Go to top Go to bottom
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Utolsó begyejzések
bejegyezte  : Yersinia
Yesterday at 12:22 am

bejegyezte  : Jennyfer Lucasso
Pént. Aug. 10, 2018 5:41 pm

bejegyezte  : Lily Herondale
Szer. Aug. 08, 2018 9:37 pm

bejegyezte  : Lily Herondale
Szer. Aug. 08, 2018 9:26 pm

bejegyezte  : Daimon
Szer. Aug. 08, 2018 12:30 pm

bejegyezte  : Iviry Wade
Kedd Aug. 07, 2018 4:55 pm

bejegyezte  : Sara Ravenscar
Vas. Aug. 05, 2018 10:08 pm

bejegyezte  : Gabriel Sinclair
Szomb. Aug. 04, 2018 11:00 pm


erre barangolok


Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

Nincs






A legtöbb felhasználó (45 fő) Szomb. Márc. 04, 2017 12:36 pm-kor volt itt.


legtöbbet író userek

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .


honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Max Charles
Kor :
10
Tartózkodási hely :
New York-i intézet
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Kedd Május 01, 2018 11:03 am

Diego és Javier
Testvéri kötelék

Tudom, hogy elég sokszor voltam rossz gyerek, mindig kötözködtem Diegoval és ha tehettem lenyúltam minden cuccát és aztán azt hazudtam nem én voltam. Anya elég sokszor volt mérges, apa azonban mindig a békítő szerepét játszotta és ha sikerült megmentenie engem Diego haragjától rám kacsintott. Tudta, hogy én voltam a hibás, de próbált mindig úgy tenni, hogy végül se Diego se én nem kapjunk össze komolyabban. Annyira hiányoznak, az házunk is, a szobám is, Alicante is, itt minden annyira más, az emberek is, nem szeretek itt lenni és ezt sosem rejtegettem senki előtt.
Most már bánom, hogy sosem voltam jó és annyi bosszúságot okoztam anyának, lehet haragszik még most is rám? Mindig kérte, hogy viselkedjek jól, ne piszkáljam a bátyámat és csak játszak csendesen, de én nem fogadtam szót. Most már késő szót fogadni és Diego is talán örökre elmegy, itt hagy engem, mert kinek kellene egy neveletlen gyerek? Ezt az egyik tanítóm mondta miután a kiképzésem alatt nem azt tettem, amire utasított.
Fel nézek rá, elmosolyodom. Akkor hívott régen butusnak mikor valami rosszaságom közben megsérültem vagy anya és apa is csúnyán leszidott, akkor Diego próbált a kedvemre tenni. Ismét megölelem és jól esik, hogy itt van velem.
-Szerettem anya sütijeit. Azt is amit elégetett, meg a porcukrosat is, meg a mézeset és a krémeset is. - motyogom a pólójába. Minden sütijét szerettem anyának, szerettem anyát. Ő is szeretett engem? Apát is nagyon szerettem, Ő is hiányzik.
-Nem is fájt annyira. - motyogom, pedig de, fájt. De fiúk nem panaszkodnak, és nem is sírnak, mondjuk én szoktam, nem is keveset.
Vajon Diego is itt marad az Intézetben? Ha igen, akkor keményebben kell edzenem, hogyha megkapom az angyali erő rúnámat, akkor a társa lehessek.
-Diego...ugye itt maradsz? - kérdezem félve. Ha nem akkor Ő is elhagy engem, mint anyuék.
Felnézek a bátyámra és elmosolyodok, nem is éreztem eddig mennyire hiányzott. Mindig szekáltuk egymást, de én attól még szerettem Őt. A bátyám.
-Ha itt maradsz akkor megmutatom neked eddig mit tanultam, már csak két év és megkapom a rúnámat Diego, árnyvadász leszek én is. - lelkesedem be. Olyan akarok lenni, mint anyu és apu, harcolni akarok a démonokkal. Én is erős és veszélyes akarok lenni. Engem nem ölhetnek meg, én annál sokkal veszélyesebb és erősebb leszek, sokkal sokkal erősebb.
A képet még mindig a mellkasomhoz szorítom, ez maradt csak a szüleimből, de erre nagyon fogok vigyázni.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Dylan Sprayberry
Kor :
19
Tartózkodási hely :
New York
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Vas. Ápr. 15, 2018 5:50 pm
Javier && Diego

