Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Tudjátok, nekem soha nem volt gondom az önbizalom kérdésével. Szerettem, ha az emberek tökösek és magabiztosak, hisz az soha nem ártott, ha valakinek az önbecslése egészséges szinten állt. Persze, az enyém jócskán túlhaladta ezt a mércét, mert igen, nem kicsit voltam egoista, és nagyon is el voltam szállva magamtól, nekem azonban mindenre nyomós okom is volt, s nem alaptalanul papoltam a saját tökéletességemről. Több ezer év tapasztalata állt a hátam mögött, így ha azt mondom, tudom, mire vagyok képes, és hogy milyen reakciót váltok ki másokból, nos, azt nem véletlenül szokásom mondani. Ellenben ez a kis vámpírocska olyannyira magasan hordta az orrát azzal a legfeljebb néhány száz éves korával, hogy röhögni támadt volna kedvem. Szép és jó volt az önbizalom, na de hogy ha ő azt hitte, ezzel meg tud engem félemlíteni, akkor nagyot tévedett, mint ahogy akkor is, ha azt hitte, ettől most ő egy kurva nagy hős lett, aki bátran, félelmet nem ismerve sietett a nője megmentésére, mert azt egy nagy és csúnya szörnyeteg kínozta éppen. Csak szerintem ez nem a bátorság kérdése volt, sokkal inkább az ész hiánya okozta ezt az igen botor döntést. Olyannyira ostoba volt, hogy minden lelkesedésemet elveszítettem irántuk. Ha ennyire meg akarja menteni a szőkét, akkor csak vigye! Bánom is én, hogy ez a két IQ bajnok mit művel egymással. Mindez ellenére mégsem tudtam őket csak úgy, egyetlen szó nélkül elengedni. Nemcsak azért, mert ezáltal nem kis csorba esett volna a büszkeségemen, s én tűntem volna gyengének, hanem azért is, mert marhára zavart az, hogy ez a kis vámpír ennyire hasonlított Katherine-re. Nem igazán akartam beismerni, sőt, ha tehettem volna, inkább letagadtam volna ezt a felfedezésemet, hogy aztán bűntudat nélkül eltehessem őt is láb alól, de teljesen biztos voltam abban, hogy Katherine rokona volt. Hogy pontosan mennyire álltak közel egymáshoz, vagy milyen módon kötődtek egymáshoz, arról fogalmam sem volt, de a hasonlóságból kiindulva, biztos nem a legtávolabbi unokatestvérek voltak. És ez kurvára zavart. Persze, mivel most fasírtban voltunk Katherinenel, én pedig jelenleg nem éppen próbáltam az indulataimat visszafogni, simán, egyetlen szemrebbenés nélkül végeztem volna ezzel a Pöttöm Pannával, sőt, még pont kapóra is jött volna, hogy ezáltal tényleg megutáltassam magam Katherinenel, és végre letegyen ő is az irántam való érzéseiről. Azonban volt egy aprócska probléma: hogy túlságosan önző voltam ehhez. Mert valójában, a szívem mélyén nem akartam, hogy utáljon Katherine, sőt, és mindennél jobban szerettem volna vele lenni, a karjaimban tartani őt, és többet el sem engedni. A mi esetünkben azonban nem létezett az a szó, hogy mi, csak én és ő, akik soha nem lehetnek az egymáséi. Mert ő azt akarja, hogy megváltozzak, én pedig, ha akarnék se tudnék, mert egyszerűen ez voltam én, Asmodeus. És ebből az ördögi körből marhára elegem volt már. Végül, miközben a vámpír újabb üres provokálását hallgattam, döntésre jutottam. Még mindig mérges voltam, sőt, egyre jobban fokozódott az minden egyes másodperc elteltével, köszönhetően annak, hogy gondolatban én hergeltem magam mindenfélével. És igen, nem igazán segített az sem, hogy a vámpír az orrom alá dörgölte, tudja, hogy úgy sem bántanám, különben a Katherinenel való amúgy is rossz kapcsolatom csak még pocsékabbá válna. Tudtam, persze, mindenkinél jobban tudtam, hogy csak provokálni próbált, de olyan volt, mintha ezzel a kijelentéssel keringőre kérte volna fel magát a halált, én pedig nem lettem volna Asmodeus, bukott angyal és a Pokol hercegeinek egyike, ha csak némán tűrtem volna ezt. Hirtelen odateleportáltam a vámpír elé, és egyetlen másodpercnyi habozás nélkül hatoltam bele a mellkasába, és ragadtam meg a szívét, készen állva arra, hogy kitépjem azt a helyéről, és véget vessek a túl hosszúra nyúlt, szánalmas kis életének. - Elmondom, mi a különbség kettőnk között, ha már magadtól nem jöttél rá – kezdtem bele jól tagoltan, miközben hagytam, hogy minden egyes szavamból elfojtott düh és fenyegetés áradjon. – Nekem nem szokásom üres fenyegetőzésekkel dobálózni csak azért, hogy a nem létező erőmet fitogtassam. Másrészt pedig kurvára nem érdekel az, hogy milyen kapcsolatban állsz Katherine-nel, és az sem, hogy ő mit gondol rólam. Szarok az egészre nagy ívben! Ezért ha olyan kedvem lenne, akkor egy másodpercnyi habozás nélkül kitépném a szívedet a helyéről, és hagynám, hogy hamuvá porladj. Most azonban szerencsétek van, mert életben hagylak mindkettőtöket. Elvégre, ha most megölnélek, abban mi lenne a szórakoztató? A szőkeségen hagyott ajándékomnak nem tudna egyikőnk sem örülni, ha ti halottak lennétek, ezért inkább kivárom a megfelelő pillanatot – húztam ördögi mosolyra az ajkaimat. – De soha ne feledd: egy démon mindig eljön, hogy learassa munkája gyümölcsét – hajoltam oda a füléhez, hogy vészjóslóan megsúgjam neki azt, amit magától is tudnia kellett volna. Elvégre, az előbb nagyon úgy beszélt, mintha kente-vágta volna a démonok dolgát, hát akkor ezzel is tökéletesen tisztában kellene lennie, vagy nem? Jaj, hoppá, tényleg, hisz ő csak úgy tett, mintha tudna bármit is! Nos, pontosan ezért árultam el neki ezt a roppant nagy titkot. Végül, mondandóm befejeztével kihúztam a kezemet a vámpír testéből, és mielőtt akár egyet is nyikkanhatott volna, én már el is teleportáltam magam innen, egyenesen haza, hogy aztán ott megpróbáljam levezetni a felgyülemlett feszültségemet és mérgemet. Törtem, zúztam, teljesen romokban hevert már a lakás, mire én egy üveg whiskyvel a kezemben lerogytam a kanapéra. Abban reménykedtem, hogy az alkohol majd segít elfeledtetni velem a kegyetlen valóságot. Ugyanis a düh elmúltával nem maradt semmi más, csak az üresség, a fájdalom, és a magány érzése, amiért egy olyan nő után vágyakoztam, aki túl jó volt hozzám.
Köszöntem a kört skacok, egy élmény volt ◯ 885 ◯
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Szomb. Május 13, 2017 1:38 pm
to Asmo & Curtis
Fájdalmasan nyögök fel amikor a férfi erősen gyomorszájon üt. A láncok tartanak, de még így is össze roskadok a fájdalomtól. A testem már minden apró ingerre reagál annyira le van gyengülve, így nem csoda, hogy ez az ütés volt kb az utolsó csepp a pohárban. Amikor belevéste a bőrömbe a nevét akkor rengeteg vért vesztettem és az erőm is jócskán cserben hagyott, így bármennyire is próbálok kiszabadulni, nem sikerül. Ahogy a kezeimet próbálom kirántani a láncok fogságából, úgy a csuklóm már tiszta sebes, szinte már-már fájdalmasan vág bele a lánc a csuklómba, a karom is véres ahogyan felsértette a sok próbálkozástól, de minden hiába. Nincsen erőm, konkrétan úgy érzem, hogy ha most a láncok nem volnának, akkor nem is tudnám megtartani magamat. A lábam felmondta a szolgálatot és a sok vérveszteségtől érzem azt is, hogy egyre fáradtabb vagyok. Lassan emelem fel végül a fejemet, hogy a két férfit tudjam figyelni, miközben továbbra is azon agyalok, hogy hogyan fogok innen kiszabadulni. Curtis nem tud engem kiszabadítani és közben Asmodeus figyelmét is lekötni. Magamnak kell valahogyan megoldanom, csak egyenlőre fogalmam sincs, hogy ezt még is hogyan fogom megvalósítani… Az idő az sürget, nem lehet vesztegetni, főleg mivel minden perc számít. Felvonom az egyik szemöldökömet amikor Curtis rám mosolyog, én pedig értetlenül nézek rá. Ebben a helyzetben még is hogyan tud mosolyogni? Bár azt sem várhatom el tőle, hogy aggódjon értem, hiszen ki vagyok én neki? Szinte egy senki. Az élő vérbankja vagyok, nem több. Hagyom, hogy igyon belőlem, sőt, szinte már-már vágyom arra, hogy a véremet szívja. Olyan ez, mint a drog függőség, sosem elég belőle. Persze sosem ivott belőlem annyit, hogy rosszul legyek. Nah, de vissza térve az eredeti gondolatmenetemhez; attól még, hogy iszik belőlem, nem kéne az életét kockáztatnia értem… Mert ezt teszi, konkrétan a halállal néz farkasszemet. Nem fogja túl élni és én sem. Megfogunk halni és egyre jobban kétségbeesettebb vagyok, ahogy telnek a percek. Össze kötő kapocs? Még is mi, avagy még inkább ki lehet a közös pont Asmodeusban és Curtisben? Ez igen csak felkeltette az érdeklődésemet, hogy még is ki ennek a démonnak a gyenge pontja, ki az aki miatt elengedne minket, de annyi bátorságom nincs, hogy megszólaljak, viszont amikor Curtisre ránézek akkor a tekintetemen látszik, hogy az, hogy sikerül kiszabadítanom magam felér a lehetetlennel. Reménytelen ez az egész szituáció. Semmi erőm nem maradt, még tartani sem tudom magamat, a láncok tartanak és a szemeim csukódnak le.
Hogy van-e halálvágyam? Persze, mindig is akadt egy csöpp, hála a szeretett szüleimnek, és annak, amit velem tettek. Hatalmam van immár, nem nagy, de nem is elenyésző mennyiségű, uralkodhatok másokon, gyilkolhatok, rombolhatok megtorlás nélkül, az éjszaka az enyém, mégis, mindig akadt bennem egy kapcsoló, amely arra várt, hogy meghúzzam és ennek az egész kulimásznak a végére jussak. Most az életem gyökeresen megváltozott, érdekes fejlemények alakultak, de ettől még vagyok, aki vagyok, egy kötekedő seggfej, aki egy percig nem riad meg attól, hogy alul marad és megdöglik. Látva mit művelt ez a féreg Raven-nel valamiféle bosszú ébredezik bennem, még ha nem is vagyok az ártatlanok védelmezője, közel sem, azért nem tennék ilyet és undorító mit meg nem enged magának ez a démonfajzat. -Oh, nem is kell, Én se azért ismerlek, mert hírneved volna, van valaki, aki által ismerlek, máskülönben jelentéktelennek számítasz, egy démonnak a sok közül. – hanyagul megrántom a vállam és nem veszem magamra a szavait, félni viszont képtelen voltam tőle, lehet hatalmasabb, kegyetlenebb, erősebb, eszesebb is talán, bár azt kétlem, ha nem az van megírva, hogy ma elporladok, hát akkor nem így lesz, ha pedig igen, állok elébe, a pokolban majd találkozunk a sátánfajzattal. Nem vagyok éppen agresszív típus, előbb gondolkozom, aztán cselekszem, az, hogy ez most jelenleg nem ebben az ütemben történik, egy oka van, nem harcolni akarok csupán elterelni a figyelmét, hagyni, hogy Raven helyett Én legyek a kiszemelt áldozat jelölt. -Lemaradtam a keresztelőről? – Billentem oldalra a fejem és egy csibészes mosolyt villantottam a szőkére még mielőtt Asmodeus-szal néztem volna farkasszemet. Imádtam mindig is, ha lenéztek, aztán kiderült, hogy semmi sem az, aminek látszik, nem mindig az erő nyer, olykor észnek is kell lennie, nem egyszer csupán egy szó volt, ami megmentett, vagy egy cselekedet, bármi elég, a nyers erő sosem biztos befutó. -Várjunk, várjunk, ha Én ugatok, akkor Te mit csinálsz éppen? Félre ne értsd, de Te ugatsz éppen, ha gondolod , bár nincs nálam, de tudok szerezni bolhairtót, kicsit sokat pattogsz. – Mosolyodtam el, de az Én mosolyom se tükrözte azt, amit gondolok, nagyon is komolyan néztem vele szembe. Azt akarja ugorjak neki? Abból nem eszik. Támadjon Ő először, nem ugrok neki a végzetnek, annál több eszem is van. Reméltem Raven lassan kiszabadítja magát valahogy, mert egyszerre nőt menteni és szét rúgni egy ekkora állat seggét több, mint, ami az erőmből kitelik. Magamon éreztem a tekintetét, méricskél, figyel, majdnem el is mosolyodtam. Csak nem ismerős vagyok? Csak nem? Gondolkodj Nagyfiú, gondolkodj aztán jöjj rá, fájdalmas volna csalódni benned, hogy nem jössz rá magadtól. -Sok mindent tudok, ohh, de még mennyire, de nincs kedvem verekedni, annál több eszem van, tudom, hogy hamar alul maradnék, Én csak a szőkét akarom és lelépni, ígérem, ha ezt megengeded, akkor annál az összekötő kapocsnál nem esik még nagyobb csorbát a büszkeséged Szépfiú. – Mosolygok, de valamennyire idegesen pillantok Raven felé, szedd már össze magad, vámpír vagy! Tépd el azokat a kurva láncokat!
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Éreztem, hogy a düh egyre jobban átvette az irányítást az agyam felett. Kurvára idegesített, hogy megint megzavartak a szórakozásomban, hogy nem hagytak nyugton egyetlen rohadt napig sem! Mert nem akartam semmi mást, csak lekötni a figyelmemet, hogy ne arra kelljen gondolnom, amit nem szerezhettem meg magamnak, és igen, lehet, hogy szánalmas volt tőlem, hogy így viselkedtem, de ki nem szarta le? Nem volt senki, aki felelősségre tudott volna engem vonni, és megállítani se tudott senki – ettől a kis vámpírocskától pedig nem ijedtem meg, sőt! Hisz, ki volt ő hozzám, a nagy Asmodeushoz képest? Csak egy kölyök, akinek nem volt rendes anyja és apja, hogy megtanítsák neki, kikkel nem szabad kekeckedni – de volt egy olyan érzésem, hogy ez a mitugrász szándékosan kereste a halált, szándékosan akarta kivívni maga ellen a sorsot, én pedig ki voltam, hogy megtagadjam tőle ezt a vágyát? Ha ennyire meg akar halni, hát csak rajta, kétszer sem kell kérnie, megadom én neki a kívánságát. Az előbb támadt mérgem egy csapásra elpárolgott, ahogy az üres provokálását hallgattam. Ez tényleg azt hitte, hogy majd a szívemre fogom venni a szavait? Mondtak már nekem ennél csúnyábbakat is, amik tényleg fájtak, szinte már tőrdöfésként hatolt a mellkasomba – ja várjunk, hisz ez nem is volt igaz, elvégre még mindig ugyanígy viselkedtem. Hoppá! - Igen, én volnék Asmodeus – tártam szét a karjaimat. – Most én is megmondhatnám, hogy te ki vagy, hisz ha te ismersz, nekem is ismernem kellene téged. Csak tudod, nem szokásom az olyan jelentéktelen figurákat megjegyezni, mint amilyen te vagy, szóval bocsika, ha nem foglak a neveden szólítani, amikor kinyiffantalak – húztam széles, már-már ártalmatlannak tűnő mosolyra az ajkaimat, de persze mindez csak a látszat volt, és valójában érzékelni lehetett, hogy egy másodpercig sem vicceltem, és hogy komolyan gondoltam minden egyes szavamat. Azonban, annak ellenére, hogy az előbb azt mondtam, nem ismerem őt, mégis volt valami benne, ami emlékeztetett valakire. Hirtelen nem tudtam volna megmondani, hogy kire, mégis, ez az érzés nem hagyott nyugodni, és arra kényszerített, hogy ne ártsak neki, csak hagyjam lelépni a szőkeséggel. Ezzel viszont elég nagy csorba esett volna a büszkeségemen és hírnevemen, így elnyomtam magamban ezt az érzést, és csak arra koncentráltam, hogy őt hogyan öljem majd meg. Nem álltam meg, tovább közelítettem a vámpírocska felé lassú léptekkel, amikor hirtelen megszólalt a szőkeség, és... rám parancsolt, hogy hagyjam békén a fiúját! Ahogy ezt meghallottam, hirtelen elkapott a késztetés, hogy hangos röhögésben törjek ki, de nem engedtem ennek a kényszernek, helyette jó erősen belerúgtam a szőkeség gyomrába. - Neked kuss a neved, már elfelejtetted? – vetettem rá egy fenyegető pillantást, hogy elhallgattassam, majd mikor biztosra vettem, hogy nem fog visszapofázni, tekintetemet ismét a mitugrász pöttöm Panna felé fordítottam, elvégre, most ő volt az aktuális játékszerem, a szöszit kispadra küldtem, mert nem akartam, hogy a kettőnk játékába egy nem kívánatos harmadik fél is belerondítson. - Hallottad már azt a mondást, barátocskám, hogy amelyik kutya ugat, az nem harap? – kérdeztem tőle egy gúnyos mosoly kíséretében, szándékosan ugyanazzal a szóval és hangsúllyal nevezve meg őt, mint ahogy az előbb velem tette. – Én pedig úgy látom, hogy neked is csak a szád nagy, de harapni nem tudsz. Megvannak még egyáltalán a fogaid, vagy már valaki kitépte őket, hogy ártalmatlan kutyuskává tegyen? – provokáltam tovább, miközben újból megindultam felé, majd mikor már nem választott el minket nagy távolság, ismét megálltam. – Na, mutasd mit tudsz – tártam szét a karjaimat. – Támadj meg, hisz úgyis azt akarod, nem igaz? Vaú vaú. – Az utolsó két szót szándékosan lassan, jól tagoltan ejtettem ki, hisz ezáltal csak még jobban bolondot csináltam belőle. Úgy viselkedtem, mintha félvállról vettem volna őt, ami, igaz is volt, hisz tényleg nem éreztem veszélyben magamat, sőt, egészen biztos voltam abban, hogy a hajam egy szála sem fog meggörbülni abban, hogy megölöm őt. Merthogy ő ártani nem tudott nekem, az világosabb volt, mint a nap. Aztán hirtelen, ahogy arra vártam, hogy a vámpírocska mit fog cselekedni, eszembe jutott, hogy kire emlékeztetett a külseje – Katherine.
Elkerekedett szemmel nézem a nemrégiben megjelent vámpírt. Nem hittem volna, hogy a mosdós kis afférunk után valaha is látni fogom őt. Tény és való, hogy sok vért ivott belőlem, az úgynevezett különleges dhampir vérből, de nem gondoltam volna, hogy itt fog megjelenni, főleg nem azt, hogy megfog menteni, Legalábbis megpróbál. Mondta ugyan, hogy mellette biztonságban vagyok, de fogalmam sincs, hogy Curtis hány éves lehet, milyen erős, ahogy arról sincs semmi tudomásom, hogy a jelenleg hátam mögött álló démon milyen idős, milyen erős, sőt, egyáltalán démon-e. Simán lehet bármi más is a fajtája. Alig hallható, halk, megkönnyebbült sóhaj hagyja el a számat amikor a démon kezeit végül nem érzem meg a nadrágomnál. Épp elég nekem az is, hogy a nevét szó szerint bele véste a bőrömbe és undorodom attól, hogy hozzá ért a felsőtestemhez. Futkos a hideg a hátamon, hacsak újra belegondolok, hogy hogyan érintettek nemrég a kezei. Amint a démon arrébb lép tőlem ismét elkezdem mint két kezemmel teli erővel rángatni a láncokat, de semmi nyoma nincs annak, hogy bármit is tennék. A béklyóim még csak nem is gyengülnek, pedig elvileg félig vámpír volnék, most még is olyan, mintha az az erő amit ezáltal birtokolok semmis lenne, nem ér ebben a helyzetben semmit. Bár azt is meg kell hagyni, hogy sok vért vesztettem és a férfi már eléggé kifárasztott, hiszen menekültem előle, harcoltam vele, és a kis akciója, hogy a vascsővel véste bele a nevét a bőrömbe, se volt túl fáklyás menet. Azt kibírni… Örülök, hogy vége van. Még nem tudom, hogy mit fogok kezdeni vele, de ha innen kiszabadulok élve akkor kitalálom. Muszáj lesz kitalálnom valamit. Megfogom tudni oldani ezt is, mint minden más problémát is. - Hagyd őt! – kiáltok rá hirtelen a démonra aki nemrégiben még a hátam mögött volt. Jól tudom, hogy sokkal erősebb, mint Curtis és valamilyen furcsa okból kifolyólag nem akarom, hogy bántódása essék. Bármennyire is félek attól, hogy ha mondjuk elmenne akkor a démon mit művelne velem… Mármint jó, tudom, hogy mit művelne, hiszen a szándékaira hamar rá lehetett jönni. Nem elég neki, hogy a nevét egy életen át kell viselnem és emlékeznem rá, neeem, neki még nagyobb örömet okozna az, ha meg is tudna erőszakolni. A félelmemből táplálkozik és a fájdalmamból. Abból pedig az elmúlt pár órában volt elég…
Mikor azt mondják az embernek ne kavard a szart akkor úgy is értik, hogy ne tedd, mégis minden alkalommal elköveted és ugyanúgy egy rakás gané közepén találod magad. Camille ezerszer megmondta, hogy magamon kívül mással ne törődjek, az élet így tartható fenn, Ő már csak tudja, ebben vér profi. Való igaz, hogy könnyebb így cselekedni és nem egyszer nekem is jól jött csak eltekinteni valami probléma fölött és hagyni had tetézzen nagyobb gondokat. De azóta eltelt némi idő, a nővérem Kath visszatért az életembe, bár nem mondhatnám, hogy a viszonyunk felhőtlen, dehogyis, rengeteg év kiesett és rengeteg minden formált bennünket. És akkor még nem is említettem, hogy van egy fiam, na igen, valóban van egy hús-vér kölyök, aki az enyém, jó mi? Camille tanácsait olykor muszáj sutba vágnom ilyen az élet. Szeretek szórakozni a halál gondolatával. Van ugyan mit veszítenem, de azt hiszem azt még túlélném. A múltkori kis kaland a bár mosdójában azzal a lánnyal elindított valamit, valami irányíthatatlant és természetesen rendesen bele is gabalyodtam. nem jó dolog dhampirral kezdeni, mert a vérük annyira különleges, hogy függőkké válhatunk tőle. Tisztában vagyok vele, hogy ez már megtörtént, mégsem szándékozom tenni ellene, mert tökéletes érzés a vérét inni, igazi mennyország. Követtem a démont és Raven-t, egészen idáig, hallani a lány sikolyait, ettől csak dühbe gurulok és a szemfogaim csak úgy lüktetnek a harci kedvtől. Régen vívtam már ki a sorsot magam ellen. -Tudod, taplóság nőket bántalmazni, na meg ez a korszak már nem csípi az ekkora görényeket, mint amekkora Te vagy barátocskám! Leragadhattál a múltban, de szívesen segítek felfrissíteni az emlékezetedet! – Vigyorgok és az adrenalinnak hála egy percig sem gondolok arra, hogy esetleg épp a halállal kekeckedem. Elindul felém és örömmel veszem, hogy Raven-t így békén hagyja. Persze nem becsülöm alá az ellenfelem, sose tettem, az véget is vethet az életemnek, tudom, hogy erős démon az, aki szemben áll velem és az, hogy vámpír vagyok még kevés egy harcban. -Asmodeus vagy, ha nem tévedek, igaz? – Igaz vagy nem igaz, ocsmány egy fajtája van, lehet, hogy bennem is démon vér munkálkodik, de közel sem vagyok egy és ugyanaz a démonok mocskos fajával. Ritka erős démonnal találkozni a világban, a csatlósaik, a shax démonok vagy a még alsóbbrendűek azok amelyek gyakorta a világban járnak, tehát nem tévedhetek nagyot, valószínűleg Asmodeus-hoz van szerencsém. -Azt hittem, hogy csak a kis korcs démonoknak élvezet az efféle kínzás, mert ugye más öröm nem jut nekik, szörnyű, hogy eddig kellett süllyedned a világok pusztítása helyett. – megkocogtatom az államat mintha gondolkodóba esnék. Legszívesebben letépném a fejét, de aligha jutnék annyira közel hozzá. Mit is mondana erre a nővérem? ja igen, használd ki azt, amid van, márpedig jócskán akadnak trükkjeim.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Megmondom őszintén, nem számítottam arra, hogy bárkinek is lesz elég vér a pucájában ahhoz, hogy közbelépjen, és megzavarjon engem. A démonok városában voltunk, és kicsit sem törekedtünk a szőkeséggel arra, hogy elkerüljük a feltűnést, így biztos voltam abban, hogy más démonok, vagy akár bukott angyalok is érezték a vér szagát, és hogy szemet vetettek a szőkeségre, ugyanakkor tudták azt is, hogy kivel volt – Asmodeussal, a pokol hercegeinek egyikével. Így persze egyikük sem merte megkockáztatni azt, hogy idejöjjön, és megzavarják a szórakozásomat, viszont volt valaki bolond, hogy megtegye ezt... Ahogy meghallottam az ismerősnek tűnő hangot, kezem megállt félúton a nadrág korca felé. Meglepődtem, mi tagadás, és ez arcomra is kiült, de pillanatokon belül el is tűnt róla, és helyét a féktelen düh vette át. Egyébként is mérges voltam, amiért Katherine bele próbált az előbb piszkálni a fejembe, erre megjelenik még ez az faszom tudja ki is... Összeesküdött a világ ellenem ma, hogy semmiképp se tudjam teljesen kiszórakozni magam, vagy mi?! - Nem tudom, hogy ki vagy öcsi, de jobban teszed, ha kurva gyorsan elhúzod innen a csíkot – szólaltam meg. Hangom fojtott dühről árulkodott, amit szemeimnek a felvillanása is jelzett. Az idegeim a pattanásig feszültek, már csak egy lépés választott el attól, hogy ténylegesen elboruljon az agyam. És valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ez a bukott angyal sem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Ötletem sem volt, hogy ki lehetett ő, de nagyon úgy tűnt, hogy ismerte ezt a csajt épp eléggé ahhoz, hogy szembe merjen szállni velem. Máskor valószínűleg lenyűgözött volna ez a vakmerőség, mert bizony az volt, nem bátorság, hisz nem volt kérdéses, hogy kettőnk közül ki nyert volna egy esetleg harcban, de most csak még jobban felhúzott ez a mitugrász. - Ha befejeztem a szórakozást vele, akkor megkaphatod, de amíg ez nincs így, jobb, ha elhúzod a beledet innen, ha nem szeretnéd, hogy kitépjem azt, és feldugjam a seggeden – léptem hozzá közelebb. Minden egyes porcikámból sütött a fenyegetés, hisz kicsit sem vicceltem azzal, amit az előbb mondtam. Nem igazán voltam poénkódos hangulatban, ahhoz pedig pláne nem volt kedvem, hogy osztozkodjak az élvezeteken, amit a kurvája tudott garantálni nekem. Ha jobb kedélyállapotban csípett volna el, talán még egy kis édes hármasba is belementem volna, bár jobb szerettem akkor is, ha az egyedüli férfi én vagyok, és a másik kettő nő. De most... - Kotródj innen – vetettem még oda lenézően, majd csak nemes egyszerűséggel megragadtam a vállát, és annál fogva elpenderítettem az utamból. Nem igazán feszélyezett az, hogy közönség előtt kellett csinálnom, hisz nem volt semmi szégyellni valóm. A testem maga volt a tökély, és a dolgomat is sokkal jobban értettem, mint bárki más, elvégre nem véletlenül voltam én a kéj és bujálkodás démona. Bár az nem lett volna túl kellemes, ha azelőtt zavarnak meg, hogy elértem volna a csúcsra, ezért jobbnak láttam, ha a szőkeség bukott angyalkáját hagyom helyben először, mert valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem fog engedelmeskedni nekem, hiába adtam az előbb a tudtára, hogy mit fogok tenni vele, ha nem húz el innen, és hagy minket békében. Én pedig soha nem szoktam üres fenyegetésekkel dobálózni. Ezért hát épphogy odaléptem a szőkeség mellé, már meg is gondoltam magamat, és inkább a bukott angyal felé indultam meg, miközben hagytam, hogy szemeim eredeti színükben villanjanak meg. Most légy nagyszájú, pöcsi.
Kezeim ösztönösen ökölbe szorulnak amikor ismételten megszólal a férfi és továbbra is a felsőtestemen húzza végig az ujjait. Minden izmom megfeszül ahogyan próbálom kirántani a kezemet a béklyóból, de sehogy sem sikerül, és eléggé zavaró az is, hogy a pólóm immáron nincsen rajtam. Csak megakartam menteni valakit, viszont ez a démon túlontúl lépett egy határt, és előre félek attól amit készül tenni. Nem vagyok hülye, igen, pontosan tudom, hogy mire megy ki ez a játék és mi lesz az utolsó kínzása. Nem fog ő megölni engem, áh, erről már letett korábban, mert lett egy jobb ötlete, egy terve, hogy még is hogyan keseríthetné meg az életemet. Mindezt csak azért, mert én megjelentem itt, teljesen véletlenül, hiszen azt sem tudtam, hogy hova megyek, csak ki akartam szellőztetni a fejemet, és amikor megláttam, hogy ő éppen készül megölni valakit, egy ártatlant, akkor úgy éreztem, hogy muszáj megmentenem, nem hagyhatom, hogy megölje. Tudom, ismerem magamat, és, ha csak úgy elsétáltam volna innen anélkül, hogy legalább megpróbáltam volna megmenteni azt az ártatlant, akkor tuti, hogy nem tudtam volna aludni, mert lelkiismeret furdalásom lett volna, hogy az az ember miattam halt meg, én voltam az a személy aki nem ment oda és nem mentette meg őt, hanem hagyta, hogy egy kegyetlen démon kínozza őt. Bár ez a kegyetlen démon éppenséggel engem kínoz most... És készül megerőszakolni. - Ne... - szólaltam meg alig hallhatóan, teljes mértékben ledöbbenten, amikor láttam, hogy egy szempillantás alatt törte félbe a vasrudat, mintha csak egy ropi lenne. - Nem! Engedj el!! - kezdtem el hangosan kiabálni, bár késő bánat, hiszen így csak még több démont vonzanék ide, a vérem által pedig ha akarnák se tudnák csillapítani a szomjukat. Szemeim megtelnek félelemmel, úgy nézem őt, és próbálok hátrálni, viszont a láncok ezt nem igazán engedik. Amikor erősen a bőrömbe nyomja a vasat erősen kiáltok fel a fájdalomtól és a láncot szorítom kínomban, ahogyan minden egyes betűnél felnyögök fájdalmasan. Szemeim könnyekkel telnek meg. Amikor befejezte a "művét", az izmaim továbbra is megvannak feszülve a fájdalomtól és egy könnycsepp még ki is szökik a szememből, végig gördül az arcomon. Tekintetemmel követem ameddig tudom, viszont amikor a hátam mögé kerül, ott már nem látom, hogy mit művel, bár érezni érzem. Amikor rácsap a fenekemre, halkan felszisszenek. Minden mozdulatnál fáj a bőröm és erősen is vérzik, bár az hamarosan elfog múlni, mert regenerálódok. Nem olyan gyorsan, mint a rendes vámpírok, de nem halok bele ebbe a kis művébe. Amikor hozzáér a nadrágom széléhez, össze szorítom a szememet és próbálok nem arra gondolni, hogy mi fog következni pár másodpercen belül és, hogy milyen tehetetlen vagyok, nem tudom megvédeni magamat. Viszont hirtelen nyitom ki a szememet amikor egy ismerős hangot hallok meg. - Gabriel... - suttogom amikor meglátom a férfit az ajtóban, az ajtó félfának dőlve.
Adod az érzést, amikor úgy igazán, de rohadtul nincsen kedved semmihez, és mégis valami nem hagy nyugodni, hogy otthon rohadhass a kényelmes nappaliban és bármi mást csinálj, mint azt, amit nem akarsz. Egy sokadik megérzésem azt súgja hogy nem kéne itthon lebzselnem, hanem meg kellene keresnem azt a nőt, akinek éppen úri jókedvemből az agyára megyek. Mindig tudom merre jár, mert meg tudok érezni, így ahogy felkelek, és az apró lakásban keresgélem az emberi cuccaimat, rá is koncentrálok. Városhatár? - Mégis mit keres ott egyed...Ohogyazarosseb! - szentségelek egy sort ahogy majdnem átesek a saját bakancsomban, de gyorsan beleugrok, és elindulok a helyszínre. Rossz előérzetem csak erősödik, amikor átszalad előttem egy fekete macska. Emberi babonaság, de bassza meg az isten ma még ez is fel tud idegesíteni. Angyal vagyok, voltam, ennél fogva szeszélyes és indulatos teremtmény, és a türelem szinte sosem szokott az első helyen szerepelni, kivételek persze vannak, de jelenleg az a kivétel éppen valahol a város szélén van. A félelme úgy csap meg, mint amikor egy dühös nő felpofoz, hidegen keményen és elemi erővel. Pillanatok alatt odaérek szinte a helyszínre és egy pillanatra bennem akad a szó. Mit érzek? Érzek valamit. Igen. Mi ez a feszítő, markoló sötét érzés? Ami grimaszba rántaná az arcom ha hagynám? Düh... Talán. - Asmodeus. Mit sem változtál azt kell mondjam, még mindig arra vetsz szemet ami az enyém. Hát nem szégyelled magad... - állok meg az ajtóban egy kicsit, aztán beljebb megyek, egy éles pillantással mérem fel a terepet. Raven él még, jól van, de... egy pillanatra elkerekedik a szemem, és bennem akad a szó. Mit tett vele? Odalépek hozzá, és pont kettejük között foglalok állást, Asmodeus felé nézve. Kész vagyok összeverekedni vele, ha nem mond le Ravenről. Csak egyszer adná az a rohadt élet hogy egy ilyen magafajtával szót lehessen érteni! Csak egyszer!
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
- Mondták már, hogy milyen szép bőröd van? – kezdtem el ráérősen csacsogni a lánynak, miközben ujjaimmal továbbra is a felső testét simogattam. Lassan húztam végig kezemet az oldalán, majd fel, és még egyszer le. Ez számára úgy tűnhetett, mintha azt élveznem, hogy milyen puha a bőre, de valójában azon agyaltam, hogy vajon itt kellene-e meghagynom a bélyegemet. Ugyanis olyan helyet akartam választani, amit ő is láthat nap, mint nap, amikor tükörbe néz, nemhogy a pasi, akivel a jövőben összefekszik majd! Már ha csak erre gondoltam, ördögi mosolyra akartam húzni az ajkaimat, és izgatottság lett úrrá rajtam. Ha akartam volna se tudtam volna letagadni, hogy mennyire vártam már az egész helyzet végkifejletét. Látni akartam, ahogy elszörnyed a szőkeség, ahogy íriszei megtelnek az irántam érzett gyűlöletével... Igen, ezt akartam! - Nincs rajta egyetlen heg, se seb... – magyaráztam neki tovább, majd hirtelen abbahagytam a bőrének a simogatását, és ördögi tekintetemet rászegeztem, egyenesen a szemeibe. – Egyelőre – tettem még hozzá, s ezzel felfedtem a valódi arcomat előtte. Már nem játszottam meg semmit, hagytam, hogy minden porcikájába beleivódjon az a mérhetetlen gonoszság, ami a lelkemben lakozott. Mert bizony, abból volt aztán dögivel. De ez voltam én, és élveztem mindent, amit elkövettem, amivel másoknak ártottam. Nem azért, mert bukott angyal voltam, a pokol hercegeinek egyike, hanem azért, mert ez voltam én. Így Katherine ha akarna se tudna megváltoztatni. Nem vártam meg, hogy a szőkeségnek leessen, hogy mit akarok tenni vele, hisz egyébként sem tudott volna mit tenni ellene, arra pedig lesz majd bőven időm, hogy kiélvezzem a félelmét és fájdalmát. Ezért hát további habozás nélkül magam elé vettem a piszkavasat, és könnyűszerrel félbetörtem azt. Szerencsére az egyik félnek a vége szép hegyes lett, így azt választottam íróeszközül. - No, akkor vágjunk is bele – húztam kegyetlen, szadista mosolyra az ajkaimat, majd munkához láttam. Szép, viszonylag nagy betűkkel kezdtem el a lány bőrébe belevésni a nevemet, de természetesen ügyeltem arra, hogy ne legyen túl hatalmas az írás, sokkal inkább kifinomult és elegáns... mint egy tetoválás. A köldökétől balról indultam, és valahol a hátánál értem a nevem végére. Természetesen ügyeltem arra is, hogy olyan mély vágásokat ejtsek a lány bőrén, hogy miután be is gyógyultak a sebek, a heg megmaradjon, örökre emlékeztetve őt a mai napra, meg persze rám. Hát nem milyen aranyos voltam? Hisz nem öltem meg, hanem hagytam, hogy az élete végéig szégyenben éljen, ráadásul soha meg se feledkezhessen róla, hisz a bélyegemet nem fogja tudni lemosni.... Teljes mértékben elégedett voltam magammal, és ezt nem voltam rest a lány tudtára is adni. Ajkaimon öntelt mosolyt játszott, ahogy, végezve a nagy munkával, a végeredményt szemléltem. Persze most még elég véres volt minden, és annyira nem tudtam kivenni az összhatást, de azért jól nézett ki, meg kellett hagyni. Jó munkát végeztem. Csak úgy, mint mindig. Eldobtam a szoba másik végébe a piszkavas darabkát, amit használtam, majd letöröltem a homlokomról a nem létező izzadságot, de azért gondoltam, eljátszom azt, hogy mennyire leizzadtam ebben a kemény munkában. Persze a szőkeség ezt tényleg elmondhatta magáról... - Ugye, hogy nem fájt annyira? – kérdeztem tőle, miközben megpaskoltam kicsit az arcát. – Akkor most pedig ünnepeljük meg a sikeres munkámat – húztam széles mosolyra a számat, miközben szemeim gonoszan csillogtak. Biztos voltam benne, hogy a szőkeség is tudta, mire gondoltam, de hát nem is volt célom elrejteni előle a szándékaimat. Egyrészt mert nem származott belőle semmilyen hasznom, másrészt meg szerettem volna, hogy a félelem, a rettegés és gyűlölet csak úgy sugározzon belőle, még jobban megrészegítve engem. Még egyszer megpaskoltam a szőkeség arcát, majd felálltam, és odasétáltam a hátsó feléhez. Rácsaptam egyszer a fenekére, csak mert miért ne, és már nyúltam is volna, hogy letépjen róla a nadrágot is, amikor hirtelen megdermedtem. Eszembe jutott ugyanis, hogy az a rohadék vámpír mit tett Katherinenel nem is olyan régen; hogy megkínozta, nem is egyszer, és nem is akárhogyan, most pedig itt voltam én, és ugyanezt akartam tenni. Egy másodpercig sem éreztem bűntudatot azért, amit tenni akartam, de hirtelen elbizonytalanodtam. Egy kis részem szeretett volna jobbá válni, hogy megfelelhessek Kathnak, és amit most tenni készültem, az kicsit sem mozdított előre a célomban. Ugyanakkor tudtam azt is, hogy soha nem leszek képes azzá a férfivá válni, aki megérdemelte Kathot. Itt volt az élő bizonyíték, amit tenni készültem. Élveztem, mindennél jobban élveztem, hogy egy ártatlannak fájdalmat okozhattam, és ismertem már magamat eléggé ahhoz, hogy tudjam, képtelen lennék csak úgy egyik pillanatról a másikra leállni ezzel. De nem is akartam – itt kezdődött minden problémának a forrása. Ismételten rájöttem, hogy soha a büdös életben nem lehet enyém az a nő, akit mindennél jobban szerettem volna, ez pedig olyan mérhetetlen dühvel töltött el ismét, hogy leszartam azt, hogy milyennek kellene lennem, vagy hogy mi a helyes és mi nem – elhatároztam, hogy már csak azért is befejezem azt, amit elkezdtem, és szarok minden következményre. Az ördögi mosoly visszatért arcomra, én pedig elkezdtem nyúlni a szőkeség nadrágjának a korcáért, hogy annál fogva letépjen azt róla. Elvégre, az igazi móka még csak most kezdődik.
Igen, tudtam, tudtam már az első pillanatban is amikor megpillantottam ezt a férfit, hogy természetfeletti és erős és egy kegyetlen gyilkos. Csak rá kell nézni, főleg abban a helyzetben amiben volt amikor próbáltam megmenteni azt az ártatlan embert a haláltól. Vajon mi lehet azzal az emberrel akit hátra hagytam az erdőben amikor elmenekültem? Életben van egyáltalán még, vagy esetleg ez a szörnyeteg megölte? Fogalmam sincs, viszont még magam is meglepődök azon, hogy még a saját halálomnak a küszöbén is képes vagyok másért aggódni. Hogyan lehetek ilyen? Már azt sem tudom, hogy még is miért jöttem ide, csak azt tudom, hogy minél hamarabb ki akarok innen szabadulni. Úgy látszik méltán mondják Pandemoniumot a démonok királyságának. Miközben menekültem, nem egy alvilágit láttam, sok démont láttam, de úgy látszik sikerült nem szem előtt lennem és nem kelteni túl nagy feltűnést. Bár azon meg is lepődtem, hogy a véremet sem érezték meg. Vagy csak nem voltak ezzel elfoglalva, mert volt jobb dolguk is, őszintén szólva fogalmam sincs, de nem is nagyon érdekel, csak is az, hogy ezt most hogyan ússzam meg élve. Amikor elkezd maga után húzni, igyekszem kezeimmel ellökni a hajamat markoló kezét, de nem járok túl nagy sikerrel csak azt érem el, hogy szorosabban fogja, így hát amennyire csak tudom próbálom tartani vele a tempót és próbálok úgy lépni, hogy minél kevésbé tudja a hajamat tépni. Sikerült már annyira kiismernem ezt a férfit ebben a rövid idő leforgása alatt, hogy a fájdalomból és szenvedésből, kínból táplálkozik, így hát nem adhatom meg neki azt az örömet, hogy szenvedni lásson. Nem véletlenül szorítom össze mindössze a számat és igyekszem arra, hogy semmilyen hangot ne adjak ki. Csöndben tűröm a fájdalmat. Amikor egy pillanatra elenged, már-már egyből mozdulnék, hogy megint nekiiramodok és elkezdek menekülni vagy esetleg valahogy, bármilyen módszerrel is, de időt nyerni, de mire az agyam felfogta, hogy mit is kéne csinálni, addigra az ágynál kikötve találtam magamat. Meg sem próbáltam kiszabadítani a kezemet a béklyóból, hiszen a férfi pont előttem nézte meg, hogy milyen erős és nem sikerült elszakítania. Nekem akkor még is hogyan sikerülne? Sehogy. Csak állok ott és figyelem minden egyes mozdulatát. Körbe nézek a szobában, hátha találok valamit, de nem nagyon tudok megmozdulni, nemhogy bármilyen tárgyat is megszerezni. Hirtelen rándul meg minden izmom amikor letépi rólam a felsőmet, és amikor végig simít a bőrömön kiráz a hideg. Már tudom mit akar, és a gondolattól csak még inkább kétségbe vagyok esve.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
- Én csak meg akartam menteni egy ártatlant egy gyilkostól – utánoztam a lány magasabb hangját, természetesen gúnyosan ejtve ki minden szót, majd a mondat végére érve megengedtem magamnak egy leereszkedő mosolyt, amivel a szőkeség tudtára adtam, hogy mennyire lenézem valójában. – Ha tudtad, hogy gyilkos vagyok, csak el kellett volna szaladnod. Ez a baj veletek, emberek, hogy ahhoz is ostobák vagytok, hogy rájöjjetek, egy meg egy egyenlő kettővel – oktattam ki őt, rávilágítva azokra a pontokra, amikre már a kezdetekben rá kellett volna jönnie. Ha így tett volna, most nem lett volna ebben a szar helyzetben, hiszen én tökéletesen megelégedtem volna azzal a másik emberkével, legalábbis addig, amíg ki nem oltottam az életét, ő pedig békében elautókázhatott volna arra, amerre akart. De hát ugyebár ő nem tett így, hanem az okos kis fejével úgy gondolta, játssza a nagy hőst, és megmenti a szerencsétlen párát, ami nemhogy nem jött össze neki, de még szerepet is cserélt vele! Sajnálnom kellett volna a butaságáért? Lehetséges, de ehelyett én csak megvetni tudtam őt. - Most pedig gyere! – parancsoltam rá, de természetesen nem vártam meg, hogy engedelmeskedjen nekem, hisz úgy sem tette volna meg, én pedig nem szándékoztam elereszteni őt, mert úgyis rögtön kapott volna az alkalmon, hogy megint elfusson, nekem pedig minimum el kellett volna törnöm a lábát emiatt - ehhez meg nem volt túl sok kedvem. Elemeltem a piszkavasat a lány combjától, de a haját nem engedtem el, miközben felálltam, s megindultam le a pince felé. Tincseit erősen markoltam, és azoknál fogva húztam őt magam után, nem foglalkozva azzal, hogy a teste minek és minek nem ütközik neki, még amikor a lépcsőn mentem le, akkor is hagytam, hogy minden foknak nekicsapódjon. Nem adtam meg neki azt a kegyelmet, hogy leteleportáljak vele, fájdalmat akartam okozni neki; azt akartam, hogy minden porcikájába kín