Társalgó
Ne viselkedj úgy, mintha soha semmi nem bántana. Olyan, mintha egyáltalán nem éreznél semmit.





 



Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Vezetőségünk
Fordulj hozzánk

Clary Fray
Alapító adminisztrátor
pmprofil
cissy, katherine, cornelia, raven
Simon Lewis
Admin
pmprofil
curtis, daimon, victor
Leonert Delight
Admin
pmprofil
Blaire, Jules
Sebastian Verlac
Admin
pmprofil
Dylan, Caleb
Csicseregj valamit
Mondj el bármit

Az előforduló hiba vagy észrevétel bejelentése e-mailben vagy privát üzenetben esedékes!!!
Ha írtál, jelezd a chatben, ha nem kapsz választ két napon belül, jelezd ismét a chatben :)


Utolsó bejegyzéseink
Gyorspostával firkálva
Nappali
firkálta:  Zachary Storm
Today at 4:20 pm-kor

Nappali
firkálta:  Alice Whitley
Yesterday at 10:50 pm-kor

Avatarfoglaló
firkálta:  Zachary Storm
Yesterday at 9:25 pm-kor

Zene ajánló
firkálta:  Astrid Biersack
Yesterday at 6:55 pm-kor

Bérház alagsora
firkálta:  Isabelle Lightwood
Yesterday at 8:47 am-kor

Froy Gutierrez
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 9:37 pm-kor

Club mögötti terület
firkálta:  Alice Whitley
Hétf. Okt. 16, 2017 8:20 pm-kor

Poison After Bite
firkálta:  Zachary Storm
Hétf. Okt. 16, 2017 6:32 pm-kor



Jelenlévő fórumozók
Itt rontják a levegőt

Jelenleg 1 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég

Nincs

A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


Legtöbbet firkáltak
Legszorgosabb tagjaink

Astrid Biersack
 
Alice Whitley
 
Clary Fray
 
Cerviel
 
Sebastian Verlac
 
Gabriel Sinclair
 
Benedict Ericson
 
Zachary Storm
 
Raven Carpenter
 
Cissy Parker
 

Share| .

Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Hétf. Jún. 19, 2017 3:07 pm ➹ Vendég


Ashley & Mikah
Don't be fooled love, I'm the devil in disguise.

Azt reméltem, ha már telesírta a kanapémat, legalább köthetünk egy jó kis üzletet. Nem minden nap akad a boszorkánymester útjába egy yinfentől gyötrődő árnyvadász, aki tényleg hajlandó lenne bármit megfizetni azért, hogy meggyógyulhasson - vagy épp azért, hogy békében meghalhasson. Szerettem volna hasznot húzni az állapotából, ugyanakkor mégis úgy akartam ezt elérni, hogy közben vele is jót teszek. Megesett rajta az az aszott, kemény szívem, ezért olyan üzletet ajánlottam számára, ami mindkettőnknek kedvező. Valóra válthatnám mindettőnk vágyait, és tudtam, ennél jobb ajánlatot soha az életben senkitől nem fog kapni.
Elfogadta? Természetesen nem. Fogalmam sincs, miféle mártír-hullám tört rá, de élből visszautasított, és ez amellett, hogy dühített, rosszul is esett, mert nem értettem. Gyűlölöm, ha valamit nem értek, és Ashley gyerekes érzései egy olyan kategóriába tartoztak, amivel még nem volt dolgom.
- Tudtam, hogy az angyalvér szeszélyessé tesz, az emberek pedig kifejezetten szeretik azt hinni, a hősiesség majd sosem látott magaslatba emeli a lelküket, de azt hiszem, a nephilimek lelki állapota messze túlmutat az értelmi képességeimen. - színpadias mozdulattal rajzoltam kört a levegőbe előtte, mintha valami kézzel megfoghatatlan, képlékeny dolog lenne, aminek még neve sincs, aztán felkeltem mellőle a kanapéról és megkerültem az asztalt. A túlfeléről fordultam vissza hozzá, negédes mosollyal meghajtva felé a fejem. Láttam, hogy hozzá sem nyúlt az italhoz vagy a zsebkendőhöz. Ha hirtelen keménykedni akar, hát tegye - nem dolgom pátyolgatni a lelki világát, úgyhogy nekem aztán mindegy, mihez kezd a labilis érzelmeivel, amíg tartja magát az üzlethez.
- Legyen, ahogy óhajtod - feleltem végül, de valójában azt mondtam, "hihetetlenül ostoba vagy". Más szavakat használtam ugyan, de a hanglejtés és a leplezett düh a gesztusaimban pontosan ezt jelentették. Sosem fogom megérteni, hogyan hagyhat ki egy ilyen jó ajánlatot, de hát az ő döntése, én megkaptam, amit akartam: a lelke egy darabját, és hozzáférést a szervezete tanulmányozásához. Ezek után bűntudat nélkül végezhetem a kísérleteimet rajta, hiszen én mindent megtettem, hogy jobbá tegyem az életét. Már késő siránkozni vagy visszafordulni.
- Tájékoztatom a szüleidet a döntésedről, addig helyezd magad kényelembe, kedves. Érezd magad otthon! Ugyanis ez a hely lesz az új otthonod egy darabig... De azért ne nagyon nyúlj semmihez - villantottam még rá egy bájos mosolyt, majd az ajtóhoz indultam, és néhány hangos kiáltással magamhoz hívtam a kölyköt. Meghagytam neki, hogy készítse elő a szerződéshez szükséges dolgokat, és figyeljen rá, hogy Ashley ne törölje meg az orrát egyik díszpárnámban sem, aztán bevágtam magam után az ajtót és eltűntem pár percre mögötte, hogy tájékoztassam a Heartstring szülőket a lányuk döntéséről, épp olyan őszintén, ahogy ő kérte, és legalább annyira gúnyosan is, még mindig dühöngve a döntése miatt. Jobbnak láttam, ha nem érintkeznek többet, ezért bátorkodtam őket szépen hazaparancsolni - plusz már borzasztóan irritált ennyi árnyvadász jelenléte a lakásomon. Ha nagyon szeretnének könnyes búcsút venni, majd holnap megteszik, de én úgy láttam, a szülők - még ha kissé aggódtak is - inkább örültek, hogy leemelem a vállukról a terhet. Ennél még Ragnor Fell is több törődést mutatott a nevelt fia iránt.
Mire visszatértem Ashleyhez, a kis inasom előkészített egy csomó papír és megint feltett valami szörnyű zenét, amitől szerinte a vendégünknek jobban kellene éreznie magát... No comment...
- Hazaküldtem legdrágább felmenőidet egy portállal, úgyhogy végre kettesben maradhatunk és rátérhetünk az üzletre. - tekintetem a körülöttünk sürgölődő gyerekre vándorolt, aki érezte a matematikai összeférhetetlenséget, mert sietve szedte a sátorfáját és elviharzott a dolgára. - Nos, javaslom, hogy foglald el a szobádat és pihenj le pár órácskára, bizonyára hosszú napod volt, nem szeretném, ha túlságosan kimerülnél és rám foghatnád később, hogy beszámíthatatlan állapotban írattam alá a szerződést. Vacsora pontban 7-kor. Utána elintézzük a papírmunkát és a fizetséget.
A hátul nyíló ajtók sokasága felé intettem, melyek közül egyik a pazar vendégszobához vezetett, melyet a következő pár hónapban ő fog birtokolni, egy másik pedig a tágas étkezőhöz. Készen álltam rá, hogy körbevezessem az új otthonában, feltéve, hogy hajlandó volt velem tartani. Jobb, ha már az elején tisztázzuk, a lakás mely részében játszhat kedvére, és melyek azok az ajtók, melyeket a saját érdekében jobb, ha soha nem nyit ki.


üdv nálam *.*






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Kedd Május 30, 2017 3:22 pm ➹ Vendég


 
Mikah & Ash


There is a difference between giving up and knowing when you have had enough. And I’m just tired of everything. So don’t try to help me. Because you can’t save someone who doesn’t want to be saved.

A
bban a pillanatban, hogy kikeltem magamból, Mikah arcáról is kezdett lepattogni az álarca, amivel megnyerni akart magának, s ő is egyre dühösebbé vált, de én szinte meg sem hallottam a gúnytól csöpögő szavait. Egyszerűen annyira lekötöttek a saját érzéseim, a saját gondolataim, hogy még megijedni is elfelejtettem a boszorkánymestertől. Tudtam, hogy csak egyetlen apró mozdulatába kerülne, és az én életemnek rögtön vége is lenne, még csak megnyikkanni se tudnék, ő azonban nem tett semmi ilyet mindaz ellenére sem, hogy mennyire az idegeire mehettem a labilis érzelmi állapotommal.
De egyszerűen nem tehettem erről. Mindaz, amit kínált, olyannyira csábított, és csak egy szavamba került volna, hogy megkapjak mindent, amire eddig vágytam. Egyetlen egy szavacska volt, én mégis képtelen voltam megtenni ezt a lépést. Nem azért, mert féltem önző lenni, mert de, tudtam nagyon jól, hogy mennyire önző voltam már azzal, hogy inkább a halált választottam volna az élet helyett, hanem azért, mert tudtam, hogy nem ez a helyes döntés. Nem volt helyes a saját kicsinyes vágyaimat az árnyvadász léttel szembe helyezni. És igen, túl nagyok voltak az elvárások, amiket egyszerűen képtelen voltam teljesíteni, de a mondén élet is csak egy fajta búvóhely volt a számomra, ahová elmenekülni akartam attól élettől, amit nem tudtam úgy folytatni, ahogy anyáék akarták. De erős akartam lenni, igazi árnyvadász, aki másokat megment, és soha, de soha nem helyezi a saját érdekeit mások jóléte elé.
És itt volt még ez a démon is, aki kiszemelt magának aznap. Pont az előbb mondta Mikah, hogy vissza fog jönni értem, ebben a tudatban pedig mégis mennyire kellett volna hálátlannak és önzőnek lennem ahhoz, hogy csak figyelmen kívül hagyjam, hány életet sodornék veszélybe ezáltal? Nem, ezt senkiképp nem akartam, és nem tudtam megtenni. Ezt az ügyet nekem kellett lezárnom, csakis nekem, és nem akartam segítséget kérni hozzá. Mert talán a felszínen úgy tűnhetett, hogy a démon halálát kívántam, de ez nem volt igaz – én egyszerűen csak azt akartam, hogy hagyjon békén végre. Nem égtem a bosszúvágytól, csak azt akartam, hogy a fájdalom véget érjen. Ezért pedig bármit képes lettem volna megadni.
Hagytam, hogy Mikah a hátamat és hajamat simogassa nyugtatóan, nem löktem el magamtól, holott jelen pillanatban egy cseppet sem vágytam az érintésére, a közelségére, sőt, még a társaságára sem. De nem távolodtam el tőle, mert sokkal jobban lefoglalt az, hogy helyre rakjam valamelyest a saját széttört lelki világomat, és abbahagyjam végre a sírást. Mert már nagyon is jól tudtam, hogy mit akarok tenni, hogy mit kell tennem, mégsem tudtam abbahagyni a bőgést. Hogy miért sírtam? Őszintén szólva, fogalmam sem volt. Valószínűleg most tört ki belőlem az összes elnyomott keserűség, amit az elmúlt három évben tapasztaltam, s elnyomtam magamban.
Igyekeztem egyenletesen venni a levegőt, miközben azt hallgattam, amiket Mikah a fülembe duruzsolt. Rájöttem, persze, hogy rájöttem, hogy arra ment ki a játék, hogy belemenjek az ajánlatába, és ő teljesen megronthasson engem, mert hát... mi mást akart volna? Szándékosan ajánlotta fel mindazt, amire vágytam – nem kedvességből, vagy mert jót akart nekem, hanem azért, mert ő azt élvezte, ha megronthatta az embereket, ha bemocskolhatta a lelküket. Csak azért, mert ő nem lehetett olyan, mi. Mert ő már, ki tudja mikor, a velejéig megromlott.
Mindez ellenére is, igaz volt az, amit Mikah mondott. Tudtam nagyon jól, hogy csak anyáék miatt nem folytathatom az életet, ez nem volt elég ok a számomra, és hülyeség is lett volna. Elvégre, ők nem lesznek mindig mellettem, épp ezért magam miatt kellett akarnom a szánalmas létezésemet. A halálról ugyan nem mondtam még le - ennyi év után hogy is engedhettem volna el csak ilyen egyszerűen? -, de már megvolt az indokom azért, hogy végig menjek a gyógyuláshoz vezető rögös úton.
Amikor megjelent Mikah kezében zsebkendő és egy pohár boros kóla is, elhúzódtam tőle, és ugyan elvettem tőle ezeket, de nem vettem használatba. Nem volt már rájuk szükségem. A sírást sikerült úgy, ahogy abbahagynom. Ami annyit jelentett, hogy már nem zokogtam, de szipogtam még egy kicsit, de befejeztem az önsajnálatot. Itt volt az ideje annak, hogy megtegyem végre az első lépést afelé, hogy erőssé váljak. [i]És Mikah, nem, nem fogsz bűnbe csábítani, nem fogsz megtörni, és a saját, önző képmásodra formálni engem.[/i ]
- Köszönöm az ajánlatokat, tényleg, de nem vágyom a démon halálára, és kicsit sem érezném magam jobban attól, ha a saját kezeimben porladna hamuvá. Mint ahogy a mondén létre vonatkozó lehetőséget is visszautasítom – feleltem komolyan Mikah szemeibe nézve. A hangom még halk és gyenge volt, mutatva, hogy még nem hevertem ki a korábbi sírás rohamot, ugyanakkor magabiztosan csengett minden egyes szavam, amin még én is meglepődtem. Nem számítottam arra, hogy én bármikor is képes leszek erre, de most tényleg erősnek és határozottnak éreztem magam – olyannak, aki bármit képes lenne megtenni a célja elérése érdekében. – Azonban hajlandó vagyok a lelkem felét a gyógyulásomért megadni. De nem akarom, hogy hazudj, mint ahogy azt sem, hogy kiránts az árnyvadászok életéből. Legyen bármilyen sivár, szerencsétlen és teljesíthetetlen ez a számomra, de hinni szeretnék abban, hogy nem véletlenül ez az élet adatott meg nekem. Épp ezért folytatni akarom, gondoljon bárki bármit róla – fejeztem be a mondandómat, majd várakozóan pillantottam Mikahra.
Reméltem, hogy nem fogja megtagadni tőlem a kérésemet, hogy ha már sikerült eljutnom arra a pontra, hogy történjék bármi, de meg akarjak gyógyulni. Mert ezt akartam. Még nem tudtam, hogy mit akarok vagy mit fogok kezdeni az előttem álló éveimmel, de ennyire nem is akartam előre sietni az időben. Jelenleg egy dolog volt a számomra a napnál is világosabb: hogy ha az a démon visszatér, hogy learassa a munkája gyümölcsét, én nem megtört, szánalmas árnyvadászként akarok előtte állni, hanem egy olyan lányként, aki képes volt felülemelkedni mindazon, amit elkövetett ellenem.

Eljött az idő *.*  ▪️▫️ 927 ▪️▫️ ©️







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Hétf. Május 01, 2017 8:45 pm ➹ Vendég


Ash & Mik
don't be fooled love, I'm the devil in disguise

Nem értettem, miért habozik. Hiszen kiterítettem elé az összes kártyát, megmutattam mindent, amire vágyhat, odakínáltam neki mindent, amit csak elképzelhet - még olyan ígéreteket is szőttem, melyekről ábrándozni sem mert... Akkor hát miért? Ennyire különbözőek lennénk? Hiszen mindketten emberek is vagyunk, ennyit számítana, hogy az ő ereiben angyalok, az enyémben démonok vére folyik? Nem hittem, hogy a lelkét féltené, akkor meg miért nem volt képes kinyögni azt az igent? Olyannyira egyszerű, ennél jobban már meg sem könnyíthetném... egy igen, és mindketten megkapjuk, amire vágyunk. A nők persze sosem ilyen egyszerűek...
- Ennyire meg akarsz halni? - vágtam vissza kérdéssel a kérdéseire. - Hát ezer bocsánat, hogy próbállak megmenteni!
Kezdett fogyni a türelmem, és szerintem ezt ő is érezhette. A modorom, bár még igyekeztem megőrizni, egyre csiszolatlanabb lett, egyre nyersebb és durvább, mosolyomról is lepattogzott a negédes cukormáz, s inkább tűntem dühösnek, mint megértőnek. Hogyan is azonosulhattam volna valakivel, aki csak hisztizik és harc nélkül feladja? Neki csak egy emberöltőnyi életet kell végigküzdenie - annyit sem, ha a yin fen ilyen tempóban zabálja -, míg én már a negyediket gyűröm. Dühített, hogy a fajtája többre tartja magát nálam, mégsem bír elviselni egy kis szenvedést. Még hogy én vagyok szívtelen, amikor csak próbálom megmenteni! Talán túl nagy árat kérek érte, de egy rossz szava nem lehet, amikor cserébe mindent megkap, amire vágyik.
- Mondjad csak, drágám, folytasd! - színpadiasan végiglegyintettem a szobán. - Egy igazi szörnyeteg vagyok! Kimentenélek a szüleid előtt, megadnám az életet, amire vágysz egy igazán csekélyke árért cserébe. Micsoda aljas, pökhendi londoni vagyok! Csontvárosba velem, most rögtön!
Szavaimból csöpögött a gúny, a tekintetem dühösen vibrálva követte fel-le járkáló alakját. Ahogy azonban visszarogyott a kanapéra, hogy újból eláztassa könnyeivel a padlót, nagyot sóhajtva megforgattam a szemem. Miért kellett nekem ajtót nyitnom? Mindig megjárom, valahányszor egy árnyvadász beteszi ide a lábát... Miért kell seggfejként is ilyen jószívűnek lennem? Hogy jutna a Pokolra az összes őzikeszemű nephilim, aki a kanapémat választja a világa összeomlásához!
Besüppedt alattam a kanapé, ahogy lehuppantam Ash mellé. Egy darabig magam elé bámultam, majd tétován, rá-rásandítva a lányra átkaroltam a hátát. Gyengéden húztam magamhoz közel, mintha attól félnék, a zokogásból hirtelen megint dühöngésbe vált, és a szeráfpengéjével lenyisszantja a fejemet a helyéről. Megfontolt, óvatos mozdulattal vontam őt a vállamra, miközben nyugtatóan simogattam a hátát, haját, ha engedte.
- Nyilván azt hiszed, önzőség ez az egész. Átverni azokat, akik törődnek veled, új életet kezdeni úgy, hogy elmenekülsz a régi elől... De nem az. A saját vágyaink beteljesítése megkívánja, hogy néha önzőek legyünk. Nem élhetsz tovább mások kedvéért, Ashley. Magadért és a jövődért kell élned. Amihez talán több kedved lesz, ha felajánlok egy extra szolgáltatást a csomagom mellé...
Ha el akart húzódni, engedtem, ha viszont hagyta, hogy pátyolgassam, akkor tovább paskolgattam a hátát. A nők általában olyanok számomra, mint a csinos csomagolás, amit élmény kibontani. Nos, a szöszi esetében egyáltalán nem vágytam tudni, mi lapul a borítás alatt... Szívem szerint leitattam volna, hogy abbahagyja végre a sírást és elaludjon, én meg kitalálhassam, mégis mit kezdjek a lelkivilágával. Nem is rossz ötlet - egyetlen csettintésre megjelent a kezemben egy csomag zsepi, a másikban meg egy pohár boros kóla. Előbb a pzs-vel kínáltam meg a lányt, csak aztán dugtam az orra alá az édes illatú, pezsgő italt.
- Húzd meg, drágám, jól fog esni. Szóval, visszaadná esetleg az életkedvedet, ha levadásznánk együtt a démont, aki bántott? Hajlandó lennél megfontolni a gyógyulást, ha azzal elérhetnéd, hogy a te kezed között égjen hamuvá a nyomorult?
Ez volt az utolsó ötletem. Ha ez sem tetszik neki, akkor kénytelen leszek eldönteni, hogy az ő kérését teljesítem-e, vagy a szüleinek tegyek eleget. Hajlottam afelé, hogy rájuk csukjam az ajtót és elfeledkezzem a ma estéről... de szerettem volna még egy utolsó utáni esélyt nyújtani Ashnek az életre, a gyógyulásra, és persze saját, önző kis terveim valóra váltására. Magam sem tudom, miért, de azt akartam, hogy igent mondjon, és nem csak azért, mert ennyire vágytam volna a lelkére... Na jó, de, talán, mégis. De lelket bármikor szerezhetek, ő viszont csak tőlem kaphatja meg a vágyott feloldozást.
- Gyerünk, Ashley! Szedd össze magad és csapj oda a világnak! Tőlem pityereghetsz itt egész este és vágyódhatsz a halál után, de te magad mondtad: beleláttam a fejedbe, és jól tudom, hogy nem erre vágysz. Ennél sokkal többet akarsz... és én segítek neked megszerezni. El kell fogadnod az ajánlatomat. - szuggeráltam a vonásait, a szemét fürkészve. Ha nem nézett rám, akkor gyengéden megemeltem az állát, magam felé fordítva a fejét. Komolyan, elszántan bámultam rá, hogy érezze, ez a teljes igazság.
Gonosz kis játékot űztünk. Csak mondj végre igent!