Őszintén nagyon sokszor képes volt kihozni a sodromból ez a kis taknyos de anyáék mindig megmondták, az erőszak nem old meg semmit, az erőszak erőszakot szül. Megtanultam nem megütni Javiert. Mikor mérges voltam, vagy szomorú, mindig a falat ütöttem. Rengetegszer volt hogy sebes kézzel mentem el otthonról de sosem ütöttem meg Javiert. Hogy most miért tettem meg? Talán a fájdalom miatt, talán mert most nem volt aki jó útra tereljen, nem is lesz többet. Fájt a felismerés, miszerint bármi közöm lehet a szüleink halálához. Én sosem akartam, hogy bántódásuk essen. Olyan képzett és ügyes árnyvadásszá vágytam válni, amilyenek ők is voltak. Reméltem egyszer majd én leszek az ki tanítja őket, aki tanít mindenkit. De már nem érzem, hogy olyanná akarnék válni, rettegek, ha olyan magaslatokra merészkedek magam is odaveszek. Ezúton majdnem megtörtént és immáron félem a halált. Félek, hogy nem vagyok elég idős, hogy felneveljem Javiert s majdan szétválasztanak bennünket. Félek, hogy én leszek az aki a vesztünket okozza majd egyszer.
Amint látom megcsillanni a remény halovány lángját Javier szemeibe elérzékenyülök magam is. Fáj a tudat, hogy ennyi maradt nekünk, egy fotó, amin annyira kicsi, hogy fel sem ismerné magát. Sosem voltunk az emlékek hívei, nem örökítettünk meg szinte semmit. Ez a kép akkor készült mikor anyánk megtudta, hogy a kishúgunk nem fog megszületni. Ezt Javiernek sosem mondták el, ahogy nekem sem. De én már jól értettem a jelekből is akkorra. Anya egy pillanatra sem hagyta, hogy azt gondoljuk megtört. De amint lepörgött előttem az életem már tudom, mindig ott volt a fájdalom a szemeiben amint ránk tekintett. Talán azon tanakodott milyen lenne az élete három gyermekkel. Mikor veszekedtünk és megszidott talán az járt a fejében, hogy jobban is kijöhetnénk, mert az életünk kincs. De én erre sosem szerettem volna gondolni. Fájt volna ha úgy növök fel, hogy úgy élek, mintha holnap már nem lennék. - Az csak egy süti volt, nem a süti volt a lényeg, butus. - Összeborzolom a haját amint letekintek rá. Sosem a süti volt a lényeg, hanem az ok, a szeretete amit belesütött. Az adta az ízét, nem az eper. De nem várhatom, hogy ezt megértse. Valószínűleg én sem értem igazán ennek a jelentőségét. Nem a süti fog hiányozni, hanem az együtt töltött percek. A szeretet amivel mindig fordulhattunk egymáshoz mindennek ellenére is. De mégis bízok benne, hogy az intézetben új jövőre lelhetünk és ismét lesz majd hova tartanunk. Hogy a szüleink büszkék lehessenek ránk. Elvégre is ez a fontos, hogy büszkék lehessenek. Hogy a haláluk ne legyen semmibe vesző.
Meglep a közeledése, habár sosem volt rossz a kapcsolatunk igazán, nem érzékenyültünk el a nehezebb időkben sem. Legalábbis egymás előtt sosem. Talán mert mindketten fiúk vagyunk és sosem adtuk meg a másiknak azt az örömet, hogy lássa amint csorba esik az önbecsülésünkön. - Sajnálom, hogy megütöttelek. - Kár volna összeesküvés elméleteket gyártva vagdalkozni és éjjel-nappal marni a másikat. Most kell összetartanunk, most az egyszer. Muszáj lesz...