tóduljon, a csinos kis ajkait pedig hangos sikítások hagyják el. A pincébe leérve nem álltam meg, csupán pár pillanatra, hogy a szemeim alkalmazkodjanak a sötétséghez, majd megindultam találomra valamerre abból a célból, hogy egy erős kötelet szerezzek, amivel aztán lekötözhetem a szőkeség kezeit, mert elég kellemetlen volt, hogy ügyelnem kellett arra, nehogy megszökjön – de persze ha láncot vagy bilincset vagy valami hasonlót találnék, azzal sem lett volna semmi gondom. A démonok általában erős cuccokat tartottak otthon, hiszen minden faj kínzására felkészültek, így attól kicsit sem féltem, hogy az áldozatom képes lesz eltépni a béklyóit, bármi is legyen az. Nem kellett sokat keresgélnem, az egyik sarokban rögtön megpillantottam a keresett tárgyat – éppenséggel lánc volt. De mivel túl gyorsan meglett, ezért tettem még egy-pár kört a helyiségben, csak úgy a hecc kedvéért, meg hogy még több fájdalmat okozzak a szőkeségnek. Végül, miután meguntam a járkálást, feldobtam a vállamra a láncot, majd elindultam kifelé a pincéből, s meg sem álltam addig, amíg a hálószobára rá nem találtam – természetesen közben végig magam után húztam a csajt. Annyi szerencséje volt, hogy a hajhagymái elég erősek voltak, így nem téptem ki túl sok tincsét, de hát azért néhány száltól még így is megszabadítottam. De nem érdekelt, hisz úgyis meg akartam ölni, vagy ha netán mégis életben hagynám, akkor meg újból kinőnének, szóval nem aggódtam emiatt. Max vesz parókát, és aztán? A hálószobába érve egy pillanatra elengedtem a szőkeséget, de mielőtt bármit is tudott volna cselekedni, már biztos szorítással markoltam a felkarját, s annál fogva felemeltem, és erőszakosan az ágynak löktem, majd rögtön mögé is teleportáltam, s megragadva a kezeit, az ágy lábához láncoltam őt. Nem akartam semmit sem a véletlenre bízni, ezért magam ellenőriztem le, hogy képes lenne-e kiszabadulni, de úgy ítéltem, hogy legyen bármilyen szuper képessége, ezúttal mindenképp itt fog maradni. - No és akkor lássuk, mit is csináljak veled... – kezdtem el töprengeni, ahogy végignéztem a lány testén. Mellette guggoltam ismét, a piszkavasat, amit mind idáig magamnál tartottam, a két lábam között támasztottam a földnek, másik kezemmel pedig az államat vakartam tanácstalanul. Hirtelen olyan sok minden eszembe jutott, amit tehettem volna vele, hogy a bőség zavara miatt dönteni se tudtam. Kezdhettem volna a kínzását a legkisebb fájdalommal – először letépni a körmeit egyesével, aztán minden ujjpercét eltörni, majd a csuklóját, az alkarját, és így tovább. Vagy inkább megnyúznom kellene, esetleg a skalpolás lenne a legjobb választás? Aztán hirtelen megvilágosodtam, rájöttem, hogy mit kell tennem. Már nem is akartam megölni, biztos voltam benne, hogy sokkal nagyobb fájdalmat okoznék neki azzal, ha megalázom, meggyalázom, de úgy, hogy az élete végéig emlékezzen rá... Szabad kezemmel könnyedén letéptem a fölsőjét a testéről, majd végigsimítottam selymes, hibátlan bőrén. Igen, ez tökéletes lesz.
The real fun is just about to begin ◯ 737 ◯
A hozzászólást Asmodeus összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 18, 2017 1:29 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Szomb. Márc. 04, 2017 2:16 pm
Most komolyan a fejébe vette azt, hogy én leszek az újdonsült kis játékszere? Képes azért bántani engem, mert megakartam menteni valakit? Fhu, a démonok gondolkodási módját sosem tudtam megérteni teljes mértékben és szerintem ez továbbra sem fog változni. Minél hamarabb ki kell innen jutnom, nem is vesztegetem nagyon az időt amikor eszembe jut az, hogy amikor elkezdtem menekülni az erdőből akkor a zsebembe raktam el a nagy darab üvegszilánkot, amit most az időnyerés céljából fel tudok használni. Megállítani nem fogom tudni vele ezt én magam is nagyon jól tudom, és sok időt sem fogok tudni nyerni vele, szerintem csak a meglepődöttség fog segíteni rajtam, amíg az leköti a férfi figyelmét, viszont minden másodperc és perc számít, mert az életet jelentik, nekem pedig minden egyes másodpercet ki kell használnom és a hasznomra fordítanom, hogy sikerüljön elmenekülnöm innen. Sikerüljön eljutnom a kocsimig, beszállni és jó messzire hajtani innen, ettől a várostól, és ettől a férfitól is. Csak reménykedni tudok abban, hogy ha innen sikerül élve kijutnom, elmenekülnöm, akkor a sors nem fog vele újra össze hozni, mert akkor nem biztos, hogy élve megúszom. Bár ugyan ezt eltudom mondani a mostani szituációra is... Hirtelen botlok meg és kezdek hátrálni amikor a férfi megjelenik előttem, de nem nagyon van időm reagálni, mert erős fájdalmat érzek meg az arcom jobb oldalában. A fájdalom kezd szétáradni és érzem a számban a már jól ismert ízt, a sós ízt. Vér. Csak most nem tasakos vér, más vére, hanem a sajátom. - Én csak megakartam menteni egy ártatlant, egy gyilkostól. - mondom végig a szemeibe nézve, és próbálok nem a fájdalommal törődni ami szétjárja a testemet. Kérdésére nem válaszolok, hiszen miért is tenném? Körbe pillantok óvatosan a helységben, hogy mik vannak körülöttünk és folyamatosan gondolkodom, hogy hogyan tudnám megúszni ezt a helyzetet. Látom a démon szemében, hogy nem fog alábbhagyni az érdeklődése a kínzásomat illetően, nem fogja feladni azt, hogy megöljön engem.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Széles, szórakozott mosolyra húzódtak az ajkaim a szőkeség flegma feleselését hallva. Az első gondolatom nem az volt, hogy hú, milyen bátor ez a csaj, amiért még egy ilyen helyzetben is képes visszapofázni annak, akitől most nagyban függött az élete, hanem pont az ellentettje: hogy milyen ostoba! Mert bizony az volt, s emiatt nevetni is kedvem támadt volna, hangosan, hogy mindenki hallja, de elnyomtam magamban ezt a késztetést, és inkább csak szomorúsággal kevert csalódott arckifejezést öltöttem fel. - Hát már elfelejtetted? – kérdeztem, enyhén lebiggyesztett ajkakkal. – Pont te vetted el tőlem, még ott az erdőben. Ezért hát kénytelen voltam egy pótjátékszer után nézni... – magyaráztam neki, s még ömlöttek volna számból tovább a szavak, ám félbeszakított ez a ribanc azzal, hogy hirtelen előkapott egy viszonylag nagyobb üvegszilánkot, belevágta azt az arcomba, majd végighúzva a hibátlan bőrömön, a mellkasomban végezte a fegyver. Fájdalom terjedt szét a sebeim környékén, s a vérem is folyni kezdett. Én mindezt azonban szinte észre se vettem, egyedül a meglepettség volt az, ami megbénított egy pillanatra. Meglepetten, felvont szemöldökkel tekintettem le az üvegszilánkra, ami kiállt a testemből, miközben halványan érzékeltem, hogy a szőkeség megint nekiiramodott. Kurvára meguntam már, hogy ennyire el akart menekülni előlem, de az sokkal inkább kivívta a nemtetszésemet, amit az előbb tett – megsebesítette az arcomat! Az enyémet! Ráadásul az egyik kedvenc pólómat tette tönkre... Hát hogy fogom használni, ha egy jókora lyuk tátong rajta?! Éreztem, hogy a düh olyan mértékben tör rám, amit ha akartam volna se tudtam volna kontrollálni. Vagy talán, ha nagyon akartam volna, de most inkább átadtam magam az érzésnek, és hagytam, hogy minden porcikámat megtöltse, miközben egyre csak azon kattogott az agyam, hogy kurvára kicsinálom most ezt a ribancot! Kihúztam a testemből az üvegszilánkot, majd miközben felálltam, eldobtam azt valamerre – hogy merre, az egy cseppet sem foglalkoztatott. Megmarkoltam a piszkavasat, majd bemérve a félelem alapján a szőkeség tartózkodási helyét, ismét elé teleportáltam magam. Ugyanebben a pillanatban a vassal jól képen töröltem, aminek hatására ő oldalra repült el. De még nem végeztem ennyivel. Lélegzetvételnyi ideig se vártam, hanem rögtön oda teleportáltam magam elé, és megragadva a haját erőszakosan felrántottam a fejét, hogy láthassam a tekintetét; ahogy íriszei megtelnek fájdalommal, félelemmel, kétségbeeséssel – semmi nem tudta felülmúlni azt az örömöt, amit az okozott, ahogy a remény kiveszik az áldozat szeméből. Hiszen őt sem fogja senki sem megmenteni, az élete csakis az én pillanatnyi kedélyállapotomtól függött, nekem pedig most minden porcikám, minden idegszálam az ő haláláért könyörgött. A piszkavasat, amit a másik kezemben tartottam, erősen belenyomtam a lány combjába, már majdnem olyan erővel, hogy a vas vége áthatoljon az ő bőrén. Egyelőre azonban még nem akartam felnyársalni, megelégedtem azzal a mérhetetlen kínnal, amit ezzel az apró, nem túl megerőltető mozdulattal okoztam neki. - Tudod, kezdetben még úgy voltam vele, hogy meghagyom az életed, miután elvettem azt, amit akartam – kezdtem el újból dumálni neki, jól leplezve előtte, hogy valójában mennyire tombolt bennem a düh. Időközben persze a sebeim is eltűntek nyomtalanul, egyedül néhány vérfolt jelezte, hogy nem is olyan rég még a bőrömön éktelenkedtek. Ami pedig a mondandómat illette, természetesen hazudtam. Egy percig se fordult meg ez a fejemben – a mai nap ölni akartam, hosszas kínzást követően, s miután nem élhettem ki minden szadista vágyamat az eredeti választottamon, egyértelmű volt, hogy ez a csaj lép a helyébe. Ezt viszont nem akartam az orrára kötni, meg egyébként se volt annál jobb érzés, amikor az áldozat azt hitte, minden a saját hibájából történt – elvégre, ha nem menekül, ha nem ellenkezik, akkor egy sokkal kegyesebb sors jutott volna neki. Persze, meggyalázott, szégyenteljes, de legalább még életben lett volna. Ez persze kicsit sem fedte a valóságot, mert így is, úgyis végeztem volna vele, viszont imádtam a reménnyel játszadozni. Ennyi év után sem tudtam megunni, ez pedig csak jelent valamit! - De így... – csóváltam meg csalódottan a fejemet. – Szerinted mit kellene tennem? – pillantottam rá ismét tanácstalanul. – Te is úgy látod, hogy megérdemled a büntetést, igaz? – kérdeztem tőle, de igazából nem érdekelt a válasza, nem is vártam meg azt, csak jól végigmértem minden porcikáját, azon filózva, hol is kellene kezdenem. – Mit szeretnél, hol kezdjem a kínzásodat? – adtam végül hangot gondolataimnak is, bár nem igazán számítottam arra, hogy értelmes választ kapok tőle.