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Szomb. Ápr. 22, 2017 8:57 pm ➹ Vendég


 
Mikah & Ash


There is a difference between giving up and knowing when you have had enough. And I’m just tired of everything. So don’t try to help me. Because you can’t save someone who doesn’t want to be saved.

A
sírás rázta vállaimat, éreztem, ahogy egy gombóc keletkezett a torkomban, de mindettől függetlenül nem szakítottam el a pillantásomat a boszorkánymesterről, hanem határozottan – már amennyire tőlem telt – néztem rá, tekintetemmel szinte követeltem a választ. De ő először nem mondott semmit, nem vágta rá kapásból azt a szót, amit mindennél jobban hallani akartam, és ez kezdett megtörni.
Ez a szenvedés... hát soha nem lesz vége?! Hát senki nem jött még rá, hogy valójában nem meghalni akarok, csak megszabadulni mindettől a fájdalomtól?! Mert igen, élni akartam, mindennél jobban, de a yin fen, ez a méreg nem adott számomra kiutat, én pedig csak még jobban összetörtem volna, ha azzal álltatom magam, hogy van számomra menekvés, miközben a napnál is világosabb volt, hogy nincs. Nem akartam hiú ábrándokat kergetni, helyette próbáltam elfogadni azt, hogy egy nagyon is közeli napon utolér a végzet, de hiába mondogattam magamnak ezt, az igazi érzéseim mit sem változtak. És most itt volt ez a boszorkánymester, és már én sem tudtam, hogy mit gondoljak, hogy miben higgyek...
Amikor Mikah kezét a vállaimra helyezte, és visszaültetett a kanapéra, hagytam, hogy így tegyen, sőt, még akkor sem löktem el magamtól, amikor az arcomról lefolyó könnyeket törölte le. Egy lényem hányni akart mindettől, mert ha csak az arcára néztem, lerítt róla, hogy nem kedvességből tette mindezt, én pedig nem voltam kíváncsi a képmutató tetteire, vagy a szavaira, amik mögött semmi érzelem nem lapult, semmi igazi együttérzés – amik olyan üresek voltak, mint az én szívem.
Aztán amikor hirtelen közölte velem, hogy megöl, ha azt akarom, még a sírást is abbahagytam és döbbentem pillantottam a férfira. Kinyitottam a számat, hogy feleljek neki erre valamit, de egyszerűen egy szó sem jött ki a torkomon. Döbbent voltam, felháborodott és... ijedt. Hogy miért? Mert tudtam, hogy ha erre rábólintanék, akkor Mikah egy másodpercnyi habozás nélkül eltörné a nyakamat, vagy kitépné a szívemet – vagy ki tudja, a boszorkánymesterek hogyan szeretnek árnyvadászokat ölni.
Persze mielőtt tényleg válaszolni tudtam volna neki valamit, ő felállt, és italozgatás közben egy másik lehetőséget bontakoztatott ki előttem. Olyan volt, mintha egy mézes madzagot húzott volna el előttem – mindent meg tudott volna adni nekem, mindent, amire eddigi életem során vágytam, de tudtam, hogy ez nem lenne ingyen, de mégis, egy részem, az önző felem hajlandó lett volna akár a lelkem egy darabját is odaadni a férfinak csak azért, hogy egy olyan életet élhessek, amit soha nem nekem szántak.
Szívem hevesebben vert a mellkasomban, és már majdnem ki is csúszott a számon az a bizonyos igen – mert bizony, el akartam fogadni az ajánlatát -, de aztán eszembe jutott valami, ami meggátolt abban, hogy belesétáljak Mikah csapdájába. Ez pedig nem volt más, mint amire nem sokkal ezelőtt ő maga világított rá – hogy a nagyobb démonok mindig learatják a munkájuk gyümölcsét; hogy vissza fog jönni értem, és elveszi az életemet, mikor már kellőképpen kiszórakozta magán a gyötrelmeimen.
Azonban ha én elfogadtam volna a mondén életet, nemhogy anyáékat ölte volna meg helyettem, de ugyanúgy utánam is jöhetett volna bármikor, engem pedig nem védtek volna meg a rúnáim, nem lett volna meg az erőm ahhoz, hogy az esetleges családomat megóvjam, és csak még nagyobb bajba kevertem volna mindenkit. Ezt pedig nem akartam... Nem akartam több szenvedést sem magamnak, sem a szeretteimnek. Ezért hát számomra mindenhogyan elképzelhetetlen volt mindaz, amit felajánlott nekem Mikah, s ahogy ez tudatosult bennem, csak még jobban zokogni kezdtem.
Egy olyan ördögi körforgásba keveredtem, amiből csak akkor tudtam volna kikeveredni, ha végre sikerült volna erőt vennem magamon, és ténylegesen a lábamra állni. Mert jelenleg nem csináltam semmi mást, csak menekültem és menekültem, mert egyszerűbb volt áldozatnak lenni, gyengének lenni, mint szembe nézni a valósággal, elfogadni és túllépni azon. De hiába kellett volna ezt tennem, én még nem voltam erre képes. Úgy éreztem, hogy egyszerűen nincs okom élni – árnyvadászként folytathattam volna a korábbi sivár életemet, tele teljesíthetetlen elvárásokkal, de mondénként pedig folyamatos veszélyben lettem volna, de nemcsak én, hanem a szintén ember szeretteim is, hisz az angyal vérem ugyanúgy megmaradt volna, a démonok pedig mit sem szerettek annál jobban...
- Az az opció, miért nem létezik, hogy csak azt mondod, nem tudsz rajtam segíteni, és annyiban hagyjuk ezt az egészet?! Ennyire szívtelen lennél? – tekintettem fel Mikahra továbbra is könnyes szemekkel, meg-megakadó beszéddel, de nem maradtam csendben, nem hunyászkodtam meg előtte. Mert már tudtam, hogy mit akarok, hogy mit kell tennem – egyetlen egy befejezetlen ügyem volt, és ez csak rám, és arra a démonra tartozott. – Hisz megmutattam az előbb neked az összes féltett titkomat, az összes elnyomott érzelmemet! És te is tudod, hogy ilyen egyszerűen nem lehet kilépni az árnyvadászok életéből, főleg nem egy olyan személynek, akit már ennyire bemocskolt egy másik démon! Te is ugyanezt akarod tenni! Olyan dolgot kínálsz nekem, mint a tiltott gyümölcs, melyből Ádám és Éva evett, s aminek hatására megtörtént a bűnbe esés. A rosszra akarsz csábítani, miközben úgy tünteted fel, mintha ennél kedvesebbet senki nem tudna tenni értem, mintha te lennél a jó fiú...
Nagyjából heves magyarázatom közepén felpattantam a kanapéról, és idegesen járkáltam fel-alá, miközben mindenfélét Mikah fejéhez vágtam, de aztán ahogy elmúlt a hirtelen támadt dühöm, ismét nem éreztem semmi mást, csak kétségbeesést és ürességet.
Tehetetlenül, tanácstalanul ültem végül vissza a korábbi helyemre, s újból rám tört a zokogás. Már nem is foglalkoztam azzal, hogy erősnek mutassam magam Mikah előtt, mint ahogy az sem érdekelt, mennyire tartott szánalmasnak, gyengének és a többi – mert igen, pontosan ez voltam én, és nem volt meg az erőm, az akaratom ahhoz, hogy megváltoztassam mindezt.