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Max Charles
Kor :
10
Tartózkodási hely :
New York-i intézet
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Vas. Ápr. 08, 2018 6:11 pm

Diego és Javier
Testvéri kötelék

A pofon nagyon fáj, anyáék sose ütöttek meg, még eddig Diego sem, persze ha birkóztunk, akkor lelökött vagy ilyesmi, de sose ütött meg. Az arcomhoz szorítom a kezem és érzem ahogy csiklandoznak a könnyeim. Bűntudat, visszhangzik a fejemben, nem érzek bűntudatot, miért kellene? Átölelem a térdeimet és a sarokban a falhoz ütögetem a hátamat. Mindig ezt csinálom, ha szomorú vagyok és hiányzik anyu és apu. Diego gonosz és nem szeret engem. Már nem csíp az arcom, nem is fáj, mintha nem is ütött volna meg. Nem kellene itt lennie, anyuéknak kellene...de ez nem igaz..Diegonak is itt kell lennie velem, ő a tesóm és lehet, hogy gonosz, de én szeretem őt.
Lépteket hallok, még jobban magamhoz húzom a lábaimat hátha elmegy az a valaki. Senkit se akarok látni, egyedül szeretnék lenni. De nem megy el..látom cipős lábait, lefelé nézek és csak jobban ringatózom.
Diego az, felém nyújt egy képet, rajta van anyu és egy kisbaba is. Elveszem a képet és magamhoz ölelem.
-De Diego, alig emlékszem valamire, nem akarom elfelejteni őket. - újra ömleni kezdenek a könnyeim és szorosabban ölelgetem a képet magamhoz. Hiányoznak apa meséi az első árnyvadászról és Raziel angyalról, hiányzik anya finom epres sütije, amit mindig akkor sütött, ha hosszabb időre bevetésre kellett mennie. - Epres süti. - motyogom. - Emlékszem az epres sütire amikor anyuék elmentek..de..de nem jöttek haza és te sem. - nézek most fel rá először könnyekben úszó szemekkel. Megsimítom anya arcát a képen, ott van még apa is, mosolyog, anyát öleli és Diego is ott van, de milyen pici még. az a baba én vagyok?
-Ne haragudj, hogy csúnyákat mondtam, örülök, hogy itt vagy, nem is haragszom már rád. - mondom és felállok a földről és megint átölelem. - Azt sem bánom ha megint ellöksz. - motyogom és szorosan ölelem őt a képpel együtt, mintha újra együtt lennénk anyuékkal.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Dylan Sprayberry
Kor :
19
Tartózkodási hely :
New York
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Kedd Feb. 27, 2018 9:14 pm
Javier && Diego

