Aurora St. Clair

26 ~ Klávé ~ Jennifer Lawrence

Az élet sosem volt könnyű és sosem kímélt senkit. A kérdés csupán a miért. Magam sem tudom, talán azért mert mindenki el van foglalva a mai rohanó világgal, senki sem tekint vissza a múltba, vagy ha vissza is néz csupán a sötét foltok keltik fel figyelmét. Azok a sötét foltok, amik keserű szájízt hagynak az ember szájában. A jelenre viszont csak kevesen figyelnek, de egyszer ez is múlt lesz és akkor majd mind a megváltoztatására törekszünk. Meg kellene tanulnunk nem félni egy olyan jövőtől, ami talán sosem következik be. Az emberek inkább gondolnak egy alternatív apokaliptikus világvégére a helyett, hogy szembenézzenek az igazi, tragikus jelennel, mert ha jobban belegondolunk, minden embernek eljön egyszer a saját világának vége. Vannak, akik természetesnek tartják, mások küzdenek ellene, de akár mennyire is ódzkodunk, tőle egyszer eljön az aminek el kell jönnie. Egyeseknek van pár évük hátra, vagy hónapjaik, vagy egyesek épp a következő percben vesztik el azt, ami talán sosem volt az övék, mégpedig a történetüket… az enyém itt kezdődik el.
Az eső halkan kopogott a koporsó fedelén és a fekete szín nyomasztóan telepedett rá a világra, akár csak egy életérzés. Kifejezéstelen arccal bámultam bele a nagyvilágba hallgatva a hangot mely az élet lezártát jelzi. Az apám feküdt előttem az ódon fakoporsóban féltve őrzött irónjával kezében. Olyan arcot vágott, amit megannyi éven át törhetetlenül. Szigorú volt és könyörtelen és bár sokan azt mondják bármilyen is legyen, mégis az apám azok tévednek. Négyéves voltam mikor így láttam anyámat, mint most Mr. St. Clair-t. Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogyan láttam elhalványulni anyám végső nyughelyét a sötét földben. Aznap este Mr. St.Clair italba fojtotta bánatát majd fájdalmában hazaérve úgy támadt kedve kedvét tölti egyetlen gyermekében. Emlékszem mennyire szorította akkor még aprónak mondható karom, ahogyan whisky szagú leheletére mi hint, közelebb hajol. Azt mondogattam csak egy álom volt, egy szörnyű álom és soha többet nem történik meg. Hazudtam magamnak, mert tudtam ezentúl nincs, ott anyám ki megvédjen és így minden éjszaka ugyan azt a kínt éltem át újra és újra. Volt mikor kék zöld foltokkal mentem iskolába. Ugyan ki vette volna észre, árnyvadász csemete élete a harc mi másért lenne véraláfutás a szeme alatt vagy épp bekötve csuklója. Eszükbe sem jutott, hogy anyám halála után Mr. St. Clair ágya hideg és üres volt így hát „bebújt” egyetlen lánya mellé. Aztán egyszeriben megtanultam harcolni, hiszen csak az maradt meg nekem és mire észbe kaptam már azt hajtogattam magamban minden bábúra vagy emberre mért ütés alkalmával, hogy „Nem hagyom magam irányítani, nem hagyom, hogy kihasználjanak.” Aznap éjjel nem én kaptam sötét foltokat a szemem alá és nem az én csuklóm tört el, sőt még csak nem is az én torkomhoz szorult szeráf penge. Azóta törékeny gyermekből felelősségteljes nő lett, aki megjárta a Klávéhoz vezető létra összes fokát. A történetnek itt ér vége, de egy másik még csak most kezdődik el.