Nem kapsz el!  ▪▫ 898 ▪▫ ©







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Pént. Ápr. 14, 2017 9:32 pm ➹ Vendég


Ash & Mik
don't be fooled love, I'm the devil in disguise

Annyira szánalmas látványt nyújtott a megtört, emberi érzelmeivel, a halva született szándékkal, hogy erősnek mutatkozzon és a gyáva halálvágyával, hogy a szánalmon túl tényleg kezdtem megsajnálni. Volt benne valami, ami tetszett, és talán pontosan ez volt az: hogy annyira esendő, annyira gyenge, annyira emberi. Valakinek, aki félig démon, és egész életében úgy nevelték, hogy ezt az oldalát erősítse, egy ízig-vérig emberi teremtmény, legyen félig angyal vagy sem, igazi csoda. Csodaként tekintettem Ashley Heartstringre, és bántotta a szemem, úgy vakított a jósága.
Hasonló érdeklődéssel figyeltem a reakcióját, mint korábban. Megfigyeltem őt, ahogy patkányt tanulmányoz az ember - gyönyörű, szőke patkányt, bánatos szemű kiadásban -, és az arcára kiülő depresszió hirtelen megkongatta bennem a harangot. Az ötlet pontosan olyan könnyedséggel pattant ki a fejemből, ahogy a harmatcsepp gurul végig a hajlongó fűszálon. A probléma csak az volt, hogy ezzel nem a testét mentem meg, hanem a lelkét - a lelkéhez pedig semmi közöm.
Nos, valahogy rá kell bírnom pedig a közös munkára, és ezt csak úgy lehet, ha jómagam is áldozatokat hozok. Eleget éltem már, talán nem fog ki rajtam egy depressziós nephilim fruska.
- Nem szeretem azt a szót, hogy "soha". Olyan, mint a "bármit" és a "mindent". Hosszú a listám ezekről a szavakról, majd megtanulod, édesem - rákacsintottam, és gyengéden visszaültettem a kanapéra. Nem szerettem volna, ha csak úgy összeesik a szőnyegemen, hiszen alaposan leterheltem az elméjét, erre meg még sírni is nekiállt. Ha engedett az akaratomnak és helyet foglalt a kanapén, akkor letérdeltem elé. Tenyerem gyengéden simult az arcára, hüvelykujjammal letöröltem egy könnypatakot. Amennyiben nem lökte el a kezem, elgondolkodva cirógattam tovább az arcát, még azután is, hogy feltette a végső, mindent eldöntő kérdését.
- A válaszom az, hogy megöllek, ha akarod.
Olyan negédes mosolyt villantottam rá, mintha épp az ellenkezőjét közöltem volna vele. Ha eddig még nem tolta el a kezem, most elhúzódtam tőle és felkeltem a szőnyegről. Az italomért indultam, hogy töltsek még magamnak.
- A válaszom az, hogy a szüleid borsos árat fizetnek majd nekem a kezelésedért. Ahogyan te magad is. Pokoli lesz, persze a maga módján mindketten élvezni fogjuk. Aztán bejelentem a szüleidnek, hogy sajnálatos módon nem sikerült kigyógyítanom a kórból, az erősebb volt nálad és legyőzött téged. Ashley Heartstring tragikus sorsa beteljesedik, árnyvadászhoz méltó temetést kapsz, és a családod, a társaid örökké gyászolni fognak, blablabla. A nő viszont, akit meggyógyít a természetesen sikeres kezelésem, szabadságot és új életet kap a bájos Londonban. Egészséges, fájdalommentes éveket, melyeket névtelenül, mondén porhüvelyedben tölthetsz el oly' giccses és romantikus módon, ahogyan csak szeretnéd.
Teletöltöttem a poharamat az édes nedűvel, nagyot kortyolva belőle megnedvesítettem a torkom. Az ötletem annyira ördögi és annyira zseniális volt, hogy kellett pár pillanat önmagam ajnározására - teljesen oda meg vissza voltam a saját cselszövésemtől. Míg nyelvemen az italt ízlelgettem, hagytak egy kis időt, hogy a szöszi felfogja a szavaim értelmét, csak aztán fordultam vissza felé.
- Mit szólsz, édes? Meggyógyítom a tested, megfosztva a nevedtől és a rúnáidtól, melyek jobban megbéklyóznak, mint a téged pusztító méreg, úgy, hogy végzek a Heartstring család egyetlen üdvöskéjével. Lemegy a teher a szüleid válláról, lemegy a teher a te válladról, én pedig remekül fogok szórakozni a világ egyensúlyának helyreállítása közben - széttártam a karjaimat, s mint a vihar előtti csend, olyan szünet ereszkedett a szobára. Túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, az élet már csak ilyen. - A lelked egy darabjáért cserébe.
Újabb szünetet tartottam, hadd dolgozza fel a hallottakat. Nem lehet egyszerű a számára meghozni ezt a döntést - a jó kislány, aki megszokta, hogy a szülei óhaja szerint éljen s haljon, akibe beletáplálták a nephilimekre jellemző büszkeséget és ragaszkodást, eldobna-e mindent önző kis vágyaiért? Hátat fordítana-e a családjának és elárulná-e őket, ha London legaljasabb boszorkánymestere lehetőséget nyújt számára? Én megtenném, és szerettem volna, ha Ash is megteszi.
- Nos, ez a válaszom. Ha ez nem tetszik, akkor pedig: igen, meggyógyítalak, és élheted tovább a sivár kis életedet, mint az ex-drogfüggő nephilim, aki tönkre tette a családja hírnevét.
A jégkockák halkan kocogva táncoltak a poharamban, ahogy az italt kevergettem. Megálltam a lány előtt, pár óvatos lépésre tőle, és kíváncsian vártam, mit szól az ajánlatomhoz. Olyannyira zavaros, olyannyira sötét, olyannyira kegyetlenül ördögi, olyannyira én... s nemsokára olyannyira jellemző lesz majd rá is.








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Szomb. Ápr. 01, 2017 9:49 pm ➹ Vendég


 
Mikah & Ash


There is a difference between giving up and knowing when you have had enough. And I’m just tired of everything. So don’t try to help me. Because you can’t save someone who doesn’t want to be saved.

Ő
szintén szólva, nem számítottam arra, hogy Mikah tud még új információval szolgálni a számomra, de amikor levonta a saját következtetéseit, és közölte, hogy a nagyobb démonok mindig visszatérnek, hogy learassák munkájuk gyümölcsét, még a levegő is a tüdőmben rekedt. Kitágult szemekkel, döbbenten pillantottam fel a boszorkánymesterre, de ahogy észbe kaptam, rögtön újból le is sütöttem a szemeimet. Nem akartam, hogy bárki is lássa, mennyire mélyen érintett ez a dolog, de biztos voltam abban, hogy Mikah észrevette a szemem másfajta csillogását.
Ugyanis tényleg felzaklatott ez a hír. Igaz, hogy nem voltam oda a szüleimért, hogy jobban utálni se tudtam volna őket azért, amiért ilyen sok szenvedésen keresztül kellett mennem; amiért képtelenek voltak elfogadni, hogy nem akarok segítséget kapni, de ugyanakkor szerettem is őket. Hisz mégis csak a szüleim voltak! Mellettem voltak egész életem során, és segítettek mindig, még ha nem is feltétlen az irántam való szeretetük vezérelte őket. Nem akartam őket veszélybe sodorni, nem akartam, hogy még többet szenvedjenek azért, mert ilyen erőtlen és elátkozott lányuk volt – de ha az a démon nem talál meg engem, akkor anyut és aput fogja megölni, efelől kétségeim se voltak. Mégis mit kellene tennem?
Azóta a nap óta, hogy az a nagyobb démon elrabolt és megkínzott, a vágyam a halál után töretlen volt, egészen a mostani pillanatig. Elbizonytalanodtam abban, hogy az lenne-e a legjobb, ha csak hagynám, hogy sodródjak az árral. Hisz ha nem küzdök a yin fen, a sorsom ellen, akkor anyáék is meghalhatnak, azt pedig semmiképp sem akartam, így ha netán mégis fel tudnék épülni, talán harcba szállhatnék azzal a démonnál, és megmutathatnám neki, hogy árnyvadász vagyok...
Nem.
Botorság lett volna tőlem azt hinni, hogy képes lennék visszaküldeni a pokolba azt a démont – ehhez én túlságosan gyenge voltam, és ez egy olyan dolog volt, amin tényleg nem lehetett változtatni. Jobb, ha csak meghalok, és akkor legalább anyáéknak eggyel kevesebb púp lesz a hátukon. Ők pedig nagyon erős árnyvadászok voltak, tudtak magukra vigyázni. Én voltam az, aki mindig visszafogta őket.
Mikor anyáék elhagyták a szobát, Mikah is odalépett hozzám, és az engedélyem után kezét a homlokomra helyezte, én pedig megnyitottam a bensőmet előtte. Nem mondom, hogy fájdalommentes volt, sőt, kifejezetten kellemetlen volt, hogy éreztem, még valaki van a fejemben, aki azok a bizonyos emlékek után kutatott, de legyűrtem a késztetést, hogy ellökjem magamtól a férfi kezét. A következő pillanatban pedig azon kaptam magam, hogy ismét New York utcáit járom, zuhog az eső, és hirtelen megtöri az éj csendjét egy gyermek sírása...
A szívem összeszorult, megtelt fájdalommal és kínokkal, de tartottam magam, vasakarattal kényszerítettem magam, hogy kibírjam másodszor is mindazt, amiken akkor át kellett esnem. Ökölbe szorítottam az ujjaimat, körmeim pedig olyannyira a tenyerembe vájtak, hogy vér serkent ki – de nem törtem meg, végigcsináltam az egészet.
Amikor Mikah ellépett tőlem, megszűnt minden nyomás, ami rám nehezedett, és újra tudtam levegőt venni, ugyanakkor furcsa ürességet is éreztem a mellkasomban, mintha csak akkor lehetnék teljes, ha bensőmet szenvedés ostorozza.
Leszegtem a tekintetem, nem akart felnézni a férfira, nem akartam, hogy lássa, könnyek gyűltek a szemembe, amiket alig bírtam visszatartani attól, hogy legördüljenek az arcomon. Nem szerettem volna gyengének tűnni előtte, de olyan érzelmek dúltak lelkemben ismét, amiket egyszerűen képtelen voltam becsukni egy ajtó mögé és figyelmen kívül hagyni. Fájdalom, kétségbeesés, reménytelenség, tehetetlenség...
- Soha nem mondtam el nekik – rántottam egyet a vállamon nem törődőmül. – De biztosan tudják, mert nem titkoltam előttük, hogy mennyire szenvedek. Ők pedig tettek arról, hogy a rendszeres yin fen adagomat megkapjam, úgyhogy biztosan tudják – magyaráztam a boszorkánymesternek, miközben sikerült annyira összeszednem magam, hogy már képes legyek a szemeibe nézni. Igaz, csak bánatos, megtört mosolyra futotta, de minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy erősnek látsszak. Persze, nem sok sikerrel.
Kelletlenül bólintottam egy aprót a következő megnyilvánulására, elvégre, mi mást lehetett volna reagálni arra, ha közlik az emberrel, pár hónap múlva meghal? Első kézből tudtam, hogy így van, elvégre az én testemről volt szó, én éreztem, ahogy egyre jobban elhagy az erő az idő múlásával, nem volt szükségem arra, hogy ezt az orrom alá is dörgöljék. Egyáltalán, mit akart elérni mindezzel a boszorkánymester? Miért nem közölte csak egyszerűen, hogy nem tud segíteni, és menjek el?
Elképzelni sem tudtam, hogy miről akart még velem beszélni Mikah, de azért engedelmesen leültem a kanapéra, és kérdőn pillantottam rá. Aztán amikor következőleg megszólalt, és közölte, hogy létezik gyógymód a betegségemre, hogy meg tudná hosszabbítani az életemet, teljesen ledöbbentem. Hirtelen minden fájdalmam és elkeseredésem eltűnt, a szívem pedig öntudatlanul kezdett el hevesebben verni. Izgatott voltam, ami miatt rögtön el is szégyelltem magam.
Azt hangoztattam eddig végig, hogy nem akarok megmenekülni, most pedig, hogy felcsillant előttem a remény, mégis vágyni kezdtem rá. De hazugság volt, hogy csak most támadt fel bennem az élni akarás. Valójában már a kezdetektől fogva bennem volt, a szívem leges legmélyén mindig is arra vártam, hogy valaki megmentsen, hogy kiragadjon ebből a szenvedéssel teli pokolból, ahová azon az éjjelen kerültem. Élni akartam, tényleg élni akartam, de nem így. Nem akartam árnyvadász lenni, soha nem akartam harcolni, csak egy egyszerű, gondtalan életet szerettem volna. De nekem nem ez rendeltetett el, ezt kellene tényleg elfogadnom. Felesleges volt egy olyan élet után áhítoznom, amit soha nem kaphatok meg – mert a vér nem válik vízzé.
Az élni akarás helyét ismét átvette az elkeseredés és bánat, de ettől függetlenül engedelmesen felálltam, és megfogtam a boszorkánymester kezét, hogy megnézzem azt, amit mutatni akart nekem. Lehunytam szemeimet, és hagytam, hogy lejátszódjanak előttem azok a jelenetek, amiket Mikah láttatni akart velem.
Az első szerelem, házasság, gyermek – mindig is ezekre vágytam, semmi másra. Csak egy egyszerű mondén életet akartam. Valaki más életét... Nem csoda, hogy soha nem kaphatom meg mindezt.
Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy a képek eltűntével elléptem a férfitól. Valószínűleg csak segíteni akart nekem, meghozni a kedvem az élethez, de igazából csak még jobban elvette tőle. Hisz ezek olyan dolgok voltak, amikben nekem soha nem lehetett részem – lehetetlen, elérhetetlen dolgok után áhítozni pedig felesleges volt, ezt az egyet nagyon jól megtanultam az évek során.
- Mindig is csak ezekre vágytam – húztam bánatos mosolyra számat, miközben feltekintettem a boszorkánymesterre. – Egy egyszerű mondén életre, ahol nem kell a démonokkal foglalkoznom, ahol nem kell harcolnom, és tényleg az lehetek, aki vagyok. De mindez számomra olyan, mint egy tündérmese, mellyel csak álltatni tudom magam. Hisz soha nem lehetnek az enyémek, nem igaz? – kérdeztem tőle, miközben éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de a mosoly továbbra is ott volt az arcomon. Igyekeztem könnyednek mutatni magam, mint akit nem visel meg mindennek a gondolata, de nem ment. Csak legyen már vége ennek!Hisz én egy árnyvadász vagyok, ráadásul a Heartstring család tagja. Már így is elég szégyen vagyok a nevünkre nézve, hát még mekkora szégyen lennék, ha ténylegesen kilépnék ebből az életből? Anyáék egyébként sem engednék, előbb ölnének meg a saját két kezükkel, minthogy ez bekövetkezzen – magyaráztam tovább Mikahnak, de most már nem törtem magam azért, hogy visszatartsam könnyeim, hagytam, hogy azok szabad utat nyerjenek, és végigfolyhassanak az arcomon, majd a nyakamon keresztül eltűnjenek a ruhámban. De hiába a sírás, hiába az elkeseredés, nem maradtam csendben, mert nem akartam, hogy a férfi bármit is reagáljon mindarra, amit az előbb mondtam. Nem kértem a sajnálkozásából, se a részvétéből – már ha bármelyikkel is rendelkezett.
- Szóval, akkor mi a válasza? – tettem fel az utolsó, legfontosabb kérdésemet.

