Rendelő

Helen & Mia

A segítségkérés nem feltétlenül gyengeséget jelent!

Nehezen sikerült rávennem magamat arra, hogy orvoshoz forduljak, szakemberhez, hiszen világéltemben sikerült egyedül boldogulnom, mindig mindent sikerült egyedül megoldanom, és ha még is segítségre szorultam volna, akkor a családomhoz fordultam: anyához és apához.
Anya és apa... Kegyetlenül fájdalmas belegondolni abba, hogy nincsenek többé, hogy nincsenek mellettem, hogy bármilyen gondom van nem fordulhatok többé hozzájuk. A temetésre sem nagyon volt kedvem elmenni, mert nem akarom bevallani magamnak, hogy ez maga a valóság. A fájdalmas valóság. Persze tudom, egyszer meghaltak volna, de ennek nem most kellett volna eljönnie, nem most kellett volna eltávozniuk az élő emberek világából. Itt kellene lenniük... Ahogyan az öcsémnek is, de ő sincs itt, és ez nagyon igaszságtalan, hiszen olyan fiatal volt, annyi mindent nem látott még. Nem volt még sose szerelmes, nem csókolózott, nem érezhette, hogy milyen amikor az embernek szerelmi csalódása van... Annyi mindent nem élt még át, ami hozzá tartozik az emberi élethez, és most már nem is fogja tudni, hiszen történt valami az este a kórházban vele, amit nem tudok, mert nem hallottam, hogy az orvos és papáék mit beszélgettek, csak azt hallottam, hogy az öcsém nem élte túl az éjszakát, pedig ő volt az, aki a kórházban a műtét után magához tért, akiben mindenki reménykedett, hogy túléli, hogy komolyabb következmények nélkül is sikerül neki felépülnie. Erre pedig... Őt is elveszítettem... Mindenkit...
Reggel 9-re jöttem Dr. Quinzel-hez, habár kicsit hamarabb értem ide, így leültem kint a váróban, és a földet néztem, miközben a fejemben csak úgy kavarogtak össze-vissza a gondolatok, miközben én próbáltam rendet tenni a gondolataim közt, de sehogy sem sikerült.
Végül pedig pár perc múlva - kb. 10 múlva - bemehetek. Halvány mosollyal az arcomon fogok kezet a nővel, majd leülök a kanapéra. Annyi mindent mondhatnék, de még sem szólalok meg. Nem tudok.

Helen & Mia

A segítségkérés nem feltétlenül gyengeséget jelent!

Amióta hazaengedtek a kórházból, keresem a helyemet, keresem a régi énemet, de valahogy sehogy sem megy, nem tudok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Nem tudok úgy tenni, mintha nem vesztettem volna el az egész családomat pár nap leforgása alatt egy hülye baleset miatt, és bezzeg a másik sofőr, a férfi aki okozta a balesetet az megúszta kisebb sérülésekkel, míg nekem a szüleim és a 7 éves kis öcsém is meghalt, én pedig itt maradtam árván, család és testvér nélkül. Hiába hallgatom Adamtől azt a dumát amit mindig mondogat nekem, hogy a barátaim és még a banda is itt van nekem, ez jó érzés persze meg minden, de... Ők nem pótolhatják és alkothatják a családomat, hiszen bármennyire is szeretném, de nem azok. A Willamete Stone is mellettem van teljes mértékben igen, de valljuk be: ők egy olyan társaság amibe beilleszkedni én teljes mértékben soha nem fogok tudni. Lassan 2 éve, hogy ismerem őket, de megannyiszor van a kínos csönd amikor vagy én vagy ők nem tudnak mondani valamit. Teljesen más az ízlésünk, főleg a zenék terén, így hát ez nem is csoda, csak néha eléggé kívülállónak érzem magamat velük...
Most Adammel lakom, megbeszéltem anya testvérével, hogy hagy lakhassak itt, hiszen nem tudnék haza menni. Nem tudnék otthon úgy lenni, hogy ne törjön rám a sírás, hogy ne legyen a nap minden percében szinte sírógörcsöm. Még nem állok készen arra, hogy vissza menjek a házunkba, abba a házba ahol felnőttem, ahol reggel lefutottam a lépcsőn mosolyogva mikor megéreztem apa palacsintájának finom, csalogató illatát, ahol anya dúdolgatását hallgattam miközben a reggeli kávémat főzte le, aztán ott volt még az öcsém is, aki már reggelinél képes volt rock zenét hallgatni és annak ritmusára rázni a fejét miközben ette a reggelijét. Szóval igen, ezek után nem vagyok képes, egyenlőre legalább is még nem vagyok képes arra, hogy haza menjek. Így legalább több időt tölthetek Adammel is, úgy is van bőven megbeszélni valónk.

Pár nappal ezelőtt elhatároztam azt, hogy szakemberhez fordulok, így történt az is, hogy felhívtam egy pszichológust akivel ma délelőtt fogok találkozni. Általában nem vagyok olyas fajta ember aki idegeneknek beszéli ki a bajait, de beláttam azt, hogy ezután a trauma után szükségem van arra, hogy valaki igazán tudjon segíteni rajtam, szükségem van egy igazán külsős szemlélőre.