Daphne Venus Panestina

A szél hűvös fuvallata lebegteti hosszú barna tincseimet, bizsergeti bőrömet és szárnyalásra késztet. Érzem tenyeremmel a meleget és hihetetlenül jó érzés. Kapaszkodok, kapaszkodok az utolsó reményembe aki elvihet engem a földi paradicsomig, a végkifejlet lehetne halál is, de ez jelenleg a legkevésbé sem érdekel, örülök, hogy itt van mellettem az egyetlen ember akire az életemet is rábíznám. Az utóbbi két hét maga volt a pokol, vagyis csak lett volna, ha Ő nem lett volna mellettem, így elviselhető volt még a tudat is, hogy megharaptak; az nap éjjel meg is halhattam volna, de túl éltem, újjá születtem, mégis azt kívántam bár odavesztem volna, de nem így lett és a további perceimet úgy kell leélnem, hogy egy szörnyeteg vagyok, nem lehetek mindig önmagam mert havonta egyszer, egy zord éjjelen teljesen mássá leszek. Most is érzem a fájdalmat a csontjaimban, mélybe hatoló fájdalom ez és az egészben a legszörnyűbb, hogy nem figyeltem a jelekre, nem figyeltem és most mindent az előttem lévőre zúdítottam, arra a személyre aki a megmentőm ezen az éjjelen is, aki a meleget adja nekem, hogy elviselhetőbb legyen a fájdalom és a hideg. Megyünk vagy százzal is, de meg sem kottyan a sebesség, mindent olyan tisztán látok az utcában mintha tízzel döcögnénk. Be kell valljam, félek, rettegek, hogy nem érünk időben a megszokott raktárakig és olyat teszek amit nem csak, hogy megbánok de nem is szeretnék. Nem szeretném bántani, de ha idő előtt kitörni látszik belőlem a belső farkasom, akkor nincs mit tenni, vagy menti a bőrét és magamra hagy, vagy meghal nagy valószínűséggel. De ki kell bírnom, tudom jól, még bírnom kell! Ráharapok a számra, mert érzem ahogy roppan egy csontom, szörnyű érzés, még a férfi bőrkabátjára is rámarkolok hirtelen, tisztában sem vagyok vele mit teszek, szörnyű ez az érzés. - Bírd még egy kicsit, nem sokára ott vagyunk - Hátra fordul kicsit, a bukósisakja alól tör fel rekedtes hangja, a sisak az ami torzítja mély orgánumú hangját és megfoszt az élvezettől amit immáron két és fél éve élvezhetek mellette. Mélyen szívom be a levegőt és lassan fújom ki azt. - Igyekezz, nem bírom már sokáig, érzem, hogy előtör belőlem az állat! - Tudja jól mi vagyok és elfogad olyannak, amilyen vagyok, pedig nem így ismert meg, már tizenhat éves korom óta itt van velem, egy a múltunk és talán egy a jövőnk is. Csinált egy hatalmas butaságot és a családja kitagadta, voltaképpen én is vétkeztem, ha aznap nem megyek el bulizni az erdőbe még most is egyszerű ember lennék, ehelyett most ezzel az átokkal élhetem le hátralévő életemet. Érzem ahogy bólint egyet, de nem mond semmit csak felgyorsítja a motort és belehúz, ezt szeretem benne, nagyon komolytalan tud lenni, de tudja mikor keményítse meg az arcát és legyen komoly, egy igazi férfire vall ez és Ő az is!