Ez nagyon szenvedős x'D  ▪▫ 1196 ▪▫ ©







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Vas. Márc. 19, 2017 6:04 pm ➹ Vendég


Ash & Mik
don't be fooled love, I'm the devil in disguise

Mulattatott az anyuka heves dühkitörése. Tetszett, milyen elszántan védi a családja becsületét, pedig akár tetszett neki, akár nem, pontosan az volt a helyzet, amit felvázolt. Bármit megtehettem, és ezt ki is használtam. Nem erkölcsi tanácsért fordultak hozzám, én pedig sosem állítottam egyetlen szóval sem, hogy kedvük szerint igénybe vehető szeretetszolgálat lennék. Ha a segítségemet akarják, el kell fogadniuk a feljebbvalóságomat - sőt, egyenesen be kell hódolniuk nekem. Semmi szórakoztató nincs egy egyszerű cserekereskedelemben, ahol nem rombolhatok porrá néhány fényesen ragyogó önbecsülést.
Nem szóltam semmit, betudtam anyuka érzelmi kitörését a személyiségem velejárójának, de azt nem kérhették, hogy ne figyeljem kaján mosollyal a szülők párharcát. Kíváncsian a lányukra pillantottam, ő vajon mit szól az egészhez, de nem úgy tűnt, mintha újdonság lenne számára a dolog. Tekintetem végül az apán pihent meg, aki átvette a szót, és végre érdeklődés csillant a szememben a yin fen hallatán.
- Ez aztán roppant érdekes... - feleltem hosszabbra nyúlt szünet után, figyelmen kívül hagyva az árnyvadászokra tett magyarázkodását. Már nem is érdekelt annyira, sokkal inkább lefoglalt az az információ, amit megtudtam. - Persze a maga tragikus módján - tettem hozzá sajnálkozón, mielőtt megint vérig sérteném valamelyik családtagot. Érdeklődve fürkésztem a szöszit, már egészen más szemmel tekintettem rá: prédát láttam, egy izgalmas természeti jelenséget, lehetséges kísérleti alanyt. Egy fiatal árnyvadászt, akit egy gonosz démon egy olyan méreg függőjévé tett, mely szép lassan elpusztítja. Nem példátlan az eset, de borzasztó ritka, olyannyira, hogy egy pillanatra elfogott a nosztalgia, és újból az 1800-as években találtam magam.
- A démonok, főleg a nagyobb démonok, szeretnek szórakozni a zsákmányukkal. Számukra nagyobb élvezetet jelent, ha valakit lassú, kínzó halálra ítélnek ahelyett, hogy csak úgy kivégeznék. Az ilyen démonok figyelemmel kísérik az áldozatuk szenvedését, ebben lelik a legnagyobb örömüket - összegeztem a gondolataimat. Előre dőltem, megtámaszkodva könyökömmel a térdeimen. - A lányuk nincs biztonságban New Yorkban. A démon vissza fog térni a halála előtt, hogy learassa a munkája gyümölcsét és testközelből is megízlelhesse, amit tett.
Tekintetem a lányra emeltem, és egyetlen pillanatra elméláztam azon, hogy én is szívesen megízlelném itt-ott. De hát az ereimben csörgedező démoni vér lévén semmi okom nem volt a szégyenkezésre; hiszen sokkal inkább kívánta őt az emberi felem, mint az alvilági.
Amint a szülők végre magunkra hagytak minket - bár meglepődtem azon, milyen könnyen beleegyeztek -, megkerültem a kanapét és a lány elé léptem. Ahhoz képest, hogy eddig jóformán egyetlen árva szót sem szólt, a hangja büszkén és határozottan csengett. Nem vert át vele, azt azonban kár lett volna tagadnom, hogy lenyűgözött. Azt vártam tőle, hogy tiltakozni fog, de hiszti nélkül belement abba, hogy feltárja előttem az elméjét. Valószínűleg nem sejtette, hogy nem lesz kellemes folyamat, még ha fizikai fájdalmat nem is okozok vele, vagy egyszerűen csak nem érdekelte. Ő is hajlandó lett volna megtenni bármit, hogy meggyógyuljon? Mindjárt kiderül.
Bal kezem a tarkójára helyeztem, a jobbal a halántéka felett érintettem meg. Lehunytam a szemem, és az örvény egyetlen pillanat alatt magába szippantott. A lány üzenete erős volt és tiszta, gondolatai szinte üvöltöttek a fejemben, nehéz volt félretolnom őket, hogy a saját kedvem szerint utazhassak. Türelmetlenül válogattam az emlékei közt, mire végre megleltem, amit akartam. Visszavittem őt arra a viharos, hűvös éjszakára, ami megváltoztatta az életét. A kisgyerekre, a démon ujjainak szorítására a torkán, az azt következő napok kínjára, véget nem érő fájdalmára, ahogy a drog belülről marja a testét, addig, mígnem már létszükségletévé válik. Újra és újra átpörgettem vele az eseményeket. Éreztem, ahogy a yin fen úrrá lesz a szervezetemen, azt a sürgető kényszert, mely újra és újra megfeszített, a halál kesernyés leheletét.
Kipattant a szemem és elemeltem a kezem a fejéről. Megfontoltan, de kissé sietősen húzódtam el tőle, de még hosszú percekig éreztem a bensőmet pusztító méreg utóhatását. Nem is tudtam, mit mondjak így hirtelen, csak bámultam az előttem álló lányt, aki előtt ott állt az élet, és most már csak egyetlen dologra vágyott: meghalni. Szántam és sajnáltam őt. Tudtam, ha őszintén vágyna a gyógyulásra, imádnám megtagadni tőle, imádnám kínokba taszítani és darabokra törni. De így, hogy minden idegszálával a halált kívánta, hirtelen kedvem támadt megmenteni őt.
- Roppant érdekes... - tudtam, hogy ismétlem magam, de képtelen voltam bármi mást mondani. Ha nem húzódott el tőlem, gyengéden megsimítottam az arcát, a füle mögé simítva egy szőke fürtöt. - A szüleid tudják, hogy hiába törik magukat?
Elképzeltem, ahogy Ashley eléjük áll és közli: adják fel a reményt, nem akar meggyógyulni. Micsoda szégyenfolt egy dicső árnyvadász család nevén! Kétségbeesésemben még én is Londonig mennék, csakhogy ez az egész egyáltalán nem Ashley-ről szól, ő csak járulékos része a kalamajkának. Nem az számít, meggyógyul-e és teljes életet élhet-e újból, hanem az, mivel sikerülhetne visszaállítani a család fényét. Alattomos, gyarló szülők - hirtelen egészen megkedveltem őket.
- Hónapjaid vannak már csak hátra az áhított halálig. Találkoztam már hozzád hasonlóval, és közülük senki sem élte túl. Természetes úton nem. Ha férfi lennél és a Néma Testvérek maguk közé fogadnának... esetleg élhetnél úgy, hogy egy leszel az éjszaka gyermekei közül... De egyik sem igazán opció, nem igaz? - visszahuppantam a fotelba és intettem neki, hogy tegyen ő is így. Kettesben vagyunk, nincsenek itt a szülei, akik előtt meg kell felelnie. - Nos, azt hiszem, végeztünk.
Sablonos szöveg ugyan, de nem tehetek semmit, ha ő nem akarja. Nem lenne értelme. Még ha a szülei bele is egyeznek, semmi kedvem a nyakamba venni egy szuicid hajlamú árnyvadászt, akinek a meggyógyítására amúgy is csekély az esély. Habár éppenséggel lenne pár ötletem... Ellenben az sem az én reszortom, hogy megpróbáljak életkedvet verni belé. Eleget szenvedett, és ha aláveti magát az én bizonytalan kezelésemnek, az eddig átélt fájdalom semmi lesz ahhoz képest, amibe önként menne bele.
Mégsem bírtam megállni, hogy megszólaljak.
- Kedvesem, amire a szüleid vágynak, létezik gyógymód. Elsősorban egy jó pszichiáter, aztán pedig a sötét mágia legmélyebb bugyrai. Nincs kiforrott, tökéletes recept, de van néhány ötletem, amivel enyhíthetném a szenvedéseidet. Talán meg tudnálak gyógyítani, hogy erőd teljében éld le azt a néhány évet, ami még megadatott neked - hagytam, hogy szavaim maguktól nyerjenek értelmet benne. Hiába szabadítom meg a függőségétől, hiába hozom helyre a szervezetét, amennyire csak lehet, az okozott kár már túl nagy. Egy év, két év, öt év, tíz év? Megér neki egy bizonytalan kezelés ennyit? Valószínűleg nem.
És itt jöttem a képbe én, meg a mérhetetlen szemétségem. A fotel szélére csusszantam és kinyújtottam felé mindkét kezemet.
- Hadd mutassak neked valamit, kedves! Ha szeretnél még egy utolsó esélyt adni az életnek, mielőtt a szüleid arcába hazudom, hogy menthetetlen vagy, akkor fogd meg a kezem.
Nem hittem, hogy bízna bennem, abban viszont igen, hogy a kíváncsisága elég erős. Türelmesen vártam, hogy dönt, pedig valójában nem hagytam számára más lehetőséget. Ha azt választotta, hogy nem kér belőlem, akkor egész egyszerűen megragadtam a kezét, de ha hajlandó volt az enyémbe kulcsolni az övét, akkor behunytam a szemem és máris nekiláttam. Minden varázserőmre szükségem volt. Kék lángok pattogtak az ujjaim körül, tüze nem égetett egyikünket sem. Ash érezhette, ahogy kiáramlik a testéből a fájdalom, valami kellemes bódultság száll a helyére. Az örökös kínzó, égető érzés lassan semmivé foszlik benne, eltörölve a yin fen létezésének nyomát. Mintha csak egy teljesen átlagos árnyvadász lenne, aki egy teljesen átlagos boszorkánymester kezébe kapaszkodik. Néhány pillanatig az lehetett, aki csak akart, én pedig elárasztottam az elméjét mindenféle mesterkélt, hamis képpel az első szerelemről, a boldogító igenről, a karján nyugvó gyermekéről. Felkínáltam neki a tökéletes, boldog élet lehetőségét, vagy talán illúzióját.
A csoda azonban nem tarthatott örökké, percek múltán éreztem, hogy a varázslat túl sok erőmet emészti fel. Kénytelen voltam elereszteni a kezét, visszalökve őt a kegyetlen valóságba. Kimerülten hátradőltem a fotelben és igyekeztem rendezni kapkodó légvételemet. Zsongott az egész fejem, apró, színes pöttyök jelentek meg a látóterem sarkában. Szükségem volt pár percre, hogy összeszedjem magam.








Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Szomb. Márc. 18, 2017 11:58 am ➹ Vendég


 
Mikah & Ash


There is a difference between giving up and knowing when you have had enough. And I’m just tired of everything. So don’t try to help me. Because you can’t save someone who doesn’t want to be saved.

N
e merészeljen gúnyolódni velünk! – csattant fel anyám, még a kanapéról is felpattant közben, s így szegezte villámló tekintetét az előttünk békésen üldögélő boszorkánymesterre. – Azt hiszi, hogy csak azért, mert London fő boszorkánymestere, még bármit megengedhet magának?! – oktatta ki anyám a férfit, s érezni lehetett a hangjából, hogy mérgében képes lett volna inkább faképnél hagyni Mikah Rutherfordot, és az egész tervet, amit apával kieszeltek.
Őszintén szólva, én örültem volna ennek, hisz ezután talán végre ők is belátták volna, hogy felesleges egy olyan gyógyír után kutatni, ami nem is létezett. Nem kívántam semmi mást, csakhogy hagyjanak békében, hadd élhessem le a hátralévő életemet, aztán pedig hadd mehessek el annak reményében, hogy a következő életem szerencsésebb lesz. De a szüleim között mindig is apa volt a nyugodtabb, megfontoltabb természetű, így természetesen ő most is közbelépett.
Nyugtatóan anya vállára a helyezte a kezét, majd egy figyelmeztető pillantással belé fojtott minden kitörni kívánkozó sérelmet. Pár másodpercig farkas szemet néztek egymással, de végül anya megadta magát, és visszaült a kanapéra. Természetesen bocsánatot nem kértek.
- A lányunk yin fen függő lett. Egy nagyobb démon elrabolta, és olyannyira megmérgezte, hogy ha abbahagyná a yin fen szedését, rögtön meghalna – mondta apám nyugodt, némileg megtört hangon, de azt már nem árulta el, hogy a drog szedésének is ugyanúgy a halálom lenne a következménye – hagyta, hogy erre a boszorkánymester magától jöjjön rá, mint ahogy arra is, hogy pontosan mit is kértek, kérünk tőle. – Fenntartásait természetesen megértjük, de ha csupán tesztelni kívánnánk Önt, gondolná, hogy a Klávé New Yorkból küldene árnyvadászokat erre a célra? Valószínűbbnek tartom, hogy helyieket bíznának meg ezzel a feladattal, ha nem rögtön Idrisből küldenének valakit – magyarázta tovább apa komoly hangon, egy pillanatra se fordítva el a tekintetét Mikah Ruherfordtól, hogy ezzel is mutassa neki, nem becsapni vagy csőbe húzni kívánjuk őt. – Visszatérve az előző kérdésére, nem, nincsen parabataia, de ha lenne is, az nem befolyásolná különösebben ezt a gondunkat, hacsak nem a lehetséges kezelés miatt kérdezte – fejezte be a mondandóját apa, majd ismét arra kezdett el várni, hogy a másik férfi mit fog mondani, vagy lépni.
Én természetesen mindeközben továbbra se néztem fel túl hosszú időre a boszorkánymesterre, néha-néha egy pillantást vetettem rá, de frusztrált voltam és feszélyezett, amiért néha megéreztem magamon a tekintetét, mintha belőlem akarta volna kiolvasni az igazságot. Aztán hogy mit sikerült, és mit nem sikerült megtudnia az én viselkedésemből, azt nem tudtam, de valamiért meggondolta magát, vagy legalábbis úgy döntött, megér egy próbát kideríteni az igazságot, ahelyett, hogy kapásból visszautasította volna a kérésünket. Bárcsak ne így tett volna!
Amikor Mikah Rutherford közölte, hogy magunkra kellene hagyniuk anyáéknak, tapintható volt a levegőben a vonakodásuk, de végül beleegyeztek ebbe, én pedig megtörtem. Egész eddig ugyanis reménykedtem abban, hogy meghiúsul miattuk ez az egész üzlet, de túlságosan kétségbeesettek voltak ahhoz, hogy pont most riadjanak vissza. Meg gondolom, nem igazán érdekelte őket, hogy mekkora fájdalommal fog nekem járni az, ha a boszorkánymester kutakodni kezd a fejemben – elvégre, mi mást szeretett volna?
Én azonban nem voltam hajlandó feladni azt a vágyamat, hogy meghaljak! Hisz még nem volt biztos, hogy Mikah Rutherford belemegy abba, hogy segítsen rajtam, mint ahogy az sem, hogy egyáltalán tud-e bármit is tenni értem. Hiába volt ő London fő boszorkánymestere, neki is megvoltak a határai. A mágiának is megvoltak a korlátai.
- Ashley vagyok, Ashley Suzanne Heartstring – válaszoltam meg a férfi kérdését, miközben felszegtem a pillantásomat. Hangom és tekintetem határozottsága még engem is meglepett, nem értettem, hogy honnan eredt ez a hirtelen jött magabiztosság, de jelen pillanatban egy kicsit sem bántam ezt. Nem akartam olyan gyengének tűnni Mikah előtt, mint amilyen valójában voltam, még ha ez nem is számított igazán sokat a mostani helyzetemben.
- Tegye, amit tennie kell – feleltem habozás nélkül, majd amikor a férfi kezeit a fejemre helyezte, én lehunytam a szemeimet, és hagytam, hogy minden elnyomott érzésem, titkos gondolatom a felszínre törjön. Azt akartam, hogy Mikah lássa és tudja, nem akarom, hogy segítsen rajtam, hogy nem akarok tovább élni. Kétségbeesetten reménykedtem abban, hogy ez elég legyen ahhoz, hogy elutasítsa a kérésünket, még ha, tegyük fel, tudott is volna tenni értem valamit. Kérlek, angyalok, adjátok, hogy igazam legyen! Hogy végre véget érhessen a szenvedésem!

Jöjjön, aminek jönnie kell ▪️▫️ 682 ▪️▫️ ©️







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Csüt. Márc. 09, 2017 11:50 am ➹ Vendég


Ash & Mik
don't be fooled love, I'm the devil in disguise

Volt valami, amit szerettem az árnyvadászokban. A tündérekkel szemben, akik imádtak köntörfalazni, akik egy egyszerű eldöntendő kérdésre is nyolc összetett tagmondatból álló, mondásokkal és rímekkel teletűzdelt válasszal álltak elő ahelyett, hogy igen vagy nem, az árnyvadászok az egyszerűségre törekedtek. Persze közülük is akadtak sunyibb példányok, akik szerették hosszasan kerülgetni azt a bizonyos kását, mielőtt a lényegre tértek volna, de általában egy árnyvadászból könnyebb volt kiszedni az igazat, mint az alvilágiakból. Lehet, hogy a válaszuk nem mindig tetszett, de legalább a két szemem közé vágták. Csakhogy míg a tündérek terjengős szavai, akárhogy csűrték-csavarták is őket, természetüknél fogva az igazságot tükrözték, addig az angyalvérűek fellengzős hazugságaikkal szívesen manipulálták a fajtámat, ahogy ők nevezték.
Épp ezért éberen figyeltem a szülők minden szavára, és igyekeztem olvasni a sorok közt. Próbáltam meglátni a csapda láthatatlan béklyóit, melyek esetlegesen mézédes szavakba bújtatva kúsztak felém a padlón, de egyelőre az foglalkoztatott a leginkább, a szülők milyen lelkesen tepernek a lányukért, aki még csak arra sem volt hajlandó, hogy normálisan rám nézzen. Nem hiszem, hogy élete legszebb élményei közé tartozik segítségért könyörögni a világ összes boszorkánymesteréhez. Ahogyan azt sem, hogy anyuciék pusztán az egészségét féltenék.
Elgondolkodva lötyögtettem a poharamban az italt. A pillanatnyi szünet, ami beállt, arra következtetett, hogy a válaszomra kíváncsiak.
- Oh, mélységes elnézésüket kérem, a fehér köpenyemet és a sztetoszkópomat odaát felejtettem - szólaltam meg végül, maró gúnnyal a hangomban, mielőtt töprengve folytattam volna. - Persze felmerül a kérdés, milyen betegség lehet az, amelyet a híres árnyvadász rúnák és a még híresebb Néma Testvérek sem képesek gyógyítani, csak én. Nyilván nem egyszerű influenza. Van valakid, csillagvirág? Parabataiod, mármint.
Tekintetem a szöszire emeltem, aki mindezidáig még leülni sem volt hajlandó. Nem az életére, a kiskutyájára vagy a kedvenc színére voltam kíváncsi, érdeklődésem kimerült szakmai dolgokban, mert például egy parabataial rendelkező árnyvadász további kezelési lehetőségeket vet fel, amelyekre lehet, hogy a kockázat miatt eddig még nem gondoltak. Én viszont a mágiámmal csökkenthetném az esélyét annak, hogy valamelyikük belevesszen a folyamatba, ami máris értelmet adna annak, mit keresnek itt, és hogy miért nem vállalta ezt odaát senki.
Ha viszont nem erről van szó, akkor csakis olyan betegség jöhet szóba, melyhez evilági erők már kevesek, és amelyek egy fokkal magasabb mágiát kívánnak. Olyat, mely akár az Egyezmény tiltólistáján szerepelhet.
Hátradőltem a kanapén, karomat végignyújtóztattam a támláján és kortyoltam egyet az italomból, mielőtt még belekezdtem volna a mesémbe.
- Tudják, London előző fő boszorkánymestere, Ragnor Fell, gyakran állt a Londoni Intézet szolgálatára. Az árnyvadászoknak bevett szokása volt a hűségét ellenőrizni. Gyakran felkeresték, hogy olyan "szívességet" kérjenek tőle, mely az önök által meghozott törvények szerint szigorúan tilos. Azt tesztelték, belemegy-e ebbe vagy sem. Természetesen mi, boszorkánymesterek általában átlátunk az ilyen olcsó trükkökön. Megvannak a magunk módszerei, hogy megtudjuk, amit kell, de talán megértik, hogyha némi gyanakvással fordulunk az árnyvadászok szokatlan kéréseihez.
Meglepett, milyen körmönfontan sikerült megfogalmaznom, hogy nem igazán bízom bennük. Nos, apám szintén az egyszerűség híve volt, könnyen rávágta a dolgokra, hogy igen vagy nem anélkül, hogy megindokolta volna a döntését. Én jobb szerettem a ravasz, fondorlatos beszélgetéseket, melyek inkább hasonlítottak sakkjátszmára, mintsem rendes üzletelésre.
Az sem lepett meg, hogy milyen könnyedén dobálóznak a bármit és a minden kifejezésekkel. A szülőkből még ki is néztem, hogy tényleg mindent feláldoznának a gyermekükért, de arra sokkal kíváncsibb voltam, maga a lány vajon mennyit hajlandó odaadni nekem. Tisztában van-e vele, hogy kérhetném a hátralévő évei felét, a testét, a szabadságát, az összes emlékét - kérhetnék bármit, és ezt a hatalmat ők maguk adták a kezembe? Halandók, csupa meggondolatlanság...
Felkeltem a kanapéról, letettem az italomat az asztalra és lassú, ráérős léptekkel a lányhoz indultam. Le sem vettem róla a tekintetemet, kíváncsi voltam, hogyan reagál a szavaimra, a közeledésemre, és hogy kiolvashatok-e bármit a mozdulataiból, a szeméből.
- Ha tényleg szükségük van a segítségemre, akkor hagyjanak minket magunkra, hogy elbeszélgethessünk... - Bár a szülőkhöz beszéltem, a tekintetem végig a lányon pihent. - Hogy is hívnak, angyalom?
Közvetlenül előtte álltam meg, tartva egy-másféllépésnyi kényelmes távolságot.
- Megengeded, hogy belekukkantsak a fejedbe? Gyors és fájdalommentes leszek, ígérem.
Behízelgő mosollyal mutattam meg neki üres, ártalmatlannak látszó tenyeremet, melyet a fejére óhajtottam tenni. A válaszán múlt az üzletünk jövője. Csak azt az információt voltam hajlandó elhinni, amit a saját szememmel láttam. A ködben tapogatózva én sem tehetek csodát, sőt, talán még többet ártanék vele, mint amennyit gyógyítanék. Ha azt akarta, hogy segítsek, fel kell tárnia előttem az elméjét, minden mocskos titkával együtt.
Ha erre nem hajlandó, nincs miről beszélnünk.
A válaszától függően szóltam a kölyöknek, hogy kísérje át a szülőket a dolgozószobámba és tartsa szóval őket, vagy épp azért, hogy kísérje ki a vendégeinket és gondoskodjon róla, hogy épségben hazajutnak New Yorkba.

mehet a buli; 763 szó






Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Re: Társalgó ➹ Szer. Márc. 08, 2017 11:44 pm ➹ Vendég


 
Mikah & Ash


There is a difference between giving up and knowing when you have had enough. And I’m just tired of everything. So don’t try to help me. Because you can’t save someone who doesn’t want to be saved.

F
elesleges volt idejönnünk – egyre csak ez a gondolat visszhangzott a fejemben. Már amikor először meghallottam anyáék tervét, hogy Londonba akarnak jönni, felkeresni az ottani fő boszorkánymestert, akkor is tudtam, hogy mind hiába való az igyekezetük. Biztos voltam abban, hogy ha egy véletlen folytán Mikah Rutherford tudta is volna, hogyan segítsen rajtam, nem árulta volna el nekünk, vagy csak egy akkora összeg fejében, amit képtelenek lettünk volna megfizetni. Meg egyébként is, egy boszorkánymesternek, egy alviláginak nem kötelessége segítenie az árnyvadászoknak, pláne ha azok nem is Londonból származnak.
De nekik felesleges lett volna bármit is mondanom, mert elhatározták, hogy kerül, amibe kerül, de szereznek gyógyírt nekem, és helyreállítják a család becsületét, amin én csorbát ejtettem nemcsak azzal, hogy hagytam magam 15 éves létemre elraboltatni, hanem azzal is, hogy gyenge voltam. Nagyon gyenge. Ez pedig egy olyan szégyenfolt volt a család nevén, amit ők képtelenek voltak elviselni.
Ezért hát hagytam, hogy ismét magukkal vigyenek a boszorkánymesterhez, s ott álltam mögöttük végig, amíg arra vártunk, hogy valaki ajtót nyisson nekünk, bár igyekeztem minél jobban rejtve maradni. Csak el akartam tűnni – ez volt minden vágyam, és kicsit sem hiányzott, hogy megint végig kelljen esnem azon a procedúrán, ami a helyzetem ismertetését jelentette. Hiába tudtam, hogy soha nem fogom tudni elfelejteni annak a pár napnak az emlékét, de azért reménykedtem abban, hogy egyszer ez be fog következni. Ebben pedig nem igazán segített az, hogy minden szembejövő boszorkánymesternek el kellett mesélni a történetemet annak reményében, hogy ő majd tud gyógyírrel szolgálni. Aha, persze...
Hosszú percek teltek el a várakozással, de senki sem jelent meg. Már épp azon voltam, hogy azt tanácsoljam anyáéknak, menjünk inkább csak haza, hisz Mikah Rutherford minden bizonnyal nem volt otthon, amikor hirtelen kinyílt előttünk az ajtó. A boszorkánymester inasa volt – mint azt nem sokra rá meg is tudtuk egy igen kínos szituációt követően, amiért anyáék őt hitték a boszorkánymesternek.
Ő engedett és vezetett be minket a társalgóba, majd gyorsan elrendezett mindent a számunkra – felverte a kanapén a párnákat, zenét rakott be, és még sok mindent mást itt tett, csak hogy a hívatlan vendégek igényeit kielégítse, bár őszintén szólva, engem ez a figyelmesség csak még jobban feszélyezni kezdett. Mondhattam volna, hogy álszentnek tartottam ezt az egészet, hogy csak egy színjáték volt, hisz a napnál is világosabb volt, hogy nem voltunk szívesen látott személyek – az árnyvadászok soha nem voltak azok.  De az egész impozáns és elegáns házat látva, ami a múlt századokra emlékeztetett, jóval valószínűbbnek tartottam, hogy a boszorkánymester csupán szeretett jó házigazda lenni – vagy azzal kérkedni, hogy milyen dús gazdag.
Anyáék kényelmesen helyet foglaltak a kanapén, de a felkínált teából és süteményből nem vettek. Látszott rajtuk is, hogy mennyire feszültek – ha nem így lett volna, akkor nem ültek volna olyan nyíl egyenes háttal, mint ahogy. Arcukon barátságos mosoly virított, igyekeztek nyugodtságot erőltetni magukra, de engem nem vertek át – ők is épp annyira izgultak, mint én, ha nem jobban.
Én nem akartam a szüleim mellé leülni, nem akartam, hogy apa kedvesen megfogja a térdemet a mesélés közben, úgy téve, mintha tényleg törődött volna velem, ezért inkább megálltam a kanapé mögött, és onnan tekintgettem körbe a társalgóban.
Tagadhatatlan volt, mennyire gyönyörűen volt minden berendezve, az ember képes lett volna a száját tátva még vagy órákig csak bámulni, hisz nem volt túl giccses semmi, nem vitték túlzásba az építészek a díszítéseket, mint ahogy a berendezés kiválasztásnál sem arra mentek rá, hogy minél csicsásabb legyen az. Egyszerű, visszafogott, mégis elképesztő volt. De képtelen lettem volna itt élni.
Amikor hirtelen megjelent egy portál a szoba közepén, gyorsan elkaptam a tekintetem a drágakövekből kirakott csillárról, és inkább a megjelenő férfira szegeztem a pillantásom. Ha nem is használta volna az erejét ahhoz, hogy a szétszóródott papírokat helyrerakja, akkor is biztos lettem volna abban, hogy ő London fő boszorkánymestere. Tekintélyt parancsoló kisugárzása volt, és hiába játszotta meg a nyájas házigazdát, ahogy minden félét felkínált, gyanakodott ránk – amit teljességgel meg is értettem.
Anyáék is inkább elkerülték, hogy üres bájcsevejbe keveredjenek a férfival, ezért ugyan pár szóval udvariasan válaszoltak neki, reagálva mindarra, amit az előbb mondott, de nem vitték túlzásba a dolgot, és a hangjuk is arról árulkodott, hogy ehhez nincs kedvük, és inkább csak kezdjünk bele abba, amiért jöttünk.
A felkínált italt is elutasították, majd csendben megvárták, amíg a férfi kitöltött magának valamit, és helyet foglalt velük szemben. Én közben többször magamon éreztem a boszorkánymester fürkésző pillantását, amitől még a szőr is felállt a hátamon, ezért inkább leszegtem a pillantásomat, és a kanapé támláját kezdtem el tanulmányozni, miközben idegesen kapargatni kezdtem a bőrt az ujjamon.
- A segítségéért jöttünk – kezdett bele anyám nyugodt hangon. – A lányunk beteg, és New Yorkban azt mondták nekünk, hogy Ön tudna segíteni rajta. Nem számít, hogy mennyit kér érte, ha tud tenni érte valamit, akkor kérem, ne habozzon! Mindent megadnánk érte – magyarázta anya, némi kétségbeesést csempészve a hangjába, szerintem csak a hatás kedvéért. Nem hittem volna, hogy az aggodalma valós lett volna. Ehhez túl jól megismertem már az elmúlt három évben.
Ezután szinte vártam már, hogy felcsendüljön apa hangja is, ahogy előadja annak az estének, és az azt követő napoknak a történéseit, ám mindketten csendben maradtak, s kíváncsian néztek a boszorkánymesterre, hogy egyelőre ennyihez mit szól. Én csak egy pillanatra mertem feltekinteni, de ahogy találkozott a tekintetem a férfiéval, rögtön újra inkább a kanapét mustráltam.

Elnézést a hosszas megvárakoztatásért T-T ▪▫ 867 ▪▫ ©







Vissza az elejére Go down
Az én nevem



Figyelj a részletekre
avatar

Vendég

Shadowhunters Frpg
Témanyitás➹ Társalgó ➹ Szer. Márc. 01, 2017 12:31 pm ➹ Vendég


Ash & Mikah
don't be fooled love, I'm the devil in disguise

Mint minden jó vendéget a rezidenciámban, a Heartstring családot is meleg, gyógyfüvekből készült teával, kávéval és némi aprósüteménnyel várta az inasom. Korát meghazudtolóan szolgálta ki őket, igyekezett minden igényüknek eleget tenni, felverte a kanapén a párnákat, közelebb tolta egymáshoz a kényelmes puffokat és foteleket, feltett egy kis zenét. A tágas, pofátlanul gazdagon, de ízlésesen berendezett társalgót megtöltötte Beethoven Für Elise zongorajátéka. Aztán ugyanilyen udvariasan magukra hagyta őket, hogy átutazza a világot és hazarángasson hívatlan vendégeimhez.
A család addig kedvére nézelődhetett a lakásban, mely inkább hasonlított tisztaságával, rendezettségével és antikvitásával egy múzeumhoz. A falakat, polcokat és üvegvitrineket különböző ereklyék, páncélok, díszes fegyverek, ragyogó ékszerek, kerámiák és hasonló csecsebecsék lepték el. A csillár már önmagában kitett egy külön látnivalót, impozáns méretével, ragyogó drágaköveivel magasodott a vendégek fölé, karjai pókhálószerűen nyújtózkodtak végig a plafonon, okkerszín félhomályba borítva a társalgót. Főként a vörös szín dominált, az egész lakást átjárta a puritán szépség, a visszafogott gazdagság, az elegáns harmónia. Az ember nagyságú ablakok előtt itt-ott hanyagul húzták csak össze a függönyt, rálátást engedve a Temzére és a mögötte magasló, színárban úszó Westminster-palotára.
Beethoven épp az 5. szimfóniájának kezdett neki, amikor a szoba közepén a semmiből megjelent egy portál, utat nyitva előttem. Könnyed léptekkel sétáltam át a szobán, kabátomat hanyagul az egyik fotel támlájára vetve. A portál amilyen gyorsan nyílt, olyan gyorsan bezárult mögöttem, én pedig egyetlen csettintéssel a helyére rendeztem az újságokat, magazinokat és papírokat, melyeket a menetszél lesodort az üvegasztalról, a következő csettintéssel pedig elhallgattattam azt a förtelmet, amit távollétemben a kölyök feltett a lejátszóra. Az öreg Beethoven haldokló zongorajátékát pattogó dobpergés váltotta fel, majd a Disturbed frontembere lélekmelengető torokhangján üvölteni kezdett. Lejjebb vettem a hangerőt, és elégedett mosollyal a vendégeimhez fordultam.
- Így máris jobb. Elnézést kérek a várakozásért és a... kényelmetlenségekért - céloztam ezzel Beethoven nyivákolására, szúrós pillantást küldve a háttérben sürgölődő inasomnak. - A Heartstring família, egyenesen New Yorkból, ha nem tévedek.
Jómagam nem láttam értelmét a bemutatkozásnak. Biztosra vettem, hogy tudják, kit kerestek fel csak úgy London kellős közepén. A bárszekrényhez léptem, és rövid töprengés után leemeltem egy üveg gint a polcról.
- Megkínálhatom önöket esetleg valami szívmelengetőbbel? Gin? Tonik? Whisky? Rum? Esetleg egy pohár bort?
A válaszuktól függően töltöttem ki az italokat, vagy éppen csak a magamét. A szemem sarkából közben végig a fiatal, szőke lányt fürkésztem. Messziről lerítt róla, hogy nincs valami jól. Tüneteket kerestem az arcán, a vonásain, árulkodó jeleket, amelyek még azelőtt lebuktatták volna, hogy egyáltalán megszólal.
Kiosztottam az italokat, ha kértek, majd helyet foglaltam velük szemben. Bokámat kényelmesen megpihentettem a térdemen és jó nagyot kortyoltam a poharamból.
- Nos - tértem végül a tárgyra -, minek köszönhetem megtisztelő látogatásukat?
Meg sem próbáltam tompítani a hangomból kicsendülő gúnyt. Árnyvadászokkal üzletelni sosem öröm, ha pedig egy másik országból keresik fel az embert, az sosem jelenthet jót. Épp elég volt a londoni angyalvérűek szeszélyei szerint rohangálnom, eszem ágában sem volt fejet hajtani holmi jött-mentek előtt. Persze, általában hajlandó vagyok kivételt tenni, ha megfizetik érte a kellő árat. A kölyök által továbbított üzenet szerint ez a család bármennyit hajlandó fizetni nekem; égtem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, miről van szó, mégsem bírtam teljesen elfojtani az évszázadok során belém ivódott gyanakvásomat.
Türelmesen vártam, hogy valamelyikük elkezdje a mesét.

kezdetnek (: zene hozzá






Vissza az elejére Go down

 
Társalgó
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: