?
- Hol vagyunk, mi ez a hely? – lihegem halkan a szavakat. Alig hallom a saját hangomat. Zúg a fülem. Szemeim kápráznak. A fáradtság éles karmai elragadnak.
Elvesztem a kontrollt testem és elmém felett. A kimerültségtől, egyetlen másodperc alatt ájulok el. Ki tudja meddig tart ez az állapot? Talán pár perc…fél óra? Bármennyi idő is telik el, óráknak tűnik a meggyilkolt, halandó testem börtönében.




Nariel *.* || Vigyázz rám :3 









Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Csüt. Márc. 09, 2017 10:39 pm ➹ Vendég
Zoey & Nar

~ Mért néz engem? - Ötlik fel a gondolat fejemben. Hisz semmi különös nincs rajtam, leszámítva... Oh, igen, ahogy a nap lassan felkapaszkodik az égre, arcom úgy válik fokozatosan láthatóbbá, s most már egész jól ki lehet venni vonásaim, ezzel együtt fekete szemem is. Álcázni már késő lenne, hisz látta íriszem fekete mivoltát, ezen pedig változtatni már nem tudok.
-Tudom, hihetetlenül hangzik... – Lépek közelebb hozzá. Mit is mondhatnék neki? Hogy egy természetfeletti lény vagyok, s hogy csupán egyetlen csettintésembe kerül elvenni bárki életét? Vagy mondjam el neki az igazat, hogy magától gyógyult meg? Kizárt! Épp eléggé rémültnek tűnik így is, s nekem jelenleg nem áll szándékomban elijeszteni. Márpedig, ha most nekiállok elmesélni neki, hogy milyen világba is csöppent... Nos, legjobb esetben is elájul.

~ Nos, egy igen erős lény vagyok, s akár ilyeneket is megtehetek, igaz nem kis árért... – Legszívesebben ezt vágnám rá.
- Ezt egy kellemesebb helyen beszélném meg inkább. – Próbálom kerülni a választ. Semmit nem tudnék mondani – legyen az igaz, vagy hazug szó – mindenképp megrémiszteném.
Figyelek minden egyes szavára, s próbálom leplezni idegességemet.
~ De hisz az imént mondtam el neki, hogy meggyógyítottam! – Őrjöngök. Végtelenül fel tud dühíteni valaki ostobasága, bármely körülmények között. Legyen az értelmi fogyatékos, vagy csak egyszerűen idióta, nem változtat semmin.
Az eső... Teljesen megfeledkeztem róla, s ruhám látta ennek kárát. Csurom vizes vagyok, s még hajam is szemem elé lóg. Akárhányszor söpröm félre, előbb-utóbb visszaesik, így be kell látnom, teljesen értelmetlen, s inkább felhagyok a próbálkozással.
Nagy nehezen sikerül csak elfojtanom a késztetést, hogy megvillantsam ragadozó mosolyom. Untalanul a gyenge, könnyen becserkészhető prédára emlékeztet, s mint így, nagy a késztetés, hogy levadásszam. De mit érnék vele? Kinek dicsekedhetnék? Semmilyen előnyöm nem származna belőle, ha megölném, s akárhányszor felötlik bennem az ölés gondolata, vele együtt ez is megjelenik.
- Meg kell nyugodnod. – Szólok hozzá színtelen hangon. Minden bennem uralkodó érzelmet mellőzök szavaimból, így csaknem üresnek hatnak. De mit tehetnék? Nem szembesíthetem azzal, hogy egy hidegvérű gyilkos vagyok, hogy csupán a gyilkolási vágy hozott erre! Hogy reményeim szerint egy halálra sebzett élőlényt találok, kinek gyönyörködhetek halálában! Nem, erről neki sosem szabad tudomást szereznie...
Bántja fülemet az éles hang, s csak egy hajszálon múlik, hogy ne vágjam pofon.
~ Mint ahogy ő is tette volna... – Apám gondolatába beleborzongok, akárhogy is küzdök ellene. Utáltam, minden porcikám utálta, sőt, még mindig utálja, de az tény, hogy rendesen megnevelt. Kényszerített az ölésre... Ha nem kezdem oly korán, lehet, sose kapok rá igazán a halál szépségére. Pedig milyen gyönyörű! Ahogy az utolsó csepp élet is elszáll valakiből, s szemei megüvegesednek... Egyszerűen gyönyörű! Nincs más szó, mely leírhatná, hogy is vélekedek e sokak szerint szomorúnak titulált eseményről.
- Nem futhatsz el... – Fejem szomorúan ingatom, ahogy felismerem szándékát. Hiába új ebben a világban, mégis többet vártam tőle. Semmi tartása nincs, csak a saját bőrét mentené... Elég szomorú, sok időbe fog telni, mire ezen emberi szokásokat sikerül kigyomlálnom belőle...
Keze majd kicsúszik enyémből, ahogy felhúzom a földről. Arcomon elégedett mosoly látszik. Mondén szokáshoz méltóan, egyik karommal hátát tartom, mintha ölelkeznénk. Akarva, akaratlanul, ellestem néhány dolgot a mondénoktól, ha máshonnan nem, hát az irodalmukból. Meglepően jó könyveket képesek írni, ámbár minden korhoz más stílus tartozik, s mint így, minden karakter jellemzően az adott korban elvártak szerint viselkedik. Így sajátítottam el minden rang sajátosságait, az egyszerű embertől kezdve, a magasabb rangot viselőkig.
Olyan... Furcsa érzés ez. Kellemetlen számomra, de mégsem taszítom el rögtön magamtól. S mégsem áll semmi más a háttérben, mint hogy minden áron el akarom hitetni vele, hogy segíteni szeretnék.
Gondolataim csak egy pillanatra kalandoznak el, s lám, majdnem kiesik karjaim közül a lány. De nem, nem hagyom, hogy ismét földre kerüljön. Izmaim megfeszülnek, ahogy a lány teljes súlya rájuk nehezedik, de nem jelent különösebb gondot megtartanom. Ismételten közel kerülünk egymáshoz...
~ Túl közel... – Jegyzem meg. Nincs ínyemre ez a közelség, s ennek más körülmények között egész biztos hangot adnék, de ezt most nem tehetem.
- Nincs mit megköszönnöd. – Nézek le rá. Szemem akaratlanul is lejebb siklik. Ruhája éppúgy átázott, mint az enyém, s mivel fehér anyagból van, bepillantást nyújt maga alá. Testén néhány másodpercre elidőzik tekintetem, majd feljebb emelem, s szemébe nézek.
Kérdésére nem tudok mit válaszolni, így csak némán állok előtte, s tartom karommal. Hisz hová is vihetném? Mégsem hurcolhatom végig a városon ilyen ruhában! Hiába nem látnák a mondének, az Alvilágiak között biztos lenne olyan, aki szemügyre veszi, sőt némelyek talán meg is közelítenék, és most semmi kedvem megvédeni őt tőlük.
Egyetlen hely van a közelben, ahova mégis elvihetném, de... Soha, senki nem járt még ott rajtam kívül, s nem is érzek sok kedvet hozzá, hogy ezen most változtassak...
- Azt hiszem tudom, hol húzhatnád meg magad. – Mondom ki végül. Elengedem, s rögtön el is indulok, nem is nézve hátra, hogy jön-e egyáltalán.






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Hétf. Feb. 20, 2017 1:12 pm ➹ Vendég

Vigyél el...messzire!




Szemeimben a rémület már-már kéjesen csillan meg, miközben újra és újra a tekintetét keresem. Ez az egyetlen biztos pont jelenleg az életemben…az-az átkozottul sötét szeme! Olyan fogódzkodó, amiben egy óvatlan pillanatban, könnyedén elveszhetek. Felfalnak a démonok, amik felém áradnak belőle.
Hirtelen azon kapom magam, hogy percek óta csak bámulom és arra vágyok, hogy sose érjen véget ez a különös perc. Valahol túl a szivárványhártyán, belém ég írisze. Átöleli a szívemet és kitépi a helyéről, hogy mocskos, véres, üres lyukat hagyjon a helyén.
Sóhajom ráz fel ebből a rémisztő állapotból. Mi történik velem? Miért érzem ezt? A pokol a lábaim alatt vár rám…csak pár másodperc és megnyílik a purgatórium. Elpusztít mindent és mindenkit.
Szavai lassan érnek el a tudatomig, testem furcsa bizsergése nem hagyja elmémet józanodni.  
- Te? Meggyógyítottál? – a döbbenet eltorzítja arcomat. Félve ölelem át magamat, csak egy átkozott, ázott madárka vagyok, aki a törött szárnyát fájlalja. Aki repülni szeretne, de lehetetlen…csak vergődök. – Mégis, hogy?!
Az esőtől már nem véd meg semmi. A cseppek egyre erősebben és akaratosabban törnek utat ruhám alá, fehér hajam arcomba tapad. Lemossa rólam a vérem, megfürdeti az újszülött gyermeket. Reszketni kezdek a hidegtől. Bár véget érne ez az egész!
-Csak találnának valamit! Megtámadtak! Én…láttam őket, te pedig bizonyíthatod, hogy a harapások…- elhallgatok. Ekkor döbbenek rá, hogy az elmém csak szépíteni próbálta, amit átéltem. Nem farkasok voltak, a szó szimpla értelmében. Az idegen begyógyította a sebeimet…hiszen majdnem elvéreztem! – Istenem…-szörnyülködve meredek rá, ajkaim szétnyílnak. Lökök kettőt magamon, bár távolodni képtelen vagyok, a fatörzs megakadályoz a mozdulatomban.
- Mi vagy te?! – sikoltom felé, ahogy körbe nézek, merre tudnék elmenekülni. A lábaim még mindig reszketnek, nem bírnának el…nincs esélyem. Csak Ő van és én, a szakadó esőben. A feketeség a mi takarónk, az áldott gyógyítónk.
Arcomat tenyerembe temetem, próbálom letörölni az esőcseppeket a szememről. Mikor újra felnézek rá, a kezét felém nyújtja. S én csak ülök a földön, a sárban, védtelenül, rémülten, ízlelgetve egy új világ ígéretét.
Nézem a tenyerét, s tudom, most kell döntenem. Várhatom a megváltást, az angyali ígéreteket, de talán sosem érkeznek meg hozzám. Isten elfordította a fejét, ma éjjel nem figyelt gyermekére. A sátán pedig elégedetten kacaghat, démonai között.
Vizes ujjaim a kezére kulcsolódnak és ahogy felhúz a földről, meginogva dőlök neki a mellkasának. Fejemet a kulcscsontjához fúrom egy percre, hogy kimerülten fújjam ki a levegőt. Láthatatlan szerződés fonja körbe testünket, lassan dobbanó szívünket.
Lehunyom szemeimet, csak pihegek. Ha nem tart meg, a föld újra magához ölel. Ebben a némaságban azon kapom magam, hogy mindennél jobban vágyok erős karjaira. Bár lenne a támaszom, a védelmezőm, s betakarna sosem létezett, fekete szárnyaival.
- Köszönöm! – nézek fel rá, hálával a szemeimben.  Ha elkapott és még mellette vagyok, kezeim a csípőjére hullnak, ott kapaszkodok meg. – El tudsz innen vinni? Kérlek…vigyél el…-hangom esdeklő, tekintetem könyörgő.
Arra vágyok, hogy véget érjen ez az éjszaka. Ha az Ő karjaiban történik meg, nem bánom…csak óvjon a szörnyektől és mutassa meg, hogyan felejthetek el mindent…talán megőrültem.
Ha nem mozdul, fejemet visszahajtom vállára és becsukom szemeimet. A világ még mindig forog. Tán sose áll már meg. A félelem enyhül a bőre melegétől.
Az eső még mindig esik.
Kopp…
Kopp…
Kopp…


Nariel *.* || Ideje kitalálnod mihez kezdesz velem Razz 









Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Hétf. Feb. 20, 2017 1:00 am ➹ Vendég
Zoey & Nar
Mélyen szívom magamba az éltető levegőt, s nagy intenzitással fújom ki, szinte már fújtatok. Az érintés... Olyan dolog, melyet nem tűrök, hisz hogy jön ahhoz bárki, hogy hozzám merjen érni? Hozzám, ki kezemben tartom az életét, s ha kedvem úgy tartja, egy pillanat alatt el is vehetem azt, habár visszaadni már nem tudom. Mily ironikus, nem igaz? Százakat küldhetsz a halálba, de vissza nem hozhatsz senkit, legyen az akár a szomszédod, vagy egy szeretted. Nem számít, hogy ki ő neked, lehettek akár barátok, vagy épp ellenségek, visszahozni senki sem tudja, így legfeljebb a Pokolban találkozhattok legközelebb. Merthogy bizton állítom, a mai emberek egyike se kerülhet a Mennybe. Kérlek, a bolygó, s maga a civilizáció is hanyatlik és minden felelősség őket terheli, ez pedig nem épp egy dicséretes dolog.
Tekintetemmel minden mozdulatát követem, akárcsak a prédájára leső ragadozó. Tekintetem hideg, s nemhogy kedvesség, jóformán érzelem sem lakozik benne. Még csak meg sem erőltetem magam, hogy legalább kicsit emberi legyek, erről tanúskodnak érzelemmentes fekete szemeim.
Szánakozva tekintek rá, mikor sebeit keresi, s agyam már azon jár, mit adjak be neki. A legjobb az lenne, ha elhitetném vele, hogy én gyógyítottam meg, de előbb, vagy utóbb úgyis rájön, hogy jóval gyorsabban gyógyul, mint az emberek, s biztos számon kérné rajtam, hogy mért hazudtam. De jó választás nincs, nem igaz? Minden döntés rossz, amit hozunk, hisz soha nem lehet mindenkinek jó. A kisebbik rosszat kell választani csupán, ez a megoldás, s akkor jobb lesz. Ezt tartom szem előtt én is, mikor meghozom döntésem.
- Ha a sebed után kutatsz, hát hiába teszed, ugyanis begyógyítottam. Akár meg is köszönheted. – Teljes nyugalommal mondom mindezt, mintha oly természetes lenne. De mit is tudhatna ő erről? Hisz nem is sejthette, hogy ez a világ létezik... Csak most jövök rá erre, de nincs mit tenni, nem szívhatom vissza a szavakat, nem megtörténté tenni őket.
Érdeklődve figyelem, mikor hátrálni kezd. Megijedt volna? Hisz nem tettem most semmi ijesztőt, sőt, még kedves is voltam.
Elmosolyodok, mikor visszaesik a földre, s csak kicsin múlik csak, hogy ne nevessek fel. Akaratlanul is az ijedt préda jut eszembe róla, s ezt szórakoztatónak találom. Na igen, mindig szerettem nézni, ahogy az áldozatom próbál menekülni, abba a hitbe ringatva magát, hogy van esélye elmenekülni. Ha tudnák, hogy nem futhatnak el...
Csupán sóhajtok, mikor kiabálni kezd, nem rettenek meg. Még csak okom sincs félni tőle, hisz egy átlagos farkashoz sem ér fel az ereje, sőt, még csak az erejéről sem tud.  Nem tudja , hogy ő már más, hogy különlegesebb, egy egyszerű embernél, mint ahogy minden alvilági.
Lassan indulok meg felé, biztató mosolyt húzva arcomra, s teljes nyugodtsággal közeledek felé. Szavait figyelmen kívül hagyom, nem méltatom válaszra őket.
- Idővel megérted. – Csak ennyit közlök vele.
- Nyugodj meg! – Hangom ámbár kedves, mégsem több ez puszta színjátéknál. Hisz ha dühösen rárontanék, mindenképp végeznem kéne vele, hiába próbálna futni, semmi esélye nem lenne velem szemben, hiába tett szert emberfeletti erőre.
Nos, igen, lehet, nem ez volt a legszerencsésebb szóhasználat, ámbár nem hittem, hogy a sokk után egyáltalán értelmezni tudja majd szavaim. Hisz ki próbálna meg ilyen helyzetben a szavak mögé látni? Az emberek magukkal foglalkoznak csak, s képesek feláldozni sok mindent a siker érdekében. Nem számít ki, vagy mi az, ha ez kell ahhoz, hogy érvényesülni tudjanak...
- Nem voltak farkasok, mikor ideértem. Mint mondtam, a sebeidet begyógyítottam, mielőtt felébredtél. – Szememet lehunyom egy pillanatra, s mély levegőt veszek, elfojtva magamban a felszín felé törtető dühöt. Soha nem tűrtem, ha kiabálnak velem, most mégis megalkuvásra kényszerülök, mindezt egy jobb jövő reményében.
- Most csak viccelsz, ugye? – Baljóslatúan nevetek fel, ahogy szavaim elhagyják ajkamat. Ördögi kacaj ez, hátborzongató, ámbár szórakozott. Roppant viccesnek találom, hogy a mondén szervezetek után sóvárog.
- Kérlek, hadd ne kelljen ismételnem magam. Mit gondolsz, a mentősök foglalkoznának veled, ha bárminemű sérülés nélkül eléjük állsz? – Szavaim gúnyosak, már-már fenyegetőek.
- Na és a rendőrök? Úgy vélem, senki nem hinné el a meséd, miszerint farkasok támadtak meg! – Hangom immár jóval lágyabbnak hat, mint az előbb. Az arcomra erőltetett mosoly is a jó szándékomról próbálja meggyőzni, s ha ez nem lenne elég, kezem biztatóan nyújtom felé.
Ha elfogadja felé nyújtott karom, egyetlen erős rántással talpra húzom, ha viszont nem, lassan leeresztem. Akárhogy is legyen, megállok előtte, csupán néhány métert hagyva kettőnk között.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Szer. Feb. 15, 2017 11:26 am ➹ Vendég

Mondj valamit, törd meg a csendet...