Felbosszant ez a kis tökmag, ahogy hangja bezengi az egész aulát. Jelenetet rendez, nem is tudom mit képzel, talán anyáék ezzel visszajönnek? Nem! De biztos forognak a sírjukban... Még nem is voltam kint nálunk. Nem volt esélyem ott lenni a temetésükön. Az egészről lemaradtam.. az utolsó útjukról, mindenről. Javier pedig úgy adja be a dolgokat, mintha én tehetnék mindenről. Semmiről sem tehetek, itt sem voltam hiszen, végig kómában feküdtem. Nagyon szívesen lettem volna bárhol máshol, nagyon szerettem volna anyáékkal maradni és velük tovább kelni. De itt ragadtam, visszatértem, na és miért? Ezért itt??? Mérgemben lekeverek neki egy pofont, amit szinte azonnal meg is bánok, de már nem is érdekel, ezt a hangnemet ugyanis nem ütheti meg. A testvére vagyok, nem pedig a szaros barátja. - Ne rendezz jelenetet Te kis szaros. Mindent eladtam, jobb ha hozzászoksz. - De csak eztán jön az igazi pofon a kisöcsémnek nevezett szörnyetegből. Hogy én mentem volna? Nos mentem volna én helyettük, mag velük is. De akkor most nem lenne senki sem, Javier-t akkor mégis ki neveli fel? A Klávé? Szép esélyek, mondhatom. - Jobban örülnél ha egyedül lennél, mi? Magadba fordulhatnál bűntudat nélkül. - Már nem vagyok benne biztos, hogy a harag, a düh beszél belőlem. Talán tényleg komolyan gondolom. Talán valóban mindig is csak ezért várta, hogy nagy lehessen. Hogy ne kelljen megfelelnie, ami mondjuk érthető, mindenki ezért várja, hogy nagy legyen. Aztán belátják, hogy így is meg kell felelniük, csak valami sokkal nagyobbnak, a Klávénak. Mindazon által pedig állom a lökéseit és cseppet sem állok ellen. Egyrészt, mert töltse le a dühét, legalább nem én leszek a hibás ha magába roskad. Másrészt pedig lássa mit művel, vegye észre magát és az erejét is. Nem fogom ugyanis a szájába rágni, hogy helló, nem rég ébredtem a kómából, szeretnéd ha visszajutnék? Úgyis tisztában vagyok vele, hogy jelenleg az igen és a talán a domináns a választásai közül, a nem szóba sem jöhet. Bár az is tény és való, hogy én is lehetnék megértőbb, de jelenleg rohadtul nincs hozzá se idegem, se kedvem, se lelkierőm. Az angyalra is, ha Ő szarik az érzéseimre, én miért legyek kedves?
A hátizsákomból kiveszek egy régi képet, nem sokkal Javier születése után készült, anya tartja a kezében és mélyen a szemeibe néz. Akár mint aki súgni készül valamit és keresi a szemkontaktust. Elindulok Javier után, bár azt nem tudom hova pontosan. Megtalálva összekuporodva és sírva, megesik rajta a szívem. Nem is olyan biztos, hogy szánt szándékkal hibás, hiszen akkor miért sírna? Mert nincs hova hazamennie? Nem hiszem, hogy maga a ház lenne a gond, sokkal inkább az emlékek. Nekem sem volt könnyebb ott hagynom, elhiheti. De muszáj volt, ezt kellett tennem. A képet pedig Javier felé nyújtom. - Az emlékek nem vesztek el, mind meg van, odabent és a képeken is. -  Mutatok ekkor a szívére, majd a fejére is.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Max Charles
Kor :
10
Tartózkodási hely :
New York-i intézet
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Szomb. Feb. 03, 2018 9:13 pm

Diego és Javier
Testvéri kötelék

Diego és én sosem jöttünk ki jól, mindig azt mondta egy púp vagyok a hátán, vagy egy gennyes kelés...Az utóbbira apa újsággal csapta mindig fejbe amin jót nevettem és erre Diego belecsípett a karomba.
Mikor anyuék meghaltak Diego is megsérült és azt mondták örökké aludni fog. Erről az a mondén mese jutott eszembe, amit anya megengedett hogy egyszer megnézzem, a Csipkerózsika, még kicsi voltam mikor láttam. Abban a hercegnő sokáig aludt és csak egy csókkal lehetett felébreszteni. Diego tényleg örökké fog aludni, ki csókolná meg őt?
Ahogy megpillantom el is felejtem mennyire undok tud lenni és megölelem, hiányzott. A könnyeim is kicsordulnak, de egy árnyvadász nem nyavalyog.
Ahogy eltol magától ránézek. Nőtt, de én is nőttem ám, kerek három centit.
-Nincs otthonunk? Hová lett? - kérdezem megrettenve. A szobám, anya kedvenc könyvtára a...a gyakorló terem.
-Mi lett az otthonunkkal??!! - Kiabálom és a hangom visszhangzik a csarnokban. Mindenki felénk néz, de nem érdekel, tudni akarom mi történt az otthonunkkal. Diego nincs meglepődve, biztosan ő tehet róla, meglököm, kétszer is.
-Eladtad? - Kérdezek rá dühösen, a könnyeim folynak. Más nem történhetett mint hogy ő tehet az egészről.
-Hol van anya karosszéke? Apa hintaágya? Hol vannak? Hol??!! - kiabálom és meglököm Diegot megint.
-Bárcsak te mentél volna el anyáék helyett! - mondom dühösen és elszaladok, a csarnokból nyíló folyosón a kedvenc kis sarkamba bújok és a térdeimet átkarolva kezdek el sírni, nem fogom vissza. Haza akarok menni anyáékhoz. Miért haltak meg? Miért?
Diego miért adta el az otthonunkat? Ott éltünk anyáékkal..csak annyi maradt tőlük. Most már annyi sem. Utálom Diegot. Utálom. Most még utálatosabb, mint régen volt, pedig én soha nem tettem ellene semmit sem, de mióta megszülettem undok velem. Most anyáék emlékével is az.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Dylan Sprayberry
Kor :
19
Tartózkodási hely :
New York
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Pént. Dec. 29, 2017 5:36 pm
Javier && Diego

Már csak pár formalitás és léphetek is. Kézbe kapom a szobakulcsomat és már indulnék a kijárat felé, hogy behordjam azt a temérdek dobozt, ami hátramaradt a szülői házból, mikor Javier megjelenik és elállja az utamat. Pontosabban visszatart hátulról az ölelésével. Kiráz a hideg is, ez sokkal másabb érzés, mint amit korábban éreztem, mikor megölelt. Emlékszem mikor még csecsemő volt. A szüleink nem merték a kezembe adni, mert úgy vélték felelőtlen vagyok – igazuk is volt – de én addig küzdöttem, míg be nem bizonyítottam, hogy nagyon is felelősségtudatos vagyok. Rengetegszer odahordtam anyának a cumisüveget és mikor a kis Javier kiköpte a cumit, mely a földön landolt, egyből elmostam és gondosan áttöröltem, csak azután adtam vissza. Végre hát elérkezett a nagy pillanat és Javier a kezemben landolt. Hihetetlen érzés volt, nem csak a büszkeségtől, amiért bizonyítottam és kiérdemeltem a picit, hanem azért is mert életemben először nem éreztem magam egykének. Tudtam, hogy Ő lesz a család szeme fénye, azonban azt is láttam előre, hogy rosszabb lesz mint én. Én akkor is szeretni fogom, ha miatta rólam megfeledkeznek. Így is lett, sokszor megfeledkeztek rólam, egyszer egy szülinapi zsúrból is egyes-egyedül kellett hazavánszorognom. De nem szerettem kevésbé, még ha mindig ugrattam is. Most azonban ez megváltozott és ez az ölelés egyenesen gyűlöletet kelt bennem. Anyánkra emlékeztet azokból az időkből, mikor még egyedül voltam. Utálom ezt az érzést, mert úgy érzem ettől nem csak kevesebb vagyok, de rosszabb ember is. - Ja, Te is - Motyogom az orrom alatt és közben fogaimat csikorgatom. Semmi kedvem a bájolgáshoz és egyenest megnevettet a következő mondata. Miszerint azért jöttem, hogy hazamenjünk. Nos, már nincs olyan, hogy haza. Pontosabban az a hely ott van ahol most is tartózkodunk. Nincs már otthonunk és semmi sem a régi már. Ha nem én, akkor más adatja el a házat, így valamivel könnyebb volt, mert el tudtam búcsúzni az emlékektől és tovább lépni valamelyest. Úgy esélyem sem lett volna, mint ahogy Javier-nek sem volt esélye. De nem mintha ez egy kicsit is érdekelne. - Nem azért jöttem, különben sincs már máshol otthonunk. Jobb ha hozzászoksz, hogy mától ez az otthonunk. - Közlöm vele érzéstelen hangnemben, majd kibújok öleléséből és elindulok a bejárat felé. - Jöhetsz segíteni, behordani a szarjaidat. - Morgom, bár legbelül még a mondatom gondolatára is nevetnem kell. Ilyen hangsúlyt ugyanis még soha, de tényleg soha életemben nem, engedtem meg senkinek sem. Nem azért, mert olyan áldott jó lélek lennék, sokkalta inkább, mert úgy tartottam, nincs értelme se káromkodnom, se idegeskednem. Most viszont már nem érdekel más mit gondol rólam. Szarok bele a kis elvárásaikba, vagy abba, hogy szabályok közt fognak majd. Nem vagyok egy nagyon szabályszegő, de őszintén? Szarok a szabályokra, mind csak megfélemlítés gyanánt alkotott. Gyáva férgek ezek mind. Magamban ekkor széttárom kezeimet és körbe mutatok. De valóban ez nem történik meg, csak üres tekintettel tekintek Javier felé és várom, hogy végre megmozduljon.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Max Charles
Kor :
10
Tartózkodási hely :
New York-i intézet
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Csüt. Dec. 28, 2017 3:04 pm

Diego és Javier
Testvéri kötelék

Ma azt mondták nekem, hogy elmarad az edzés, mivel Isabelle küldetésen van és a héten Ő vette volna át a kiképzésem, hogy valamiféle újabb fegyvert megtanuljak használni. Mivel hazudni nem szabad, ezért nem is teszem, örülök, hogy nincs ma edzés, még a tegnapitól is fáj a lábujjam is. Bár ha Aldertree-n múlna még így is edzést tartana, valamiért szeret túlhajszolni, nem is értem, Ő pedig mindig az irodában ül...
-Javier, gyere ide kicsit. - hív magához az egyik árnyvadász, szoktam Őt itt látni, de elég ritkán, van, hogy csak megnézi az edzéseket és távozik is. Kicsit ijesztő a kőrszakállával és azzal a heggel az egyik szeme helyén.
-Megyek! - kiáltom és futásnak is eredek. Többen is nézik ahogy lélekszakadva rohanok, nekem ez a tempóm, mármint a normális tempóm, olyan vagyok, mint egy yoyo, anyu legalábbis mindig ezt mondta rám, mert hogy folyton pörgök.
-Javier, jó híreim vannak a számodra, a bátyád felébredt a kómából.
Egy percig csak állok ott némán aztán elvigyorodom és elkezdek ugrálni örömömben. Lehet, hogy Diego mindig is szeretett ugratni engem, de attól még a bátyám, csak mert undok én még szeretem Őt. Valamit még mond, de nekem csak annyi ragad meg, hogy megérkezett az Intézetbe. Azonnal ott is hagyom a sebhelyest, - magamban csak így hívom - és azonnal az aulába sietek a bátyámhoz. Mikor megpillantom vigyorogva szaladok oda hozzá és megölelem, hiányzott, még akkor is, ha ezek után is megfog tréfálni, akármit is fog csinálni sose hagyjon magamra.
-Diego, hiányoztál. - ölelem szorosan. Még a könnyeim is kicsordulnak, pedig nagyfiú vagyok már, nem is szoktam sírni...na jó, csak néha sírok, de annyi belefér.
Bárcsak anya és apa is itt lennének,d e ők már nem jönnek vissza, ott vannak a Csontvárosban, tudom, mert Zakariás testvér megmutatta a helyet, ahová kerültek...
-Azért jöttél, hogy hazavigyél? - Reménykedve nézek a bátyámra. Szeretek itt lenni, de jó lenne picit hazamenni, hiányzik a szobám, anyáék szobája, a játékaim, minden.



Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
honey, keep my secrets well
avatar
Árnyvadász

Avataralany :
Dylan Sprayberry
Kor :
19
Tartózkodási hely :
New York
Csatlakozás ideje :
2017. Dec. 21.

Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér ₰ Szomb. Dec. 23, 2017 6:40 pm
Javier && Diego

Hajnal volt, a levegő friss és hűsítő. A Nap még nem döntötte el biztosan, felóhajt-e kelni, de mégis úgy mutatkozott meg, mint akitől csupán pillanatok választják el, hogy szerteszét szórja sugarait, megvilágítva azzal az utcákat és az egész világot. Az éjszaka végül végérvényesen véget ért, a pirkadat pedig eloszlatni készülte a sötétséget. Lehunyt szemekkel markoltam erősen a terasz korlátját, hol bután játszadoztunk régen Javier-el. Nem foglalkoztunk a következményekkel, vagy azzal, melyikünk töri hamarabb nyakát. Egész nap csak lógtunk, mintha egy ócska játszótérre tévedtünk volna. Szemeimet pedig akkor sem nyitottam ki, mikor a Nap sugarai beborították arcomat és melengetni is elkezdték. Egészen csak akkor nyíltak ki szemeim, mikor csengetésre lettem figyelmes. Szemeim úgy nyílottak ki, akár aki rossz hírt kapott. Valahol az is volt, ideje volt, hogy elbúcsúzzam a múltamtól, az életemtől és eladjam a szülőházat. Az értékesítő pillanatok alatt került elém a vevőimmel, szinte még levegőt sem volt időm venni. Megrökönyödtem, mert egy fiatal házaspárról volt szó. Fogalmuk sincsen, hogy én nem régiben temettem szüleim romjait az emlékezetem legmélyére. Még egy hete sincs, hogy felébredtem, de egyre csak hiányoztak a reggelik, az apró kedveskedések és az erőteljes kiképzések a hátsó kertben. Hiányoztak a személyek az életemből, akik a világon mindent képesek voltak megtenni értem és Javier-ért. Többé nincsenek és képtelen vagyok megbirkózni a tudattal, melyre nem segít rá az sem, hogy vannak részletek, melyek kiestek. Talán ha mindenre emlékezhetnék.. talán akkor tudnám valójában mi történt. Talán tehettem volna valamit, de bárhogyan is legyen, nem tettem. A szüleim pedig megfizették az árát.
Röpke félóra alatt sikeresen megváltam a régi házunktól és felültem az első repülőre, mely New York-ba vezetett. Most hogy már nem volt hol laknom, reméltem az intézetbe talán engem is befogadnak. Ami persze meg is történt mihelyt beléptem az intézet falain belülre. Bár az nem tetszett egy kicsit sem, hogy mindez sajnálattal tarkított döntés volt. Utáltam Őket, amiért sajnálnak és megvetettem magam amiért sajnálat tárgya lettem. De még csak ezután jött a kezdete mindennek. Igen, mikor megláttam Javier-t, aki mintha a poklot járta volna meg, lépett be utánam. Ami azt illeti, eluralkodott rajtam a düh és csöppet sem érdekelt mi lehet az oka arckifejezésének. Legszívesebben felképeltem volna ott és helyben.






Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
Vendég
honey, keep my secrets well
avatar
Vendég


Témanyitás₰ Tárgy: Bejárat és előtér ₰ Vas. Május 28, 2017 2:16 pm


Evan & Mikah

Az a hülye tyúk egyetlen szó nélkül elviharzott - nem szeretem, ha egyetlen szó nélkül faképnél hagynak. Üvöltözzön velem, hisztizzen, csapja földhöz az antik vázáimat, ezekkel már tudok mit kezdeni, de hogy némán, sértetten kivonuljon a lakásomról... Kénytelen voltam utána jönni. Tisztában voltam vele, hogy az Intézet biztonsági intézkedései az utóbbi időben megerősödtek. Már nem nyithattam portált kedvem szerint egy-egy árnyvadász szobájába, vagy hivatalos úton kellett engedélyt kérnem, vagy maradtam az egyszerű polgárok útjánál: besétáltam a főbejáraton. Nos, nem vagyok engedélykérő típus, és mivel hirtelen elhatározásból döntöttem amellett, hogy betáncolok a nephilimekhez és megrángatom Jasmine-t (máskülönben soha az életben nem árulja el, mégis mi a franc baja van már megint), ezért a B verziónál maradtam.
Az Intézettől nem messze nyílt meg a portál, melyen londoni lakásomból kényelmesen átsétáltam. Leveregettem a bőrdzsekimről a nem létező szöszöket, majd a kivilágított templomon pihent meg a pillantásom. Ajkaim cinkos, elvetemült mosolyra húzódtak, mielőtt még megindultam volna a bejárat felé. No nem úgy megy az, hogy Lilith gyermeke egyszerűen csak bevonul a New York-i nephilimek főhadiszállására...
De, igazából pontosan ez történt. Ahhoz képest, a bejutást milyen szigorú szabályok közé szorították, látszólag senkit nem érdekelt, ki sétál be a főbejáraton. Valószínűleg ezek az önhitt teremtmények azt gondolták, nincs olyan alvilági, aki be merne lépni az Intézetbe. Vagy talán a védőburokban bíztak, amely meggátolta, hogy angyalvér híján bárki is bejuthasson a kapun. Elégedett félmosollyal tapintottam ki a zsebemben a félig kiürült fiolát - ezek a dinkák sosem fognak rájönni, miféle trükkel törtem át a pajzsukon. London fő boszorkánymestere volnék, kérem szépen! Rajtam nem fognak holmi árnyvadász játékok.
Vidám dudorászással nyomtam le a kilincset és betoltam a súlyos, kétszárnyú faajtót magam előtt. Mintha hazaérkeznék, olyan természetességgel sétáltam be, habár egy pillanatra megrebbent a szemem, amikor átemeltem a lábam a küszöb felett - pont, ahogyan vártam, a világon semmi nem történt, amitől önelégült mosolyom csak még szélesebb lett. Határozott léptekkel elindultam a nagyterem felé, amikor felvijjogtak a szirénák és az egész előtér vörös fényben kezdett úszni. Megtorpantam egy pillanatra, középső ujjammal bedugtam a fülemet. Bántott az éles vijjogás.
- Hupsz... - jegyeztem meg ártatlanul, majd elégedetlenkedve újból kitapintottam a fiolát a zsebemben. Az a nyomorult tollas! Úgy látszik, annyira mégsem vagyunk jó cimborák, mint hittem; vagy talán csak a nephilimeket nem szabad lebecsülni annyira, mint ahogy én tettem.
Alig hagytam el a folyosót, mely a bejárattól az előtérig vezetett, hirtelen árnyvadászok tucatjával találtam szemben magam - pontosabban a fegyvereikkel. Íjak, lándzsák, ostorok és pengék szegeződtek rám. Rezzenéstelen, halálra vált, de elszánt arcok bámultak, látszólag mindannyian készen álltak rá, hogy akár maga Valentine sétál be azon az ajtón. Nem hibáztattam őket az elővigyázatosságukért, ugyanakkor szántam is őket, amiért ennyire szerencsétlenek.
- Hupsz - ismételtem, és lassan, ártatlanul szélesre tártam a karomat, hogy jelezzem, fegyvertelen vagyok. Remekül mulattam azon, hogy sikerült az egész intézetet felriasztanom. Mennyivel unalmasabb lett volna a hagyományos módon bejutni! Hiába fürkésztem azonban a nephilimeket, nem véltem ismerős arcot felfedezni köztük. Se egy Lightwood, se Jasmine. Ez az én pechem...
- Ugyan már, kedveseim! Ha egy nagyobb démon lennék, vagy az az angyalvérű szörnyeteg, akitől úgy rettegtek, nem hiszem, hogy játékkatonákkal meg tudnátok állítani.
Természetesen nem örültem volna, ha nyolcan rám ugranak és letepernek, de az Intézet védelme a gyors reakcióidő ellenére is nevetségesen gyengének bizonyult.
A sziréna elhallgatott ugyan, de a terem még mindig vörös fényekben villódzott. Fagyott, gyászos némaság telepedett ránk, biztosra vettem, hogy az árnyvadászok még levegőt sem vesznek. Vártak valakire - reméltem, nem Maryse az. A helyes kis szőkének jobban örültem volna, a Branwell család mindig is közel állt a szívemhez. Lightwoodék ellenben utáltak, amennyire csak démoni ivadékot utálni lehet. Nem csodálom azok után, hogy a 19. század végén milyen csúnyán összemorrantam Gabriel Lightwooddal... Mentségemre szóljon, hogy az a kis pukkancs magába foglalt mindent, amit csak egy Lightwoodról el tudna képzelni az ember: arrogancia, halálvágy, felsőbbrendűség... Furcsa belegondolni, hogy az ő leszármazottai manapság a New York-i Intézet vezetői.
Ha már itt tartunk, Isabelle-el szívesen tárgyalnék.
Merengésemből léptek zaja szakított ki, a tömeg pedig végre utat nyitott az ügyeletes angyalvérűnek. Kíváncsian vártam, ki lesz az.




Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom
honey, keep my secrets well


Témanyitás₰ Tárgy: Re: Bejárat és előtér


Vissza az elejére Go down

Bejárat és előtér
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: