Calynda Lazzarini

345 ~ Dhampir ~ Elizabeth Gillies

Történetem egy olyan családba tehető vissza amire senki nem is gondolna ha nem kutakodna a nevem után, nem, nem a nemzetiségem itt a fontos, hanem, hogy vadász családba születtem. Egy olyan ember lánya vagyok aki egykoron nagy és gonosz vérfarkasokra vadászott, holott látnia sem szabadott volna azokat. Mondén család az enyém, de valahogy én félúton elcsesződhettem. Édesanyám vámpír volt, ez nem is kérdés, na de apu erről mit sem tudva feküdt vele ágyba és hozott ezzel nos, engem létre.
Tizenhét éves lehettem mikor az első "tünetek" feltörtek a színre és jelentkezni kezdtek rajtam. Azt vettem észre egyik alkalommal -mikor éppen egy olasz órán ütem-, hogy a fény, a táblavilágítás bántja a szememet, nem tudtam nyitva tartani, úgy éreztem, mintha kiszáradtak volna a szemeim mert sokáig nem pislogtam. De mikor nekiláttam a megszokott pislogásnak azt véltem felfedezni, hogy egyre homályosabban látok. Akarva vagy akaratlanul de kiszaladtam a teremből minden szó nélkül. Megmostam az arcomat, de csak akkor lett jobb mikor leoltottam a mosdó összes lámpáját. Ugyanakkor ez a mosdó igen csak forgalmas volt, ezért a szünetben el is iszkoltam onnan és a fiú öltöző ajtajáig meg sem álltam, majd ott elvakulva a lámpáktól, könnyes szemekkel néztem körül, mégis van-e valaki a közelben, s mikor észre vettem, hogy üres a folyosó ezen része beléptem a kétszárnyas ajtón. Tudtam, ide hét és nyolc között jön a kosár csapat. Biztos voltam benne, hogy addigra besötétedik és haza mehetek.
Este hatkor rezegni kezdett a telefonom és suttogva vettem fel. Anya volt az, aggódott értem amiért még nem voltam otthon. Elmondtam mi történt és értem küldte apát. Hogy miért nem ő jött? Nos azért mert egy nyár eleji napon volt ez és még világos volt emiatt. Ha elindult volna, minden bizonnyal por és hamu maradt volna csak belőle félúton.
Tehát értem jött apa, de ő nem tudta mi bajom van, anya annyit mondott, hogy bezárkóztam az öltözőbe. De mikor rám nézett a férfi akinek az életemet köszönhetem, akkor úgy éreztem, mintha nem ismerném, olyan volt mint azelőtt soha. Minden egyes arcvonása, minden egyes ránc amit az évek pakoltak le, eddig sosem láttam, szemüveges voltam, de sosem hordtam a szemüvegemet. Akkor sem volt rajtam, de mégis tisztán láttam, ahogy felém nyúlt pedig éreztem az ereiben a lüktetést. A véráramlatot és minden egyes vércseppet ami szaladt az ereiben. Nem tudtam hova tenni a helyzetet és nem is akartam, csak otthon szerettem volna lenni és jól kisírni magam. Utóbbi persze nem sikerült, mert miután hazaértem anya jött velem a szobámba, majd bezárkóztunk. Fontosnak találta, hogy megossza velem igazi valóját, hogy megértsem azt ami körülöttem zajlik. Még utána sem volt teljesen tiszta a kép, míg kerek perec a szemembe nem mondta, hogy egy félvér vámpír vagyok. Utáltam érte, mert tudtam, hogy apa megveti az éjszaka teremtményeit és még csak nem is sejtette milyen "szörnyeteg" a felesége, a szeretett asszonya.
Ahogy kezdett fel-feltörni az erőm és igazi mivoltom, egyre többen kezdtek körülöttem legyeskedni, mindnek rám fájt a foga, azt várták, mikor sérülök meg és mélyeszthetik belém fogaikat. Ezért menekülni kezdtem. Már egy jó száztíz éve menekültem, nem volt már többé édesapám akivel minden este várhattam a kedvenc sport csatornánkon a focit, nem volt akivel barkácsoltam, már csak anya maradt, akihez egy fárasztó nap után még mindig odabújhattam. De már rég nem volt az igazi, mióta megtudtam, hogy vámpír.

Az utóbbi majdnem kétszáztíz évre már nem emlékszem, az az időszak nehéz volt számomra és nem írtam naplót sem amiből visszakereshettem volna, és ha jól emlékszem a kapcsolatot sem tartottam túlzottan sok ismerősömmel.
De most inkább hét évre visszamenőleg mesélnék kicsit, hiszen hét évvel ezelőtt történt velem egy nem mindennapi dolog számomra, amely megváltoztatott és mai napig változtat. Alapvetően a gyermekkori traumámnak és a tudatnak, miszerint nem vagyok ember következtében mindenkit eltaszítottam magamtól. Undok jellemem van és barátságtalan vagyok, ugyanakkor vágyok a szerelemre, de tudom sosem adatik meg. Mert velejéig romlott vagyok és képtelen vagyok érezni, és akárcsak gyengéd érzéseket is táplálni mások iránt. De azt hiszem ez egyre inkább javul.
Hét évvel ezelőtt megismertem egy "korombeli" lányt, legalábbis külsőleg. Akkor arra sem gondoltam, hogy egyáltalán találkozunk-e még valaha. De másnap a kedvenc kávézómban futottunk össze, és így tovább. Barátok lettünk, de magam sem tudom hogy és mint. Szinte mindent megosztott velem, pedig szinte semmi érdeklődést nem mutattam felé. Elmondta az élete történetét és nos, nekem is el kellett volna; de nem tettem, nem voltam képes rá, mert ugyan jól ismertem, a szemeimben mégis idegen volt. Féltem az idegen érzéstől amit bennem keltet és minden áron elkívántam nyomni. Nem hagyta annyiban, mondhatom nem egy feladom típus, és tovább faggatott. Bár kiszedett néhány semleges információt belőlem, azt a mai napig nem tudja, hogy mi vagyok, vagy miért vagyok olyan amilyen. De továbbra sem adta fel, szeretné ha megnyílnék előtte és őszintén én is szeretnék. Szeretném ha Alice a legjobb barátnőm lehetne, szeretnék igazán érezni, szeretni, neveti vagy sírni. De nem megy és csak is abban reménykedhetek, hogy Ő majd segít nekem megnyílnom, segít abban, hogy megváltozzak és röpke 345 év után máshogy álljak a dolgaimhoz.