Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:07 pm
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Csüt. Dec. 28, 2017 1:13 pm
Clary & Simon
Ritkán mondok olyat, de megőrülök Bonnie-tól, ha egy picit is magamba süllyedek ott terem és addig ráncigál míg felkelek a gödörből. Kedves tőle, hogy ennyire a szívén viseli a sorsomat, de olykor már úgy érzem figyeltet engem, ami elég abszurd feltételezés...nem? Na jó, lehet nem. A tündéreknek rengeteg rejtett képessége van, még Roxi sem mondott el mindent. Roxi... már a nevének kiejtése nem ébreszt bennem fájdalmat, ennyit sikerült előre haladnom. Bár ha rágondolok, a nevetésére, a mosolyára, még mindig a fájdalom nyilal a szívembe szinte azonnal. Iszok egy újabb kortyot a vérből, amit nem rég kértem, de nem is igazán vágyom rá. De még mindig jobb, mintha neki ugranék egy ember torkának, nem bízom magamban. A bár hangulata visszataszító, pedig magam is vámpír volnék nem? Élveznem kéne a vért, a kéjt amit annak magamhoz vétele okoz, de nem tetszik, úgy látszik még vámpírnak is valami selejtes befőttes üvege vagyok. Ha Roxi látná a fancsali képemet most, biztosan konokul a fejébe venné, hogy valahogy felvidítson. Bár, hogy valaha is leszek-e olyan vidám azt nem tudom. Fura dolog a halál, valahol már engem is utolért, igaz nem volt végleges. Ekkor a bár bejárata felé pillantok és egy lángoló vörös hajkoronát pillantok meg és annak viselőjét, egy apró, törékenynek tűnő, elszánt lányt. Clary. Egy pillanatra a torkom is összeszorul, hogy talált rám? Megpróbálok mosolyt erőltetni magamra míg nem vesz észre...de siralmas az eredmény így inkább hagyom a csudába. Ekkor az az igéző szempár, ami hosszú évekig rabul ejtett most megpillant engem. Vihar dúl benne, látom a megkönnyebbülést, az aggodalmat, az értetlenkedést, a szeretetet. Szégyenlem magam amiért ennyire eltűntem az életéből és mindenki máséból is. Igyekszem nem könnyeket ejteni, mert ez elég nehéz feladat, ha azt nézzük. Anyámat már felhívtam, csak annyit mondtam jól vagyok, ne aggódjon, közbe jött valami, de még mielőtt kérdezgetni kezdhetett volna már le is tettem és kikapcsoltam a telefont. Azonban Claryvel vagy személyesen vagy sehogy se elvet vallom. És még nem álltma készen arra, hogy elé álljak és beszéljek Roxi haláláról. Ez valahogy most túl frissen tépett seb lenne. De a sors úgy látszik máshogy vélekedett a helyzetről és az utamba sodorta legjobb barátomat. -Szia Clary... - Nyögök ki egy igen buta viszontlátási köszönést, de nem tudom mit mondhatnék, mivel magyarázzam meg, hogy nem kerestem őt több, mint egy hónapja már. Az, hogy szégyenlem magam nem eléggé fejezi ki azt amit érzek, rosszul döntöttem, nem is kicsit, de már kár lenne emiatt keseregni ezen változtatni nem tudok.
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Vas. Dec. 03, 2017 12:13 pm
Clary & Simon
Sometimes we smile just to keep back the tears
Már négy hét is eltelt azóta, hogy Simon semmilyen életjelet nem ad magáról, én pedig egyre inkább kezdek aggódni érte, ahogy telnek a napok, a hetek. Kiskorunk óta ismerjük egymást és eddig még sosem szívódott fel ennyire, meg ha még is elakart tűnni kicsit a világ elől, akkor legalább nekem szólt, hogy ne aggódjak miatta, de most még ezt sem tette meg. Próbálok nem gondolni semmi rosszra és csak a munkára figyelni, hogy megtaláljuk Valentine-t, illetve, hogy ne szerezzen meg több Végzet Ereklyét, de elég nehéz bármire is figyelni úgy, hogy közben sejtem, szinte érzem, hogy bajban van a legjobb barátom. A többiek előtt igyekszem azt mutatni, hogy minden rendben, mert nem akarom, hogy kérdezősködjenek, mert nem igazán akarok erről beszélni, főleg mivel félek attól, hogy minél inkább belemélyedek ebbe a témába, és minél többet gondolok arra, hogy biztos, hogy valami komoly dolog történt, akkor félek, hogy tényleg történni is fog valami. Szokásom bevonzani a dolgokat, és mivel az életemben már jó ideje nem mennek olyan könnyedén a dolgok, mint ahogyan szeretném, ezért más sem hiányzik az életemből, minthogy a megérzéseim beigazolódjanak. Vasárnap este van, szerencsére nem nyaggatnak semmivel sem az Intézetben, van egy szabad estém ezt pedig arra fogom feltenni, hogy megkeressem Simont és végre válaszokat kapjak tőle, hogy miért hanyagol engem 1 hónapja. Már az is megfordult a fejemben, hogy esetleg én csináltam valamiért amiért haragszik rám. Mondtam vagy csináltam valamit ami nem esett neki jól, de nem jut eszembe semmi sem. Folyamatosan pörgetem a fejemben végig a napokat, de nem jövök rá, hogy mit ronthattam el, ha velem lenne a baja, szóval tényleg az a legegyszerűbb, ha valahogy előkerítem őt és megkérdezem, hogy mi a baj, mert a sok agyalástól és aggódástól megőrülnék. Eleve nagyon utálok kétségek közt élni, szóval ezt leakarom küzdeni. Nah igen ám, de egyenlőre fogalmam sincs, hogy hol lehet és hogyan kerítsem elő. Akár a föld alól is. Bár ez kissé ironikus, hiszen nem is olyan régen oda temettük el Jace-el és Raphaellel, amikor Camille vámpírrá változtatta Simont. Az is megviselte őt, talán eddig ez viselte meg a legjobban amit eddig át kellett élnie az életében, de még ekkor sem lökött el magától. Felvettem egy csőfarmert, egy fekete bakancsot és a téli kabátomat, majd elhagyva az Intézet falait elindulok egy már túl jól ismert helyre. Elmegyek a DuMort Hotelbe, hátha Raphael tud segíteni nekem. Beszívom mélyen a tüdőmbe a friss, hűs levegőt, majd felnézek az égboltra és nézem pár pillanatig ahogy esik a hó, és eszembe jut, hogy régen mennyiszer építettünk együtt Simon-al hóembert, és mindig rendeztünk hógolyócsatákat is, aztán anya leszidott amikor csupa vizes ruhába mentem haza, de még a szidása ellenére is ott volt a mosoly az arcomon, mert minden egyes ilyen programunkat élveztem Simon-al. Visszatérek a jelenbe, majd sietős léptekkel indulok el a Hotel felé, ahol pedig megtudom, hogy Raphael sem tudja, hogy mi folyik mostanában az újonc vámpírjával, de nagyon sok estét egy bizonyos bárban szokott tölteni, aminek megkaptam a címét, szóval nem is vesztegettem az időt, hanem odamentem.
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Csüt. Aug. 17, 2017 8:53 pm
I ll there for you
Raph & Izzy Lightwood
Nem vagyok vak, de volt valami ami elkerülte a figyelmemet. Nem, ez a jelenet nem a Szürke zónában történt meg. Ez a jelenet, már egy sokkalta nyugalmasabb környéken vette kezdetét. Ott volt ő, Luc és...Izzy? Ez egészen meglepett, sőt... Nem értettem mi történt de biztos voltam abban, hogy ezért én ugyan nem fogom tartani a hátamat. Egy raktárhelyiségben voltak, ami épp útba esett nekem. Hát belépve a hold fényébe álltam meg Luc előtt, hogy a kezembe véve a helyzet irányítását, biztonságba helyezzem a lassan haldokló árnyvadászt. Ocsmány vég ez egy ilyen gyönyörű hölgynek...
Ahogy elfordul tőlem érzem a feltolulni készülő könnyeimet. Nem tudom miért de ez a mozdulata, a néma gesztus a jobban a szívembe mar mintha átkozna, szidna üvöltözne velem. Így még rosszabb az egész. Még jobban ég a lelkem. A torkomban kaparnak a el nem hullajtott könnycseppek. Mindössze néma üres tekintettel figyelem az egészet. Őt. Hiába van itt velem, fényévnyi távolságokra sodródott tőlem. Vagy ha úgy vesszük, inkább én tőle. Hisz lássuk be, én vagyok a gyenge a gépezetben. Én vagyok az, aki a szégyen jelzőt viselhetné, ehhez képest én osztom ki rá. Indokolatlan viselkedés ez, de a vámpírméreg kábító hatásai mindig más és más oldalát hozzák elő az árnyvadásznak. A sóhaj s a gyors könnyed mozdulat amivel az irónt aktiválja, annyira természetes tőle hogy meg sem kellene rajta lepődnöm. Ennek ellenére mégis össze kell szorítanom a számat nehogy feljajduljak a szimpla eleganciától. Én annyira sutának érzem magam, annyira szánalmasnak és elesettnek. Egyetlen gyors mozdulat a rúna felett mely aranylóan izzik fel, és a seb a kezemen másodpercek alatt halk sziszegéssel zsugorodik össze hogy végül semmi ne maradjon belőle. Nézem a kezem, amelyen a bőr szép egységes fehér, mint a porcelán tökéletes sima felülete. Immár semmi nem emlékeztet arra, mit tettem. Minden azt sugallja hogy rendben van. Rendben vagyok. Csak belül érzem, őrjítő fájdalommal a lelkemben, hogy ez hazugság. Ótvar nagy hazugság, amivel most épp jó áltatnom magam. Hálásan pillantok fel a testvéremre, de egyetlen pillanatig csak, mert megint elszakítja rólam a pillantását. Jajjj Alec.... Némán figyelem, ahogy kitekint és felméri a terepet. Nem tudom mit forgat a fejében, de nem merek megmukkanni. Túl elutasító és idő kell neki. Meg tér. Meglehet épp tőlem és nem is hibáztatom. Mindössze csal állok ott mikor megszólal. Hangjába benne van minden fájdalmam forrása. - Add a kígyót! Némán engedelmeskedem. A karperec könnyen csúszik le a kezemről, és megadó hűvösen siklik a tenyerembe hogy végül Alec felé nyújtva csillanjon meg a fényben. Mikor elveszi tőlem inkább csak a szemközti ház ablakait fixírozom. Minek itt szenvedtetni egymást? Értelmetlen. Csak hallgatom, ahogy az ostort csattogtatva próbál fogást találni a gerendákon. Mindhiába. Enyhe nagyon aprócska mosolyra görbül a szám szeglete. Annyira tipikus Lightwoood. Képtelen veszíteni. Képtelen belátni, ez nem az ő területe. A végsőkig elmegy. Tudom, ha nem zajonganának kint biztosan már csak dacból is addig próbálkozna, amíg sikerülne neki. Nem pusztán azért mert pasi (bár tény ami tény, a büszkeségért sem kell a szomszédba mennie) hanem mert ő amúgy is ilyen típus. Makacs. Hajthatatlan. Csupa előny. És mindezek csak belőlem hiányoznak. Mintha nem is egy család lennénk... - A gerendára célozz! Elkerekednek a szemeim mikor a karperec visszavándorol hozzám. Kissé kelletlenül nyomja a bátyám a kezembe és hirtelen csak pislogok. Nem is az utasítás maga ami zavar, hanem a hangnem. Kissé durva, bár a jelen helyzetben maximálisan indokolt. Nem vitázom. Nincs kedvem ezen fennakadni, pláne úgy hogy érzem, megérdemlem. Mindössze bólintok egyet és a csuklómra felcsusszantva aktiválom. Egy nyolcas alak leírása után széles mozdulattal irányítom a kívánt pont irányába. Halk csattanással bele is kapaszkodik úgy, ahogy kell. Elégedetten billentem félre a fejem és figyelem a művem. Jó lesz azt hiszem. Már épp Alecre pillantanék, amolyan megerősítésképpen hogy ő is így gondolja-e, mikor hirtelen megérzem a kezét majd a következő pillanatban a testét is. Hirtelen ér hozzám amitől összerezzenek. A parancsa elhangzására tudom, hogy mi jön. Ösztönösen fonom a teste köré a kezem arcom a vállához és a nyakához fúrom. Megérzem a férfias illatát vegyítve az enyhe izzadsággal. A szívem megdobban hogy ilyen közel kerülök hozzá jólesően. Ennek ellenére mégis keserű a szám íze. Tudom hogy ez a fizikai kontaktus csak a kényszer miatt született. Nem önszántából teszi a gesztus felém. Nem értem. És ez mélyen belém mar. A