Dühös vagyok, mert szájára merte venni a családomat. Számomra Ők szentek és sértetlenek bármit is követtek el és még csak a megemlítésük is fájdalmat és reflex szerű óvást vált ki belőlem. Az, hogy ennyire képes volt kihozni a béketűrésemből többet mond el róla, mint amit eredetileg kinéztem belőle. -Kimondta, hogy külső alapján ítélek? Elég nekem az, hogy betörtél ide és az egyik foglyot segíted. Szerinted ez nem épp elég indok arra, hogy ne bízzak benned? - vonom fel a szemöldököm és érdeklődve vegyes dühvel tekintek rá. Egyre jobban bosszant, nem csak az amiket mond, de maga a jelenléte is. Vámpírral utoljára akkor voltam hosszabb ideig együtt mikor nekem kellett kivégeznem a Klávé alagsorában. Csendes fickó volt, több, mint csendes, egy nyikja nem volt, mikor az utolsó pillanatai voltak hátra. Ezt becsülendőnek tartottam. Ám ez a vámpír..alig negyed órája van közöm hozzá és már legalább három dührohamot fojtottam vissza. Épp háttal állok neki mikor kimondja, hogy utálta a szüleimet. Ökölbe szorul a kezem, ott tartok, hogy pofán vágom úgy, hogy az állkapcsa kiugorjon a helyéről, ám visszafogom magam, egyelőre. szinte remegek azért, hogy megtegyem, de számít rá, hát nem most fogom megadni neki, nem Én, nem érdemel meg semmit. -Sajnálod mi? Eltudom képzelni mennyire. - vetem oda foghegyről. A szüleim jó árnyvadászok voltak, és jó szülők, de mint mindenki esendők és követtek el hibákat, amiért Én már rég megbocsátottam nekik. Evelyn még semmiről sem tud. Talán jobb is így, éljenek a szüleink számára úgy, ahogy eddig, piedesztálra eleve, mert így a jó. Meglep ahogy ki kell magából, de csak elvigyorodom karba font kézzel állva. Érdekes ahogy elfutja a méreg, de egy percig sem riadok meg, láttam már veszett farkast, beszívott vámpírt, ez utóbbinak esélye sincs, ha esetleg úgy gondolná megtámad. -És ha valóban megöllek? Nem jelenten az számomra semmit, egy percig sem. - szúrom közbe, de mégse emelem a pengét, nem fogom megölni, még biztosan nem. Közelebb mentem hozzá, pár centire álltam meg előtte, magasabb volt nálam, de csak pár centivel. Vigyorogva állok majd ököllel behúzok neki egyet, egy jó csontropogtatót. - Ezzel még tartóztam neked. - kaján vigyorral fordulok el tőle és ülök le ismét a székbe. -Én ráérek, addig leszünk itt míg nem köpsz. - használom az Ő kifejezését arra, hogy közölje velem ki az a boszorkánymester és vámpír, akiknek köze van ahhoz, hogy idejött. Kezembe veszem a szeráfpengét és az felizzik a kezemben. Olyan ez mint egy szimbiózis, párat suhintok vele és szinte átszellemülten nézem a gyakorlatot. -Mi ér neked annyit, hogy kockáztasd az életed egy idegen utolsó napjai miatt? Az a vámpír már halott. - mondom és végre felnézek a szemeibe. Pár nap és végez vele valamelyik kísérleti szérum.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Cellák ↠ Szomb. Júl. 01, 2017 8:10 pm
Efraim && Joshua
M
ár nem is igazán figyelek a reakciójára, viszont az ordítására felkapom a fejem és hátrálok pár lépést. Ennyire kihoznám a sodrából? Igen csak érdekesnek bizonyultak az eddigi árnyvadászok akikkel dolgom volt, na de ez a srác. Ez a srác nos, maga a különc életmód és érdekesség egyszerre. Én aztán tudom milyen különcnek lenni, hiszen egész életemben az voltam. Erről az emberről pedig árad az, hogy nem tud beilleszkedni. Talán a dühét is beleöli ebbe a beszélgetésbe, ezért olyan feszült. - Tudod nem minden a külső, nem harapok, csak mert tetoválásaim vannak vagy mert vámpír vagyok. - Jegyzem meg egy fog villantós vigyor keretében. Igazán jól szórakozom az az igazság. Ugyanis ilyen hosszan én még árnyvadásszal bizony soha nem beszéltem. Nem hogy ilyen hosszan, de ilyen őszintén sem. Bár azt nem tudhatom Ő hazudik-e, de