Bár megállíthatnám a percet és nem zakatolnának a gondolatok a fejemben. Bár eltűnnének a rémképek az elmémből, amik mocskos karmaikkal rángatják a lelkemet. Istenem…bárcsak!
Úgy kapaszkodok belé, mintha nem lenne más választásom. Mint egy fuldokló, az utolsó faágba. Nem beszélek, csak hangosan zihálok. A szavai megragadják a szívemet. Belém égnek…csendesen és veszélyesen.
Hirtelen mozdulattal húzom fel lábaimat, hogy felüljek. Magam is meglepődök gyorsaságomon, beleszédülök. Miért nem haldoklok?!
Remegő ujjaimmal nyúlok a nyakam felé, de ahogy a bőrömhöz érek, megdermedek. Tekintetem könyörögve keresi pillantását. Kezem leesik a mellkasom felé, hogy a másik sebesülésem után kutasson, szinte tépem az anyagot, hogy minél gyorsabban odaférhessek…csak a ragacsos vér…csak az a mocskos, sűrű vér!
Hátrébb lököm meg a fűben. Rettegve tekintek rá, majd a tenyeremre, amin a saját vérem csillog. Nagyot nyelek. A félelem a bőröm alatt hullámzik.
Még jobban hátrálok.  A kezét már rég elengedtem. Miért nem lepődik meg ezen az egészen? Miért nem furcsa neki a helyzet? Szédülve, kapaszkodó után kutatva próbálok felállni, de a lábaim egyelőre túl gyengék, a földre esek.
- Mi a kib*szott franc ez?! Mi folyik itt? – köpöm felé hangosan, hisztérikusan a szavakat. Torkomban a gyűlölet, a rettegés, maró savként forr, lassan, de biztosan elemészt. Újra és újra megpróbálok felállni, egészen addig, amíg nem sikerül egy fatörzsben megtámaszkodnom, hogy fejemet neki vetve, újra ránézhessek.
Legszívesebben elfutnék…szaladnék, amíg képes lennék rá, hogy felébredjek ebből a rémálomból. Mert, ugye ez csak álom? Ugye…?
- Ki küldött? Nem értem…mi az, hogy mi a jó és mi a rossz…- egyre idegesebben bámulom, nem merek közelebb lépni. Az előbbi nyugalom, amit a közelében éreztem, már sehol nincs. Csak a hisztérikus gondolatok, a kétségbeesés, ami rajta csattan. – Mi folyik itt?! – újra ugyanazt a mondatot üvöltöm felé…választ akarok!
- Áldozat? – baljóslatúan kopognak a szavaim a sárban…mint az esőcseppek, amik most újra arcomra hullnak, józanító hűvösséggel ajándékozva meg. Arcomat tenyerembe temetem. Hol vannak azok a dögök, amik megtámadtak? Miért élek? Egyre jobban szédülök…
Becsukom szemeimet. Nem merek megmozdulni. Mintha a düh ki akarna robbanni belőlem…mint a tűz, ami elpusztít mindent, ami az útjába kerül. Éget, annyira éget belülről!
Ajkaim szétnyílnak, próbálok a légzésemre koncentrálni. A melegség azonban, ami a testemből dől, nem hagy nyugodni. Idegesen húzogatom a pulóveremet, hogy levegőhöz jussak. Már lábaim sem bírnak el, érzem, túlságosan hosszú idő, ez a pár perc. A fatörzs mentén, a földre ereszkedek és térdeimre döntöm fejemet.
- Hol vannak a farkasok? Hova tűnnek a harapások rólam?! – egyre hangosabban kiabálom a kérdéseimet, ha az idegen férfi nem vigyáz, a közelbe tévedők meghallhatják…Az ilyen édes titkok hamar meghallgatásra találnak...-Miért nem hívod a rendőröket, a mentőket?!





Nariel <3 || Bocsánat a késésért :3  









Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Vas. Feb. 12, 2017 11:37 pm ➹ Vendég
Zoey & Nar
A csend, mely körbeölel minket egyesek számára nyomasztó lehet, én viszont kifejezetten élvezem. Való igaz, a horrorfilmekben is van némi igazság, bár ezt nehezemre esik beismerni, elvégre mégsem tükrözik teljesen a valóságot, de igazuk van abban, hogy az elmebetegek tényleg kedvelik az effajta helyeket. Nincs is gyönyörűbb, mint mikor az éjszaka csendjét csupán egy halálsikoly töri meg. Viszont ez felvet néhány érdekes elméletet, s lassan kezdem megérteni, hogy mégis mi történhetett itt. Nos, a képlet igen egyszerű: egy vérfarkas, megszegve a Törvényt, csak úgy, kedvtelésből rátámadt a lányra, ő pedig most azt hiszi, meg fog halni. Legszívesebben felnevetnék, s csak nevetnék és nevetnék, hosszú percekig, míg végre tudatosul a leányban, hogy nem fog meghalni, és az én segítségem nélkül is boldogulhat, de akkor elvesztenék egy igen értékesnek ígérkező szövetségest. Bárhová beépíthetném, s senki nem fogna gyanút arról, hogy csupán egy báb, kinek húrjait a bábjátékos mozgatja. Tervem tökéletes, s ha sikerül beváltanom a hozzá fűzött reményeket, igen sok dolgot elérhetek.
Az érintésétől kiráz a hideg, s egyúttal az undor is elfog, hogy egyáltalán hozzám mert érni, de mégsem húzódok el tőle. Ha ezt megtenném, hamar rájönne, hogy nem áll szándékomban segíteni rajta, s nem tehetném hűséges követőmmé.
- Nem foglak itt hagyni. Vigyázok rád - Szorítom meg bátorítóan a kezét, miközben letörlöm ajkáról a vért. Hangom puha, sőt, már-már lágy, s az a célom vele, hogy elaltassam vele a benne lakozó félelmet. De ez mégis hogy lehet egyáltalán lehetséges? Élet és halál határán jár, s valószínűleg eközben a saját démonaival is küzd.
Szinte észre sem veszem az esőt, mely lassan szemerkélni kezd, majd néhány perc elteltével, egész apró cseppekkel borít be mindent. Egy láthatatlan falat húzok magunk köré, megakadályozva ezzel, hogy bármelyikőnk ruhája átázzon. Na nem mintha sajnálnám, ha a lány ruhája átázna, hisz igen szemrevaló teremtés... Csupán nincs nálam száraz ruha, amit magamra ölthetnék.
Érzem, mikor megszorítja a kezem, de ahelyett, hogy undorodva húzódnék el tőle, hagyom neki, hogy ezt tegye. Nem érzem, hogy fájna szorítása, így hát minek is tennék ellene bármit? Ha meg fájna is, ekkora áldozatot megéri hozni a cél érdekében.
Ordításával még számomra is kényelmetlenné teszi az itt tartózkodást, holott pont ez a hang vonzott ide. Nagy erőfeszítések árán sikerül csak megállnom, nehogy távolabb húzódjak.
Mérhetetlen önuralmam akkor mutatkozik meg ismét, mikor megkísérel hozzámérni. Egyszerűen kizárom a tudatomból a véres keze hagyta nyomokat, mintha nem is történt volna meg ez az egész.
- Én vagyok az, kit azért küldtek, hogy megtanítson arra mi jó és mi rossz. - Hangom teljesen nyugodt, s arckifejezésem sem különb. Úgy adom elő, mintha ez volna a valóság, s én tényleg valami Isteni küldött lennék. Az ébredező nap egy sugara utat tör magának a fák lombjain keresztül, ragyogó fénnyel véve engem körül. Szilárdan tartom a fejem, nem hagyva neki, hogy közelebb húzzon.
- Nyugodj meg, nem kell félned. Egy áldozat vagy, de ne félj, engem azért küldtek, hogy utat mutassak neked. - Hangom ismét nyugodt, csakúgy, mint az előbb. Tervem első fázisa az, hogy elérem, hogy felnézzen rám, s hogy felsőbbrendűnek tekintsen.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Vas. Feb. 12, 2017 4:05 pm ➹ Vendég

Esküt tettem, láthatatlan szerződés született...

Nincs válasz a kérlelésemre. Nem érkezik megváltás, nincs senki, aki felszabadítsa a lelkemet. Kísértetként áll mellettem, de nem hallom hangját.  Csak nézzük egymást és fogy a levegőm…víz alá rántanak a démonok, ujjaik fojtogatóan a torkom köré szorulnak. Mozdulatlan bábként száguldok egyre lejjebb és lejjebb a sötétségben.
Kezem a kezére csúszik. Éreznem kell, hogy visszatartson az utolsó lélegzetvételemtől, a jelenben tartson. Ám hiába. Eszméletemet újra és újra elveszítem…tekintete kísér álmaim félelmetes tengerén. Akarom...
- Ne hagyj itt…-ajkaim mögül vér bukik elő, még nem dolgozik a testembe jutott méreg. Csak az imádság és a remény marad…
Szívem lassan ver, mélyet sóhajtok, reszketegen. Elhomályosul a tekintetem…talán meghalok.
Feladva ernyednek el végtagjaim. Fullaszt az éj hidegsége. Esőcseppek potyognak az égből…józanítóan cseppennek arcomra, lemosva vérem. Bátorítóan, megbocsájtva.
Szemeim egyre élesebben fókuszálnak a férfira. Ujjaim erővel telve szorítanak rá kezére, bár nem vagyok tudatában, hogy már nem haldoklok.
Véremben, mint az adrenalin, édesen mérgezve száguld végig a kór. Megsimogatva minden érfalat, csontokat, eljutva a szívemig, ahol mélyre pumpálva válik részemmé.
A levegő megváltozik. Furcsa feszültség lopózik az erdőbe, ráhajtva a fejét vállainkra.
Felordítok. Megfeszülnek a karjaimban és a testemben az izmok, csontjaim ijesztő módon kezdenek olvasztott fémként folydogálni, eldeformálódni, szemeim hirtelen váltanak át borostyánszínbe, a fájdalom emléke azonban egy pillanat alatt szorítja be a farkast,  testem börtönébe.
Torkomból hörgő, mételyezett ordítás tör elő. Vadállat zokog farkasként. Émelyítő hangorkán, ami még a felszakadt ereket is rezonálásába borítja.  A sajgó, gyámoltalan léleknek az utolsó fohásza, amit immáron senki nem hallgatott meg.
A halandóság  láthatatlan láncai elsorvadnak, porrá lesznek, míg az újak beleforrnak a húsba, a csontig hatolnak. Véget ér a pillanat. Eltelnek a másodpercek. Vegyes érzelmek törnek elő bőröm alól. Fájdalom és harag. Iszonyú, pusztító harag. Öröm és kielégültség. Diadal.
Lehunyva tartom a szemeimet. Kétségbeejtő, ahogy a győzelem és a veszteség egyszerre üti fel a fejét az emberben. Mint valami ősi átok, egy vírus, ami megfertőzi az elmét és a testet. Ám törvényszerű, hogy kinyíljanak az íriszeim.
Változnak az aromák, a fűszeres érzelmek az erdőben, körülöttünk. Még nem mozdulok. Csak mélyet szippantok a levegőből. Tekintetem  az égre szegeződik…még mindig csepeg az eső. Nem álmodtam…
Fejemet az idegen férfi felé fordítom. Száraz a szám. Szívem hevesen ver. Hirtelen mérhetetlen vágyat érzek, hogy megérintsem a bőrét. Arcán az ujjaim véres lenyomata. Felé nyújtom kezemet. Nem kellenek a szavak. Újszülött farkas irányítja a mozdulataimat. Megérintem, ha nem húzódik el…
- Ki vagy te? – suttogom, ahogy tarkójánál fogva, megpróbálom közelebb húzni magamhoz. – Mi történik velem? – kérdezem alig érthetően.
Lehunyom a szemeimet és véres képek villannak be elmémbe. Felsikítanék, de nem teszem…csak fekszek, gyámoltalanul a fűben, az idegent érintve, vágyva bőre és teste melegére…
Megmentett.




Nariel <3 || Imádom, imádom, imádom *.*  









Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Park-erdős terület ➹ Szomb. Feb. 11, 2017 8:38 pm ➹ Vendég
Zoey & Nar
Az éj mint egy fekete lepel takarja be a tájat, megannyi rosszat rejtve magában. Én is egy vagyok ezek közül, s bár most nem kifejezett ölési szándékkal járom az erdőt, ettől még nem leszek szent. Csend ölel körbe mindent, s csak néha töri meg bármi zaj ezt a némaságot.
Dühös vagyok, s az ölési vágy, mely ennek köszönhető, mostanra már szinte elviselhetetlenné nőtte ki magát. Nem mintha nem tudnék bárkit könnyedén megölni, hisz egyetlen csettintéssel felgyújthatok bárkit, ha kedvem úgy tartja, egyszerűen most nincs senki a közelemben, akivel végezhetnék. De ezt nem is csodálom, hisz a lassan leülepedő köd és a sötét éjszaka párosa soha sem vonzotta az embereket. Jellemzően ilyen helyeken szoktak járni az elmebetegek, áldozatra várva, a horrorfilmek szerint legalábbis ez az elfogadott.
- Mert hol máshol vadászhatna egy elmebeteg, mint egy sötét erdőben? Netalán egy városban, vagy bárhol máshol? – Teszem fel a kérdéseket, melyeket senki nem hallhat meg.
- Egy kis fantáziát, emberek! Könyörgöm! – Az ég felé beszélek, mintha csak Istenhez szólnának szavaim, ahhoz, aki megteremtette ezeket a lényeket. Bár én is félig ember vagyok, én mégsem kergetek effajta tévhiteket, de hogy is tehetném, ha egyszer teljesen tisztában vagyok vele, milyen is elmebetegnek lenni? A magamfajtákkal szemben követnék el árulást...
Könnyeden lépdelek, s eközben fekete szemem a tájat vizslatja, lehetséges áldozat után kutatva. Egy csókolózó pár az egyik padon, akik azt hiszik, senki nem látja őket? Régi álmaim egyike, hogy egy ilyen pillanatba beleavatkozhassak, s most mégsem látok senkit. A park kihalt, nem járják most emberek, sem másféle lények, s bár megvan ennek is a szépsége, most mégsem tölti el melegséggel sötét lelkem. A sötét félhomály, a csend, mely körül vesz... Máskor talán gyönyörűnek találnám mindezt, de a düh, mely jelenleg elmémre telepedik, mindenről elvonja a figyelmet.
Mikor sikításokat hallok azonban, dühöm pillanatok alatt elillan, s helyét kíváncsiság veszi át. Nem tűnnek olyan messzinek a hangok, de ez nem is számít igazán, hisz a hangok eredete jobban izgat, mint a távolság. Percek alatt ott termek, ahonnan a sikolyok jöttek, s mi sem ad nagyobb bizonyosságot arról, hogy jó helyen járok, mint a pocsolyába gyűlő vér, amin megakad szemem.
- Jó kis buli lehetett itt. – Hangom alig több suttogásnál, s az ördögi mosoly, mely kíséri...
Tekintetem csak akkor téved a vérben fürdő lányra, mikor megszólal, s gúny, megvetés tükröződik benne. Csak egy mondén, aki szarul járt, s most segítségért könyörög... A mondéneket eleve megvetem, de ha még könyörögnek is, hogy tovább élhessék nyomorult kis életüket... Ha van valami, amit kifejezetten gyűlölök, akkor az ez. Leguggolok mellé, s magam felé fordítom fejét, várva, hogy az élet eltávozzon belőle. Egyszerűen gyönyörűséget lelek ebben.
De nem, mégsem hagyom itt, hogy meghaljon, hisz az, hogy bármit megtesz, nos, sok lehetőséggel kecsegtet.
Meg sem próbálom elrejteni fekete szemeim, hisz a sötétben sehogy sem tudná megállapítani szemem színét.
Tekintetemmel lassan végig járom testét, s mikor a sebhez érek, néhány pillanatra elidőzök rajta. Bár a vér javarészt elfedi, mégis, süt róla, hogy ember ilyet nem képes okozni.
- Remek, meg se kell erőltetnem magam. – Nevetek bele az éjszakába. A vérfarkasok gyorsan gyógyulnak, ez egyik képességük, a sebből ítélve pedig, ezt a csajt épp most támadta meg egy. Mindössze annyi dolgom maradt, hogy csillapítom a fájdalmait és ébren tartom, hogy azt higgye, megmentettem. Nem hiszem, hogy a sebbel foglalkozna először, elvégre itt vagyok én, a hős, aki az imént mentette meg, így pedig a sérülésnek lesz ideje eltűnnie.







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Park-erdős terület ➹ Pént. Feb. 10, 2017 8:16 pm ➹ Vendég

Elfeledett mese lesz a miénk...

Ijesztő kontrasztot fest az éj hűvössége, elmázolódó, meleg vérem simogatásával. Mintha csak selyem lepedő ölelné körbe reszkető testemet. Már alig hallom őket…morgásuk a lelkemből visszhangzik, öblös mély tónussal. Édesen nyújtózkodó szörnyeteg éledezik a testemben. A vérem fertőzve, adrenalin lökettel száguld végig ereimen, hogy mérgezve, elpusztítson mindent, amit valaha ismertem.
Egy pillanatra kinyitom szemeimet, még tudatomnál vagyok. Bíbor folyamként csordogál, bűzlő pofájukról vérem. Ezernyi kristályként csillan a Hold meghunyászkodó fényében. Szédülök. Mintha a koponyámban elcsúsznának a csontok. Ujjaim az elszáradó fűbe marnak, körmeim alatt a sáros föld csak gyűlik és gyűlik.
Megadom magam az elmémre telepedő sötétségnek. Hagyom, hogy az árnyak védelmezően magukhoz öleljenek, vigyázva rám, nehogy még több sérülés érjen. Emelkedek és zuhanok. A mennyből kizárnak, a pokolban még nincs helyem. Csak az üresség állandó, ahogy elveszítem az eszméletemet.
Fenséges, groteszk festmény törékeny alakom, fehér hajam angyal szárnyként, törött, sáros glóriaként terül el körülöttem a földön. Testem több sebből vérezve, meggyalázva, védtelenül hever…de a tudatom, még néha vissza-vissza tér.
Reszketeg sóhaj közepette nyílnak ki, könnyes szemeim. Már nincs senki mellettem. Eltűntek. A csillagokat figyelem, apró parázsként fénylenek a fekete égbolton. Őrült táncot járnak körülöttem. Szédülök.
Ismét elnyel a sötétség.
Nem tudhatom, lelkem nem jelzi sikollyal, hogy zsigereimben, csontjaim alatt újra nyújtózkodni kezd egy szörnyeteg. Izgatottan, félve születik meg, kínnal, vérrel szennyezve. Hófehér bundát növeszt testemben, megbújva, elrejtőzve az erdő pézsmás illatában.
Álmodok…
Egy férfit látok magam előtt. Ajkaim kérlelően nyílnak szét. Nem létezik…nincs mellettem. Utolsó erőmmel kinyújtom kezem a lidércem felé. Nem tudatosul elmémben a meleg bőr érintése, ahogy véres lenyomatot hagyok ujjaimmal arcán.
Tekintete a retinámba égeti magát. Csak álmodok.
- Segíts…-nyögöm ezt az egyetlen szót, ami eszembe jut. Aminek megformálására képes vagyok. Nem hallom már a választ. Talán nincs is. Talán sose lesz. – Segíts…bármit…megteszek… - zihálva, utolsó lélegzeteimmel, halkan, akadozva koppannak a szavaim előtte.
Kezem lehull testem mellé. Nem mozdulok már. Csodálatos, halál-násztáncot jár a lelkemmel a Hold ezüst fénye. Tovább álmodok…borostyán szempár csillan előttem…
Felvonyít a mellkasom öleléséből, keblem takarásából a frissen világra segített farkas.
Legördül egy könnycsepp arcomon.

Nariel <3 || Nem lett sok tudom  









Vissza az elejére Go down

 
Park-erdős terület
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
2 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2
 Similar topics
-
» Amazóniai esőerdő - Myärn és Nemesis
» Central Park (Manhattan)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: