Templom

Az utóbbi napokban gyakran ölel magához a nosztalgia, épp ezért egy csöppet sem ér váratlanul, hogy erős karjaival ezúttal is széles mellkasára von, hogy azon kapom magam, hogy ismételten a családomra gondolok, az akadémián eltöltött hosszú évekre vagy arra a konkrét délutánra, amikor Jonah maga mögött hagyta a fővárost, én pedig egyedül maradtam; csak én és a gondolataim, a kétségeim és vágyaim. Sosem fogom elfelejteni, mennyire dühös voltam a világra, amikor a bátyám a másik felére költözött, ahogy arra is örökké emlékezni fogok, mennyire szörnyen néztem ki, amikor átverekedve magam az összegyűlteken, gondolkodás nélkül Jonah nyakába ugrottam, ezzel kis híján átlökve a nappaliban izzó, mélykék portálon. Aznap éjszaka, miután a szüleim megszidtak a felelőtlenségem miatt, azt kívántam, bárcsak ténylegesen átestünk volna azon a nyamvadt portálon. Azt kívántam, bárcsak én is magam mögött hagyhattam volna Idrist, ahogy Jonah tette, bárcsak soha többé ne kellene megjelennem az Akadémián.
Nem mintha nem lettek volna barátaim. A kezdeti hullámvölgyeket követően, a második évem feléhez érve ugyanis megismertem három, a szívemnek igazán kedves Árnyvadászt, akik mindig mellettem álltak, ha úgy hozta a sors. Ennek ellenére Jonah és Tristan nélkül üresnek tűntek a folyosók, az ebédlő és az edzőterem, ahol nap nap után vért izzadtam, hogy felülkerekedjek az évfolyamtársaimon, ezzel egy teljes évvel megelőzve mindannyiukat. Még mindig hihetetlen, hogy édesapámnak igaza volt: érzelmek nélkül könnyebb koncentrálni. Ahogy az is, hogy miután megszűnt a lelkemre nehezedő irigység, amivel a testvérem eredményeit figyeltem, felülkerekedtem a saját korlátaimon.
August halk köszönömét követően kinyitom mindkét szemem, és úgy hallgatom az esőt, az utcán sétáló emberek elsuhanó alakjait pásztázva. Egy részem másra sem vágyik, mint az Intézet edzőtermének kellemes magányára, míg a másik felem, az, amelyik úgy érzi, hogy elveszett a Londonban töltött hetek alatt, nos, az a felem legszívesebben felsikoltana. Frusztrál a némaság, ami kitölti az űrt.
Épp ezért borzasztóan hálás vagyok Augustnak, amikor visszakérdez, noha a meggondolatlan szavak, melyek elhagyják az ajkait, ismételten a nosztalgia karmai közé hajítanak.
Ezúttal a gyermekkorom képkockái kísértenek.
- Nagyon - suttogom magam elé, ahogy a templom falához simuló, dupla szárnyú ajtó nyikorgó hangja eljut a tudatomig. A mellettem ülő fiúval ellentétben én képtelen vagyok nem a tömegre összpontosítani, ezért hosszú percekbe telik, mire megtalálva a beszélgetés fonalát, darabjaira töröm a ránk nehezedő csendet. Egy halk, ámbár erőltetett köhögést követően, az alsó ajkamba harapva folytatom. - Ha az Akadémia elvégzése után nem lenne kötelező minden nephilnek egy évet egy idegen Intézetben töltenie, valószínűleg sosem költöztem volna el a fővárosból. A többséggel ellentétben én már kiskoromtól fogva Inkvizítor, mintsem a helyi kirendeltségek egyikének vezetője szeretnék lenni - magyarázom, kislányos zavaromban egy nemlétező tincset simítva a jobb fülem mögé.
Az ajkamat rágcsálva gondolok vissza az éjjeliszekrényem legfelső fiókjában lapuló jegyzetekre, a papírokra, melyekre a Nate-tel közös nyomozásunk eredményeit, a zsákutcákat és az ígéretes kiindulópontokat véstük. Az Angyalra! Mégis mit képzeltem, amikor beleegyeztem ebbe az ostobaságba? Ha bárkinek a kezébe kerülne akárcsak egyetlen papírfecni is, ha az igazgató rátalálna a barna mappába zárt dokumentumokra, akkor hatalmas bajba kerülnék, aminek súlyos következményeivel nem csak nekem, de az egész családomnak szembe kellene néznie. Talán jobb lett volna, ha meghalok azon a játszótéren. Ha Nate nem mentett volna meg, sosem tartoztam volna neki az életemmel, és akkor sosem szoríthatott volna sarokba a hülye ígéretemmel, az esküvel, amit minden nephil olyannyira nagyra tart.
- Bár ahogy telik az idő, egyre elérhetetlenebbnek tűnik ez az álom - öntöm szavakba a kétségeimet, mielőtt egy keserű kacajjal megpróbálnám elvenni a beismerés élét. Talán ettől majd elhiszi, hogy csupán általánosságban beszélek, és hogy a fejemben forgó fogaskerekek nem löknek az arcomba egy konkrét eseményt.
A szemeim elkerekednek a döbbenettől, de visszafogom a kérdéseket, melyek a torkomat kapargatják. A családod tudja, hogy melyik motelben szállsz meg? Mit értesz azon, hogy nem maradsz sokáig? Biztos vagy benne, hogy képes vagy szembenézni a rokonokkal? Hova mész, miután magad mögött hagyod a szigetországot? Ott mindenki kedvesebb, ugye?
- Ó! Szeretnéd, ha elkísérnélek? - Ez az egyetlen kérdés, ami kellőképp semlegesnek tűnik ahhoz, hogy feltegyem. Mégis, ahogy a szavak kiszöknek a számon, egy pillanatra őszintén elbizonytalanodom. Hisz alig húsz perce, hogy az útjaink keresztezték egymást! Vajon nem tűnök túl buzgómócsingnak attól, hogy minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy ne maradjon egyedül a gyásszal? - Persze, ha inkább egyedül maradnál, azt is teljesen megértem. A világért sem szeretnék tolakodónak tűnni.

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

A csepergő eső eszembe juttatja a régi szép időket, amikor még Matthew-val, a parabatai-ommal edzettem. A walesi Intézet falait túl kicsinek találtuk sokszor, így kimentünk az Intézet mögötti hatalmas dombra, hogy kényünkre-kedvünkre szaladhassunk, küzdhessünk. Mindkettőnknek hosszú lábai voltak, és kellett nekünk a hely. Apám, és az egész családja nem olyan magas, zömök emberek hírében álltak, anyám édesapja volt magas és szálkás, tőle örököltem a testalkatomat. Matthew viszont kilógott az ősei közül, náluk kevés hatalmas ember mosolygott vissza a családfáról, és gyakran csipkelődtek rajta éles nyelvek, igaz, franciául semmi sem hangzik igazán gonosznak. Őt se különösebben szívlelték a családom vendégszerető tagjai, és kevés látogató érkezett az Intézetbe, így magunkra voltunk utalva. Két testvér a világ ellen. Fiatal koromban igazán élveztem az efféle mesei szituációkat. Vele valahogy elfelejtettem, hogy mennyi hibám van. Ő volt az egyetlen igazi barátom. Az elvesztésén valamennyire túltettem már magam, elég régen volt, egyedül azt az embert gyászolom, akivé lehettem volna a parabatai-aként. Együtt akartunk új Intézetet keresni, igaz, ő mindenáron Idrisbe szeretett volna menni, én pedig sosem hibáztattam érte, valóban szép hely.
Kettős érzések kavarognak bennem Angliával kapcsolatban. Egyrészt rengeteget jártam itt, anyám sokszor elhozott ide, a családjához, és ezek az emlékek többségében azért szépek, de ott van bennem a tüske, hogy elvesztettem a kapcsot, aki összekötött Londonnal, Angliával, és tulajdonképpen Wales-szel is. Lassan ideje volna magam mögött hagynom a családom azon részét, akik elpártoltak tőlem, azokat a családokat, akik apámmal jó kapcsolatot ápolnak, így automatikusan undorodnak látványomtól. Ha valami maradt még a szigetországban, ami hiányolna engem, majd küld egy jelet, és én visszatérek. A saját életem már az Államokban van, és túl kellett volna már lépnem mindenen, ami idehúz még most is, mint egy elszakíthatatlan kötél. Bárcsak ne ilyen fájdalmasak volnának ezek a láncok! Fájó volna örökre itt hagynom testvéreimet, sőt, még azt a zsarnok apámat is, mert mégiscsak egy vérből valóak vagyunk. Nagyon ritkán mosolygott is rám, mikor valamit végre nem hibáztam el kiskoromban, és azt hitte, van még esély a fejlődésemre. Ez már persze jó régen volt, tizenhét-tizennyolc éve. A kistestvéreimmel sem volt mindig ilyen mérges a viszonyom, sőt, még esetleg most is megjavíthatnám, nincs velük veszve semmi, de úgy érzem, csupán én erőlködnék ezen. Ők annyira apám hatása alatt állnak, amit megértek, nem hibáztatom őket, csak fáj. A nephilimek számára a család, a név a legfontosabb, és elég a Littlebury névnek egyetlen árulót elviselnie ebben az évszázadban.
- Köszönöm. - válaszolom a lánynak. Nincs gyakorlatom a barátságos gesztusokban, de azt én is tudom, hogy ez egy igazán nagylelkű ajánlat, és valamiért úgy hiszem, végtelenül őszinte is. Bár még csak most ismertük meg egymást, ha lehetne annak nevezni ezt a kis jelenetet, de azt hiszem, bízhatok a lányban, legalábbis jobban, mint az angliai brancsban. Már régen vetettem bárkibe is a bizalmam, amolyan magányos farkassá avanzsáltam az évek során, a new yorki Árnyvadászokkal sem igazán kommunikálok, csak ha muszáj, és akkor is kizárólag a legszükségesebbeket. Talán a temetés az oka, hogy leomlottak a falak, amiket magam köré építettem gondosan, és itt ülök, a lelkemet öntöm ki egy jóformán idegennek. Fel is ajánlom neki, hogy elviszem Wales-be, mint egy ijesztő cukrosbácsi, és kissé megriadok, mikor habogni kezd.
- Jaj, nem úgy gondoltam, csak... Tényleg nagyon szép hely. - mentegetőzöm. Nem is én volnék, ha ezt sem szúrtam volna el. Már nem is ostorozom ilyenekért magamat, tapasztalat, hogy könnyebb, ha nem idegeskedem ezek a botlások miatt. Így könnyebben leolvashatják rólam mások, hogy valóban egy jelentéktelen hiba volt csupán, egy nyelvbotlás, és nem volt mögötte szándék.
Sara válasza után becsukja a szemét, gondolom, felidézi a legkedvesebb emlékeit otthonával és családjával kapcsolatban. Úgy beszél a testvéréről és a szüleiről, hogy lerí, nagyon szereti őket, és érezhetően honvágya van. Szívesen faggatnám őt arról, milyen a családja, hogyan élnek ők, de nem akarok túlságosan, egyenesen ijesztően kíváncsinak tűnni, így inkább másfele terelem a gondolataimat.
Milyen jó volna ott élni, a központban, ahol minden forrás az ember fejlődéséhez rendelkezésre áll. Az Árnyvadászok paradicsoma, a hely, ahol úgy érzed, tartozol valakikhez. Legalábbis szeretem ezt képzelni Idrisről.
- Hiányzik? Idris. - kérdezem, nem is gondolva arra, milyen kényes talajra léphetek. Nyilván hiányzik neki az otthona, az ismerős utcák, ott biztonságban érezhette magát. A mondénok világa és Alicante két teljesen más világ, és biztosan nehéz egyikből kilépni, hogy új életet kezdjen a másikban.
Emberek haladnak el mellettünk, de nem nézek fel. Ők biztosan bámulnak minket, megvető pillantásokkal illetnek, a két fiatal, meggondolatlan Árnyvadászt, akiket eltakar az eső függönye, de már hozzászoktam az ilyen tekintetekhez. Nem érdekelnek többé. Egyedül apám döngő lépteit ismerem fel a száz és száz menetelő árnyvadászé közül, azonban fel nem nézek rá. Mi már nem tartozunk össze, és ideje kifejeznem ezt tettekkel is. Mossa el az eső az összes viszályt, az összes kapcsolatot közülünk. Én nem ismerem őt, és már ő sem ismer engem. Sőt, soha nem is ismert.
- Meghúzom magam az egyik kis motelben. Nem terveztem maradni sokáig, de talán elnézek anya rokonaihoz, meg talán Walesbe egy kicsit. - válaszolok Sarának. Szeretném anya holmijait átnézni. Talán lesz közte valami, amit magammal viszek, hogy az új lakhelyemen kiállítsam azt, hogy mindig emlékezhessek ő rá. Mikor a sötétség igyekezne körülölelni, majd az ő ragyogó mosolya tisztítsa meg a gondolataimat.

       

A felkarom libabőrbe öltözik, jóllehet ezúttal nem az eső és a szél kreálta hideg, hanem az előttem megpihenő Árnyvadász miatt reszketek. A nevetése túl rideg, túl fájdalmas ahhoz, hogy ne legyen hatással a gondolataimra vagy a szívemre, ami szabályosan kihagy egy ütemet, ahogy az utcai látkép felől August irányába fordulok. Nem tudom, mit kellene mondanom és tennem, fogalmam sincs, hogyan enyhíthetnék a fájdalmán, amikor nem is ismerem. Hát nem lenne túl abszurd azt mondani, hogy minden rendben lesz? Vagy kijelenteni, hogy az édesapja csupán azért ilyen durva vele, mert nem tudja, hogyan mutassa ki, mennyire szereti? Nem mondhatok ilyet. Tények nélkül az olyan lenne, mintha a szemébe hazudnék.
Szótlanul figyelem, ahogy a keze kicsúszik a tenyerem alól, és ugyanilyen némán nézem, ahogy kihúzva magát, megpróbálja rendezni a gyásztól és keserűségtől terhes vonásait. Mosolyog. Pontosan úgy mosolyog, ahogy a bátyám egy nehéz nap után. Ő sem szeret panaszkodni.
- Ha mégis meggondolnád magad, egy jó ideig még a londoni Intézethez vagyok kötve, tudod hogy megy ez - mondom, miközben hozzá hasonlóan a templom falának döntöm a hátam. A felsőm szegélyével játszadozom, a fehér cérnákkal, miközben megpróbálom kirekeszteni a fejemben cikázó gondolatokat. Nem számít, hogyan érzek, most nem számít a honvágy vagy a bűntudat, ami hetek óta a mellkasomra nehezedik. Az egyetlen dolog, ami fontos, az August magánya, amin magam sem értem miért, de enyhíteni szeretnék. - Itt biztosan megtalálsz.
A következő év augusztusáig biztosan.
Nem értem, hogyan lehetséges, hogy a teremben lévő összes nephil negatív véleménnyel van a gyászoló fiúról, amikor első ránézésre is könnyedén megmondható, hogy August a légynek sem ártana. És most nem a vékony testalkatára gondolok; az ilyesmi mindig megtévesztő, puszta genetika. Láttam már nála sokkalta alacsonyabb és véznább Árnyvadászt gond nélkül a földre teríteni az ellenfeleit. A szemeiről beszélek, a mélybarna íriszeiről, melyek akár a legfinomabb forrócsoki egy téli éjszakán.
Ahogy Idrisről beszél, attól összeszorul a torkom. Nagyon hiányzik. Mégis, a walesi emlékei azok, amelyektől utazni támad kedvem. Számomra ugyanis egyáltalán nem unalmasak a fűvel borított mezők, a dombok, melyek mögött nyugovóra tér a Nap. Szeretem a természetet, sokkalta jobban szeretem, mint ezt a zajos, hideg, csatornaszagú nagyvárost.
- Én… ez igazán kedves tőled - habogom, azt is elfelejtve, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Az Akadémián ugyanis alig egy maréknyi nephil volt csupán, aki ennyire közvetlen lett volna velem szemben.
- Idrisből - válaszolom, miközben becsukom mindkét szemem. Így könnyebb felidézni a képlékeny emlékképeket, a házunkat, a szobámat, a családom tagjait, akik sosem bírnak csöndben maradni vacsora közben. - A szüleim még most is ott élnek, a város legszélén egy családi házban. Ha minden igaz, mostanra már a bátyámnak is vissza kellett térnie Busanból - csacsogom, és egy halvány mosoly játszadozik a szám szélén, ahogy eszembe jut Jonah, akinek világ életében problémái akadtak a nyelvekkel, az Akadémia elvégzése után mégis egy olyan intézetbe került, ahol még a feliratokat is percekbe telt kibogarásznia.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy észre sem veszem, időközben véget ér a szertartás, a gyászoló nephilek pedig kisebb csoportokba verődve, végleg maguk mögött hagyják az épületet. Mindenki hazamegy, mindenki elsétál. Csak mi maradunk mozdulatlanok.
- Te is a helyi Intézetben töltöd az estét? Van hol aludnod? - kérdezem, finoman August felé fordulva, miután az édesapja és a testvérei elsétálnak mellettünk. Az esernyőjükről aláhulló, jéghideg cseppek némán válnak eggyé a lábaim előtt elterülő, sártól és kósza levelektől piszkos tócsával.

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

Kopog az eső a bőrömön. Talán így kellene végeznem, kinyúlva a sárban, az eső pedig elmos rólam minden hibát és helytelen döntést. Csak hús és bőr és csont maradok, egy rúnákkal pingált bábú, egy arckép, egy ócska maszk, mely egykoron egy árnyvadászt volt hivatott képviselni. Erről a grimaszról ismertek meg. Ez vagyok én.
Újra gyereknek érzem magam, ahogyan Sara kezemet fogva próbál nyugtatni, és összeszorul a gyomrom, mert ez is anyámra emlékeztet. Ő nem tudhatja, mit jelent számomra ez az érintés, mennyi minden emlék összpontosul benne. Próbálok inkább a rideg valóságra koncentrálni, a rengeteg mondénra, akik az esőtől óvva magukat cikáznak át a szürke utcán, vagy Sara kérdésére az apámról. Nem tudom melyik jobb, apámra vagy a halott anyámra gondolni, de az apám miatt legalább nem jön rám már a bőghetnék. Azon lassan túlteszem magam már. Ideje felnőnöm, mondogatom magamnak mindig, ideje leszakadnom a családomról, akik ki akarnak engem taszítani, de mintha egy láthatatlan erő, talán a vér ereje, visszarángat hozzájuk minden egyes alkalommal. Pedig biztos vagyok benne, hogy gyűlölnek. Ha van valaki, aki szégyent hozott rájuk, nos, az én volnék. Lázadtam, kerültem őket... magam akartam lenni. Ez nem így megy az árnyvadászoknál. Itt falkában kell mozognod, különben egyenlő vagy a dezertőrökkel. Egy magad úgysem élhetsz túl, ép ésszel fel lehet ezt fogni, és holmi lelki bajok nem léteznek a mi világunkban. Erre vagyunk tenyésztve, erre neveltek minket. Mennyit ér mindez jelen pillanatban? Semennyit. Egyedül Sara szavai képesek kizökkenteni, egyenesen összezavarnak - ugyanis melegséggel töltik el a szívem. Nem utál engem.
Nem szólok semmit, csak hálásan rápillantok. Remélem látja, le tudja olvasni, mennyire hálás vagyok neki ezért, még akkor is, ha talán hazudott. Még az is bőven elég nekem, ha valaki annyira tart, hogy úgy gondolja, érdemes nekem hazudnia, csak hogy jobban érezzem magam. Végre valaki, aki talán egy fél napig csupán, de nem ismer engem. Valaki, akivel tényleg új lapot kezdhetek. Valaki, akihez nem jutott el apám meg az én hírem.
- Nem, jobb, ha nem untatlak velük. - mondom egy keserű kacajt követően, és próbálom rendezni a légzésem. - Vannak, akiket jobb nem ismerni. - zárom le a témát. - De azért jól esik, hogy végighallgatnál. - teszem hozzá, és egy halovány mosolyt fabrikálok az arcomra. Ideje megnyugodnom, összeszednem magam. Ideje férfiként viselkednem. A helyemen maradok ugyan, de kihúzom magam, és a két kezemet összekulcsolom a térdeimen, az ujjaimat vizslatom. Nincs minden veszve. Van még esély az újrakezdésre, nem szabad kétségbeesnem. Ezt megtanulhattam volna már.
- Idrisben? - fordulok Sara felé újfent. - Egyszer. Apámnak dolga volt ott, én pedig tizenkettő voltam, így elcipelt magával. Szerintem le akart passzolni valamelyik ott lakó rokonának. Egyébként gyönyörű hely. Utána sokszor kívántam azt, bárcsak ott élhetnék. Tudod, Wales csodaszép, az Intézet is barátságos, de az ember egy idő után megunja. Mikor elköltöztem, az első hetekben nem is hiányzott, jó volt a felfrissülés. - emlékszem vissza. Valóban, ha az ember zöld mezőkkel tarkított helyen nő fel, furcsa és üdítő a betondzsungel. Azonban hamar rájöttem, hogy mennyire rossz a new yorki levegő, mennyire idegesít a tömegnyomor, és mennyire hiányzik a napi zuhogó eső.
- Elvinnélek Walesbe, ha nem ott élne a családom. - folytatom, és magamban felnyögök, hogy sikerült megint visszakanyarodnom az elcseszett családomhoz. Illetve remélem, nem gondol ijesztőnek - ha tehetném, mindenkit elcipelnék oda. - Mindenkit legszívesebben elcipelnék oda. A világ leggyönyörűbb helye. Megkérdezhetem honnan költöztél ide? - A londoni Intézet népszerű, legalábbis sok fiatal szeretne idekerülni. Én mindig is a kisebb, eldugottabb Intézeteket preferáltam, lehetőleg a világ végén. Azt hinné az ember kevesebb a munka ott, de sokan rejtőznek el a világ végére, mondván, itt úgysem találják meg őket. Nem is a munka mennyisége vonz, hanem a magány, a gyönyörűséges festői tájak, és a tudat, hogy valamennyire a magam ura lehetnék.

       

Úgy verekedjük át magunkat a tömegen, ahogy a tajtékzó tenger fodrozódó hullámai önmaguk alá temetik a cselekvésképtelenül sodródó halászhajókat; felelőtlenül, erőszakosan, megbánás nélkül. Mintha az Akadémia által belénk nevelt törvények és a szüleink által tanított szabályok egyszeriben semmivé foszlanának, az agyam túl lassan kapcsol, a testem pedig elfelejt ellenkezni. A vállam nekiütközik a kijáratnak, és kis híján elnevetem magam, ahogy felidézem a Cross Bones temetőben tett első látogatásomat és öreg Molly hozzám intézett abszurd szavait. Se szó, se beszéd kiviharozni egy szertartásról rossz ómen. Balszerencsét hoz az ember fejére.
Az első cseppek libabőrbe öltöztetik az alkarom, de ahogy a testem fokozatosan alkalmazkodik a hideghez, az apró puklik ismételten eggyé válnak, eltűnnek, mintha sohasem léteztek volna. Elgondolkozva sétálok fel-alá, hol a templom falához dőlő, fiatal férfit, hol az orgonaszót eltompító kijáratot mustrálva. Vajon lehetne ilyen egyszerű az egész? Ha elegendő ideig állnák az esőben, elmosná a hibáinkat, a fájdalmunkat, a kétségeinket, mintha azok sohasem léteztek volna? Vajon ha elegendő időt hagynánk magunknak, és engednénk, hogy a lelkünk fokozatosan hozzászokjon a zord valósághoz, egy idő után már fel sem tűnne, mennyire szörnyű a világ, amiben élünk?
Az alsó ajkamba harapva próbálom megfejteni a fal tövében reszkető fiú arcára kiülő érzelmeket, de a szomorúsága olyan intenzív, hogy minden mást önmaga alá temet, akár egy beomló épület. Óvatosan guggolok le az oldala mellé, zavaromban a szürkébe öltözött tájat fürkészve. Úgy tűnik, mégsem én vagyok az egyetlen, aki hajlamos megfeledkezni a londoni időjárásról. Mondénok tucatjai menekülnek a zivatar elől, ki újságot, ki aktatáskát tartva a feje fölé.
- Semmi baj - suttogom, miközben a nyelvemmel finoman megnedvesítem az alsó ajkam. Az eső és a hajlakk keverékének keserű íze pillanatok alatt ellepi a szám. - Tényleg, nem történt semmi.
Bátortalanul fogom a tenyerembe a jobb kezét. Félek, hogy félreérti, hogy azt hiszi, lesajnálom, holott valójában csupán így próbálom leplezni, hogy fogalmam sincs, mit mondhatnék. Elnézést kellene kérnem, amiért betolakodok a személyes terébe, amiért minden határt átlépek a családját érintő kérdésemmel, végül mégsem teszem.
Miért is tenném, ha egyszer őszintén érdekel?
Miért is tenném, ha egyszer már úgyis rávette magát a válaszra?
August nevetése érdes, ahogy az ölébe ejtve mindkét kezét, a falnak dönti a fejét. Nem nézek a szemébe, inkább hagyom, hogy elmerüljön a gondolataiban, én pedig némán figyelem a gyanútlan embereket. Az utca a délelőtti időpont ellenére is zsúfolásig tele. Hát már senki sincs jobb dolga, mint az esőben sétálni?
Mindkét orrlyukam kitágul, ahogy August vallomása elér mindkét fülemig. A szívem a torkomban dobog, lüktet, fáj. Azt kívánom, bárcsak képes lennék új rúnákat alkotni, ahogy arra Valentine lánya. Azt kívánom, bárcsak lenne gyógymód a lelket ért sebekre. Azt kívánom, bárcsak visszájára forgathatnám az idő kerekét.
- Ne mondd ezt! Biztos vagyok benne, hogy mélyen legbelül a családod igenis szeret téged. Nem utál mindenki - tiltakoznék, jóllehet a hangom fele annyira sem határozott, mint szeretném. - Én nem utállak.
Kifejezéstelen arccal figyelem a talpunk alatt eggyé váló cseppeket. Az apró tócsa folyton rezgő felszínét bámulva csupán két, fakó tükörképet látok. Sehol sem találom az egykor felhőtlenül vigyorgó gyerekeket, vagy a harcosokat, akiket tűzben edzettek az évek.
- Nem, nem ismerem őket, de szívesen végighallgatlak - felelem, mielőtt vennék egy mély lélegzetet és összeszedném minden megmaradt energiám. Elég a keserűségből! Ha a családja nem képes megtenni ezt az apróságot érte, majd én elterelem a figyelmét, még mielőtt a gyász és az önsanyargatás végleg felemésztené. Nem ő az egyetlen, aki ilyen fiatalon kénytelen eltemetni a saját édesanyját. Az élet nem fog megállni csupán azért, mert képtelen továbbmenni. Mélyen,legbelül ezt neki is tudnia kell. - Tudod, én alig másfél hónapja költöztem Angliába, és eddig nem volt túl sok időm feltérképezni a szigetország Intézeteit - magyarázkodom, mielőtt feltenném az első, semleges kérdést, ami az eszembe jut. - Na, és te jártál már Idrisben?

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

Nem tudom, mennyire istentelen egy temetési szertartást csak úgy otthagyni, de nem tehetek mást. Már fizikailag kezdek rosszul lenni. Odabent mindenki gyűlöl. Ezzel a tudattal éltem eddig is, és valahogy nem zavart, mindig képes voltam túllépni ezen. Azonban most, hogy egyszerre van minden gyűlölőm egy helyen, az anyám meg itt hagyott engem... Ráébredtem, hogy magamra maradtam, és sehonnan nem számíthatok már segítségre. Eddig is így volt. Miért lepődök hát meg? Amióta a nagy Amerikában vagyok, számomra ismeretlen árnyvadászok között, egy magam kell boldogulnom. Vagy senki nem tudott rólam semmit, vagy az apám által keltett rossz hírem megelőzött, és eljutott a tengeren túlra is - mégis, valahogyan túléltem. Ám a bizonyosság, hogy én egy kötélen táncolok ezer méter magasan, és már nincs alattam a háló, ami elkapna, egészen kiborító érzés. Nem estem le eddig sem, de mi van, ha most le fogok zuhanni? Ki kap majd el? Senki. A mélység vár majd rám.
Félek. Sokszor éreztem már így, de ez az elemi rettegés még sosem kerített a hatalmába eddig. Minden vágyam megállítani az időt, esetleg visszatekerni, hogy időben hazajöhessek, hogy ne engedjem el az anyámat egyedül. Nincs erre valami rúna, nem tud valamelyik Néma Testvér segíteni? Persze, hogy nem. Az árnyvadászok fogyó eszközök csupán, és a halálunk nem jelent semmit szinte. Ó, igen, harc közben halt meg, egyenesen ezt várják el tőlünk. Öngyilkos osztag vagyunk, mondén szemmel biztosan.
Önző dolog magammal rángatni Sarát is. Hiszen nem is ismerem, csak a nevét tudom, ám muszáj vagyok valakit magammal hoznom, aki nem gyűlöl. Aki nem úgy néz rám, mint egy véres rongydarabra. Azt érzem, bizonyítanom kell neki, meg kell mutatnom, hogy érdemes vagyok az árnyvadász címre. Hülyeség, tudom, ám az érdekel most a legkevésbé, mi a logikátlan és mi nem az.
Megkönnyebbülés kilépni az esőre. Lehűt, lemossa rólam a mocskot, és a friss illat megtölti a tüdőm. Olyan ez, mint újjászületni. Idekint nincs senki, aki a régi énemet ismerné, csak én és Sara vagyunk. Egymás számára olyanok vagyunk, mint a tiszta festővászon - egyikünk sem festett még a másikra, azok az apró ecsetvonások láthatóak csupán, amelyet azzal az elhangzó pár szóval legyintettünk a másikra. Tiszta lappal indulok nála. Nem tudom, milyen benyomást kelthettem ezzel a kirohanással. Egy Árnyvadász nem engedheti meg magának, hogy egy halál így kiakassza, hiszen ez veszi őt körbe, gyilkol és meggyilkolják a szeretteit. Össze kellett volna magam szednem, de ez odabent sosem ment volna. Nem is igyekeztem. Jobb itt állni az esőben, érezni a hideg cseppeket a bőrömön, jobban észhez térít, mint bármi más ezen a Földön. Esős tájon születtem, és minden lépésemet végigkísérte a víz, a zuhatag.
- Ne haragudj... Én... Nem szabadott volna téged is magammal rángatni. - mondom, ahogyan az eső végigfolyik egy hajtincsemen az arcom előtt. - Csak tudod... Mindegy is. - Leülök a templom falának tövébe, csurom víz és sár lesz a gatyám, nem zavar. A térdeim az ég felé merednek, mint két vékony kard pengéje. Az arcomat a kezembe temetem, az eső ritmikus koppanására koncentrálok. Szinte alig hallom meg, mikor Sara, aki ide-oda lépdel, megszólal.
- Gyűlöl engem. - zárom rövidre, és kissé elnevetem magam. Már nem a tenyereimben tartom a fejem, hanem a falnak döntöm, úgy nézem a lányt. - És mindenki más is. A nővéreim is. Az öcsém is, sőt a húgom is. - Meg az összes többi rokonom, az összes angliai és walesi árnyvadász, de még talán az írek és a skótok is. Mindenki hallott a gyenge, szerencsétlen Augustról. - Az első fiúgyermek, aki gyenge, nyüzüge és lassú. - teszem hozzá, kontrollálatlanul bukik ki belőlem. Nem, nem akarom magam leírni Sara előtt, muszáj mentenem a helyzetet valahogyan. - Gondolom, ez téged cseppet sem izgat. Egyáltalán ismered a családomat? Remélem, hogy nem. - Őszintén remélem, hogy sosem kerül velük kapcsolatba. Még őt is megrontanák. Nem hagyhatom, hogy a családom minden fiatal árnyvadászon nyomott hagyjon. Talán én vagyok az, akinek meg kellene őket állítania.

       

Sohasem találkozhattam a nagyszüleimmel, így mindössze egy apró, megsárgult kép miatt tudom, hogy az édesanyám a nagymamám óriási, csokoládébarna szemeit örökölte, akárcsak én, és hogy az apukám kiköpött nagypapa. Árnyvadászként tisztában vagyok vele, hogy ez így normális. Hogy egy soha véget nem érő háború áldozatokat kíván, és ezért lehetetlen, hogy minden nephil végignézze, ahogy a gyermeke életet ad az unokáinak vagy aranyba öltözve oltár elé sétál és felrajzolja a házasság rúnáit egy általa választott Árnyvadász bőrére. Az átlag mondénokkal ellentétben a mi életünk rövid, a családalapítás pedig olyan luxus, amit bár minden elsőszülött fiútól elvárnak, pusztán a legszerencsésebbeknek adatik meg. Csupán ezzel tudom magyarázni, hogy egyes nephilek számára a család fontosabb, mint a Klávé.
És ezért vagyok képtelen megérteni a háttérben pusmogó hangokat, vagy August apjának ítélkező tekintetét.
Emlékszem, mennyire fájt, amikor az Akadémián töltött első hetekben mindenki összesúgott a hátam mögött. Emlékszem, mennyire utáltam a közös ebédszüneteket, és hogy alig vártam, hogy vége legyen az óráknak. A számban megkeseredik a nyál, ahogy felidézem, miket vágtak a fejemhez pusztán azért, mert az vagyok, aki. Egy áruló testvérének a lánya. Egy buzgómócsing Ravenscar, aki sohasem lesz képes kijavítani mindazokat a hibákat, amiket a családtagjai, az ősei elkövettek. Egy nephil, akinek örökké vezekelnie kell. Rettegnie attól, hogy még inkább bemocskolja a családja egyébként is megtépázott nevét.
Egy Árnyvadász, aki már hosszú hetek óta eltitkolja az igazságot a Klávé elől, az emberek elől, akikben elméletileg száz százalékban megbízik, akikért gondolkodás nélkül az életét adná.
Mindkét ajkam megremeg, ahogy egy kedves mosollyal az arcomon enyhén előre biccentem a fejem. Próbálok elvonatkoztatni a mellettem álló fiú szemeiben csillogó, mélységes szomorúságtól, de az túl feltűnő, mintha a gyász árkokat vájna a pupillái helyére; barna mocsár peremén egyensúlyozgatok, és a minket figyelő, elítélő tekintetek egyre erősebben taszítanak a mélybe. Fogalmam sincs, mivel enyhíthetnék a fájdalmán.
Olyan halkan beszél, hogy szinte fel sem fogom, és ha háttal állnánk egymásnak, valószínűleg észre sem venném, hogy a nevemen szólít. Az agyamban ezer és egy kérdés cikázik, miközben a tekintetem a gyászoló családról Augustra vándorol. Izzad, a szemei össze-vissza járnak, az arcából pedig elpárolognak a színek. Fél, ideges, vagy csupán össze van zavarodva - nem tudom. Az ujjai azonban úgy kapnak utánam, mintha én lennék az utolsó szelet kenyér. Ő pedig már hosszú napok óta nem jutott élelemhez.
- De hisz a szertartásnak még… - suttogom, jóllehet nem ellenkezem. Hagyom, hogy átverekedje magát a mögöttünk álló tömegen, majd kivezessen a teremből. Az ajtó hangosan csúszik a keretébe. A hangja percekig visszhangzik a fejemben, ahogy August felé fordulva megpróbálom összerakni a kirakós legapróbb darabkáit.
Az eső monoton hangja összekeveredik a bentről kiszűrődő orgonaszóval és a kettő keveréke valami egészen abszurd és groteszk háttérzajjá olvad. Az ujjaimat tördelem, hol a kijárat, hol a jelképes temetés irányába sétálok, és egy pillanatra sem állok meg, amíg a fejemben lévő fogaskerekek mozognak.
Egész életemben csupán egyetlen dologban voltam biztosabb annál, hogy a törvény szigorú, de a törvény az törvény, méghozzá abban, hogy a családunk tesz azzá, akik vagyunk. Az odaadásuk formál, a feltétel nélküli szeretetük kovácsol erőssé. El sem tudom képzelni, mivé lennék nélkülük.
- Az édesapád… - kezdem, megtartva a tisztes, egyméteres távolságot. Nem mintha őt hibáztatnám azért, amiért a családja hátat fordított neki. Nem ítélem el. Egyszerűen csak annyira abszurd az egész, hogy az agyam szüntelen összeesküvés elméleteket gyárt, hogy az általam képzelt valóságba illessze a szituációt. - Nem álltok túl közel egymáshoz, igaz?

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

Aranyos történet.
Sara itt az egyetlen, aki nem fogja fel, mennyit jelent ez a két szó nekem. Ez a két szó visszaad mindent, amit elvettek tőlem az itteniek. Tőlem és az anyámtól. A születésemnek mindenki örült, első fiúgyermek a családban, biztosan erős lesz, ügyes, minden lány róla álmodozik majd, laza lesz, vicces, de komoly, koncentrált, felelősségteljes. Aztán eljárt az újszülött felett az idő vasfoga, nem nőtt sokat, pedig etették, picike maradt, félénk, hisztis. Visszahúzódó, későn érő, lassú. Nem is emlékszem, de tudom, hogy apám csalódottan figyelte, ahogyan két éves koromra alig pár szót vagyok képes csak kinyögni. Anyám persze egy csomó fényképet csinált rólam. Büszkén mutogatta az egyetlen fiát, és azután is sokszor beszélt rólam, miután az öcsém is a világra jött. Apám elfordult az alom szerencsétlen kölykétől, és az új reményeit a második fiúba fektette, nem hiába. Ő már bezzeg szaladt akkortájt, mikor én még csak a felállással küzdöttem.
Anyát ez nem érdekelte. Mindig velem játszott, nekem mesélt, nekem mutogatta a családi fotókat. Mesélt a testvéreiről, az apjáról, aki után elnevezett, az anyjáról. Tökéletesen megvoltunk mi ketten. Miért nem maradhattunk ebben a kis buborékban?
Megfosztottak minket a normális anya-fia kapcsolattól, egy békés, funkcionális családtól. Sara nem tudhatja, hogy egyedül anyám nem gondolt rám úgy, mint egy zsák szemétre. Most már ő sincsen. Nem tudok kibe kapaszkodni, valakit vagy valamit muszáj találnom, és úgy érzem, Sara jelenlétébe tudok egyedül belemarkolni. Nem úgy néz rám, mint egy zsák szemétre, ez az a dolog, ami egyben tart.
Neki meséltem el ezt a történetet, nem a többi jelenlevőnek, azt hiszem. Ő az egyetlen, aki meghallgat, aki nem néz rám ferdén, aki talán egy gyászoló fiúként tekint rám, annak lát, aki vagyok, nem pedig annak, akivé sosem váltam. Semmirekellő, hasznavehetetlen, nyámnyila, csak néhány a számos jelzőből, amellyel a saját családom illetett. Én nem lehettem sohasem az ügyes, az okos, az erős, a vicces. Mindig csak a lusta, a gyenge, a szerencsétlen.
Nem, nem akarok panaszkodni. Nem is érdekel már igazán a dolog, magam mögött hagytam Walest, a családomat, az utálatot. Nem kötött ide már semmi édesanyámon kívül, meghalt a parabatai-om, a legjobb barátom, és meghaltam én is - egy részem, legalábbis. Anyám hívásai, sztorijai tartották bennem a lelket, éltették azt az oldalamat, ami Wales lankái közt nőtt fel egy hatalmas családban. Ez a fiú azonban végleg vele halt. Most már csak a hideg, néma new yorki srác maradt, aki alig ismer rá a saját családjára.
Kicsit olyan az egész, mint egy futóhomok. Miután Matt itt hagyott, tudtam, hogy beleléptem ebbe a futóhomokba. Lassan süllyedtem, éreztem, ahogyan a nyomás egyre nagyobb, a félelem átveszi az uralmat a testem felett, de anyám mellettem állt, biztatott, biztonságos távolságból nyújtotta felém azt a hosszú ágat, amelybe kapaszkodva a felszínen maradhattam. A halálhírével azonban teljes pánikba estem, elkezdtem kapálózni, s a homok gyorsan a mellkasomig elnyelt, a szívemet nyomta, a tüdőmet, alig kaptam levegőt. Most már levegőt sem kapok, minden sötét, nehéz, kibírhatatlanul súlyos. El kell engednem ezt az oldalamat. A gátlásokkal teli, fájdalomtól szenvedő, lelki sebekkel küszködő fiút, és helyet adnom a magányos, megkeseredett férfinek.
- Igen, szeretem ezt a történetet. - válaszolom Sarának, és üveges tekintettel bámulok rá, érzem, ahogyan bárgyún elmosolyodom. Most nem vagyok itt szellemileg, nem tudom hol vagyok, talán a futóhomok alatt próbálok levegőt venni az összepréselt tüdőmmel. Vissza kell térnem a valóságba, nem veszíthetem el a fejem ennyi ember előtt, nem veszíthetem el a fejem Sara előtt. Még a végén elhiszi majd a sok rosszindulatú dolgot, amiket rólam suttognak jelenleg is.
Kissé megrázom a fejem, a hajamból víz cseppen az arcomra, valamennyire kizökkent a spirituális haldoklásomból. A pap megint belekezdett valami beszédbe, ezt mondta a nagyapám temetésén is. Szóról szóra ugyanezt.
Apám a sarokból figyel engem, éget a tekintete, szinte érzem, ahogyan a hideg kést a torkomnak szorítja. A nővéreim összetörve bámulnak engem, mint a sebzett a vadak, hibáztató a tekintetük.
Nem bírom tovább. Engem miért nem temetnek el? Tudom, hogy azt akarnák én feküdjek a föld alatt anyám helyett. A Csontvárosban a helye, hallom valakitől magam mögött, nem is biztos, hogy rólam beszélnek. Miért is mondanák ezt rólam?
Izzad a tenyerem.
- Sara! - szólítom meg suttogva, és ha rám néz, a fejemmel az ajtó felé bökök. Valamiért azonnal magyarázkodni szeretnék neki, hogy apám igazságtalanul szeretne holtan látni, csakis anyám miatt jöttem ide, képtelen voltam előbb idejönni átsegíteni a családomat ezen, August Archibald Littlebury halott, és valami amerikai tuskó vette át a helyét. Minden ki akar belőlem szakadni, de leginkább az, hogy most fogtam fel: Soha nem fogok újra anyámmal beszélni.
Ki fogja megmondani, mit tegyek, ha problémám van? Kinek mesélhetek Wendy-ről? Ki szeretne majd engem látni a nyüzsgő nagyvárosban, ahogy határozottan navigálok a tömegben? Ki mondja nekem, hogy büszke rám?
Kétségbe vagyok esve, és csak azt szeretném, ha valaki embernek látna, ne egy önző, műszaki hibás harcigépezetnek.
Ha a lány engedi, megragadom a csuklóját és határozott, hosszú léptekkel az ajtó felé húzom magam után, kinyitom neki azt, és megvárom amíg kimegy, majd becsapom magunk után azt. Morogjanak csak, bármit teszek, duzzognak rajta.

       

Úgy esett, akárcsak ma, mintha a minket fürkésző angyalok tisztában lettek volna valamivel, amiről akkor még fogalmam sem volt, és ezekkel az utálatos cseppekkel próbálták volna a tudtomra hozni, hogy hamarosan ismételten fel kell vennem a gyászruhát. Épp a Hyde parkból sétáltam hazafelé, vissza az Intézetbe, az agyam a szívemmel vitatkozott, és annyira belemerültem a kettejük csatájába, hogy először észre sem vettem a tömeget. Csak később, amikor a vállam nekiütközött egy sápadt Árnyvadásznak, csak akkor, amikor kemény tekintete magába kebelezte az enyém, jutott el a tudatomig, hogy teljesen ismeretlen. Hogy a körülötte álló, ázott nephilek mind ismeretlenek.
Az első gondolat, ami a fejembe fészkelte magát az volt, hogy Valentine megtette az első lépést a szigetországban élő nephilek felé, elpusztított egy számára fontos Intézetet, és most mi következünk. Mindkét tenyerem ökölbe szorult, és emlékszem, már szinte elhagyta a szám egy keserű káromkodás, amikor az igazgató kimért utasítása útját állta a szavaimnak. Megkért, hogy menjek a szobámba, pakoljak össze és csináljak helyet a vendégeinknek.
Így hát egy tiszteletteljes biccentést követően szótlanul hátat fordítottam az érkezőknek.
Mire az ikrek elfoglalták a szemben lévő szobát és a legfiatalabb testvér kinyitotta az ajtóm, kétszer is hajat mostam, ötször átrendeztem az asztalom - visszafogva a fejemben sikoltozó hangot, ami legszívesebben záró rúnát rajzolt volna a legfelső fiókra, amiben a Nate apukáját segítő nyomozás jegyzeteit tartottam - és kétszer fogat mostam, hogy eltereljem a gondolataimat. Legszívesebben azonnal rákérdeztem volna, mégis mi a franc folyik a háttérben, de akkor megláttam a vörösre dörzsölt szemeit és inkább visszanyeltem a kíváncsiságom.
Reggel, két falat epres pirítós között jöttem rá, hogy elveszítették az édesanyjukat.
- Nem - válaszolom, fél szemmel a gyászoló családot figyelve. - A londoni Intézetben lakom, ahol most a nő családja is megpihen.
Hálát adok az égnek, amiért az első akkordok, melyeket a zongorista ujjai keltenek életre, meggátolnak abban, hogy bevalljam: ha az igazgató nem kötelezett volna, eszembe sem jutott volna eljönni a szertartásra. Egy halvány mosollyal kérek bocsánatot a fiútól, majd ugyanennek a mosolynak a fanyar változatával fordulok az oltár irányába. Összeszorított szemekkel próbálom kirekeszteni a fehérséget.
Csupán elvétve érzékelem az elesett nephil emlékét dicsőítő monológokat. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos nő volt, a férje hangjában lüktető szeretetet ugyanis képtelenség megjátszani, ez pedig csak még inkább összerántja a gyomrom. Egy Árnyvadász halála mindig szomorú, de semmiképp sem nevezném rendkívülinek. Nem kellene ennyire intenzíven reagálnom az elvesztésére, ahogy a fülemben lüktető vérnek sem kellene eltompítania a valóságot, valamiért mégis ez történik. A halántékom mentén legördülő izzadságcsepp elidőzik az államon, mielőtt a padlóra hullana.
A világ megszűnik létezni; eltompul, kiszűri a hangokat, majd végleg elcsendesedik. Ijedten nyitom ki a szemeimet és egy másodpercre összezavarodom az előttem kibontakozó látványtól. Akik eddig az oltárt figyelték, most háttal állnak a kőből készült pódiumnak, engem néznek, vagyis az ajtót nézik, ami tárva nyitva, holott tisztán emlékszem, hogy a ceremónia kezdetén az egyik vendég figyelmesen a helyére kattintotta a zárat.
A pap megkérdezi, hogy a jelenlévők közül akad-e olyan, aki még fel szeretne szólalni, mire ösztönösen apróra zsugorodom. A vállam előre esik, a fejem pedig előre, ahogy szánt szándékkal elutasítom a lehetőséget.
Az emberek összesúgnak, és nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy rájöjjek, ugyanarról a megvetendő Árnyvadászról pusmognak, akiről korábban.
Egyetlen másodperc nem sok, a lelkemben kavargó kíváncsiság felülkerekedik az önkényes távolságtartáson, és az ajkaim elnyílnak a döbbenettől, amikor megpillantom a pódiumon álló alakot. Daisyről, az elesett nephilről beszél, az édesanyjának hívja, a múltjukról mesél.
A hála felmelegíti a testem, amikor rádöbbenek, hogy a hirtelen zongoraszó megmentett attól, hogy August tudtára hozzam: a londoni Intézet ideiglenes lakójaként leginkább kötelességből öltöztem fehérbe, mintsem az anyukája miatt. Habár nem értem, a körülöttem álló Árnyvadászok miért beszélnek róla ennyire ellenszenvesen, úgy döntök, ezúttal nem hagyom, hogy mások véleményei befolyásolják a tetteimet, ahogy az a szüleimmel történt édesapám féltestvérének halálakor. Egy barátságos mosollyal biztatom, és ugyanezzel az őszinte mosollyal fogadom, amikor visszasétál hozzám, hogy aztán ismételten a tömeg részévé váljon, messze a családjától.
- Aranyos történet.

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

Az egész rendezvény annyira abszurd. Mindenki hófehérben villog, mindenki ázottan, félszárazon nézi a padlót, vagy nézi apámékat, én pedig ebbe a tömegbe igyekszem beolvadni, egészen sikertelenül. Mint egy elefánt a porcelánboltban, úgy nézhetek ki, és úgy is érzem magam, mintha nagy lenne rám a bőröm. Hallom a nevemet, ahogyan számos ajkat elhagyja, összesúgnak mögöttem, ám hozzászoktam már. A család fekete báránya vagyok.
Azé a családé, akinek az oldalát nem erősítem most. Az öcsém és a húgom szeme vöröslik, mindketten egészen közel álltak anyuhoz, apámé csak hihetetlenül fáradtnak tűnik, mint aki túl sokat látott. Ebben nem kételkedem, látott már néhány mocskos dolgot, de sosem tört meg. Hibásnak érzem magam, hogy nem jöttem előbb, hogy nem segítettem semmiben, de ezt a rohadt fájdalmat is így nehéz elviselni, nem hogy a családom közelében. Az idősebb nővérem kihúzott háttal állja a sarat, mint mindig, most is ő a kőszikla, ahogyan fogadja a részvéteket. A másik nővérem a sarokban áll, hogy alig lehessen hozzáférni, néhányan ki is felejtik őt, nem hiszem, hogy bánná. Olyan semmilyen az arca, akár halott is lehetne. Akár anyáé is lehetne.
Elgondolkodtam rajta, hogy nem jövök el. Apámmal azóta nem váltottunk két szót, hogy New Yorkba költöztem, a nővéreimmel már ezelőtt sem beszéltem soha. Sosem éreztem magam tagjának a családomnak - egyedül anyához kötődtem úgy igazán. Miatta vagyok itt most.
Tudom, hogy azért van itt annyi árnyvadász, mert anyámat mindenki szerette. Jó, ez túlzás, de nem voltak ellenségei, mindenkivel kedves volt, barátságos és melegszívű - az az ember, akit a barátodnak akarsz tudni, mert mindig segít, ha baj van. Becsületes és lelkiismeretes, és sorolhatnám még, mennyi mindenben volt kiváló, milyen csodás értékekkel volt felruházva, de ezt teszi majd apám is lassan, meg azok, akik felállnak néhány szót emelni anyám miatt. Utánam csukódik az ajtó, így pár percen belül elkezdődik a ceremónia. Még pusmognak néhányan, köztük én is, és a mellettem álló lány is.
- August. - nyögöm neki, mikor meglepetésemre bemutatkozik. Talán nem ismer, talán nem mondta neki senki ki vagyok, aztán ha perceken belül megtudja, majd nem szól hozzám ilyen kedvesen. -Rokon? - kérdezem, noha tudom, hogy nem. Anya rokonai majdnem mind meghaltak néhány unokatestvér kivételével, és ez a lány elég idősnek tűnik ahhoz, hogy anya még bőven mutathatott volna róla babafotókat nekem. Mindig olyan izgatott volt, ha valamelyik családtagjának gyermeke született.
Zongoraszó harsan fel, és mindenki csendben néz maga elé. A lányra mosolygok, aztán lehajtom a fejemet én is, hogy ne lássam apám szomorkás tekintetét, ahogyan végigjáratja a jelenlevőkön. Valószínűleg leltárt tart, ki jött el, minden temetésen ezt műveli. A groteszk ebben most az, hogy a feleségének a megemlékezését tartjuk, ő pedig nem fölényesen, csak mélységesen bánatosnak tűnik. A lehangoló dallamok után egy katolikus pap áll ki egy apró pódium mögé, és a Bibliából idéz. Soha nem olvastam el a Szent Könyvet. Habár szeretek olvasni, az Isten és az angyalok legfontosabb intézkedéseinek gyümölcse vagyok, angyal vér folyik bennem, ezáltal megélem a vallást, nem gyakorlom. Sokszor kívántam volna inkább mondén lenni, akit nem terhel a Mennyek súlya, az életének egyetlen fő feladata, de nem változtathatok az életemen, a végzetem úgyis utol érne. Nem figyelek a papra, hanem lopva körbe-körbepillantok, néha Sarára is. Felüdülés olyan arcokat látni, akik nem ítélnek el azonnal, még ha biztos is vagyok benne, hogy ez nem sokára megváltozik.
Apám váltja a papot, aki lehajtott fejjel sétál el a testvéreim mellett. Lassú mozdulatokkal veszi át a helyét a családfőnek, a családfő pedig még lassabban lépked a halkan szóló mikrofon mögé. Ahogyan felzendül a rekedtes hangja, én összerázkódom. Mennyit üvöltött velem, mennyit siránkozott rajtam ez a hang, mennyire belém égett, hogy ettől félnem kell. A tekintetemet a cipőimre függesztem.
Anyámat dicséri. Elmeséli, milyen csodálatos nő volt, mennyire hiányzik neki, és milyen csodálatos fiút szült neki. Nem, nem rám gondol. Azt is mondja, mennyire szerette az apját, Augustot, aki miatt most itt kell lennünk, persze, ezt nem teszi hozzá. Tekintetével kerül engem, tudom, hiszen néha fellesek. Néhány fej felém fordul, de nem foglalkozok velük, csak apámat nézem, és arra gondolok, hogy mennyire sajnálom. Neki az anyám jelentette az életet. Az árnyvadászok napról-napra élik az életüket, de vele mindig előre tervezett. Daisy és ő mindig együtt lesznek. Örökké. Anyám nem tudom, hogy viselte el őt, agresszív volt, lobbanékony, konok, de szerette őt, nagyon is.
Apám befejezi a mondandóját, avval búcsúzik, hogy „Szeretlek Daisy.” Nem sokan sírnak a jelenlevők közül, úgy hullunk, mint a legyek, hát nem hatja meg őket ez a szomorú búcsú. Magam sem ejtek könnyet, apám szájából abszurdan hat a gyengédség. Míg anyám élt őhozzá szólt így, ritkán, mikor azt hitte, senki nem hallja őket. Még a kedvenc gyermekeivel sem beszélt ilyen szépen, s lám, már nincs kihez így szólnia többé.
Apámat az idősebb nővérem követi, de fel se ér a pódiumra, már sírni kezd, így hát visszafordul., kiront a teremből. A másik nővérem szalad utána, és pár pillanat kínos csönd telepszik ránk, a jelenlevők közül sokan a bezáródó ajtót bámulják. A pap zavartan lép a mikrofon mögé, hogy megkérdezze, ki szeretne még mondani valamit. a magasba lendül pár kéz, anya unokatestvéréé, jó barátaié.
Magam sem tudom megmagyarázni mi lel engem, de gyors léptekkel szelem át a távolságot, ami elválaszt a pódiumtól, könnyen verekszem át magam a tömegen. Mindenki furán néz, morgolódás támad a tömegben, apám pedig dühösen felemelkedik, az öcsém fogja őt vissza.
- August Littlebury a nevem. - mondom gyorsan, amíg tart bennem ez az adrenalin löket., meg sem várom, hogy a pap arrébb menjen - Daisy az anyám volt. - folytatom, szíven üt a „volt” szó, a vizes hajamba túrok, melyből ujjaimat nehezen húzom ki.
- Kis koromban egyszer találtam egy haldokló kisbárányt. Látszott, hogy koraszülött, és anya tudta, hogy meg fog halni. Mégis, mikor hazavittem, ő segített elrejteni a bárányt apa elől, és hagyta, hadd próbáljam megmenteni. Mikor másnap reggelre elpusztult, anyám már kiásott egy kis sírt neki, és titokban eltemettük kora reggel. Évekkel később rákérdeztem, miért hagyta, hogy mégis végigszenvedjem a halálát, hogy lássam apránként meghalni a reményt. Ő pedig azt mondta: August, tudom, hogy mit éreznél, ha nem próbáltad volna megmenteni. Nem akarom, hogy azt tanuld meg tőlem, hogy fel szabad adni a dolgokat, még ha reménytelennek is tűnnek. Tudod a halál, a kudarc az élet része, de se a sikert, se a bukást sohasem tapasztalod meg, ha nem próbálkozol. - Sara arcát nézem a tömegben. Megnyugtató, hogy nem dühös, meglepett, idegen, ellenséges tekintetekkel kell szembenéznem, mikor a szívemhez legközelebb álló történetet mesélem el mindenkinek, hanem egy fiatal lányét, aki az én verziómat hallja először, és nem az apámét.
Nem mondok többet, megköszönni is elfelejtem a figyelmet, és gyorsan visszaevickélek Sara mellé.

       

Egy Árnyvadász halála mindig szomorú, de semmiképp sem nevezném rendkívülinek. Hisz ezek vagyunk mi, egyszerű katonák, bábuk Isten hatalmas sakktábláján, akik már a születésük pillanatától kezdve készek az életüket áldozni az emberi világ védelméért. Még a bőrünkre égetett angyali rúnák sem képesek kijátszani a halál kegyetlen, fekete köpenyes angyalát. Az álcázó jelek, melyek elrejtenek a mondénok elől, nem változtatnak ténylegesen láthatatlanná, ahogy a halál ereklyéinek mitikus köpenye. Harcolunk, elbukunk; kit hamarabb, kit később hív magához a túlvilág. Ritka az olyan Árnyvadász gyermek, aki ezzel ne lenne tisztában már évekkel azelőtt, hogy átlépné az Akadémia küszöbét.
Emlékszem, mennyire fehér és mű volt minden, és hogy egyedül édesapám vörösre sírt szemei tűntek igazinak, amikor Josh szüleit temettük. Előtte sohasem realizálódott bennem, hogy még egy ilyen, látszólag semleges színnek is ezernyi árnyalat öleli körül a mindennapjainkat. Piszkosfehér márványpadok, törtfehér virágszirmok, gyémántfehér gyászruhák. A fejünkre hulló, parányi hópihék röhejesen szürkének tűntek az erőltetett környezet miatt.
Veszek egy mély lélegzetet, majd még egyet és még egyet csupán megszokásból. Mindig ezt csinálom, amikor nem tudok mit kezdeni a lelkemben tomboló hurrikánnal, amit ezúttal az édesanyám fiókjában őrzött, családi fényképek emléke kelt életre. Elszomorít, hogy képtelen vagyok felidézni Josh anyukájának jellegzetes kacaját, hogy ezúttal is csupán a színtelen terem emléke kaparja magát a felszínre. Megszédülök a vakító fehérségtől.
A tenyerem izzad, amikor kezet fogva a walesi Intézet vezetőjével kinyilvánítom a részvétem, ahogy előttem megannyi nephil megtette már. Bár én is vesztettem el számomra fontos embereket, valójában képtelen vagyok felfogni, mit érezhet most, hogy a felesége soha többé nem öleli majd magához egy fárasztó őrjárat végeztével, így meg sem próbálom szavakba önteni a sajnálatom. Üres, elbagatellizált mondatok. Mindössze ennyit tudnék kipréselni, szorosan összezárt ajkaimon.
Így hát olyan messzire sétálok a walesi családtól, amennyire csak tőlem telik. Kellő távolságra a fullasztó tömegtől, mégis kellő közelségben maradva, hogy ne tűnjek totális, érzelmi analfabétának.
Mintha démon hordák csúfolódnának a gyászolókon, a templom ajtaja dübörögve csapódik a keretének, és a legtöbb intézetbeli Árnyvadászhoz hasonlóan én is azonnal a bejárat irányába fordulok, készen arra, hogy veszély esetén a gyerekek segítségére siessek.
Az izmaim ellazulnak, ahogy a tekintetem megállapodik a fehér öltönybe bújt nephilen. Hosszúra hagyott, hollófekete haja éles kontrasztban áll sápadt bőrével, a körülötte lézengőkkel és magával a gyászruhába öltöztetett templommal. A szám széle megremeg, ahogy visszafordulok az oltár irányába.
Sokan sugdolóznak, kivehetetlen szavaikkal darabjaira törve a csendet, és nem értem, mi történik. Mintha mindenki ugyanarról a nephilről beszélne, valakiről, akit a neheztelő jelzők ellenére sem tudok magam elé képzelni.
Összerezzenek, amikor egy hűvös csepp az arcomra hullik. Összeszűkített szemekkel és résnyire nyílt ajkakkal fordulok az elnézésemért esedező fiú irányába. Keskeny ajkai épp egyvonalba esnek az íriszeimmel.
- Semmi. Igazán nem történt semmi - válaszolom gyorsan, olyan megnyugtatóan, ahogy csak tőlem telik, ugyanis világ életemben problémáim akadtak a szavakkal. Mégis hogyan tudnék pont én megnyugtatni valakit, akinek űzött tekintete épp oly paranoid, mintha bármelyik pillanatban hátba döfhetnék egy élesre fent pengével.
Talán mégsem én vagyok az egyetlen, akit az őrületbe kerget a vakító fehérség. Ez az első, ami az eszembe jut, ahogy elmeredek a részletekben. Zilált haj, gyűrött ing, gyorsan mozgó ádámcsutka.
- Sara vagyok - mondom, mert jobb ötlet híján csupán ennyit tudok megtenni annak érdekében, hogy eltereljem a gondolatait. Oldalra biccentett fejjel és egy kedves, megnyugtatónak szánt mosollyal az ajkaimon nyújtom felé a jobb kezem.
Hah! Bezzeg, ha az az idióta Nate most itt lenne, bizonyára már réges-rég megnevettette volna az egyik ostoba sztorijával.

“All places are alike, and every earth is fit for burial.” 
       

Mikor elhagytam a szigetországot, nem hittem volna soha, hogy ide vissza kell majd térnem egyszer. A mindig felhős Nagy-Britanniába. Nem igen gondolkoztam a menekülésen és a következményein, csak cselekedtem, és már lassan hét éve nem érte a talpam a brit földeket. Londonban pedig már több, mint egy évtizede nem jártam. Akkor is temetésre mentem, egy végső búcsúra, amit a nagy tekintélyű nagyapám számára rendeztünk. Meglepő volt, hogy megélt 55 évet, hiszen vakmerő volt, igazi harcos, aki nem félt egyedül szembeszállni a túlerővel sem. Anyám mindig azt mondta, hogy az öreg nap mint nap kihívja maga ellen a Sorsot, és mindig ő nyer. Hát, nem mindig.
Anyám még meg sem élhette az 55. életévét. A halálhírét megkapva teljesen összetörtem. Ha valakit szerettem a családom tagjai közül, hát ő volt az, és mindennap bántam, hogy nem mentem sohasem meglátogatni őt. Ő néhányszor eljött ide, beültünk valahová beszélgetni, az Intézetben töltött pár napot, majd hazarepült, de nem beszéltünk mindennap. Annyi minden technika áll a rendelkezésünkre, mi pedig nem használjuk ezt ki. Nem olyan nehéz a kezünkbe venni a telefont és lefekvés előtt elindítani egy öt perces hívást.
Kár ezen rágódnom. Anyámat nem hozhatom vissza ezzel. Vére a walesi dombokat áztatja örökre, beitta magát a földekbe. Azt üzente apám, harc közben esett el, de nem írt részleteket. Anyám gyakran ment terepre, habár az Intézetben fiatalabb, erősebb harcosok is tartózkodnak. Nem bírt otthon maradni a nyugalomban, akármennyire is békés természet. Az apámból előbb kinéznék, hogy fejjel megy a falnak, minden küldetés elején ő vonul csatába. Ezért is jöttek ki ilyen jól. Sosem értettem mit szerettek egymásban. Talán anyám apja adta őket össze, hogy a walesi intézetbe mehessen anyám szülni, hogy ott magasabb pozícióban lehessen. Hiszen amíg ő csak egy egyszerű harcosnak a lánya volt itt, ott az intézményvezető férje lehetett.
A nagyapám miatt vagyok most itt a fővárosban, hiába halott tíz éve. Legutolsó kívánsága az volt, hogy a gyermekeitől az Intézet közelében található templomban vehessenek búcsút a család ismerősei, Csontvárosban pedig egymás mellett fekhessen majd a fiaival és az egy szem lányával. Sokan vannak itt, már távolról is látom a ragyogó fehérbe öltözött, hömpölygő tömeget, ahogyan esernyőikkel manővereznek a bejutásért. A fehér ruhámat eláztatta az eső, hiába az esernyő, mikor a széltől percekig vízszintesen hullanak a kövér esőcseppek, így rúnáim átütnek az öltözékemen. A testvéreim már biztosan reggel óta itt vannak már, a legkisebb húgom apámmal együtt utazott ide, de még rajtuk nem akadt meg a szemem. Megállok, az utca sarkáról figyelem a nephilimek csoportját. A mondénok nem látnak mást, csak egy picike, elhagyott templomot, még az árnyvadászokat sem figyelhetik meg a rúnáik miatt.
Mikor a legutolsó lézengő is befárad, sietős léptekkel utána robogok, esernyőmet összecsukom és az ajtó előtt hagyom, követem a nephilimet amerre megy, amerről a hangzavar hallatszik. Nincs sok lehetőség, két terem közül választhatunk, itt tartjuk meg a búcsúbeszédeket, majd jelképesen leengedjük anyámat egy sírba a templom kertjében, mielőtt a testét örökre a néma testvérek őrzik majd Csontvárosban. Utolsóként toppanok be, és egyből magamon érzem apám rosszalló tekintetét a terem másik végéből. Mellette állnak a testvéreim, és mindenki odamegy hozzájuk részvétet nyilvánítani. Nem kérek ebből. Kisírtam már magam, átestem már ezen, tudom milyen eltemetni egy szerettet, a sok ismeretlen szánalmára nincsen szükségem. Plusz, akármennyire is szeretném a testvéreim támogatni, ezerszer inkább azt kívánnám apám vagy a legidősebb nővérem feküdne most ott. Rá se bírok nézni. Nem akarok az anyámat így látni.
Apámékkal átellenes sarokban megpillantom az egykori parabatai-om szüleit. Matthew apja és anyja régebben a Kört támogatták, így mikor elbukott a szervezet, egy Isten háta mögötti francia város Intézetébe küldték őket. Nem is tudom kiejteni a nevét a helynek, és csak fotókról láttam őket. Sokkal megtörtebbeknek tűnnek, mint az esküvőjük napján. Matthew büszkén mutogatta őket nekem, hiányoztak neki a szülei. Ideküldték őt Walesbe, hogy tanulhasson és fejlődhessen. Bíztak az anyámban, mert együtt nőttek fel, barátok voltak ők hárman. Nem bírok az ő szemük elé sem kerülni.
Így egy harmadik sarokba állok lehajtott fejjel. Nem tudom, ki ismerhetne fel, nekem senkinek az arca nem dereng a közelemből, de anyám fia vagyok, sok a közös vonásunk. Egy fiatal, sötét hajú lány mellé lépek. A legtöbb oldalról kitakarnak, a hajam az arcomba lóg, csak nem vesznek észre.
A terem lassan csendesülni kezd, de a mozgolódás nehezen hal el. A fejemet óvatosan forgatom, s ahogyan elnézek jobbra, a hajamról lecseppenő vízcseppek a lány arcára hullanak.
- Jaj, ne haragudj! - mentegetőzöm színtelen hangon. Annyira abszurd az egész helyzet.