az én részemről őszintébb beszélgetést el sem képzelhetnék. - Utáltam a szüleidet... - Csúszik ki az ajkaim közül egy nem törődöm vállrántás keretében és ebben a pillanatban már érzem és tudom, hogy képen fog vágni, vagy elvágja a torkomat. - De azért sajnálom a halálukat. - Nem azért teszem hozzá, hogy kisebb legen a büntetésem, hanem mert így van. Mert habár valóban nem jöttem velük ki túlságosan, de Ők voltak az egyetlenek akik nem ellenem hanem mellettem tanúztak. Talán ennek köszönhető az is, hogy még itt vagyok és nem végzett ki a Kláré. Mindenesetre jó emberek voltak és habár nem mindig mintaszülők, de jobb fatert és mutert el sem képzelhetett volna magának Joshua. Na és az én apám..Annyira próbált békét és ételt teremteni nekünk, hogy Ön maga vesztét okozta. Anyám meg jóformán egyedül maradva nevelgetett minket. Ha a bátyám nem lett volna nem is tudom mi vár rám, talán az éhenhalás vagy a katonák általi halál. Nem azt mondom, hogy szégyenlem azt aki vagyok vagy a családomat, egészen csak nem értem meg azokat akiknek jó soruk van és mindent eldobnak maguktól. Nekem nem volt meg mindenem de mindenből próbáltam kihozni a legjobbat. És mire volt jó ez? Na hát ez az, hogy semmire. Vámpír lettem. Pont akkor amikor utoljára láthattam volna szülőanyámat. Úgy halt meg, hogy nem köszöntem el tőle, azzal a tudattal, hogy nem szerettem. Pedig mindennél jobban szerettem őt és a bátyót. Rájuk gondolván sírhatnékom támad. - Tudd meg, nem vagyok spicli, ölj meg ha akarsz, de nem köpök! - Ordítom mélyen a szemeibe nézve. Nem érdekelnek a következmények. Látni akarom már a mamát és a papát. Játszani szeretnék a bátyóval, úgy mint régen a mezőn. Apánk mindig elfenekelt, hogy miért nem dolgozunk. De azok az emlékek mégis olyan gyönyörűek, azonban fájók is. Egy közönséges halandó ezt nem értheti meg, ahogy nem is érti. Nem tudja mire gondolok és azt gondolja meghibbantam. Csak mert nem érti meg azt, amit én igen. Az élet mulandó és ezt neki kéne a legjobban tudnia!
Meghökkenek amikor a nevemet mondja ugyanis Én nem ejtettem ki a számon biztonsági okok miatt. Elönt az ingerültség és a zabolázatlan bizalmatlanság, amiből persze eddig sem volt kevés. Egy vámpírban nem lehet megbízni, bármennyire is nem vagyok az alvilágiak ellen, tisztelem az egyezményt, azonban nem tartom jó ötletnek a feltétlen bizalmat egy vérszívóban. Ott van az a Lewis, meg Santiago, a New York-i klán vezetője, bűzlik mindkettő, az előbbi azért, mert olyan, mint egy ma született birka, a másik meg pont az ellenkezője miatt, sötét figura. -Fogalmam sincs honnan tudod a nevem...de ez bizarr és, ami azt illeti nem kimondottan tetszik.. - Bár magamnak is nehezen vallom be, hogy ahogy kiejtette a nevem megborzongtam, ördögi bűbáj ez? Azt hiszem.. Továbbra sincs egyetlen egy emlékem sem róla, sem semmiféle démontámadásról gyerekkoromból. Zűrzavaros az egész, egyszerűen már érzem hogy megfog fájdulni a fejem, ha ez így folytatódik, túl sok a homályos folt. -Fájdalmas ugyanakkor gyönyörű? Elgondolkodom, hogy épelméjű vagy-e egyáltalán vagy csak valóban az időmet vesztegetem veled. - sóhajtok és megdörzsölöm az arcomat. Már nem tudok ülni, járkálok össze-vissza és ideges, egyben roppant feszült vagyok. Épp elég nekem, hogy két fronton is hűséges, szabálykövető árnyvadászt kell játszanom úgy, hogy egyik dologgal sem értek egyet. Vagy kétszer ülök le és állok fel a székről, nem tudok gondolkodni, zavarnak az új információk, amikhez közöm volna mégsem emlékszem egyáltalán. Megállok háttal a vámpírnak és bámulok ki a cella üvegfalán. Nem tudom mit tegyek, faggassam tovább, hátha valami hasznosat nyög ki vagy hagyjam itt egyből és majd Valentine elintézi? Annyi a kérdés, kevés a válasz. -Tudok mindent a családomról, a szüleim halottak, eleget tudok. - ordítok magamból kikelve és nem érdekel, hogy ezzel annyi a higgadt megjelenésemnek. A családom érzékeny pont, mindig az marad. Elfordulok, nem akarom hogy lássa, hogy a szívemig hatolt a fájdalom elvesztésük után. Bármit is tettek, bármit is hibáztak mindig remek szülök voltak, mindig. És a Klávé elvette tőlem Őket, tőlem és a húgomtól. Felkapom a fejem arra az információra amire vártam. -Melyik vámpír az? - kérdezem és immáron magam alá temetem a démonaimat, árnyvadászként kell viselkednem, csak semmi érzelem, hideg elszántság kell. -Amúgy úgy gondoltam több eszed van, elárultad amire kíváncsi voltam, nincs okom életben tartani téged. - mosolyodok el hidegen, de magam sem tudom miért. Egyelőre azonban nem ölöm meg és nem is ítélem halálra, még van kérdésem, amire várok választ, de ha nem válaszol nekem innentől úgy is jó. Tudom a lényeget. -Hogy jutottál be ide? - valószínűleg egy boszorkánymester segítségével, de tudni akarom kiével.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Cellák ↠ Pént. Jún. 30, 2017 7:53 pm
Efraim && Joshua
A
szín tiszta igazat mondom, de tudom jól, hogy ez kevés. És ha van egy sebem? Ez önmagában csekély bizonyítékként szolgál és attól tartok Joshuanak semmit nem jelent. - Joshua, nem hazudok, ismerlek és Te is engem! - Erényesen válaszolok forgatva szavaimat. Remélem végig, hogy a név amit az imént kiejtettem majd talán csillapítja. Azonban ott van az a félelem érzet is, miszerint pont az ellenkezőjét váltom majd belőle ki és még jobban haragra gerjed. Tudom azt is, hogy úgy gondolja nem felejtene el, de nem voltam én mindig ilyen látványkeltő. Nagyon-nagyon sokáig nem volt rajtam egy darab tetoválás sem. A sok tetoválást az évszázadok alatt szedtem össze. Mindegyik egy századot jellemez az én szemszögemből. A nyelv a köldökömnél az ezelőtti századot jelképezi. A Klávé hitetlenkedését és árulásérzetét. Azt jellemzi, hogy nem törődtem a sok pletykával, csak elengedtem őket és nyelvet nyújtottam az egész világra. A két szem a 6-dik századot jellemzi, mikor elvesztettem életem első férfi szerelmét. Talán Ő volt az egyedüli aki nem hagyott el. Előlem a vámpírok ragadták el. Ember volt, olyan törékeny és egyszerű természetű. És imádtam, bele voltam bolondulva még a lélegzetébe is. Azért kapta a „látást”, mert felnyílt a szemem, hogy milyenek a saját „bajtársaim”, a saját fajom. Vagy úgy összességében az alvilágiak. A bőröm mostani pompáját mindössze 10 évvel ezelőtt nyerte el. Előtte javarészt csak olyan területen volt tetoválásom, ahol ruha takarta. De a Klávé legutóbbi húzását követően már nem érdekelt ki mit gondol, mikor rám pillant. Nem érdekeltek az előítéletek. Az elmúlt tíz évem alatt rengeteg mintát és ábrázatot varrattam magamra. Elsősorban karra és nyakra. - Az emlékeidért nem én vagyok felelős. Ezt a kérdést bizonyára annak kell feltenned, aki megfosztott a fájdalmas és ugyanakkor gyönyörű emlékektől. - Higgadt hangon mondom mind ezt, legkevésbé sem akarom kihúzni nála a gyufát, ugyanakkor kiállok az igazam mellett, mert én tudom, hogy ez nem hazugság. Ezt tudnia kell, bármit is tesz velem. Mert akármennyire nem akarja, én ugyan annyira az élete része vagyok, mint a többi emlék amelyektől megfosztották. - Ha gondolod menj el, hagyj itt. De magadnak tedd fel előtte, hogy akarok én tudatlanul élni, vagy inkább megtudni az igazságot a családomról? - Kicsit van bennem hátsó szándék, nyilván. Össze akarom zavarni, de nem a saját javamra, hanem, hogy higgyen nekem. Hogy ne gondoljon árulónak. - Egyébként díler vagyok, az egyik ügyfelemnek hoztam vért. - Ha már lúd, legyen kövér, veszteni valóm már úgy sem nagyon van.
A cellák mellett végig vonulva igyekszem nem a szenvedés hangjaira figyelni. Nyögések, kínlódó sóhajok jutnak el fülemig. Erőt veszek magamon és nem foglalkozom ezzel, nem az én dolgom, nekem annyi a feladatom, hogy teljesítsem a bosszúmat, amit szüleim sírjánál megfogadtam. Az, hogy mi történik ezalatt ott, ahol éppen vagyok nem tartozik rám. Öltem már ártatlanokat, nem keveset, mind azért, hogy végül megbosszuljam a szüleim halálát. Megkönnyebbülök, amikor végül kattan a zár mögöttünk, a hely hangszigetelt, senki sem zavarhat minket és pont ez kell nekem, hogy nyugodt körülmények között ki tudjam faggatni, aztán a további sorsa már nem tartozik rám. A vámpír elesik miközben betaszítom, egy pillanatra át is fut a fejemben a gondolat, hogy hol marad az a fenemód nagy kecsesség, ami a vámpírokra jellemző? Kifogtam volna egy tehetségtelent? Helyet foglalok azon a rettenetes széken, elgondolkodtató, hogy ezzel a faggatót akarják.e büntetni vagy szimplán jobb szék nem volt ennél. De végül megtalálom azt a pozíciót, ami viszonylag hosszabb ideig nem fog gondot okozni. - Hogy mered bemocskolni a szüleim emlékét? Hazudsz! - üvöltök. A szüleim mindig is érzékeny pontom marad majd. Nem tudok rájuk gondolni anélkül, hogy ne éreznék kínzó ürességet magamban. Úgy mentek el, hogy nem tudtunk tőlük elköszönni tisztességesen, a temetés ugyan szép volt, de az az utolsó búcsú volt. Szükségünk lett volna arra, hogy beszélhessünk még velük. -Nem volnék hálátlan, ha valóban így lenne, de ilyen soha nem történt az életemben. - mondom immár sokadjára. - Nekem nincsenek efféle emlékeim, mert hidd el, ha volnának, nem felejtettelek volna el. - köszörülöm meg a torkomat. Igen látványos kinézetű. Markáns arc, izmos test tele tetoválásokkal, aligha tűnt volna el nyomtalanul az emlékezetemből. Hosszú percekig csak bámuljuk egymást, hol dühös vagyok rá, hol kíváncsian fürkészem, próbálok rájönni igazat mond-e, mert ha igen, nos, akkor van egy homályos folt az életemben. A tekintete átható, szinte belelát a bensőmbe és ettől megborzongok. Elkapom róla a tekintetem, ezúttal elvesztettem egy csatát, de képtelen vagyok a szemeibe nézni, az a pillantás.. Fogalmam sincs mennyi idő múlva tűnik fel az eltűnésem, de nem foglalkoztat. -Ha annyira kitartasz az igazad mellett, miért nem emlékszem rád, hm? - kérdezem logikusan, mert hát emlékeznem kellene nyilván, mert megmentette az életemet, ennek jelenteni kellett volna annyit, hogy emlékezzek, akár rá, akár az eseményre. -Ne rabold az időmet. - sóhajtok és felállok a székről, hogy össze-vissza kezdjek el járkálni, mert nem bírok nyugton maradni. Kezdek összezavarodni, ami nem jó, mert könnyen hibázhatok, ha a gondolataim nincsenek a helyén.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Cellák ↠ Csüt. Jún. 29, 2017 10:10 pm
Efraim && Joshua
S
zorítását követően egy ideig fuldoklok, de valami azt sugallja, hogy nem kell félnem, nincs itt a vég. Így nem is tartok a helyzettől, csak haladok előtte, néhol idegesen, néhol fapofával. A zajok zavarják éles hallásomat, ugyanis egyik cellából sem jönnek biztató hangok. Megértem már az ügyfelemet is, hiszen idebent a biztos vég vár mindenkire. Nem is értem miért lennék én az egyetlen akivel ez máshogy lenne. Túl naiv voltam idáig, ideje komolyságot erőltetnem magamra. Ez nem bizonyul nehéznek, ugyanis a zár kinyílása után a lökésétől felbukok és bevágom a fejemet. Elég emlékeztető volt, hogy felébredjek a kis 'álmomból', hogy én innen kijutok még ma, vagy valaha. Felkenem magam a padlóról és a fejemet fogva fordulok a széken ülő felé. Leeresztem kezeimet és halálosan komoly arccal szegezem tekintetemet neki. - Nem hazudtam. 17 évvel ezelőtt egy démon karjai közül vettelek ki. Persze a szüleid elérték, hogy a Klávé engem hibáztasson mert lett egy-két karcolásod. - A végét eléggé morogva mondom, hisze mai napig dühít a tény, hogy megmentettem valakit és engem vádolnak a megsérüléséért. Felháborító amit a Klávé le képes művelni. Ami pedig a Kört illeti..semmivel sem jobb. Karba font kezekkel folytatom a mondandómat. - Nem kéne a hülyét játszanod, inkább mondd a szemembe, hogy nem érdekel, hogy megmentettelek. - Közlöm durcásan, bár belül megérteném azt is ha helyben levágná a fejemet. Valami azt sugallja nekem, hogy nem akar megölni. Hogy megkínozni meg akar-e na az már egy másik kérdés. Mert eléggé szadista jellemnek ígérkezik az övé én pedig egy vámpír vagyok. A kör utálja a vámpírokat, így nem büntetik meg ha eljátszadozik velem. De ha éheztetni mer, felfalom élve. Ahogy figyelem megtetszik a szempár ami olykor kíváncsian, olykor pedig dühösen mered felém, mintha egy táj lennék. A végére pedig teljesen elmeredek benne, a csönd közepette és rá sem eszmélek, hogy nyitva van a szám. A szerencse, hogy eszembe jut lépni ez ellen, még mielőtt el kezdene folyni a nyálam. Az meglehetősen ciki lett volna.
Nem tudom miért, de idegesít ez a vámpír, úgy, mint még senki más, innen látom, hogy arrogáns, nagyképű és azt hiszi se perc alatt kijut innen, hogy csak úgy elintéz engem..nevetséges még a feltételezés is. Legszívesebben átvágnám a torkát, abba még feltétlenül nem halna bele, de leckéztetésnek nem volna utolsó. Most már nem csak dühös vagyok, de fel is vagyok háborodva, ennyit arról, hogy Valentine kis csapat jól szervezett és ellenőrzés alatt tart mindent..fogalmam sincs, hogy akarja elintézni a Klávét, ha az emberei olyan szedett-vetett banda, amilyet életemben nem láttam még. A pofon váratlanul ér, de ez csak tovább tüzeli a haragom és elkapom a pengét, majd a karommal a falhoz szorítom a nyakánál fogva. - Itt nem te mondod meg mi lesz! Azt mondtam velem jössz, értve?! - üvöltöm és leszarom már, hogy jönnek vagy nem jönnek a kis pincsik. Ha a vámpír így folytatja akkor csak a maradékait törölhetik fel utána. Végül elengedem és ismét a pengével tartom sakkban. -Ha megakartál volna ölni, már rég túl lennénk rajta, úgyhogy egy szót se többet Marques. - szinte egyszerre szitok a neve a nyelvemen és valami balzsamos érzés. Megrázom a fejem és ismét koncentrálok. Megtaszítom és haladok mögötte, elmegyünk pár cella előtt, odabent vagy vérfarkasok, vámpírok vagy éppen a jelenlegi kísérleti alanyok várják a halálukat. Valentine senkinek nem kegyelmez, aki egyszer ide lejut az élve többet nem jut ki innen. Fogalmam sincs miért képes ez az egy vámpír úgy kihozni a sodromból, mint még senki soha, de olyan vagyok mellette, mint egy életre kelt vadállat, készen bárkit darabokra tépni. -Mondtam, egy szót se. - Reccsenek rá. De végül a csend túl hosszúra nyúlik és úgy döntök megválaszolom a kérdését. -Van egy hátsószárny, oda zárlak be, speciális kísérleti alanyok számára van fenn tartva, de jó ideje kihasználatlanság miatt üres, ott szemmel tarthatlak míg kitalálom mi a büdös francot kezdjek veled. - fújok idegesen. Bepötyögöm a kódot, úgy, hogy azt Marques ne láthassa majd kattan a zár és kinyitom a cella ajtaját és betaszítom rajta a fölényes alakot. Bezáródik mögöttünk az ajtó, szerencsére itt nincsenek kamerák, valamiért Valentine nem akarta, hogy lássák a kis kedvenceit. Előhúzok egy széket és lovagló ülésben rátelepszem. Nem félek a vámpírtól, tulajdonképpen nem vagyok képes félni, érdekes. -Jó, akkor szívesen meghallgatnám ezúttal az igazságot, elég a hazugságokból. Mit kerestél itt? - Figyelem minden rezdülését miközben kényelembe helyezem magam azon a kényelmetlen széken.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Cellák ↠ Csüt. Jún. 29, 2017 8:45 pm
Efraim && Joshua
U
nom már, hogy mindenki elhiszi magáról, hogy erősebb és bátrabb mint az aki többet élt. Ez erőteljes tévhit és attól, hogy elhiszik, nem lesz így. Semmi kedvem nincsen kísérleti alanynak lenni vagy részt venni valami beteg játékban. Tulajdonképpen már azt is megbántam, hogy egy nyamvadt vámpírért – aki halál fia – idejöttem megdögleni. Cellába zárni? Engem? Világ életemben szabad voltam és ezért a szabadságért nem csatlakoztam a New York-i vámpír klánhoz. Mert nem akartam függeni senkitől, most meg csak úgy hagynom kéne, hogy betuszkoljanak egy cellába és éheztessenek? Komolyan?! - Nem megyek sehova - Morogva rándítok egyet a karján, hogy a penge eltávolodjon a nyakamtól és felpofozom. - Mégis mit képzelsz, Te beképzelt ficsúr?! - Azt hiszem elvetettem a sulykot, de nem leszek szolga, ebben biztos akarok lenni. Nem érdekel ha nem emlékszik rám, vagy hogy hülyének tetteti magát. De semmi joga bezárni vagy éppen bezáratni. - Szempillantás alatt megölhettelek volna, úgyhogy miért hagynám, hogy bezárj? - A taszítására majdnem előre bukok, de a jó egyensúly érzékemnek köszönhetően, meg tudok állni a két lábamon. Azt a fejet viszont amit vágok míg Joshua előtt haladok, videóra kéne venni. Legszívesebben odadobnék neki egy bazdmeg-et vagy egy nyald ki a seggem-et. De muszáj visszafognom magam, annak reményében, hogy valaha még látom az ágyamat. Ami pedig az ágyamat illeti.. ha itt végeztünk tuti megbüntetem ezt a srácot és jól megb*szom. Rám is férne már végre egy kis szex vagy előjáték. Vagy csak egy csók, én még azzal is beérném. Bár hosszú kapcsolatot nem tervezek senkivel, elég volt a sok csalódásból. Ideje, hogy visszaálljak az egy éjszakás dolgokra. Azokból majdnem soha nem jöttem ki rosszul és a másnap reggel csodálatos volt. Kivéve ha már nem feküdt mellettem senki. Az kicsit rontotta a magabiztosságomat a cuccosom felől. Egy hosszabb sétát követően már elkezdek morgolódni, hogy hova visz, hiszen nem egy cellát hagytunk már el. Csak nem bevisz a legsötétebb helyre? - Mégis hova megyünk?! - Kérdem dühösen. Szinte fortyogok a dühtől és letudnék még pár pofont keverni. Bárkinek. Aki csak szembe jön, fogom és felpofoznám.
Dühös vagyok? Egyértelműen. Úgy gondolom, hogy az egész Kör bagázs szedett-vetett idióta? Tökéletesen így van. Pezseg bennem az energia és kész vagyok akár most elvágni a vámpír torkát. Régen átléptem az irgalmasság határát, ha mindenkinek megkegyelmeznénk, akkor végül ez pusztítana el minket. Továbbra is a torkának szorítom a szeráfpengét, léptek zaja még mindig nem veri fel az alagsorba vezető út csendjét, tehát nem működnek a kamerák, csodálatos. Bármi történne annyi lenne a segítségem, mintha egymagam lennék az egész kibaszott bázison. -Fogalmam sincs miről beszélsz vámpír, de úgy érzem nincs minden rendben a fejedben.- köpöm oda és addig lépek előre míg a vámpír végül nem kényszerül háttal a falnak ütközni. Nem tartom magam gyengének, egy vámpírral eltudok bánni, de ugyan mi garantálja, hogy egyedül van? Momentán semmi hangulatom szárazra szívott lenni, tisztában vagyok azzal, hogy egy vámpírnak az árnyvadászok vére kicsivel mámorítóbb, mint egy mondént lecsapolni. -Miről beszélsz? - hökkenek meg. - Fogalmam sincs miket hordasz itt össze, de kezd ebből elegem lenni. - Forr bennem a düh, bolondot űz belőlem egy alvilági, hát ez egyszerűen csodás. Mégis hol vannak a hasznavehetetlen cella őrök? -Marques, úgy érzem összetévesztesz engem valakivel, mert sosem kellett engem megmenteni senkitől sem. - még az elképzelés is sértő, több, mint sértő. Rápillantok a kétség kívül démontámadás eredményére. De ezzel engem egy percig sem volt képes meggyőzni, sosem keveredtem még olyan helyzetbe, hogy meg kelljen menteni. Én és a szeráfpengém olyanok vagyunk, mint egy remekül működő páros, sosem veszítettem csatát, soha. Kölyökkoromban pedig a gyakorlótermen kívül sohasem kerültem, erre ügyeltek a szüleink aztán pedig az Intézet vezetői. -Nem te vagy az ellenség? Ezzel azt hiszem kicsit elkéstél akkor mikor betörtél a bázisunkra és minden józanságot félretéve nem húztad el a beled azonnal.- Nem tettem volna vele semmit, ha időben megszökik, nem vagyok az alvilágiak ellensége, de ezt mégsem mondhatom ki nyíltan, mert lehet nem működnek a kamerák, de itt a falnak is füle van, így is az terjeng rólam, hogy áruló vagyok, erre nem kéne alapoznom. -Most velem jössz, indulj csak szépen lefelé a lépcsőn, de semmi trükk, figyelmeztetlek, tökéletesek a reflexeim. - taszítom meg és indulok meg mögötte. Befogom zárni az egyik cellába és onnantól mosom kezeimet, majd Valentine kezelésbe veszi, vagy Killian, nem is tudom melyik a szadistább állat, egyik tanul a másiktól. Nem hagy nyugodni, amit a vámpír mondott, de nem foglalkozhatok ezzel, már így elég szar helyzetben vagyok, ha a nyakamba varrok még egy betolakodó vámpírt is akkor kész csődtömeg leszek.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Cellák ↠ Csüt. Jún. 29, 2017 8:53 am
Efraim && Joshua
N
em lep meg a reakció, ezért jelét sem mutatom annak, miszerint megrémít, hogy egy pengét szorítanak a nyakamhoz. Valójában megrémít a tudat, hogy most meghalhatok. Mikor pedig érzem a vágást, tudom, hogy nincs sok időm, nem szabad tétováznom, ideje megszólalnom. Valami csattanó beszélgetésnek kéne lezajlania, így nem tétovázok elsütni egy kisebb humort. - Életet életért, igaz? Csak fordítva. - A legkevésbé sem zavartatom magamat, hogy mindezen az életem múlhat és talán nem is Joshuatól kell tartanom, hanem a többiektől vagy éppen magától, Valentinetól. - Ha tudom, hogy Kör tag leszel, meg sem mentelek 17 évvel ezelőtt. - Felhúzom az orromat és bemutatkozok, mert kár lenne azért a majdnem 3000 évemért. - Efraim Marques vagyok, az a személy aki megmentett egy démontól. - Szavaim közben kigombolom felül az ingemet és jelét mutatom a démontámadás okozta vágásomnak is, hogy hihetőbb legyen mondanivalóm. Mikor nyugtázom, hogy láthatta, vissza gombolkozok, mert ezt nem gondolom, hogy minden fűnek fának látnia kéne. Különben is megalázó ez nekem. Egy vámpír akinek van egy vágása, de nem még mondén korában szerezte. Ezért természetes az is, hogy nem mutogatom. - Nem én vagyok az ellenség - Közlöm kishitűen, remélve, hogy elenged, bár jól tudom már, hogy ehhez több kell. A szülei sem voltak kegyesek hozzám és eddig egyetlen árnyvadász sem. Talán a múltam miatt, talán mert vámpír vagyok. De az Istenit is, mit tehetek én a fajomról? Szerintük nem örültem volna ha mondén maradok? Volt családom, szerelmem és életem ami csinosítgatásra várt. Dobogott a szívem és érezték a melegemet. És most mim van? Semmim sincs. Nincs életem, se barátnőm vagy pasim. A családom is meghalt és örök kárhozatra vagyok ítélve. Sanyarú életem során az első századjaim voltak igazán csak kiemelkedőek. Aztán minden megromlott. Szerelmi csalódások, veszteségek és még a Klávé is rám szállt. Most pedig? Végre esélyt kaptam arra, hogy újrakezdjek mindent azzal akit jóformán ismerek régről, de ez sem mehet zökkenő mentesen, hiszen vámpír vagyok...
Hatalmas feszültség uralkodik a bázison, bár a hűség töretlen, félnek, elég sokan megrémültek az újak közül. Pár árnyvadász esett áldozatul a minap pár vámpírnak és bár tökösnek érzik magukat a Kör tagjai, mégis látni a szemükben, hogy megrebbentek, vannak, akik félnek, hogy így végzik, még azelőtt, hogy a nevük fent lenne a rosszak listájának élén. Egyre több a viszály, mindenki fúj a másikra, félti a bőrét és megpróbál fogást találni a másikon, engem is kóstolgatnak, többnyire, a bátrabbak. Egyiktől sem tartok, több kell nekem néhány nagyszájúnál, aki a pengét sem képes normálisan kézbe venni. Kill az egyetlen, akivel muszáj megtartanom a három lépés távolságot, olyan, mint a szagot fogott véreb. Mondhatnám, hogy a helyem biztos, de senkié sem az, még Killian-é sem, ha Valentine bal lábbal ébred akárki végezheti föld alatt, ezért jobb vigyáznom és nem okot adnom a gyanakvásra. Jelenleg értelmesebb elfoglaltságnak találtam a cellák felügyeletét, így sem szem előtt nem leszek sem időm nem akad majd arra, hogy azon agyaljak milyen mesével etessem meg Evelynt, ugyan merre voltam két teljes napig a tudta nélkül. Régen mindent megosztottunk egymással, de ez megváltozott és nem szándékozom a visszájára fordítani. Lekanyarodok balra és elindulok a lépcsőn lefelé a cellákhoz, nem rég hoztak be egy vámpír újabb kísérleti alanynak. Egy pillanatra fel sem eszmélek ki halad el mellettem, csak aztán érzem úgy, hogy valami nem stimmel, megfordulok és épp ekkor köszön rám, amit meglehetősen furcsának találok. Előrántom a szeráfpengém ami azonnal a torkának szegeződik. -Ki vagy? Mi a francot keresel itt lent?! - üvöltök rá, de próbálom nem szétkürtölni a dolgot, már csak pár nyelvet lógató pincsire lenne ide szükség és mehetnék is a tébolydába. A penge fényesen felizzik a kezemben, táplálja a dühöm, a dühöm a sok idióta irányába, hogy olyan figyelmetlen mind, hogy kerül ide egy vámpír és járkál fel s alá, mintha ez volna a normális? Valentinenak fogalma sincs kikkel van körülvéve. -Közöld ki a franc vagy, vagy esküszöm kérdés nélkül szaggatlak darabokra vámpír! - nyomom a torkának a penge élét, ami így kissé felhasítja a bőrt. Baromira érdekes, hogy egyetlen egy Kör tag sem volt a celláknál, az sem kizárt, hogy a rabok már messze járnak. Nem vagyok kimondottan jó kedvemben, a dolgok kezdenek hullámvölgyé alakulni és már fogalmam sincs, hogy mikor borul mindez a fejemre.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Cellák ↠ Kedd Jún. 27, 2017 7:46 pm
Efraim && Joshua
S
zembeszállok a sorsommal, ami nem szerencsés húzás, de a vevőimért mindent. Különben is, mivel fizetés nélküli lesz az aukció, ezért magam dönthetem el, hogy végül odaadom-e ennek a vámpírnak a vért, vagy sem. Az is megeshet, hogy a szeme láttára fogom elfogyasztani. Bár azért ennyire gonosz talán nem vagyok. Mindenesetre adott az indok, miszerint tömlöcben van és fizetésképtelen. De ha megtudom, hogy átvert, levágom a tökét és megetetem vele. Aztán kibelezem és felakasztom a beleinél fogva. Persze csak hogy tisztességes legyek és megtartsam a hírnevemet aminek nem mellesleg semmi alapja nincsen. Hiszen nem vagyok gonosz vagy szadista gyilkos. Igen, egyszer becsúszott egy gyilkosság, de az véletlen volt, úgy értem.. nem terveztem árnyvadászt ölni. Egész életemben azon voltam, hogy segítsek másokat. Elköltöztem és hátrahagytam mindent, hogy anyámék asztalára kenyér jusson. De ezt itt senki sem tudja. De talán így is a jobb. Teljes homályban nem kell felfednem magamat és előítéletek sem kergülnek lábra. Ahogy átérek a portálon a boszorkánymester elillan, bizonyára fél minden alvilági Valentinetól, ami nem is csoda, utálja az alvilágiakat és gyilkol is minket. Hiszen itt az élő példa a tömlöcben is. Nyomban a cellákhoz veszem az irányt és igyekszem minél kevesebbekre rápillantani. A tetoválásaim erőt adnak, hiszen egy kis ideig megtévesztőek lehetnek. Nem az jut elsőre eszébe mindenkinek, hogy itt egy vámpír, hanem az, hogy új Kör tag érkezett. Ezt pedig rendesen ki is használom most. Leérve a cellákhoz egyből megérzem a vámpír szagát és a cellájához sietek. Nyugtázom magamban, hogy nem hazudott, majd miközben körülnézek gyorsan beadom neki a tasakot. - Majd később levonom a tartozásodat. - Oldalra biccentett fejjel suttogom felé, majd mikor elveszi a vért a kezemből, elindulok fel. Azonban a lépcső alján kisebb szívinfarktus jön rám – ami érdekes, hiszen nem dobog a szívem röpke 2 és fél ezer éve – mikor megpillantom az ismerős alakot. Magas termet, rövid haj, na és az arca.. Szinte egyből beugrik a kisfiú akkorról, mikor megmentettem és rögvest belenyilallik a fájdalom a mellkasomba, ahol az a démon megkapott. Összeszorítom fogaimat, mikor elhalad mellettem s hátrafordulok utána. Csak nézem, szinte elveszek benne ahogy nyugtázom magamban, hogy Ő nem ismert fel. Miért is ismert volna, bizonyára fogalma sem volt róla mi voltam vagy vagyok, ezáltal azt se tudhatja, hogy életben vagyok. Sőt, talán feltételezi nos, hogy meghaltam. - Hello - Valami hülye indok vezérelte, de megszólalok, de már verném is a fejemet a falba a tettemért.