Siena, és a horrorfilm - Cosimoval

Az egész helyzet megrémít, tekintve, hogy belecsöppentem valami olyanba, amire nem számíthattam, annak ellenére, hogy mélyen legbelül mindig is biztos voltam benne, hogy valami szörnyűség lesz az, amire egyszer majd a szüleim halála kapcsán fényt fogok deríteni.
Csakhogy erre... erre nem számítottam. Erre a nagy szörnyre, csontgyógyító folyadékra meg mindenféle varázslatokra egyáltalán nem készített fel senki, pedig talán egy pár álmatlan éjszakát okoz majd, ha nem rögtön egész életen át tartó rettegést.
Mély levegőt veszek, nyugtatom magam.
- Ez nem így működik - mondom neki kissé halovány hangon. - A repülőn kell lennem, így van megbeszélve - ingatom a fejem kissé még határozatlanul. Két kezem, melyek eddig csak lógtak a testem mellett erőtlenül, most lassan, de biztosan szorulnak ökölbe, miközben visszaszerzem határozottabbik énemet.
- Ez remek - sóhajtok. Átadom neki a játékot, bár az sincs ínyemre, hogy így hagyom itt őket. - Ha bajuk esik....
Ki sem mondom fenyegető gondolataim. Valamiért, amikor a férfi arcába nézek, valamiféle bizalom ébred bennem, és tudom, hogy sem a kicsinek, sem senkinek nem fog baja esni abban a házban. Legfeljebb rendet kell majd rakniuk. Majd bejelentik betörésként, a biztosító fizet valamennyit, a rendőrség meg, ezek a tehetségtelen barmok úgysem jönnek rá soha. És talán jobb is így.
- És honnan fogod tudni, hogy mikor kell jönnöd? - pillantok vissza rá, miközben már indulnék. Csak remélem, hogy ez a kapu, vagy mi a szösz, akárhogy is, akármilyen újabb varázslat teszi, nagyon gyorsan eljuttat a reptérre, valószínűleg a nyomozó úgy fogja vélni, hogy elég rendezetlenül sikerült megérkeznem, ráadásul az utazó is a háznál maradt. Nem foglalkozom vele. Majd megoldódik minden, csak ez a nyamvadt démon ne maradt volna egy darabban, akkor most sokkal nyugodtabb lennék.

Kissé kétkedve figyelem. Nem amiatt, hogy nehéz lenne megbízni benne - minden nehéz most, amikor a világomba belekeveredett valami másik, furcsa, idegen világ, amivel hirtelen kezdenem is kell valamit. Próbálok is - próbálom ténylegesen a magam oldalára állítani a férfit, aki úgy tűnik, mintha már eddig is az oldalamon állt volna, csak a tudtom nélkül tette addig, míg a szörny mindkettőnket meg nem támadott.
Szavaim ismétli, majd beleegyezik abba, hogy segít. Nagy kő esik le a szívemről, habár azonnal el is fog az elmúló rettegés helyett egy új: nem tudom, mivel nézünk szembe, nem tudom, hogyan tesszük majd. És főleg egy dolgot nem tudok, ami igazából akkor ragad magával, amikor azt adja tudtomra, hogy megtalál, ha keres. Hazamenni?
- De hiszen én elutazom - mondom ki azt, ami eddig is egyértelmű kellett volna, hogy legyen. Hiszen ez az utolsó estém volt ebben a városban. Csoda, ha még nem hagyott itt a nyomozó, és repült el nélkülem. Nem maradhatok.
- Ha a testvéreim biztonságban lesznek, valahogy meg kell oldani, hogy az a démon utánam jöjjön - mordulok töprengőn. Tekintetem arcába villan, csak most tudatosul. - Vagy lehet, hogy ezt mondani sem kell? Lehet, hogy engem akar? - szemeim elkerekednek. Nem tudom, mit fog erre felelni, sem azt, mit fog a többire. Ha én elmegyek, a démon is eljön, neki is utánam kellene jönnie. Vajon ebbe is beleegyezik ugyanolyan könnyedén? És egyáltalán miért, milyen alapon várnám, hogy ezt tegye? Nemhogy barátok, ismerősök sem vagyunk. Csak megmentettük egymás életét."Csak."

Látom rajta is a helyzet okozta meglepetést. Egyikünk sem tud mit kezdeni azzal, hogy jóformán egy másik világ áll előtte, eltekintve persze attól, hogy ő eddig is tudott rólam, legalábbis a szavai alapján annyit biztosan tudott, hogy vadászatának tárgya végzett a szüleimmel annak idején.
Amit magáról mond, persze, az is különösen hat, de mégsem főleg ezzel kapcsolatban ébrednek bennem az újabb kérdések. Önző dolog, tudom, de engem először is nem ő, sem a világa, sem a boszorkánymestersége érdekel.
- Bár nem értem, miért, és nem is biztos, hogy tudnom kellene, de eszerint te véded őket attól a sorstól, ami a szüleimet sajnos utolérte. Végső soron akkor a célunk közös, csakhogy te ismered azt, akit meg akarok ölni... Amit. Most akkor már én is ismerem. De látszólag te sem tudod, hogyan végezhetnénk vele - okfejtem félig magamban a helyzetet.
A bosszú, bizony, az irányítja gondolataim tovább, amikor úgy döntök, kihasználom a lehetőséget, hátha többlet tudhatok meg ettől a boszorkánymester férfitól arról a szörnyről.
- Nem próbálom meg kikerülni a gondolatot, hogy rendőrként, egyszerű nőként sok mindent nem tehetek a világ ilyen furcsa lényei ellen. De te talán segíthetnél - nem szép tőlem, hogy próbálom jelenlétét az előnyömre fordítani? Lehet. De itt van, és több információt tudna elmondani, mint bármilyen rendőrnyomozó ezer év alatt.

Mosolya meglep. Bár eddig olyan érzésem volt, mintha "boszorkánymesterként" nem is lenne ember, most elkezdem megérteni. Tűkön ülök, hogy halljam végre azt a bizonyos magyarázatot, de valamiért már előre, magamban elhatározom: nem fogok haragudni, nem őrá haragszom majd, akármit is mesél. És aztán hiába is említ démont, szörnyeket, titkokat a szüleimről, döbbenetem valami meseszerű érzésbe torkoll. Megmentett. Ő mentett meg. Nagy szemeket meresztek rá, ahogy szüleimről beszél.
- Honnan tudod... - sóhajtok fel kissé aggodalmasan. Már akkor is élt? Vajon akkor is ugyanígy nézett ki? Törékeny gondolatok tűnnek fel elmém hátsó szegletében arról, ahogy az imént kötözgettem a sebeit.
- A testvéreim most már biztonságban vannak? - kérdem aggódón. Elsősorban csak ez érdekel.
Aztán máshová tekeregnek gondolataim. Mintha utánoznám a mozdulatát, én is összekulcsolom kezeim, s közelebb lépek hozzá, hogy lássam távolba révedő tekintetét.
- Ne hibáztasd magad - kérem csendesen, szívem szerint megérinteném karját, hogy biztosítsam, én sem hibáztatom. - Hiszen megmentettél. És ezt köszönöm - szemeim lesütöm, fejem kissé elfordítom tőle. Bizonyára neki sem könnyű az élete, bár persze nem tudom, milyen is lehet egy boszorkánymesteré. De az enyém most felfordult, fenekestül, és csakis ő van itt mellettem, hogy segítsen összeraknom magam.

Be kell lássam, hogy a helyzet egy cseppet sem egyszerű. Csak félig tudok arra figyelni, ahogy halkan megköszöni iménti tetteimet, vagy talán inkább a bátorságomat. Olyasmibe kevert bele - ő volt egyáltalán? vagy már előbb kezdődött, és csak jókor lett volna jó helyen? -, amit emberi ésszel felfogni nem nagyon lehet.
- Szívesen - mondom halkan, de legalább őszintén. Elfordulok, ahogy öltözik, nem nézem végig, ahogy mérlegeli, teste vajon mekkora károkat szenvedett. Legszívesebben talán magára hagynám, de kérdéseim, és a tény, hogy azt sem tudom, hol vagyok, mindenképpen visszatartanak.
- Nem nagyon van más, amit hihetnék, mint amit mondasz - mondom, végleg letéve a magázódásról. Ezekszerint jóban vagyunk. Jobb szeretem, ha erről én is tudok, de végül is megmentettük egymás életét, talán nem pont ezen kellene fennakadnom a történtek után.
Bemutatkozik. Nagyot nyelek. Viszonoznám a gesztust, de úgy érzem, csak a kigúnyolása lenne annak az abszurd helyzetnek, amiben vagyunk.
- Örülök, Cosimo - ismétlem kissé erőtlenül nevét, még mindig meg vagyok zavarodva, és bizonytalanságom nőttön-nő csupán. - Azt hiszem, te pontosan tudod, hogy ki vagyok - rebegem. Két karom védekezőn fonom körbe felsőtestemen, olyan kicsire húzom össze magam, amennyire csak lehet, s céltalanul teszek néhány távolódó lépést a nem éppen nappali fényben.
- Boszorkánymester - ismétlem magamban erőtlenül. - És az az izé, az mi volt? És mit keresett a házamban? És honnan tudtad, hogy ott lesz? Egyáltalán, azért jöttél oda, amiatt? - özönleni kezdenek kérdéseim a fal, a sötétség felé, de ahogy hangom ereje emelkedik, tudom, hallja mindet. A kérdés, hogy vajon van-e már válasza rájuk, egyáltalán van-e elég ereje most ahhoz, hogy ezekkel zaklassam őt.

Gyorsan kitisztítom fejem. Az egyetlen mód arra, hogy ne lángoljak a dühtől és kétségbeeséstől legbelül, arra támaszkodni, amit biztosan tudok. Na, nem úgy, mint a bolondok a filmekben, hogy gubbasztasz egy fal mellett, és mantrázod a saját neved. Egyszerűen csak tudomásul veszem, hogy újabban ez a valóság, egy ilyen kriptaszerű helyen egy furcsa, vadidegen férfinak segíteni helyretenni a csontjait, miután kevés híján haláltusát vívtunk egy szörnyeteggel, ami megtámadta a házamat.
Megköszöni a segítségemet, és minden eddigi érzésem ellenére ezzel megmelengeti kissé a szívemet. Most arra kér, kössem be a sebeit. Mondanám, hogy ez csak természetes, de nem vagyok képes szólásra nyitni a szám. Tekintetem akaratlanul pásztázza sebeit, rémülten harapok alsó ajkamba, majd elfordulok, hogy megkeressem a kötszert, amiről beszél.
Van itt valami más is a rémületen kívül. Valami, ami nem fáj, mégis éget belül, kínzóan futkos torkom és gyomrom között. Kíváncsiság. Tudatosul bennem újra, hogy megmentett, hogy megmentettük egymást. De miért? Mi közöm van hozzá, honnan tudja a nevem, honnan tudott a szörnyről, amely a házba köszönt? Egyszerre akarok tudni mindent, és nem akarok tudni semmit. Biztonságban szeretném érezni magam, de félő, ez most túl távoli nekem.
Széthúzom a kötszert, hogy átvessem karjai alatt. Már így is egy rakás kötés fedi testének egyik oldalát, de most kénytelen vagyok szinte átkötni az egész hátát és mellkasát, hogy sebzett teste biztonságban legyen.
Ahogy ilyen közelségbe kerülök hozzá, testem feszeng. Ha pillantásunk találkozik, valószínűleg bele is pirulok a ténybe, mégis csak egy lassan eléggé alulöltözött idegen férfival vagyok.
Ám ami üdítőbb, az az, hogy nem félek tőle. Csak tekerem a kötszert teste köré, míg úgy érzem, eléggé biztosan fedi a sérüléseit. S akkor távolabb hajolok, és kifejezetten tartok tőle, hogy most már egyáltalán nincs fogalmam róla, mi következik. Talán itt az idő? Kérdeznem kellene....

Lassan nyílnak vissza szemei. Egy pillanatra úgy érzem, megmenekültem, ám tanácstalanságomra, szinte síró hangomra nem kapok mást, csak bosszúr morgást válaszul. Talán nem is hallotta, amit mondtam... Hát, elméletileg annyival jobb nekem, ha lemaradt arról, rendőr létemre néha mennyire esetlen vagyok.
Most végre elmondja, mit tegyek. Ettől persze a dolgom nem egyszerűb, és szívesen fel is csattannék, többek között, hogy mégis honnan kellett volna ezt tudnom magamtól? Nemhogy fel nem csattanok, szólni se szólok, csak mély levegőt összegyűjtve, kezeimet megdörzsölve gyűjtöm erőm, hogy megtegyem, amit kell. Oké, ezt megoldom. Kifejezetten higgadt mozdulattal, egy szó nélkül tapasztom egyik kezem a mellkasára, hogy ellent tartsak, majd a másikat a hátára, ahol a kiálló csontot érzem. Nem fogok kedveskedni vele, ő sem képes rá! Kvittek leszünk, és inkább ne is mondjon, ne is magyarázzon semmit, csak szabaduljak meg a háztól, a várostól, mindentől, ettől a láthatóan elég undok embertől is... Ha ugyan ember...
- Szorítsd akkor össze a fogaid, mert az tuti, hogy fájni fog, még ha valahogy szerencséd is lesz, és jól tudom csinálni - köpöm foghegyről a szavakat. Dühös vagyok én is, én is majdnem meghaltam, és egyelőre az ő hibájának tudom be ezt. Megvárom, ha rám pillant, ha szól valamit, nem pont akkor kéne a tüdeje táján matatnom, amikor beszél. De dühöm egyelőre most megint hatalmasabb annál, mint hogy aggódjak, mint hogy kedves legyek, és az értetlenség hullámai össze-összecsapnak a fejem felett.

Örülök neki, hogy legalább amennyit tudok, annyit hagy segíteni. Ha ez csak annyit jelent, hogy a vállamra dőlve, belém kapaszkodva arrébb tudom kísérni pár métert, amíg leülhet és ledőlhet, hogy ne terhelje tovább a gerincét és a sérült csontot, akkor annyit. Ám a szavai sokkal inkább megzavarnak, hiszen értem én, tudom, hogy nem egyszerű a helyzeted, ha szörnyetegekre tűzgolyókat dobálsz, és épp megmagyarázni sincs időd, hogy miért, de mégis - ha nem tudom elvinni orvoshoz, mégis hogyan marad életben ezek után? Nem sok mindent tudok, de abban egészen biztos vagyok, hogy nem akarom tétlenül nézni, hagyni, hogy a törött csont teljesen tönkretegye a szervezetét.
Tiltakozására nem tudok mit felelni. Ahogy ledől, félig letérdelek, fölé hajolok, kezem a homlokához ér. Látom, kezemmel érzem, ahogy izzad, ahogy szó szerint kiveri a víz. Szervezete bizonyára küzd, mint ahogy az normális is lenne, de ezen a szinten már mindegy, gondolom én, mert ez édeskevés.
- Nem kell most megmagyaráznia - mondom, hogy csitítsam, miközben tovább mondogatja a nevem, és elkezdi mondani, hogy kiskorom óta ismer. Kérdések cikáznak a fejemben, de vészhelyzet van, nem erről kellene most beszélnünk, azt találja ki inkább, hogyan tudnánk megmenteni. Szerencsére azonban erre is sor kerül.
Látom, mire mutat, kezembe is veszem az üvegcsét, de mire fordulnék hozzá, hogy kövessem további útmutatásait, úgy tűnik, már nincs magánál. És most mi a fenét csináljak? Megitassam vele? Vagy a hátát kéne bekenni? Vagy lélegezze be? Ugyan már, ez nem az én pályám, semennyire sem értek az ilyesmihez! Jobbomban az üveg, balommal óvatosan megfogom a vállát, ahogy odahajolok hozzá.
- Térjen magához... - nagyot nyelek, úgy érzem, lassan már a könnyeim nyelem. - Térj magadhoz, nem tudok ezzel a löttyel mit kezdeni, segítened kell, hogy mit csináljak - hadarom, úgy érzem, meg fogok zavarodni egészen ennek a napnak a történéseitől. Nem azt akarom, hogy magyarázkodjon, csak azt, hogy legyen jól, hogy elfelejthessem az egészet, és azt hihessem, hogy a világ legnagyobb baja néhány bunkó rendőr és egy kis kocsmai verekedés vagy bolti lopás.

Rémülete az enyém is. Ahogy visszahúzódik, józanságom kezd visszatérni. Nem kenheti rám az egészet. Ő tört be a házamba, és tudja a nevemet is. Ő varázsolgat tüzet, meg jeget, vagy a jó ég tudja csak, hogy mit csinál. Bármilyen düh fog is el egy pillanatra azért, amiket tett, mondott, nem mondott vagy nem tett, elhalványul, ahogy hangját újra meghallom.
Szinte kiráz tőle a hideg. Átjárja a fájdalom, a félelem, talán. Nevem különösen hangzik a szájáról, ahogy mondja, az az érzés kerülget, mintha valóban ismerne engem, holott ez nem lehet, ugye? De még ezzel sem tudok foglalkozni, mert miközben ő szenvedve, és csak remélem, hogy nem haldokolva gyártja a kifogásokat, az én elmém megoldást keres.
- Kit érdekel! - csattanok fel, de aztán lejjebb halkítom hangom, nem akarom megrémíteni. Testem erejével próbálom befúrni magam bal karja alá, mert látom, hogy feltápászkodni próbál, és bármennyire nem is vagyok erős, most talán segít az adrenalin, hogy elevickéljünk bárhová, ahová fel tud feküdni.
- Elfogunk egyet, megfenyegetjük - a rendőr jajveszékel és helytelenít belül, miközben ezeket a megoldásokat ízlelgetem. - Ide tudott teleportálni minket, a kórházba is tud... Én megfenyegetek egy orvost, hogy megműtse, ha kell, valahogy... A magyarázatok majd utána ráérnek, most az életedet kell megmenteni!
Szívesen utána tennék valamit, ami csak kicsit is utal arra, mennyire ki vagyok borulva, de lenyelem a mondat további részeit, mielőtt megszülethetnének erre a világra. Az orvosnak majd nem mondunk semmit. Elvégre nekem se mond semmit, és mégis tudom, mert valamiért biztosan tudom, hogy nem hagyhatom meghalni ezt a férfit, akiről csak annyit sejtek eddig, hogy talán nem akar bántani.
- Szedje össze magát, elmegyünk a padig! - utasítom erővel a hangomban, mely talán elég bátorságot ad neki, hogy rám bízza súlyának egy részét legalább. Próbálom húzni felfelé. Tudom, sejtem, hogy rémesen fájni fog neki, és az én karom is egyre szebb, mintha annak a szörnyetegnek a nyoma egyre mélyülne benne, de meghalni akkor sem fogunk. És közben ígéretet teszek magamnak arra, hogy nem tegezem le többet, és alkalomadtán talán őt is megkérem arra, hogy ne tegezzen csak így, hiszen per pillanat bármit is érzek ezzel kapcsolatban, én őt biztosan nem ismerem.

Le kell higgadnom. Miközben rám dörren, morog és úgy beszél, mintha teljesen természetes volna, hogy az ember belép a saját házába, és szörnyetegek vágják a falhoz, elhatalmasodik bennem az érzés, hogy kettőnk közül valamelyik egész biztosan nem normális, és fogalmam sincs, vajon melyikünk az. De szavai, bármilyen kemények is, és a hangja bármilyen szenvtelen, azért mégis csak tükrözik a fájdalmat, amit úgy látom, megint valamiféle kántálással próbál tompítani, és fogalmam sincs, működik-e neki.
Nehéz döntést hozok meg, amikor leeresztem a fegyvert, és elteszem. Közelebb lépek hozzá, igaz, lassan és tétován. Óvatosságomnak nem muszáj szívtelenségbe torkollania, így hát odalépek mellé, a hátára pillantok. Nem látom, hogy ruháját vér áztatta volna át bárhol, de ez még nem jelent önmagában vigaszt.
- Le kellene feküdnie - mondom szelídebb hangon, mintha ezzel rávehetném őt, hogy szintén enyhítsen a velem szemben eddig alkalmazott talán kifejezetten undok hangszínén. Ragaszkodom a magázódáshoz, és egyre jobban irritál, hogy ő mégis tegez. Ha engedi és nem tol el, végighúzom a hátán a tenyerem óvatosan, hogy érezzem, hátha feltűnik valami rendellenes.
Ha hagyja is, hogy kezem végigszántsa a hátán a ruháját, egy ponton mégis csak kénytelen vagyok elkapni kezem, amikor érzem, hogy egy csont nem úgy áll, ahogy kellene, nagyon nem. Talán csak azért nem áztatta még át a vér a ruháját, mert vastag az anyag, de riadt pillantásomból nyilván láthatja, és a fájdalom is biztosan elárulja neki, hogy nagyon rossznak találom a helyzetet.
- És az még csak hagyján, hogy lefeküdni, ide orvos is kellene - hangomat átáztatja az aggodalom és a rettegés. Megmentette az életemet. Én hogy az istenbe' menthetném meg most az övét? És kit érdekel most a nyomozó, meg a repülő...

Csak figyelem feszülten, mintha az bármit is segítene a dolgokon. Jobbommal a fegyvert tartom, balommal, miután elengedem a férfi vállát, most a zsebemben ellenőrzöm a kis plüss vízilovat. Még megvan. Nagyszerű.
Komoran hallgatom, ahogy beszélni próbál, és ahogy fel akar állni, rettegve nyúlok újra összezuhanó teste után. Képtelennek érzem rá magam, hogy értelmezzem, ami az imént történt, pedig, gondolom én, még csak most jön az a rész, amikor némi magyarázatot is kapnom illene. És aztán dolgozzam fel azt is, mikor még ezt se sikerült.
- Eltűnnünk? Nem tud járni, hiszen látom - rázom a fejem rémülten. Ám láthatóan a szavam semmit sem ér, ő meg egyenesen úgy fest, mint aki megbolondult az ütéstől, mely érhette a szörnyeteg kezei között.
Most én érzem magamon az ő érintését. Végigszalad bőrömön a remegés onnan, ahol hozzám ért, egészen a gerincem tövéig, ahol az ilyesmit, gondolom, érezni szokás. Meglepetés, Siena! Úgy tűnik, évekbe fog telni, mire fel tudod fogni ezt a napot.
- Nem, nekem a repülőtérre kell mennem... Hol az utazóm? - pillantanék a romokban álló konyha vége felé, de ekkor valahol máshol találom magam, kissé megszédülve tántorodom hátra, érintése leszakad a vállamról, s én védekezőn lököm arrébb a kezét. Hol az istenben vagyunk?
Távolabb lépek tőle, jobbom újra emeli a pisztolyt, kezem a kakason. Azt hiszem, ez jóval több, mint amit a házamba betörő ismeretlenektől várnék, beleértve azt is, hogy honnan tudja például a nevemet, vagy hogy meg akar támadni az az izé? Ám akárhogy szeretnék kérdezni, nem jön ki hang a számon. Nem tudok azzal foglalkozni, hogy sérült, amíg azzal foglalkozom, hogy vajon mekkora veszélyben lehetek továbbra is. Látom az arcán a fájdalmat, és a szívem szakad, hogy nem tudok, és egyelőre meg sem próbálok rajta segíteni, de ha meg is mentette az életem, attól én még nem vagyok biztos benne, hogy nem csak a véletlen szerencse hozta így.
Kérdeznék, de továbbra is csak tátogni sikerül. Nagyot nyelek, tekintetem az arca, a kezei közt kapom fel és alá. Mellkasára célzok, miközben hátrálok tőle egészen a legközelebbi falig. Nem, egyelőre képtelennek érzem magam arra, hogy segítsek neki.

Bárhogy is idegen nekem ez a furcsa férfi még furcsább képességekkel, ahelyett, hogy megpróbálom értelmezni, ami történik, úrrá lesz rajtam az aggodalom. Az én házamban senkit ne nyírjon ki egy ilyen semmire sem hasonlító, szörnyű lény. Hallom nevemet az ajkai közül, de segíteni nem tudok többet, csak tárat cserélek a fegyveremben ismét, amilyen gyorsan tudok. Azt hiszem azonban, hogy nincs szükség rá, hogy ezt a hat golyót is kilőjem, mert a szörnyeteg mintha kiúszna vagy köddé válna a konyhából, illetve amennyi a helyiségből egyáltalán maradt.
Ekkor tudok csak semmi másra nem hederítve a férfi felé hajolni. Görnyedt teste előtt ereszkedem le, egyik térdemen támasztom meg a súlyomat. Az én karom is fáj, de ő sokkal rosszabbul fest, és attól tartok, hogy ez az a rész a filmekben, amikor valaki azt mondja: "ne hívj mentőt, nem tudhatják meg, hogy létezem".
Pedig nyilván létezik. Vállához érek, hogy megnézzem, reagál - e egyáltalán. Állítólag ez az első lépés abban, hogy megnézzük, valaki hogy van: rázogatni és kérdezni kell.
Hát kérdeznem éppen lenne mit. Azonban most nyugtalanságom afölött, hogy mit éltem át az elmúlt percekben, eltörpül az élete iránti aggodalmamhoz képest. Merthogy, ha lassan tudatosul is, megmentette az életem. Most én is menthetem az övét.
- Magánál van? - az előbb, tudom, letegeztem, de ez nem jelenti azt, hogy megint megtehetném. - Hol érezni fájdalmat? Eltörhetett valamije egy ekkora ütés miatt - reménykedem benne, hogy nincs szó ilyesmiről, vagy hogy esetleg egyéb furcsaságai közt akad valamilyen öngyógyító képessége is.