Gadreel

Ki tudja ~ Bukott angyal ~ Aidan Gillen

Az én történetem régen kezdődik, még amikor az Úr megteremtette ezt a sárgolyót. A nevem nem terjedt el annyira, mint testvéreimé. Történetemet kevesen ismerik, és talán jól is van ez így.
A szerencsések közé tartoztam, akik hallhatták életükben Atyánk hangját, s büszkén vállaltuk pár testvéremmel a ránk szabott feladatot. Grigori, Őrző angyalok néven hívtak fiatalabb testvéreink, és küldetésünk az lett, hogy az embereket óvjuk. Én magam pedig azt a megtisztelő megbízatást kaptam, hogy a Paradicsomot őrizzem. A mondének között elterjedt rólam egy olyan hiedelem, hogy abban az időszakban megpróbáltam elcsábítani Évát. Sajnos a valóság teljesen mást takar. Botor módon én voltam az, aki beengedte Lucifert az Édenbe és a hibámért meg is kaptam a büntetésemet. Az egykori gyönyörű menny, mely a családomat és az otthonomat jelentette átváltozott egy börtönné. Több száz évig rabként tartottak a mennyországban, amiért elbuktam a feladatomban.
Miután az Úr úgy döntött eleget bűnhődtem újra testvéreim körébe kerülhettem. Azonban minden egyes emberiségre mért bajért engem okoltak az ifjabbak is. Káin testvérgyilkosságáról én lemaradtam. Még be voltam zárva, amikor az megtörtént, de képesek voltak engem okolni minden emberi hibáért.
Szerencsére a halandók körében nem terjedt el annyira a nevem, egyedül Énok könyvében tettek rólam említést, de a huszonegyedik században már senki sem olvassa azt.
Az angyalok serege már nem fogadott vissza igazán maguk közé és úgy éreztem akik igazán megérthetnének, azok a bukott testvéreim lenn a Földön. Így én is követtem őket le az emberek világába. A mennyből mindig minden másnak tűnt. A fák, a homok és a víz. Nem ugyanaz volt már, mint akkor régebben az Éden.
Ahogy mentek előre az évszázadok és évezredek egyre jobban rá kellett jöjjek, hogy hatalmas hibát követtem el, amikor elhagytam Atyánkat.
Igazából úgy éreztem magamat, hogy sehova se tartozom. Nem vágytam Lucifer, Azazel és a többiek társaságába, a mennybe a többi testvérem közé viszont már nem térhettem vissza. Egy bukott angyal voltam és vagyok, aki másra sem vágyik csak hogy hazajuthassak.

Az emberek sokat változtak a teremtéstől kezdve. Egy dolog viszont sohasem fog megváltozni bennük. A folytonos küzdés a mindennapokkal. Mindig azt mondják magukban, hogy ez a nap más lesz, ki fogok tűnni a tömegből és meghatározó lesz az életem. Pedig valójában csak ugyanazt a monoton mindennapi dolgaikat űzik, amik rövid életük elfecsérlése csak. Azt mondják majd holnap más lesz minden. De a holnapból mindig csak a jövő marad, s azt kell észrevenniük, hogy el is repült ötven év az életükből és már sosem fognak tudni változtatni.
Annyi időm volt megvizsgálni az emberi viselkedést és be kell hogy valljam néha én is úgy viselkedem mint ők. Bár azok az érzelmek, amik igazán emberivé teszik őket még mindig idegenek a számomra. De a jó pillanatokban tudott mosolyt csalni az arcomra egy kisgyermek. Képes volt elkápráztatni az összetartása az embereknek a háborúk idején. A hullák és fájdalmas sikolyok mellett ott volt bennük a szabadság és a győzelem lángja.
A mai időkben nincs annyi háború amiről tudomást akarnának venni a halandók. A fő pusztulásuk a lassú halál. Minden egyes perccel közelebb vannak a végítélethez. Ha szerencséjük van apámhoz csatlakozhatnak majd a mennyben, ha viszont inkább a romlott élet volt jellemző rájuk minden bizonnyal néhány démon fogja szétszaggatni őket a pokolban.
Ezek a szokásos gondolatok mennek végig az agyamon, míg a reggeli sétámat teszem meg a belvárosban. A sok sürgő-forgó ember általában jó kedvvel szokott eltölteni.
Már olyan régen volt, hogy bármi rendkívülit láthattam volna. Utalok itt a mondének által ismeretlen világ teremtményeire. Mindig megmelengeti a szívemet egy-egy árnyvadász látványa. Bár számomra szinte ők sem különbek a szimpla halandóktól. Kaptak egy kis erőt a testvéremtől, attól viszont még nem lesznek mindenhatóak.
A park felé megyek. Szeretem a nagyvárosban a természet érzését. Atyám teremtményei még mindig elkápráztatnak és az állatokat mindig is kedveltem. Az otthonnak elnevezett házamból is kész menedékhelyet csináltam a sebesült és sérült állatoknak. Az embernek vigyáznia kéne a vadakra, ahogyan az a NAGY könyvbe is le lett írva. De mit is jelent már nekik a Biblia meg a vallás? Semmit. Hívőnek nevezik magukat, pedig csak látszatból veszik fel a keresztény szokásokat.
A bukott társaimmal ellentétben én nem vágyom arra, hogy nagyra törjek. Nem szeretném letaszítani az embereket a pokolba. Tehát nem vagyok igazi gonosz, ahogyan azt a bukott angyalokról képzelik az emberek. Persze ha rám jön az unalom néha velem is elszalad a ló. Élvezettel nézem végig az utcai késeléseket és az autó baleseteket. Hogy magamnak se hazudjak volt már egy-két olyan haláleset, amibe besegítettem én magam is. Végtére is nem szeretem az embereket. Csodálom őket, néha szánom, de a szeretet irántuk valahogy sohasem alakult ki bennem.
A zöld lombok alá érve és a madarakat hallgatva nézek fel a tiszta égboltra, a sugárzó Nap fényébe. Végtére is ha már itt lenn ragadtam próbáljam meg élvezni... hogy is mondanák az emberek? Az élet apró örömet...