Figyelem a nő mozdulatait, saját statikusságommal antropomorf sziklaként fogva fel az ő lénye felől érkező, erős emocionális hullámokat. Érzékelem a lélek bársonyos tengervizével sűrű iszapként elegyülő haragot, maró intenzitása eltéveszthetetlen, akárcsak az íz, melyet a szájban hagy maga után. Mégis, hiába tapasztaltam másoktól ilyen, s ehhez hasonló reakciót a hátam mögött álló eónok során, az okokig most sem tudom átküzdeni magam. Ilyen kaliberű dekódolás meghaladja a képességeimet. Egyelőre még azt is mérlegelem magamban, hogy így kell-e egyáltalán tennem, fontos-e az előttem állóban visszhangzó égi háború megértése vagy küldetésem már néhány pillanattal ezelőtt véget ért, mikor rövid idejű védelmem alanya a küszöbön túlra került. Atyám az egyedüli megmondója ennek, s míg egyértelmű jelet nem kapok, parancsra váró katonaként, egyenes háttal, fegyelmezett tartással döntök a türelem, az időzés mellett. - Ebben egyetértünk. - hallatom egyetértésemet, ami az ifjú ma este zajlott bevetését illeti. Nem gondolnám, hogy a kora lenne itt az elsődleges probléma, sokkal inkább a diszciplína terén és a mentorálásban vélek hiányosságokat felfedezni, melyekre nem vagyok rest rávilágítani: - A képzése még nem teljes. Fegyelmezetlen, könnyen fókuszt veszít, a támadásai ezáltal hamar koordinálatlanokká válnak és megfeledkezik a saját védelméről. Eféle mentalitás legközelebb az életébe kerülhet. - meg nem rezdülő hangommal azt próbálom sugallni, hogy ha tetszik neki vagy sem, minden bizonnyal lesz legközelebb. Viszont bármennyire csapódhatnak le szavaim egy negatív bírálat ismertetéseként, semleges hangnemben, objektív jelentésként tudatom a nővel az analizációm eredményét. Elvégre, kiképzőként az ő felelőssége lesz, hogy a jövőben ezen hibák kiküszöbölésére fordítsa a figyelmét. - Ideges vagy. - nem kérdést teszek fel, mert feleslegesnek ítélem a remegése fényében. További támadástól tartana? Netán nekem szól? - Nincs mitől félned! - biztosítom erről, ámbár ígéretem könnyen lehet, gyenge támasz ez most számára, hiszen nincs oka hinnie állításaim igazában, ahogy bármilyen mélységű bizalmat megelőlegeznie sincs. - A démon nem árthat neki, biztonságban vagytok. - egyelőre, azonban eme szösszenetet kimondatlanul hagyom, mert biztos vagy benne, hogy ezzel a nő is tökéletesen tisztában van. Ezért a tovább boncolgatás helyett inkább cselekedeteire figyelek. - Segíthetek valamit? - hangom némileg veszít az eddigi rideg acélosságából, annak reményében, hogy általa beenged majd falai mögé és némi nyugalmat csepegtethetek oda, hol most aggodalom örvénylik.
Pillanatképek taglóztak le. Amikor a férjem véresen szaladt a kisfiam felé. Mikor a nagyobbik fiam felsikoltott, ahogy elragadta őt egy démon. A tüdőmet égető levegő, ahogyan lányommal a kezemben rohantam fedezékbe. A szívem, ahogy majdnem átszakítja a szegycsontomat, az izmaimat, a bőrömet. Fémes illat, porfelhő, az édes rohadás szaga. Sikolyok, kétségbeesés, fájdalom. A lelkem üvöltött, a testem minden idegszála égett. A pánik, mint jó ismerős öntötte el a testemet, oxigén helyett adrenalinnal táplálkozott minden izomsejtem. A rúnáim, melyek észrevétlenül nyújtottak nekem segítséget, szinte égették a testemet, abban a pillanatban, hogy a kezembe vettem a sérült lányomat. Minden részem tiltakozott azellen, hogy nephilimként kelljen élnünk. A szívem és a gyászom, az emlékeim, a lányom vére a kezemen – bizonyítékként szolgált, hogy nem szabad Idris-ben lennünk. Ezerszer kívántam már, bárcsak mondénnek születtem volna. Bárcsak egy másik életben tarthatnám a karjaimban a lányomat, boldogságban, nyugalomban. Harcosok védelme. Ő egy gyerek, az Isten szerelmére! Az, hogy egy angyal, ebből a válaszból ítélve Michael állt az ajtómban nem hatott meg, káromoltam tovább a Teremtőt magamban. Ő hozta létre az Árnyvadászokat, az Ő akarata teljesül. Ha nem kellene úgy ugrálnunk, ahogyan ő fütyül, nem esne bajunk. Sosem tudtam elfogadni, hogy elragadta tőlem a családomat. A férjemet és a két fiamat, kifejezetten kegyetlen módszerrel. A mai napig gyászolom őket, egyetlen éjszaka sincs, amikor ne törne ketté a keserűség tonnás súlya. A harcunk még nem ért véget. Sós könnyekkel áztattam a lányom ájult testét, akit a kanapéra fektettem le, remegő kezekkel téptem le a ruhát a felső testéről. Az irónom után kutattam, hogy egy Iratze rúnával begyógyítsam a lányom sebét. A kérdése meglepett. Felegyenesedtem, körbenéztem, hogy megtaláljam a rúnákat pingálni képes eszközömet, közben feleltem neki. – Igen. – részben igaz volt ez, szülőjeként felelek a kiképzéséért, de valóban nem én tanítom őt nap mint nap. Azt hittem az Árnyvadász Akadémiánál nem találhatok neki jobb kiképzést nyújtó helyet, de csalódnom kellett. Abban a pillanatban elvesztette a vezetője a tiszteletemet, hogy elküldte a lányomat terepre, holott megtiltottam ezt neki. A félelem gombócot alkotott a torkomban, a szavak nehezen találtak kiutat. – Nem szabadott volna küldetésre mennie. – Nem gondoltam volna, hogy Michael majd megkeresi az Akadémiai edzőket, hogy megdorgálja őket, de szerettem volna, ha tudja, nem én küldtem őt harcba. Saját magam előtt szégyelném magam, ha ilyen veszélynek tenném ki az egyetlen élő gyermekemet. Nem vártam el semmit egy arkangyaltól. Áldásnak kellett volna megélnem, hogy elém járult, hogy megmentette Avery életét. Kevés nephilim életében adatik meg ez az ajándék, azonban abban a pillanatban csak a frusztráltságot és pánikot éltem meg, és mint a nyárfalevél, reszketve kerestem az irónomat a nappaliban.
Hagyom lesiklani ujjaimról a test számomra aligha észrevehető súlyát, mikor a nőalak a sérültje felé nyúl, figyelmemet a mozdulat helyett a bentről érkező mesterséges fény által megvilágított arc rezdüléseire, s a pillantásában fellelhető belső viharra összpontosítom. Óhatatlanul felmerül bennem a gondolat, hogy a velem szemben álló szerencsésebben járt volna Gabriel látogatásával, ő minden kétséget kizáróan képes volna lágy mosolyával tovaűzni a hevesebben dobogó szívbe költözött félelmet, jelenlétét felcserélve az Isten általi gondoskodásról való biztosítással. Míg én? Én lassan eresztem le karjaimat, hogy kezeim a hátam mögött találjanak maguknak helyet, eme gesztussal tudatva a ház úrnőjével, hogy nem áll szándékomban fenyegető mozdulattal az életére törni. Ugyanezt hivatott jelezni az is, hogy lábaim egy milliméternyit sem mozdulnak előre, nadrágom színével megyegyezően ébenfekete cipőim orra még csak nem is érintik az otthon küszöbét, mintha szobor volnék, mely megtagadja talapzatának elhagyását. Ugyanilyen szilárd rezzenéstelenséggel fogadom a kérdést, amely akár az univerzum súlyát is magába foglalhatná, főként az alapján, amilyen terhelést a nő lényére gyakorol, emelkedő mellkasom lehet a bizonyítéka annak a pillanatnak, mikor válaszolni készülök: "Az Úr útjai kifürkészhetetlenek!" Mégis, a kiegészített kérdés hallatán megálljt parancsolok egy feleletnek, mely gondolataimban korábban felmerült fivéremet vélhetően arra bírná, hogy szemeit forgassa formális hangnemem nyomán. - Feladataim közé tartozik a harcosok védelme. - gördülnek le az őszinte szavak nyelvemről. Jóllehet, ez nem teljesen az a válasz, ami maximálisan kielégítené kíváncsiságát, ettől még a tény maga nem lesz kevésbé igaz. Nem véletlenül tartanak a fegyveres szervek, katonák, s rendfenntartók védőszentjének. De ami egy személyesebb, őket is érintő igazságot illet, lepillantok a karjaiban heverőre, mielőtt ajkaim újfent elnyílnának: - Az ő harca még nem ért véget. - jelentőségteljes, "Így szólott az utasítás." üzenettel tér vissza pillantásom a nő tekintetéhez, utat nyitva energiáimnak, hogy Atyám ajándékának segítségével oldhassam az izmait feszült készenlétben tartó pánikot megkövült homokként zúzhassam szét tenyeremben apró szemcsék magatehetetlenül elúszó patakjává. - Egyikőtöké sem. - akármilyen távolinak tűnjek még eme szekundumok lepergésében is, ez olyasmi, ami mindhármunkra egyaránt igaz. A csata, melyet vívunk, közös, s így, mind ugyanannyira részét képezzük Isten tervének. - Te felügyeled a kiképzését? - bökök állammal a kérdéssel egyidőben a fiatal halandóra. Felmerülhet benne, miért tartom ezt lényegesnek, ezért szavait meg sem várva igyekszek eloszlatni a kételyeket: - Idős démon került az útjába. De bátran küzdött. - a nevelése, a lélek megacélozása már mindenképp dicséretet érdemel. Noha vitatható, szüksége van-e egyáltalán ilyesmire, éppen tőlem. Ezért aztán szám a továbbiakban mozdulatlan marad, egyedül mélyre hatoló fürkészésemet tartom fenn, néma türelemmel várakozván arra, hátha további kérdések hagynák el az ő ajkait.
Még emlékszem, milyen volt, amikor én tanultam harcolni. Az első rúnám, mint a billog, beleégett a mellkasomba, és a szüleim kimért mosolyába kapaszkodva küzdöttem meg a fájdalommal. Az izmaim égése, az ütések okozta tompa gyötrődés, az esések, beleégtek az idegszálaimba. Hamar fel kellett cseperedjek, nem volt mese, harcosnak születtem. Amióta az eszem tudtam, ezt a sorsot kellett a vállamon cipelnem, tudtam, minek születtem, mi a célom az életben. Nem is érdekelt más, csak az, hogy jó harcos legyek. Aztán édesanya lettem. Mikor először kezembe vettem a nagyfiamat, a felelősség boldogsággal bevont betongolyóként ült rá a szívemre, és a pillanat műve volt, hogy a nephilim mivoltomat szinte elfeledtem. Még a Néma testvérek jelenléte sem tudta elrontani az édes mámort, ami a hormonok keltette viharban elkapott. Anya vagyok, a testem-lelkem a gyerekemé. Bármire szüksége van, én a Földet megmozgatom, hogy megteremtsen neki. Ahogy mellettem szuszogva lélegzett, emelkedett és süllyedt az apró mellkasa, tudtam, hogy ő nagyobb a világnál is. Szerettem volna, ha azt tudom mondani, hogy attól a perctől fogva megváltozott minden, de hazudnék. Ugyanúgy, kötelességtudóan neveltem a gyermekeimet a nephilim-létre. Izgatottan vártam, mikor a nagyfiamra először került rá a saját rúnája, látszólag jobban viselte, mint én anno. Eszembe se jutott, hogy előbb éri utol őket a végzet, mint engem. Mindig is megfontoltan, ügyesen harcoltunk, legalábbis az én családom. A férjem már vakmerőbb volt, de úgy tűnt, ő is halhatatlan, sérthetetlen pajzsa pedig képzeletemben a gyermekeinkre is kiterjedt. Egészen addig a napig, amíg el nem vesztettem őket. Mindkét fiamat és a férjemet. Az árnyvadászok felkészülnek erre, tudják, hogy bármikor bekövetkezhet a baj. Az életünk árán is megvédjük a mondénokat, a világot a gonosztól. Katonának születünk, és egy katona élete sosem vidám. Azonban, ahogy a hófehér gyászruhámban eltemettem a családomat, a méhem gyümölcseit, nem tudtam elfogadni ezt. Változást akartam, biztonságot, legalább a gyermekeinknek. Ha már felnőttként nem adatik meg, hogy nyugodt biztonságban tölthessük el a napjaink. Gondoltam rá, hogy a mondénok közé menekülök, de akkor miként érek el változást? Nem történhet meg másokkal az, ami velem. Úgy érezném, hogy az én kezemen száradna az ő vérük is, egyszerűen muszáj megpróbálnom megmenteni őket. Ezért is ülök a Klávé-ban. Képtelen volnék újra a csatatérre visszatérni, folyamatosan az emlékképek gyötörnének. Itt kell helytállnom, fentről kell változást hoznom. Avery-t nem engedem terepre. Nem veszíthetem el őt is. Persze, edzeni hagyom, az Árnyvadász Akadémián Idrisben kitűnő eredményeket ér el, bár benne van a fiatalos dac és düh, ami miatt hamar elveszti az önuralmát, szétesik. Egyre növekszik a kettőnk közti feszültség, mivel visszatartom őt. Nem akarja megérteni, hogy belehalok, ha baja esik. Nem ellene van, csak nem látom, hogy felkészült lenne. Meg, őszintén, én sem vagyok felkészülve. Otthon ültem egy levél felett, amit a Klávé többi tagjának címeztem. Azon tűnődtem, mit írjak bele, hogy elfogadják, hogy elmegyek New Yorkba a Kör után szaglászni. Vagyis, időt nyerjek, hogy elmehessek – az engedélyükre nem volt szükségem. Tisztában voltam vele, hogyha visszatérek ide, nem biztos, hogy meg lesz a helyem a Klávéban, talán felelősségre is vonnak majd. Mégsem tudtam volna itt ülni, ölbe tett kézzel. A szavakon rágódtam, amikor rideg hangulat ült rám, nem tudtam honnan jöhetett ez, de éreztem, hogy hihetetlenül erős jelenség ez. Az ereimben száguldozó vér, talán az angyali ajándéka, lehűtötte a testemet, ebben a transzban sétáltam le az ajtóhoz. Kitárva, egy elképesztően jeges tekintetű férfit találtam, és hirtelen megéreztem, hogy nem evilági lény lehet ő. A szemébe néztem, és pillanatok múlva siklott csak alább a szemem. Azonnal, szívem szétverte a bordakosaramat, ahogy észrevettem a sérült, szakadt ruhában éppen csak ébren lévő lányomat. A félelem átvette az uralmat felettem, riadtan kaptam oda, hogy saját kézben cipeljem be. A férfi tényszerű közlése annyira érzelemmentes volt, hogy tudtam – csakis egy angyal lehet. Elképedve néztem rá, miközben a lányom súlyát levettem karjairól. Nem tudtam, hogy sérülhetett meg, nem tudtam, hogyan, csak a pánik és a csodálat keveréke töltötte ki az elmémet. - Miért? – kérdeztem a férfitől. Reméltem, hogy olvas a gondolataimban, de azért hangosan is kimondtam. – Miért mentetted meg őt? – A szavak remegve hagyták el az ajkaim. Az angyalok nagyon ritkán szállnak le az emberek közé, legalábbis mi ezt hallottuk. Szinte sohasem esik meg, még egy nephilimmel, hogy közvetlen kapcsolatba kerül egy angyallal, pláne nem avatkozik bele élet és halál játszmájába.
Az eső utáni, felfrissült levegő hozzám már a vérnek jellegzetes, fémes ujjlenyomatával beszennyezve jut el. A vészjósló esszenciára azonban épp oly' kevés figyelmet fordítok, mint arra, ahogyan a megforduló szél be nem gombolt, hosszú szövetkabátomat lebbenti meg, árnyékomnak egy pillanatra olyan hatást kölcsönözve ezzel, mintha az épületre vetülő sziluettem részét képeznék a mondének elől rejtve maradó szárnyaim. Érzékelésemből minden más ingert kizárva tartom tekintetemet a mozgó alakokon, nem mozdulva magaslati pontomról, hogy megtarthassam a kíváncsi tekintetektől védett pozíciómat. Pislogás nélkül követem le a fiatal lány tetteit. A pokolfajzat fölé magasodik, de ez nem állítja meg őt abban, hogy lelkében a kialvás lehetőségét megtagadó tűzzel rontson támadójára. A támadásai kontrollálatlan, makacs düh által vezéreltek, mozdulatai csiszolatlanok, a védekezéséről pedig legfeljebb feltételes módban lehetne beszélni. Elszánt, ennyi bizonyos, de útmutatás nélkül a konokság, s a benne rejlő, kiaknázatlan potenciál kettőse a veszte felé vezető egyenes utat borítják be a hibák macskaköveivel. A konfrontáció nemsokára véget ér, ezt egyértelművé teszik a fáradó izmok hozzám eljutó segélykiáltásai, melyeket fogadok ugyan, jajveszékeléseikre azonnali válasszal nem szolgálok. Én csupán megfigyelek, még akkor is, mikor a lány hátát a test hőjéhez semleges közönnyel viszonyuló, rideg téglafal érinti. - Atyám, hozzád szólok most! Rendelkezz fegyvereddel belátásod szerint, hadd légyek akaratodnak végrehajtója! - lehunyt szemekkel mormogom magam elé az imát, hogy alákaphasson a szellő, s elrepíthesse a lényem mélyéről szóló szavakat kozmikus magasságokba. A távolban felhördül az égbolt, nyugtalan hangját pedig arcomon hűvös vízcseppek érintése követi. Üzenetüket a felhők takarójával fedett égbolt felé emelt fejemmel veszem tudomásul, némán adva Atyám tudomására hálámat a kapott válaszért, hogy egy pillanat múlva már előredőljek, s halandók számára egy fuvallat tovasuhanásával felérő idővel később már a démon mögött álljak. - Rabdos! - a kárhozott teremtmény megtorpan, mielőtt végzetes csapást mérhetne az imént eszméletét veszített ifjú harcosra. Még úgy is leszűrhető gyűlölködő acsarkodása, hogy nekem háttal állva veszi tudomásul a szűk, gyéren megvilágított utcát bezengő hangomat. Azt már nehezebb volna megítélni, puszta jelenlétem, vagy a nevével való szembesítés dühíti-e jobban, mindenesetre szemei szikrákat szórnak, mikor felém fordul. Arcáról leolvasható, hogy tudja, mi lesz ennek a vége... vadász óráinak fejére romlott mivolta fogja felhelyezni a sikertelenségétől törött koronáját. Kutyaszerű morranásával lendül előre, hogy aztán haragjának megálljt parancsolhasson a Mennyei tűz. Eredménytelen méreg, s égett szőr bűzét hagyja csak maga után. - Nincs mitől félned! - aurámat kiterjesztem az alélt állapotból ébredezőre, hogy a tényszerű szavak mellett kapaszkodhasson másba is, miközben az iménti csatájától gyengült, sérült testét felnyalábolom a földről. - Hol az otthonod? - ennek a harcosnak még nem jött el az ideje. Szükség esetén szólíthatom Raphael fivéremet, hogy az oldalán, bordái környékén ejtett vágásról gondoskodjon. nem végzetes, de a csonthártya megsérülhetett, ami elég fájdalmas ahhoz, hogy támogatás nélkül ne juthasson megfelelő segítséghez. Útmutatásának eleget téve kötök ki egy ajtó előtt Idris területén, kabát alatti, fehér pólóm egy letépett darabjával látva el a karjaimban tartott sérültet, hogy monoton hangon szólaljak meg az ajtó nyitódásakor: - Katonád sérült. Ellátásra szorul. Őszinte, acélos tekintettel meredek a küszöbön túl állóra, mintha azért próbálnám éppen kérdőre vonni, miért engedte el jelöltjét egy öngyilkos küldetésre.
Kezdőlap
Re: Salomon-lak ↠ Kedd Aug. 29, 2023 9:21 pm
Pillanatképek taglóztak le. Amikor a férjem véresen szaladt a kisfiam felé. Mikor a nagyobbik fiam felsikoltott, ahogy elragadta őt egy démon. A tüdőmet égető levegő, ahogyan lányommal a kezemben rohantam fedezékbe. A szívem, ahogy majdnem átszakítja a szegycsontomat, az izmaimat, a bőrömet. Fémes illat, porfelhő, az édes rohadás szaga. Sikolyok, kétségbeesés, fájdalom. A lelkem üvöltött, a testem minden idegszála égett.
