Lorena King

Néha még most is felébredek az éjszaka közepén, s hallom a telefon csörgését. Látom, ahogy a folyosón lévő lámpa felkapcsolódik, hallom anya hangját, majd észreveszem, mikor nyitódik a szobám ajtaja. Már akkor, azon az éjjelen sem kellett megvárnom, mit fog mondani, hiszen számítottunk arra, hogy hamarosan eljön ez a pillanat.
Audrey Masterson a legjobb barátnőm volt, amióta csak az eszemet tudtam. Talán mikor legelőször találkoztunk még járni sem tudtunk, talán anyukáink tologattak a babakocsiban, mikor összebarátkoztak a Méhecske Baba-Mama Klubban. Viszont ahogyan kifejlődött és teret hódított saját akaratunk, nos, onnantól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Veszekedtünk ugyan Barbie babák fölött vagy épp azért, mert nem tudtuk eldönteni, kié legyen aznap a rózsaszínű bögre, ám hiába haladtak előre az évek, ezeknél nagyobb vitákba sohasem bonyolódtunk. Persze tetszett mindkettőnknek ugyanaz a srác, s nem egyszer ütközött a véleményünk, de ezek nem tudtak éket verni közénk. Mindig kiálltunk egymásért, vigyáztunk a másikra és sohasem ítélkeztünk egymás felett. Legyőzhetetlenek voltunk, vagy legalábbis azt hittük.
Amikor kiderült, hogy Audrey beteg, s az orvosok megállapították, hogy nagy valószínűséggel nem fogja megélni a felnőtt kort, összetörtem. Pár napig még a közelébe se mertem menni, mert nem tudtam, mit mondhatnék neki anélkül, hogy el ne bőgném magam. Erősnek kellett volna lennem, de nem ment. Nem tudtam elképzelni, hogy egy olyan világban éljek, aminek Ő nem a része. Nem tudtam nyitni felé, így hát Ő tette meg a kezdő lépést. Órákon keresztül beszélt hozzám, győzködött arról, hogy nincsenek fájdalmai, hogy a lehető legteljesebb életet élte és mennyire hálás azért, hogy ennyi minden megadatott neki. Én meg bőgtem. Ő volt az, aki haldoklott, mégis Ő nyugtatott engem...
Többször kórházba került a betegeskedése alatt, de mindig boldogok voltunk, amikor fittyet hányva az orvosok jóslataira, megerősödve, vidáman hagyta el a kórházat. Egészen az utolsó alkalomig.
Érezte, hogy ezt nem fogja túlélni, ezért is hívott fel előtte való este. A hangja fáradt volt, hangulata kábult, nyomott ám utóbbiakat a kapott fájdalomcsillapítók hatásának tudtam be. Hosszú percekig filozofálgatott az életről, a bakancslisták fontosságáról, a kedvenc magas sarkú cipőjéről, a családja iránt érzett szeretetéről, majd megígérte, hogy mindig figyelni fog engem és vigyáz majd rám. Nekem cserébe annyit kellett megfogadnom, hogy a lehető legteljesebb életet élem, s hogy nem változok meg sohasem. Megkért arra, hogy előadjam azt a búcsúbeszédet a temetésén, amit annyira csöpögősnek tartott, mikor kiharcolta magának a "temetés-próbát". És megparancsolta, hogy boldog életet éljek. Én természetesen mindenbe beleegyeztem, de nem voltam hajlandó elhinni, hogy valóban búcsúzkodik, ezért győzködtem arról, hogy másnap reggel, mikor bemegyek hozzá, mosolyogva azt fogja közölni velem, hogy megint hazaengedték. De nem így lett.
Három órával később, pontosan hajnali háromnegyed háromkor megcsörrent a vezetékes telefon és megkaptuk a szörnyű hírt.
Audrey Masterson alig pár héttel a tizennyolcadik születésnapja előtt távozott az élők sorából, hátrahagyva a szüleit, az öccsét és engem. Boldog életet élt, amire még a betegsége sem tudott árnyékot vetni. Nyomot akart hagyni a világban, s ezt meg is tette, hisz mi, akik ismertük és szerettük örökké a szívünkben fogjuk hordozni Őt, bármi is történjék.

Hiába ígértem meg Audrey-nak, a halála után egyszerűen nem bírtam mosolyogni. Mindenkit eltaszítottam magamtól, nem mozdultam ki, mindössze egyetlen célom maradt, mégpedig, hogy felvételt nyerjek a New York-i egyetemre. El akartam jönni Portland-ből, hisz bármerre mentem, bármit csináltam, csak fájdalmas emlékekkel találtam szemben magam. Arról már nem is beszélve, hogy mindenki sajnálkozva beszélt hozzám vagy épp azt várta, mikor kapok idegösszeomlást. Hiába szerettem volna betartani a legjobb barátnőmnek tett ígéretemet, képtelen voltam újra önmagam lenni.
Egy borongós tavaszi napon azonban minden megváltozott. Felcsillant a remény, mikor a postás egy nagy borítékot kézbesített. Ki sem kellett nyitnom, tudtam, hogy gratuláció közepette az állt benne, hogy felvettek, amitől kezdve egy percre sem óhajtottam megállni. Leérettségiztem, meg volt a ballagás, az ünnepi barbecue parti, másnap pedig már a Nagy Almába tartó repülőgépen ültem.
Valahol, távol az egyetemtől, egy apró, Staten Island-i lakásba költöztem be valami különös egyén mellé. Nem szoktam előítéletes lenni, de talán lakótárs keresésekor és választásakor nem ártott volna, ha az vagyok. Megsínylettem azt a két hetet, amit mellette kellett élnem, s már annyira torkig voltam az állandó tivornyázásaival, na meg a rám mozdulásaival, hogy még azt is fontolóra vettem, hogy hazaköltözzek. Vagy a Central Park egy eldugott padjára. De szerencsére idáig nem fajultak a dolgok, hisz utolsó reménysugárként felragyogott egy hirdetés az egyetem egyik faliújságján. Felhívtam a számot, délután pedig már a hirdető srác lakásában voltam és szemrevételeztem a szobát, amit abban a pillanatban le is foglalóztam, amint jobban felmértem a terepet.
Ennek már lassan három éve. Habár eleinte nem indult túlságosan zökkenőmentesen a kapcsolatunk Aires-szel, mára a legjobb barátommá vált és őszintén, fogalmam sincs, mit csinálnék, ha nem lenne az életem szerves része. Minden bizonnyal megőrültem volna már vagy az álmaimat sutba vágva, visszaköltöztem volna Portlandbe, hogy értelmetlen életet éljek.
Aires azonban a lehető legjobb pillanatban toppant be az életembe, amit nevezhetünk szerencsés véletlennek vagy épp ellenkezőleg, a sors kezének. Teret adott nekem, mikor arra volt szükségem, időt hagyott, hogy megnyíljak. Majd szépen lassan, bekúszott a bőröm alá is és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy újra a régi vagyok. Viccelődtem, nevettem, felfedeztem az apró dolgokat, amiknek örülhettem és újra boldog, teljes életet kezdtem élni. Ahelyett, hogy az egyetemen egy magának való szürke kisegérré váltam volna, népszerű lettem, sok barátot szereztem, ráadásul állandóan száz százalékon pörgök és a sok tennivalónak köszönhetően sosem unatkozom.
Aires jobb emberré tett, visszarángatott a fénybe, mikor én csak sötétséget láttam. Ő nem csak a lakótársam vagy a legjobb barátom. Sokkal inkább olyan, mintha a bátyjám lenne, akire mindig számíthatok és aki nélkül nem is tudom mit jelent a szórakozás. Sokáig azért nem engedtem közel magamhoz, mert rettegtem attól, mi lesz, ha egy nap Őt is elveszítem. Emiatt történt például az is, mikor beavatott a legnagyobb titkába, akkor világgá menekülés, nevetőgörcs vagy egyéb eltúlzott reakció helyett tőlem könnyeket kapott.
Furcsa tud lenni, ha az ember legjobb barátja nem egyszerű halandó, hanem egy természetfeletti lény. Furcsa, hogy míg én - remélhetőleg - az idő előrehaladtával egyre ráncosabb és őszebb leszek, addig Ő ugyanezzel a kölyök képével fog rohangálni még száz év múlva is. De a legeslegjobb dolog az egészben az, hogy nincs semmi a világon, ami miatt elveszíthetném Őt. És ezért kapta válaszképp a könnyeimet. A rák bekaphatja, mert ezúttal nem tudja megszerezni a legjobb barátomat. És nincs is jobb érzés a világon annál, minthogy tudom, a Tündérkém biztonságban van.

Vagyis...
Biztonságban lenne, ha nem dobálna meg a szennyesével, ám a célját sikeresen eléri, mert végre visszazökkenek a gondolataimból a valóságba, felpillantok a laptopomból és rá szegezem a tekintetem. Válaszként meglengetem a középső ujjamat, természetesen pusztán szeretetem jeléül, majd felpattanok és indulok készülődni. Ma este buli van, ami annyit tesz, hogy minden élő, mozgó és normális egyetemista a klubban lesz, ergo mi sem ülhetünk a lakásban és bámulhatjuk a tv-t. Mondjuk nem is szokásunk... Na jó, de. De csak buli után, pizsiben, a kanapén egy jó nagy tábla csokoládé társaságában. Viszont egyelőre nem tartunk ott.
Utolsó simítás a sminkemen, igazítás a hajamon, aztán jöhet a magas sarkúm és már indulhatunk is, hogy belevessük magunkat az éjszakába.