”Miként estél alá az égrõl fényes csillag, hajnal fia!? Levágattál a földre, a ki népeken tapostál!”
Ézsaiás 14:12
I. Rossz csillagzat alatt születni
Sikolyok szabdalják bőrömet. Felfal a csend és érzem a nyomását bensőmben, ahogy a lélegeztem néha kihagy, de tüdőm tovább harcol. A bőrömet rágja és befurakszik a csontjaim közé, hogy belém kapaszkodva lélegezhessen, mint egy parazita. Én éltetem őt, ő éltet engem, rettentő szimbiózis ez, ami megrémít, mégis megtölt bátorsággal, mert tudom, hogy erősebb leszek tőle. Mégis meggyengít a gondolat, hogy tudom, nélküle nem lennék senki, csak egy üres test. Egy porhüvely vagyok csupán, amit megtöltöttek minden rosszal, ami csak létezik a világon, mielőtt én bármit is tehettem volna ellene. A sötétség pedig belülről kezdett el felemészteni, amíg mindent át nem változtatott rosszá. Szurok folyt be ereimbe és befeketítette az angyalok fényesen világító vérét, mely előbb ott volt ugyan, de nem győzedelmeskedhetett a velejéig romlott gonoszság felett. Így születtem hát én, akit a sors gyémántnak szánt, ám obszidiánná változtattak.
A szemembe nézel, hogy láthasd a szívem tükröződését benne, de fekete lyuk van csupán annak helyén, ami elnyel minden jót. Nyúlj csak ki felém tiszta kezeddel, hogy megszelídíts és a tiedet is bemocskolom.
Együtt leszünk romlottak.
Együtt romboljuk tovább a világot.
II. Szeretet nélkül élni
A pattogó tűz legfényesebb szikrája vagyok. Levegőre szomjazom, hogy olyan lehessek, mint az igazi lángok: pusztítóak és fényesek. Rettegve gyűröm magam alá a sarkaimat kínomban, mert tudom - bátorság híján -, cserben fogsz hagyni ma is. Pedig olyan sok kívánságom lenne, hogy megkaparinthassam, amit akarok. Enyém lesz minden és mindenki. Lángok fogják követni minden léptem és a fájdalom, amit okozok öröm lesz a sötétségnek a mellkasomban. Az öröm, amit sosem érezhettem, mert a méreg, amit magzatkoromban belém csepegtettek elvette tőlem a lehetőségét, hogy bármit is érezzek. Sebeket hagytak a szívemen, mégis ver, és pumpálja ereimben az életet. Mert egy dolgot jobban tudok mindenkinél: a túlélést.
Zsugorodom a lángok közt, füstként szökik el belőlem a szeretet egyetlen pillanat alatt. A halála pedig értelmetlen hosszú megint, mert továbbra sem értem, hogy mire jó. A szeretet csak elgyengít, hamis gondolatokat ültet fejedbe, hogy annak fényében megöld valódi magad. A fájdalom az, ami engem húz előre, a bosszú pedig az éltetőerőm. Büszkén mondom hát ki többször is, hogy mindenki tudtára adhassam: nem érzek,
nem érzek, nem érzek.Egy hang viszont vetekszik és a visszhangzó sötétségbe kiállt: mást sem teszel, csak érzel
érzel érzel.Elhallgattatom mindet.
III. Savas könnyekkel pusztítani
Oly régóta fuldoklom már az üres sötétségben, hogy eggyé váltam vele és már nem tudom melyik ő és melyik vagyok én. Talán nem is volt sosem olyan, hogy én és ő, csak mi. És milyen szép is lenne a világ, ha elpusztítanék minden jót belőle, minden gyengeséget gyökerestől húznék, minden fényt eloltanék, ami csak fel mer gyulladni előttem. Mert ha nekem nem adathatott meg, akkor más sem érdemli meg. Megtagadták tőlem, én pedig kiragadom markukból, ha kell erővel, ha kell nyájas beszéddel, ha kell az indulat hevével. És minden sokkal könnyebb most, hogy barátságot kötöttem az engem ölelő sötétséggel. Már nem hagy nyomot torkomon marka, már nem szorítja össze tüdőmet, már nem húzza végig kristály körmeit hátamon. Elszakítottam a fonalakat, amik bábként kötöttek hozzá, és az én markomban van már az irányítás. Én leszek az, aki a lábatoknál fogva vonszol le benneteket a Pokol legijesztőbb és legforróbb bugyraiba, hogy ott láncra verve tarthassalak és kaján mosollyal arcomon éreztethessem szeretetemet. Aztán, mikor már végre megérted, hogy milyen az én sajátos szeretetem irántad, akkor végre kéz a kézben uralkodhatunk a sötétség felett. Egy istentelen világ uralkodói leszünk, és imádságokat fognak mormolni talpunk nyoma után.
A legrosszabb vagyok, de egyben a legjobb is. Én vagyok egyszerre a megváltás és az átok, a villámcsapás és a nyugodt bársonyos szél, a láb, ami beléd rúg és összetör, de a kéz is én vagyok, ami újraformál a szilánkjaidból.
IV. Báránybőrbe bújni
Elvettem tőle a legfontosabbat: az életét. A szemei csillogtak a fájdalomtól, ami ismerős volt, de nem váltott ki belőlem együttérzést vagy szomorúságot. Csak én hallottam nyakának reccsenését és éreztem a porcainak erős tiltakozását a kezem alatt. Tompán figyeltem, ahogy teste a földre hullik és nem mozdul többé. Nem volt vér, nem volt kiáltás, nem volt semmi nyom utána, csak én maradtam a teste felett, némán és mindenfajta érzelem nélkül. A sötét rúnákat figyeltem, ami egész testén végigfutott, szinte nem is hagyott csupasz helyet bőrének. Óvatosan leguggoltam mellé és finoman végighúztam ujjaim a jobb karján lévő angyal rúna kacskaringós vonalain, magamban pedig kimondtam a halott nevét. Sebastian Verlac. Nem fognak meggyászolni, nem fognak halálod után fehéret viselni és nem fogják tested elégetni, hisz sosem fogják megtalálni. Úgy pislogok, mintha csak egy tárgyról lenne szó, és számomra így is van. Megköszönném neked a neved és a személyiséged, amit haláloddal átruháztál rám, de félek, úgysem hallanád, és neked már úgyis mindegy.
-
Ave Atque Vale - suttogtam Catullus szavait a hideg test fölött, de a szavak megfagytak és nem volt semmi hatásuk. Ahogy pedig lassan felemelkedtem guggoló helyzetemből, éreztem a karomon felszaladó bizsergést, ami a jövendőt próbálta jelezni. Szám sarka egy aprócskát megindult felfelé a büszkeségtől, ami egy pillanatra eltöltött, de egy izmom sem rándult az arcomon. Csizmám talpa alatt a kavicsok nyöszörögve küszködtek, ahogy felkaptam az élettelen testet, ideje eltüntetni, nehogy valaki mégis erre járjon. Ha pedig végeztem vele, vár egy út New York nem éppen apró városába.
Már nagyon várom a találkozást, kishúgom.
Erchomai.Ha én vagyok az, amit az emberek az árnyakban látnak
vajon az éjszaka szörnye vagyok,
vagy fény a sötétségben?