Anabel Roseway

Árnyvadásznak születni szívás. Itt ez a csomó jó pasi: mondének, warlockok, vámpírok, lükantrópok, démonok és bukott angyalok - randizhatsz bármelyikkel is? Egy nagy frászt! Az alvilág kivet magából, csak mert angyalok vére folyik az ereidben, mondének előtt pedig tilos mutatkoznod. Ha valami izgalmasra vágysz, hát a nephilim társaid körében kell keresgélned, akik leragadtak a "melyikünk szeráfja a nagyobb?" szinten. Dedósok rakása, akiknek a legnagyobb örömük az életben, hogy levágták néhány démon fejét. Nekik bezzeg nem törik le a körmük, és nem zavarja őket, hogy magassarkúban nem lehet a tetőkön ugrándozni - az életük gondtalan és boldog. Undorodom tőlük.
Apám egy tündér nőbe szeretett bele, kettejük rövid románcának tökéletes gyümölcse volnék én. Anyám úgy döntött, jobb élet vár rám, ha árnyvadászként nevelkedem, ezért ott hagyott Los Angelesben, az Intézet lépcsőjén. Említettem már, hogy féltündér árnyvadásznak lenni dupla akkora szívás? A saját társaim is kivetettek maguk közül, úgy kezeltek, mintha anyám öröksége határozna meg, holott hegyesebb füleimet leszámítva ugyanolyan voltam, mint ők. Gyerekként még nem igazán foglalkoztatott a pasivadászat, de a barátkozási esélyeimet rendesen kinyírta a származásom.
Hat éves koromig elszigetelődve, apám szigorú kiképzése alatt nőttem fel, majd az ő váratlan halála után teljesen egyedül maradtam. Az Intézetben senki sem vállalta, hogy gondoskodna rólam, ezért úgy döntöttek, elküldenek anyámhoz, a Tündérek Udvarába, hogy az ő neveltetésük szerint cseperedjek tovább. A tündérek azonban elfordultak tőlem, anyám világosan a tudtomra adta, hogy nem kíváncsi rám. A New York-i Intézet sietett a segítségemre. Máig sem tudom, miért, de ők felkaroltak és vállalták, hogy folytatják a kiképzésemet. Így ismertem meg Lexy-t.
Nem, igazából nem így ismertem meg Lexy-t: az első napomon az új Intézetben egy vad külsejű, rosszcsont kislányt kaptam szobatársnak. Kinevetett a nyuszis plüssöm miatt, mire én megjegyzést tettem a kiesett fogára - a következő pillanatban már egymás haját téptük a földön. Három felnőtt kellett hozzá, hogy szétválasszanak minket, mivel azonban nem akartak másik szobába áthelyezni, az incidens legalább még három hónapon át megismétlődött. Miután rájöttünk, hogy nem tudjuk betörni egymást, hirtelen legjobb barátnőkké váltunk, tíz évvel később pedig, a tűzgyűrűben letettük a parabatai esküt.

- Hol a francban vagy, te büdös ribanc? - összeakadt a tekintetem egy öregasszonyéval, de mielőtt bármit is mondhattam volna, egyszerűen átnézett rajtam. Éljenek az álcázó rúnák! Amúgy sem hiszem, hogy értékelt volna egy macskajelmezben ácsorgó, vörös hajú lányt, amint a legjobb barátnőjével veszekszik. Lexy több volt, mint egy sima BFF, és nem csak azért, mert csípőnkön egyaránt ott virított szétválaszthatatlan barátságunk rúnája. Lexy az egyetlen, ő volt és ő is lesz mindig. Kivéve, amikor magamra hagy macskanőnek öltözve New York belvárosában. - Péntek van, te dinka! P, mint pasivadászós este! Egy órád van, hogy ide érj, különben félholtra csapoltatom magam három vámpírral, és neked egyet sem hagyok! Nem hazudok, a tündérek nem hazudnak! Jó, igen, hazudtam, csak félig vagyok az... Csipkedd már magad, Alexis, befagy a fenekem!
Lecsaptam a telefont és fázósan körbefontam magam a karjaimmal. Úgy döntöttem, nem várok tovább rá, egyedül léptem be a buli forgatagába, magam mögött hagyva a csendes utcát és erkölcsöm utolsó morzsáit. Ideje mulatni!

Felriadok, kezem görcsösen szorongatja a levegőt, míg tüdőm sípolva könyörög oxigénért. Csak egy álom, egy rossz álom, ezzel próbálom nyugtatni magam, de képtelen vagyok abbahagyni a remegést. Ujjaimmal helyrefésülöm csatakos fürtjeimet, majd a takarót félrehajtva, reszkető térdekkel kimászom az ágyból. Csak úgy, az alváshoz használt pólómban és fehérneműben, mezítláb rontok ki a folyosóra, nem érdekel, ki jár éppen erre az éjszaka közepén. Nem megyek messzire, csak a szemközti szobához. Rutinosan nyomom le a kilincset, halk, ruganyos léptekkel osonok be az ajtón, pedig jól tudom, hogy ébren van. Riadt arca és kapkodó légzése elárulja: neki is rémálma volt.
Mióta tart már ez a szörnyűség? Idejét sem tudom, hányszor éltük át ugyanazt újra és újra. Mint ahogy oly' sok mindenről, erről sem tud senki más rajtunk kívül. Nincs kinek elmondani, nincs kitől tanácsot kérni - nincs senki más, csak ő és én, mi ketten, örökké és még tovább.
Becsukom magam után az ajtót és az ágyhoz szaladok, riadt kislányként bújok be mellé. Ahogy a takaró alatt hozzásimulok, elönt a megnyugvás. Itt már jó helyen vagyok, semmitől sem kell félnem; ő itt lesz és vigyáz rám. Együtt szembeszállunk bármivel, ami ellenünk tör. Arcom a nyakához fúrom, szőke tincsek csiklandozzák behunyt szemhéjamat. Lábam összegabalyodik az övével, csípőm az övének feszül, egymásba kapaszkodva adjuk át magunkat egy új, szebb álomnak, amit már együtt szövünk.