The real fun is just about to begin ◯ 686 ◯
A hozzászólást Asmodeus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 04, 2017 7:17 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Szomb. Feb. 25, 2017 11:24 am
Össze rezzenek amikor a férfi megjelenik a bal oldalamon. Az agyam villám sebességgel kezd el kattogni, hogy most még is mi tévő legyek. Ő is természetfeletti, és úgy látszik még teleportálni is tud, így hát elmenekülni sem tudok előle túlságosan, hiszen pillanatok alatt képes engem megtalálni, ezt már elég jól bebizonyította. Fájdalmas nyögés hagyja el a számat, amikor az ajtóval együtt én is kivágódok a folyosóra. A bal kezem fájdalmasan kezd el csípni, megnézem és jól sejtettem, az egyik kitört fa darab az ajtóból végig sértette az alkaromat ami ennél fogva elkezdett vérezni. Pár pillanat múlva elkezdek hátrálni a földön, egészen addig amíg a hátam a falnak nem ütközött. Egyre jobban kezdek kétségbeesni, nem tudom, hogy mihez kéne kezdenem. Minél több időt töltök itt, annál jobban megbizonyosodom arról, hogy én ezt nem fogom tudni túl élni. Nem tudok elmenekülni és a férfit legyőzni sem tudom, hiszen jóval erősebb nálam, félig ember vagyok, ő pedig... Ő pedig fogalmam sincs micsoda lehet. Démon, talán? Nem tudom. - Miért nem találsz magadnak jobb elfoglaltságot, és hagysz engem békén, hah? - vetem neki oda flegmán, mutatva azt felé, hogy már pedig én nem félek tőle, nem sikerült megfélemlítenie. Ez mennyire igaz? Nos, semennyire sem, de a látszat a fontos. Aztán pedig már eleve felhúztam az agyát, akkor meg minek jó pofizzak vele? Ugyan már, eleve nem olyan vagyok aki játssza a jó kislányt, aztán pedig lehet, hogy lesz egy olyan alkalmam amikor eltudok menekülni. Beülhetek a kocsimba és elhúzhatok innen a fenébe. Makacsul emelem fel a fejemet, amikor az államnál fogva eléri, hogy a szemeibe nézzek. Kicsit elkezdek mozgolódni és akkor érzek meg valamit. Az üvegszilánk. A jobb zsebembe tettem amikor az erdőből menekültem a démon elől. Nem nézek el a szemeiből, csak hirtelen a zsebembe nyúlok, majd kikapom a nagy darab szilánkot, belevágom a férfi arcába és végig húzom azt, majd belevágom a mellkasába. Amikor ez megtörtént hirtelen pattanok fel a földről és kezdek el vámpír sebességgel menekülni.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Kip-kop. Csak a piszkavas ütemes kopogása visszhangzott a házban, jelezve közeledtemet a szőkeségnek. Amikor azonban elhagytam az utolsó lépcsőfokot is, és felértem az emeletre, ez is elhalt. Egy helyben álltam, egyedül csak a fejem, s vele együtt a szemem mozgott, ahogy csukott ajtók során végigvezettem tekintetemet. Azon töprengtem, hogy vajon melyik szobába bújhatott el, hogy én a helyében melyiket választottam volna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy sorra benyitok az összesbe, ezáltal is fokozva a várakozás kínjait, de igazából rájöttem, hogy már kurvára nincs kedvem ehhez az egész macska-egér játékhoz. Eleinte még érdekes volt, de most hirtelen eluntam magam, és már csak el akartam venni azt, ami megérdemeltem. Más nem foglalkoztatott. Ezért egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és minden érzékemmel a negatív érzésekre koncentráltam, hogy sikerüljön az alapján bemérnem a szőkeség tartózkodási helyét. Természetesen egy-kettőre meg is voltam ezzel. A félelem úgy áradt belőle, mintha maga a halál jött volna el érte. Hát, én ennél sokkal rosszabb voltam. Ördögi mosolyra húzódtak ajkaim, ahogy lassú léptekkel megindultam a tőlem lehető legmesszebb lévő szoba felé. A piszkavasat ezúttal nem kopogtattam, hanem magam után húztam, de egyébként én magam nesztelen voltam. Mielőtt azonban elértem volna az ajtóhoz, megálltam olyan távolságban, hogy a szőkeség ne lehessen biztos abban, hogy megérkeztem-e oda, ahol ő is volt. Vártam még egy-két szívverésnyi időt, majd nemes egyszerűséggel beteleportáltam magam. A cél a szőkeség háta mögötti hely lett volna, de mivel közte meg a fal között egy milliméternyi hely sem maradt, kénytelen voltam megelégedni a bal oldalával. A ribanc! Elrontja a meglepetésem... - Bú – szólaltam meg halkan, közel hajolva a füléhez. Mielőtt azonban bármit tudott volna reagálni a megjelenésemre, a derekához emeltem a kezem, és annál fogva erősen előrelöktem, annyira, hogy kitörte az ajtót, és kibucskázott a folyosóra. - Tudod, izgalmasabb játékra vágytam – beszéltem tovább, miközben elindultam ki felé. Arcomon immáron szomorkás, csalódott mosoly játszott, szemeim azonban ördögien csillogtak, és ezt az ő tudtára is adtam, ugyanis egy pillanatra se fordítottam el tekintetemet róla. Nem szerettem volna, ha most szökik el, bár nem tartottam ezt túl valószínűnek. - Mondanám, hogy kapsz még egy lehetőséget, hogy jobb búvóhelyet találj, de már kifutottál az időből – rántottam egyet a vállamon nemtörődőmül. – Én pedig eléggé eluntam magam, amíg rád kellett várni... – magyaráztam neki, miközben egyre közelebb és közelebb értem hozzá, míg már ott nem álltam előtte. A piszkavasat a két lábam közé helyeztem, ahogy leguggoltam elé, majd jobb kezemmel végigsimítottam arcélén, és állánál fogva felemeltem a fejét, hogy a szemeimbe kelljen néznie. Arcomról eltüntettem minden játékosságot, a szélhámosság, a megjátszott viselkedés összes nyomát lemostam, a helyüket pedig hagytam, hogy lelkem sötétsége vegye át. Gonosz, szadista mosolyra húzódtak ajkaim. - Úgyhogy most akkor kezdődjön az igazi szórakozás – feleltem hátborzongató, semmi jóval nem kecsegtető hangon.
A hozzászólást Asmodeus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Feb. 28, 2017 8:53 am-kor.
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Hétf. Feb. 13, 2017 7:35 pm
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kicsit sem félek itt lenni, hogy kicsit sem félek attól, hogy még több démon fogja keresztezni az utamat. Bármikor bármi megtörténhet, főleg itt, hiszen a démonok városában vagyok. Ők uralnak itt mindent, ők a legerősebb lények és esélyem sincs legyőzni őket. Egyenlőre azt sem tudom, hogy a férfi aki elől menekülök az micsoda, csak annyit tudok róla, hogy tud teleportálni és nem tűnik gyengének sem. Óvatosan és lassan lépek beljebb az elhagyatott házban, amiben első látásra rajtam kívül senki sem tartózkodik. Becsukom a bejárati ajtót és jó pár székkel torlaszolom el azt. Nagyon jól tudom, hogy nem fogok tudni elmenekülni, nem fogok tudni eljutni észrevétlenül a kocsimig, a városhatárhoz feltűnés nélkül. Vagy az üldözőm kapna el, vagy más démonok, alvilágiak figyelmét vonnám magamra. Már így is csoda az, hogy eddig élve megúsztam, egy-két karcolással csak. Nem szökhetek el feltűnés nélkül, sérülés nélkül sem fogom tudni megúszni ezt a mai napot nagyon jól tudom, de mindenképpen arra kell rámennem, hogy túléljem. Olyan mindegy azt, hogy még is hogyan, mennyi szenvedéssel, csak éljem túl. Nem akarok meghalni, még nem. Nem lehet itt vége a történetemnek. A másodperc töredék része alatt térek vissza a valóságba amikor egy hangos robajra leszek figyelmes. Rögtön, szinte reflex szerűen, ösztönösen az ajtó felé pillantok ami egyenlőre még zárva van. Egyenlőre... Ahogy egyre közelebbről hallom a vas hangját a lépcsőnek ütődni, úgy hátrálok én is egészen addig amíg a hátam neki nem ütközik a falnak. Pillanatok alatt körbe nézek, de sehol se egy ablak. Ez még is hogyan lehetséges? Még is hogyan építhettek egy ablak nélküli házat? A szívem hevesebben kezd el verni a félelemtől és a felismeréstől: innen már nincs kiút, nem fogok tudni kiszabadulni. Sarokba szorított.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Széles mosoly terült szét arcomon, ahogy azt figyeltem, a szőkeség lassan eltávolodik tőlem, majd bevetve szuper képességeit, gyorsan elszelel. Okos kislány. Büszke voltam rá, amiért sikerült egyből felfognia, hogy nem ér el semmit azzal, ha megpróbálja elhagyni a városhatárt, mert én úgyis egy-kettőre utolérem, no és persze magamra is büszke voltam, amiért ilyen érthetően sikerült elmagyaráznom neki a helyzetet. Szerettem, ha gyorsan tanulnak az emberek, és ha nekem nem kellett kétszer elmondanom ugyanazt. Nem igazán a türelmemről voltam híres, azt pedig pláne rühelltem, ha ostobákkal hozott össze a sors, ami valljuk be, a földön elég gyakran előfordult. És akkor csodálkoznak, amiért nem vagyok velük kedves. Lassú léptekkel indultam meg a lány után, nem igazán siettem utolérni őt, elvégre, ha így tettem volna, az egyáltalán nem lett volna vicces. Ellenben minél tovább húzom az idegeit, minél hosszabb ideig nem jelenek meg előtte, ő annál jobban fog félni, hiszen nem tudhatja, mikor jelenek meg újból, az azonban a napnál is világosabb még a számára is, hogy meg fogom találni. Már csak erre gondolva is még inkább lázba jöttem. Abban egyelőre nem voltam biztos, hogy meddig vagyok képes űzni ezt a macska-egér játékot, mert természetesen szerettem volna fokozni a szőkeség félelmét, hogy az minél laktatóbb legyen a számomra, de mohó is voltam, és minél jobban éreztem, hogy az alkohol szétárad a bensőmben, annál inkább lakmározni akartam. Végül aztán meguntam a sétát, és a fák unalmas látványát, ezért kissé előre teleportáltam magam a lány után, hogy azért mégse legyen túl sokáig egyedül... Még a végén elkezd unatkozni! Ezt pedig nem szerettem volna. Egy pillanatra meglepődtem, hogy a démonok lakta belvárosnál kötöttem ki, nem hittem volna, hogy lesz annyira ostoba ez a fruska, hogy olyan helyre megy, ahol még nagyobb veszély leselkedik rá... Természetesen nálam nem nagyobb, de nagyon kiborulnék, ha valaki megpróbálná elvenni a játékszeremet. Persze, nem járna sok sikerrel, arról én tennék, de jobb szerettem, ha senki nem zavar meg akció közben, legyen szó bármilyenről. Megindultam egy üres ház felé, ahol érzéseim szerint a lány is megbújt. Nem bajlódtam azzal, hogy a kilincset lenyomva lépjek be oda, helyette egy sokkal látványosabb belépőt választottam - nemes egyszerűséggel csak berúgtam az ajtót. Éreztem, hogy be volt zárva, de a zár könnyen megadta magát, az ajtó pedig teljesen kiszakadt az ajtófélfából. Nem foglalkoztam azzal, hogy épp kinek vagy minek a házát tettem tönkre, csak elindultam befelé. Biztos voltam abban, hogy a lány már meghallotta, hogy megérkeztem, de ettől függetlenül még nem akartam leleplezni saját magam. Helyette a nappaliba léptem, és a kandalló mellől felvettem a piszkavasat. Suhintottam vele párat a levegőben, hogy felmérjem, mennyire strapabíró, majd mivel úgy láttam, hogy a célnak megfelel, elhagytam a helyiséget, és elindultam felfelé a lépcsőn. Valamerre ott lehetett a szőkeség. Az előbb szerzett fegyveremet minden második lépésnél hozzáütöttem a lépcsőfokhoz, tudtára adva ezzel a ribancnak, hogy bizony ám, itt vagyok, és érte jöttem, hogy tovább folytassuk a kettőnk kis játékát. - Tudom ám, hogy itt vagy – szólaltam meg ördögi hangon olyan hangerővel, hogy a lány biztosan hallja azt, amit mondok. – Előlem úgy sem bújhatsz el – magyaráztam neki tovább, miközben egyre közelebb értem az emelethez. Amikor először beléptem a házba, megfordult a fejemben, hogy kifüstölöm őt innen, látni, érezni akartam az égett bőr szagát, és a megjelenő hús látványa... De inkább úgy döntöttem, hogy magam megyek be érte, elvégre az úgy sokkal szórakoztatóbb! Túl egyszerű lenne, ha ő rohanna ki, meg egyébként sem voltam elég türelmes ahhoz, hogy megvárjam, amíg megjelenik. Inkább elébe mentem a dolgoknak. Az egész házon néma csend uralkodott, egyedül az én léptem zaja visszhangzott, illetve a piszkavas ütemes kopogása a padlón, ahogy felértem az emeletre, és megindultam a lány búvóhelye felé.
A hozzászólást Asmodeus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Feb. 19, 2017 5:47 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Vas. Feb. 12, 2017 11:39 am
Amikor úgy vélem, hogy kellő távolságra futottam a férfitől, megállok pár pillanatra és körbe nézek, hogy még is merre rohanhatnék. Honnan jöttem? Sötét van, az erdő mindenfelé ugyan úgy néz ki, mindenhol egyforma fák magasodnak az ég felé, és nekem fogalmam sincs, hogy merre van a városhatár, hogy merre van a kocsim. Amikor nem hallom a férfi szavait, rögtön a hátam mögé nézek, arra amerről jöttem nem is olyan rég még, de nem látom sehol őt. Szinte érzem, hogy valami ördögi játékot játszik velem, ki akarja készíteni az idegeimet. Fogalmam sincs, hogy miért műveli ezt velem, csak egy ártatlant akartam megmenteni egy gyilkostól. Félig vámpír vagyok, kihasználhatnám a vámpírság adta képességeimet, de van egy olyan érzésem, hogy ezzel a férfival szemben mit sem érne az egész. Jóval erősebbnek tűnik nálam, főleg azt tekintve, hogy én félig ember is vagyok, a vérem pedig szinte már-már csábítja a természetfelettit, az alvilágiakat. Mindig is nehéz volt az életem, de mióta teljességgel felfogtam a körülöttem zajló dolgokat azóta még nehezebb, azóta másra sem vágyok, mint hogy szimplán csak ember lehessek. Gyorsan zárok ki minden felesleges gondolatot a fejemből és ismételten elkezdek futni, ezúttal bevetve a vámpír lét adta gyorsaságomat, de hirtelen torpanok meg amikor meghallom a férfi hangját túlontúl közel hozzám. Fájdalmasan nyögök fel amikor a hátam erőteljesen nekicsapódik az egyik közeli fának. Nincs időm törődni a fájdalommal, elkezdek a fa és a kezem segítségével feltápászkodni, majd egy nagyot nyelek amikor a démon elkezd közelegni felém. Mit akar tőlem? Miért nem hagyja egyszerűen azt, hogy elmenjek innen? Én csak meg akartam menteni az áldozatát, miért olyan nagy bűn ez? Mikor hátrébb lép pár lépést, először lassan kezdek el távolodni tőle, majd bevetve gyorsaságomat megyek a démonok lakta körzet belváros része felé. Nem túl nagy az élet, mindenhol csak elhagyatott házakat lehet látni. Oda sétálok az egyikhez, majd óvatosan nyitom ki az ajtót, de az szinte már-már magától nyílik ki. Belépek és körbe nézek, bevetve az éles látásomat és a kifinomult hallásomat. Nem hallok senkit, mintha ténylegesen ne lenne itt senki. Bezárom az ajtót magam mögött, majd próbálok halkan közlekedni az elhagyatott házba, hátha találok valahol búvóhelyet magamnak.
Are you ready for the play? But don't forget one thing: It's me who makes the rules
Lehunytam a szemeimet, ahogy teljes testemmel a kiválasztott fa felé fordultam, majd, mintha tényleg bújócskát játszottunk volna, hangosan számolni kezdtem. Szándékosan nem siettem, több másodpercet vártam, mire kiejtettem számon a soron következő számot, ezzel is előnyt adva a szőkeségnek. Végül aztán nem bírtam sokáig, a türelmem elfogyott ehhez a baromsághoz. Tényleg sokat ittam. Habár felhagytam azzal, hogy az óvódásokat utánozva elszámoljak tízig, majd „Aki bújt, aki nem” kiáltással a lány után eredjek – ehhez még nem voltam elég részeg -, de még túl korainak éreztem azt is, hogy utána induljak. Könnyűszerrel a nyomára bukkanok, ehhez kétség nem fért hozzá, elvégre a saját vére is igen egzotikusnak volt mondható, emellett még a ruháját is belepte az ex-áldozatomé... Azt pedig már megemlíteni se volt érdemes, hogy a félelem szaga is úgy csábított, mint a dögkeselyűket a hulláé. Perverz mosoly terült szét ajkaimon, ahogy belegondoltam abba, milyen jót fogok lakmározni belőle. Mivel unalmasnak találtam, hogy csak álljak és várjak, inkább leguggoltam a halott nő mellé, és az emlékeivel kezdtem el babrálni, mintegy előfogásként a mai főételhez. Először azokat a pillanatokat vettem szemügyre, amikben én is szerepeltem, természetesen. Végigfutott a hideg a gerincem mentén, ahogy magamba szívtam a nő rettegését, mely minden perccel egyre jobban és jobban eluralkodott rajta, miközben én munkához láttam. Az a reménytelenség pedig, amit érzett, a csendes beletörődés, hogy senki nem fogja megmenteni őt... Majdnem elélveztem a gyönyörtől, amit okozott. De nem volt elég, még többet és többet akartam. Jobban visszatekertem az emlékezetét, de még mindig a nem is olyan rég megesett találkozásunknál tartottam. Hm... tényleg túl helyes vagyok ehhez a világhoz. Pár pillanatig még elnéztem a saját arcmásom a nő szemén keresztül, de gyorsan elkergettem ezt a felettébb unalmas foszlányt (természetesen nem az én jelenlétem miatt volt az), és inkább csak random kiragadtam egy emléket a fejéből, hátha valami izgalmasabbat találok. És találtam is bizony, de a düh ismét egy kettőre eluralkodott rajtam, ahogy minden porcikámat átjárta az a mérhetetlen szerelem, amit a nő érzett az épp csókolt férfi iránt. Hányni tudtam volna a borzalmas érzéstől, a legrosszabb azonban mégis csak az volt, hogy, ha nem is fokozta, de kegyetlenül ráébresztett a saját szívfájdalmamra. Ez pedig csak még nagyobb haragra gerjesztett. Most már biztos, hogy addig kínzom azt a ribancot, amíg az ő fájdalma el nem tompítja az enyémet. Elengedtem a megragadt emlékeket, hagytam, hogy a szél magával vigye őket a messzeségbe, majd kiegyenesedtem, és vettem egy mély levegőt. Először le akartam nyugtatni idegeimet, de aztán inkább úgy döntöttem, szarok az egészbe, hiszen miért kellett volna visszafognom magam? Kath nem volt itt, hogy a pattogását hallgassam, vagy azt, hogy változzak meg. Nem volt rá se szükségem, faszom az egészbe. Tényleg sokat ittam. Megráztam a fejem, elkergetve a felesleges gondolatokat, és inkább csak az előttem álló feladatra koncentráltam. Éppenséggel a szőkeségre, akit el kell kapjak, hogy aztán kiélhessem rajta minden szadista vágyamat, levezethessem rajta minden dühömet, és kitölthessem fájdalmával a saját szívemen tátongó ürességet. Nem volt nehéz még részeg fejjel sem kitalálni, hogy hova igyekezett oly sebesen a lány – egyértelmű volt, hogy ahhoz a járműhöz megy először, amivel érkezett, vagy ha gyalog jött, kifelé az erdőből, el minél messzebb tőlem. Sajnos, vagy nem sajnos, ki hogy áll hozzá, de tőlem ilyen könnyedén nem lehetett megszabadulni. Pontosan a lány mögé teleportáltam magam, mielőtt az elérhette volna a kocsiját. Ördögi vigyorra húzódtak ajkaim, ahogy közel hajolva a füléhez leheletem csiklandozni kezdte a nyakát, miközben szólásra nyitottam számat. - Megvagy édesem – suttogtam, majd meg sem várva a reagálását, rögtön erősen megragadtam a vállát, és annál fogva jobbra perdülve nekivágtam egy fának, mintha csak egy rongybaba lett volna. – Tudod, menekülni nem fair – biggyesztettem szomorúan le ajkaimat, mintha tényleg annyira sajnáltam volna a dolgot, de igazából tökéletesen kivehető volt hangomból a fenyegetés, a gonoszság, és hogy én bizony kicsit sem viccelek. – De tudod mit? Kapsz még egy esélyt, mert látod, én már csak ilyen nagylelkű vagyok – fecsegtem tovább, ami teljes mértékben a bevitt alkohol mennyiségnek volt köszönhető. Egyébként nem fecséreltem volna az időmet ilyen felesleges szócséplésre, de most valahogy jól esett csak úgy mondani valamit, még ha baromság is volt. – Szóval ezúttal próbálj meg a másik irányba rohanni jó, szépségem? – kérdeztem tőle immár kedvesen mosolyogva, miközben oda teleportáltam elé, és hajánál fogva felemeltem a fejét, hogy egyenesen az én íriszeimbe nézzen. – Ha így teszel, nem lesz arra szükség, hogy idő előtt bántsalak, oké? – húztam végig gyengéden kezemet arcélén, majd egy lépést tettem hátra, megadva neki a kellő helyet ahhoz, hogy el tudjon futni.
A hozzászólást Asmodeus összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 13, 2017 9:57 am-kor.
Vendég
Vendég
Re: Városhatár ↠ Vas. Dec. 18, 2016 6:10 pm
- Miért unalmas nektek az, ha valakit nem gyilkoltok meg? Ha a vámpírok nem csapolják szárazra az áldozatukat? - sosem értettem, hogy miért kell például a vámpíroknak szárazra csapolni az embereket. Személy szerint én jól lakok akkor is, ha csak kevés vérét veszem egy adott személynek, bár ez betudható annak, hogy félig ember vagyok, hiszen emberi kajákkal is jól tudok lakni, de vér nélkül nem húznám sokáig, mármint, ha huzamosabb ideig ki lennék éheztetve, de 1 hetet játszi könnyedséggel tudok végig csinálni egy kevéske vérrel, a többi táplálék forrást pedig az emberi kajákban lelem. Sok mindent szeretek megenni, szeretem a salátákat, húsokat, a halakat mondjuk ki nem állhatom, meg a tenger gyümölcseit; blaah, de megeszem a gyors éttermi kajákat is, mert nem kell aggódnom mondjuk az alakom miatt, hiszen változni nem fogok, ahogyan a külsőm sem fog immáron öregedni. Tekintetemmel lassan pásztázom végig a gyér utcai lámpa által megvilágított környéket, miközben szép lassan kezdek hátrálni. Oké, bevallom, megijedtem kicsit és tudom, hogy a férfit sikeresen magamra haragítottam, de most komolyan: hagynom kellett volna, hogy megölje élvezetek közepette azt a nőt? Így is rosszul érzem magam amiatt, hogy nem tudtam megmenteni őt. A gondolat következtében lenézek a kezemre amit beborít a vér, a ruhám is olyan annak következtében, amikor a férfi a nő ütőerébe vágta az üveget és a vér fröcskölt össze-vissza, így hát én sem úsztam meg vér nélkül. Gondolataimból egy férfi hang rángat vissza és amikor ez megtörténik hirtelen ráz ki a hideg és kerít magába valami rossz érzés. Amikor arrébb lép tőlem és hátat fordít nekem, az immáron halott nő mellé guggolok vissza, majd a földről felveszek egy nagyobb darab üveg darabot és azzal a kezemben kezdek el futni amilyen gyorsan csak tudom, még a vámpír énem adta gyorsaságot is bevetem azért, hogy innen minél messzebb kerüljek. A kocsimat már látom, már csak oda kell eljutnom és gyorsan elhúznom innen a fenébe.
Nyilvánvaló, hogy itt akartam hagyni ezt a rothadó várost, csak előtte szerettem volna játszadozni, emléket hagyni az itt élőknek tőlem..de ez a merész szőkeség megállított mindenben. És én, nem hiszek a véletlenekben. Nem hiszem hogy csak véletlenül talált ide, ahogy hősködik, ahogy megakarja menteni ennek a szerencsétlen nőszemélynek az életét, ahogy küzd érte.. mikor, nagy valószínűséggel, nem is ismeri. De, meg sem próbálom érteni eme egyszerű elmét. Szimplán butaságnak állítom be, hiszen az, ahogy felkészületlenül az ellenség karjaiba futott hátat fordítva nekem.. a probléma forrásának, merész, de akár az életébe kerülhet neki IS. Hiszen tönkretette a szórakozásom, amit nem úszhat meg szárazon. Így vagy úgy, de elfogom érni hogy feleljen a tetteiért, ha akarja, ha nem. Részeg vagyok, én magam is sérült lelkű, darabokra tőrt szívű. Mindenki a maga módján próbálja sérüléseit begyógyítani .. hát én így, hogy fájdalmat okozok, vagy éppen örömöt. Ez a másik féltől is függ. De a jelenlegi másik fél el van foglalva az ex áldozatom sérüléseinek nyalogatásával, amit egyszerűen nem tudok megérteni, hogy miért tesz.. ezért is nézek hitetlenkedve. S egyben persze kiábrándulva is rá. - Olyaaaaan unalmas..- Játékosan húzva szavaimon szólalok fel, kikerülve a kérdését, a mondandóját. Hiszen, nem hogy egyáltalán nem érdekel, de itt rohadtul én vagyok az, aki a kérdéseket felteheti, nem más! Nagyon úgy tűnik, hogy nincsen tisztában a helyzetével, de ez esetben szívesen teszek róla, hogy szembesüljön vele! Tartom a szemkontaktust. Arra, hogy egyszerűen távolodni kezd tőlem csak felhúzom a szemöldököm, s szemeim a valós formájukban kezdenek pompázni. Az üveget, amit a szőkeség állához szegeztem fogom, és játszi könnyedséggel az ex áldozatom nyakába hajítom, pontosan az ütőerébe, ami az erőmnek köszönhetően szökőkútszerűen kezd spriccelni, így vérrel terít be mindenemet, illetve mindent, a környéken. De egy pillanat alatt eltűnök erőm segítségével, egy ördögi kacajt engedve ki ajkaim közül, amit először maga mellől, majd háta mögül hall, végül pedig elölről. Szimplán összezavarom mindezzel, hogy összevissza kapkodja fejét, míg én a háta mögött jelenek meg, s lábamnak ütközik, hála a hátrálásának. - BÚ! - Kiabálok fel, hogy megijesszem. Ez a lány egyáltalán nem tudja, hogy hol a helye.. hogy ki is vagyok én.. de most megmutatom neki, hogy milyen is tudok lenni. Első lépésként leguggolok mellé, a füléhez hajolva. - Ha nem akarsz a sorsára jutni, ajánlom hogy FUSS! - Eleinte csak suttogom a fülébe, majd egyre hangosabban és hangosabban közlöm vele álláspontom, míg nem kiabálom el magam, ismét. Úgy döntöttem, hogy adok neki egy kis egérutat, hiszen túl unalmas lenne ha itt és most leteperném. - Dobjuk fel ezt az estét! -Izgatottan összedörzsölöm tenyeremet, és fülig érő mosolyra húzom csókolni való ajkaimat, majd felállok, és hátat fordítok a lánynak. - A játék kezdődik.. - Egy fához sétálok, eltakarva szemeimet. A többi rajta múlik. Én megadtam neki az előnyt. Kérdés, hogy még egy butaságot tesz -e, vagy hallgat az okosabbra, és az erősebbre és belemegy a játékomba.
Pár komoly sérülése van a nőnek, amit nem tudom, hogy hogyan kéne rendbe hoznom, nincsen nálam semmi ami segítene rajta és ez a valóság, ahol a vámpír vér nem gyógyít, főleg, hogy én csak félig vámpír vagyok, a másik felem ember. Körbe nézek, fél pillanatra felpillantok a vélhetőleg démon férfira akivel még biztos vagyok, hogy megfog gyűlni a bajom, majd vissza pillantok a sérült nőre, fogom a pólója alját és letépem a végét, majd a kezén lévő mélyebb sérülést elkötöm, hogy ne vérezzen tovább, mert nagyon nem szeretném, ha meghalna. Ugyan nem ismerem őt, de semmilyen halál esettel nem szeretnék szembe nézni, megfogom tenni a tőlem telhetőt, hogy megmentsem ezt az ismeretlen. Ez a különbség a vámpírok - a legtöbb vámpír - közt és köztem; hogy én nem akarok gyilkolni, még a vér miatt sem. Egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy meggyilkoljak valakit, se élvezetből, se a vére miatt. Utálom is a vámpír felemet amiért vérrel (is) kell táplálkoznom, de hát ezellen tenni nem tudok semmit, ebbe születtem bele, ebbe kell beletörődnöm. - Csak egyszer érteném meg azt, hogy mi a jó nektek abban, hogy gyilkoltok. - mondom hidegvérrel és megvetéssel a hangomban, jelezvén a férfi számára, hogy igen: nem félek tőle! - Apropó, mi a fene vagy te, amúgy? - magázódás? Ugyan már, nem hiszem, hogy egy ilyen szituációban nagyon figyelembe kéne venni az illemszabályokat, valahogy olyan...abszurd lenne az egész. Bár ez is eléggé az, de hát mindegy. Amikor közelebb jön hozzám, szinte testközelségbe, a szemeibe nézve végig, felállok a földről, kiegyenesedek és pár pillanatig farkasszemet nézek vele, majd ezt követően fél lépést hátrébb lépek, hogy távolódjak tőle. Szinte már-már ösztönös volt ez a mozdulat, nagyon is jól tudom, hogy mire gondolt, hogy mit kéne, hogy csináljak, de nagyon téved, ha ebbe bele fogok menni. - Tudod, nem olyan lány vagyok, akit elkaphatsz egy menetre aztán eldobod magadtól. Nem pártolom az egy éjszakás kalandokat, te pedig egyenesen bűzlesz az alkoholtól. - mondom kioktató hangnemmel, miközben a szemkonktaktust egy pillanatra sem szakítom meg.
Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy itt hagyom ezt a várost.. hogy magam mögött hagyok mindent, hogy lezárhassam a múltam.. mármint, a Katherine-el való múltam. Igazság szerint, szembesültem vele.. hogy milyen lehetett a sok nőnek az, amikor összetörtem a szívét.. mert most saját magammal is sikerült megtennem. Sokan azt gondolhatják hogy megérdemlem a szenvedést.. illetve, gondolnák ha hagynék betekintést nyerni bárkinek is a maszkom alá, a valós, igen is törődő arcom felé, amit Katherine-nek sikerült talán egyedül megismernie.. szinte mindenről Ő jut eszembe.. és igazság szerint, rohadtul fáj.. ha visszagondolok az elválásunk pillanatára. Arra, amiket mondtam neki.. a reakciójára.. de meg kellett tennem. Le kellett zárnom, el kellett vágnom a köztünk lévő erős köteléket, hiszen túl veszélyes ha velem van. A halál, a pusztítás vesz körül bármerre, amerre lépek.. és persze nem utolsó sorban a nők. Meg az alkohol. Ahogy ez történik most is. Ha ideges vagyok, nem igazán érdekel hogy mennyire bántok másokat, vagy, hogy egyáltalán ölésig fajul, avagy sem.. és most rohadtul ideges vagyok. Egyáltalán nem úriember módjára rángatok magammal egy nőt, a határtól nem túl messze, egy erdős részen, ahol lényegében kevés az esély arra, hogy bárki is megzavarja a meghitt pillanatainkat. Már - már vámpír módjára tépem fel az egyébként eddig tökéletes bőrét a kezén, hasán, nyakán, bárhol, amit éppen csak elérek, csak nem a fogaimmal, hanem az üres whiskys eltört üvegemmel. A szenvedéséből, kiabálásából táplálkozok, s próbálnám feltölteni magam, de egy idegen test lök félre. Eleinte csak meglepetten bámulok az újonnan érkezett, egyébként szemrevaló szőkeségre, majd egy ördögi kacajt eresztek ki magamból, s megjelenve hirtelen mellette, lenézek a két térdelő lányra. - Megérkezett a váltás, mi? - A kissé már véres üveget fogva az éles felével az álla alá nyúlok, hogy esélye se legyen más felé fordulni. - Ez nagyon meggondolatlan tett volt, szépségem. - Lenézek rá. Mint egy felsőbbrendű lény.. hiszen, az vagyok. Látom, érzem rajta hogy remeg.. csak abban nem vagyok biztos, hogy a félelemtől. - De tudod mit? -Mosolyodok el. - Hagyom, hogy jóvá tedd!- Tekintetem a lányról a férfiasságomra emelem, és közelebb lépek az előttem térdelő szőkeséghez, remélve hogy veszi a célzást, és persze az ő érdekében, nem ellenkezik a nem mindennapos ajánlatomnak!
Kezdőlap
Re: Városhatár ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:14 pm
◯ 885 ◯ 
■ ■ 
◯ 737 ◯ 