felerősödő menetszél segít hogy észnél maradjak és ne bóduljak el tőle teljesen, bár még így is jól esik rá támaszkodnom, fejem neki döntenem és elbújnom a világ elől. Előle és leginkább önmagam elől. Kósza pillanatokig minden idilli. Minden szinte tökéletes. Nincs más csak ő meg én , a körülöttünk megtörő és sikoltó levegő. A menekülés édes íze már szinte majdnem a miénk lehetne. Már majdnem elégedetten vigyorodhatna el, mikor a kígyó elenged. Nem tudom mitől. Miattam mert rosszul céloztam? Vagy mert nem bírja el kettőnk súlyát? Fogalmam sincs de időm és lehetőségem sem adatik, hogy megállapítsam. A szárnyalás helyét átveszi a zuhanásé. Egyre gyorsabban és gyorsabban és érzem hogy kicsúszik a kontroll a kezünk közül. Nem vagyok félős és a magasság sem az ellenségem, most azért mégis csak elfog valami enyhe pánik. Leginkább azért, mert tudom, baromi magasan vagyunk és ha rosszul érünk talajt gyógyító rúna ide vagy oda... hasztalan a dolog. Ám mint mindig Alec menti a helyzetet. Hangos csörömpölés tölti meg a hallójárataimat és enyhe éles fájdalmat érzek magam körül. A karomon a lábamon hogy végül ráérkezve essek és pördüljek ki lendületből tovagurulva. Szinte mindenem sajog. Sejthetően a bőr nadrágom felszakadt több helyen is ahol az üvegszilánk érte. A karomból is csörgedezik a vér kicsiny patakokban. Mindössze talán az arcom nem sérült jobbára ez is a bátyám védelmezésének köszönhetően, de a fejemet így is alaposan bevertem a gurulás során. Oly annyira hogy percekig képszakadást eszközöl az agyam. Mire bágyadtan résnyire sikerül a szemem felnyitnom és csak Alec távoli homályos alakját vélem felfedezni, addigra valaki durván felránt az eddigi fixnek hitt pontomról, ami voltaképpen a betontalaj. - Alec... Halk elhaló hangon nyögöm ki a nevét. Minden van ebbe bocsánat, kérés, szomorúság, fájdalom. Nem csak az üvegszilánkok által okozott,. Nemcsak a vámpírméreg hatásának kényelmetlen együttese. Ó nem. Ebben sokkalta több van. Minden, ami bennem összpontosul érzelem az ő nevében testesül meg. Ebbe kapaszkodik pislákoló tudatom is még egy másodperc kósza erejéig. Egészen addig, míg ki nem múlik és pilláim ezáltal ösztönösen csukódnak le. Agyam immár a sötétségé és sodródom a végtelen árjában szabadjára engedve mindenkinek és mindennek voltaképpen mindent.
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Vas. Aug. 06, 2017 1:12 am
Please, give me more blood
Alec & Izzy Lightwood
Hogy mi játszódott le bennem akkor? Abban a helyzetben? Egyszerű a válasz, már-már túlságosan is az. Bántott, belülről égetett az amit mondott, azonban felül kellett kerekednem rajta. Eltolni az asztal sarkába a sértő szavakat és a lényegre koncentrálni. De mégis. Mégis ott volt néhány apró kis tényező, ami miatt mégsem tudtam megállni, hogy képletesen az asztal sarkához tekintgessek a sértő szavaira. A karom az idegtől remegett, az adrenalin több okból elárasztotta véráramomat. A harc, a történtek... De hiszen hova magyarázkodok? A húgomról van szó, nem tudok mit tenni ellene, ő nem csak egy apró kis szösz, amit félre tudok oly egyszerűen tolni. Ő a részem. A vérem. És bármennyire is bánt az amit mond, bármennyire is ellenszenves az amit tesz... Nem tehetek ellene semmit! Ahogy közelebb lépett hozzám, mikor felé fordultam, arcmimikámmal és mozdulataimmal sugallni próbáltam neki, hogy veszett ügy. Lábamat elfordítottam felőle, arcomat kissé oldalvást fordítottam, s így tekintettem rá. Azonban a szemkontaktust mindössze néhány másodperc erejéig tartottam fent. Rossz volt a szemeibe nézni. Egyszerűen égetett belülről a tudat, hogy erről én tehetek. Rossz testvére vagyok. Talán már nem bízik meg bennem... Lehet épp ezért nem fordult hozzám. Egyszerre haragudtam rá és magamra. Ahogy kihátrált a beszélgetésből, amit ő kezdeményezett, úgy az ablakhoz lépett, hogy feltérképezze a környezetet és a lehetőségeinket. Azonban a vére csordogált. Messziről hívogatva így magához méz édes illatával a darazsakat... Mocskos vérszívó kis darazsakat. Látva csordogáló vérét, s tévelyedett vékony ujjacskáit, melyek irónját keresik, mély sóhaj szaladt ki ajkaim közül. Oda lépve így mögé rálelve rúnájára, mely bőrébe égetve várt aktiválásra, húztam végig felette irónomat. Az irónt, ami pillanatok alatt aktiválva rúnáját, izzította pezsgő fényét, így végül begyógyítva a harapásnyomokat, amit a szemfogak hagytak maguk után. Nem néztem rá ezúttal sem, nem tettem semmi olyat, amiről azt hihetné, egy pillanatra is elfelejtettem azt amit mondott, vagy azt ami tett. Csak tettem róla, hogy sebeinek hűlt helye maradjon bőrén. Kipillantva válla felől az ablakból néztem végig az épületeken, melyek körülvettek minket. A lehetőségeink igen kevesek voltak, az időnk pedig még annál is kevesebb. A rúna nem fogja sokáig bírni, márpedig az ajtó igen hamar dörömbölő hangot adott át számunkra, a túloldal üzeneteként. Az épület ami előttünk volt egy építkezési terület volt. Tele tartórudakkal, lyukakkal és lehetőséggel, amihez nem kellett több, mindössze kockázatvállalás. Nem lesz probléma mentes, végképp nem sebesülés mentes, de jobb, mint itt meghalni. Véve így egy mély sóhajt nyújtottam Izzy felé kezemet. -Add a kígyót! - Az ostort, ami most életeket fog menteni ismét. Viszont volt egy kis bibi. Ahogy megkaparintottam az ostort, úgy aktiváltam, majd végigpillantva rajta elemezni kezdtem. Kitekintve az ablakon, vettem ismét egy mély sóhajt, majd az ablakba másztam. Kezemet Izzynek nyújtottam, hogy felsegítve őt magamhoz ölelhessem. Repülni fogunk... Bármi kérdése is volt eddig, nem válaszoltam semmit, csak csináltam azt, amit kellett, ahhoz, hogy megmeneküljünk. Így hát csapva az ostorral próbáltam bele kapaszkodni vele a szemben lévő ház egyik tartó gerendájába. Azonban egy nagy csattanáson kívül semmit sem tudtam produkálni. Ciccentve egyet pillantottam a fegyver markolatára, majd magam elé. Rá kellet jönnöm, hogy az ostor sosem volt az én fegyverem. Így vissza nyújtva tulajdonosának, utaltam rá, hogy tegye amihez ért. -A gerendára célozz! - biccentettem irányába. Ahogy az ostor ismét csattant, majd a gerendába kapaszkodott, úgy megragadtam markolatát, majd magamhoz öleltem szorosan Izzy-t. - Kapaszkodj!- javasoltam neki, majd azzal elrugaszkodva a talajtól, indultunk útnak a levegőben. Ugrásunkat hatalmas durranás kísérte. Az ajtó reccsenve tőrt ketté, majd csődültek be rajta. Az ablakhoz sietettek, majd kapott utánunk az egyik. Ugyan minket nem érintettek, de az eddig hátamon pihenő nyíltáskámat elérve tépték le rólam. A nyilak az utcán szóródtak szét, lezuhanva a magasról. De volt még egy aprócska gond, ami hatalmas gonddá hízott meg a végére. Az ostor a gerendába nem tudott kellőképp megkapaszkodni, így utunk középre érve, az ostor kioldott, majd az épület egyik nagyobb ablakán bezuhanva törtünk be a betontömbbe. Igyekeztem úgy helyezkedni, hogy testemmel védve az amúgy is gyenge húgomat, óvjam a szilánkoktól és a csapódás erejétől. Azonban volt amitől nem tudtam megvédeni... A gravitációtól és a saját súlyunk lendületétől. Az ablakon hátammal betörve estünk a betonra, majd gurultunk végig a szilánkban és a mocsokban. Bármily szorosan is öleltem magamhoz, nem tudtam megtartani, így a földet érés közepétől elveszítve őt külön élveztük a fizika törvényeit. Ahogy hason feküdtem a talajon a szilánkok között, a fájdalom mindenhol beütött. Teli lehettem sebekkel és úgy is éreztem magam, mint akire jobban hat a gravitáció a kelleténél. Egyszerűen a talajhoz akartam ragadni, s mindenből olyan sok volt. Alig láttam valamit. Mégis mélyről törő ordításnak szánt nyöszörgéssel szólongattam a testvéremet. - Izzy... Izzy?! - Alkaromra támaszkodva, lábamat magam alá húzva próbáltam kitolni magamat, de nem ment. Csak egy zuhanás volt, azonban félresikerültebb mint gondoltam.
Mikor sikeresen felnyitottam szemeimet, a homályosság mögül egy újabb alakot véltem felfedezni. Az alak, az öltözet... Igen. Biztos voltam benne, hogy Izzy vérszívója az. - Izz..- sziszegtem aggodalmasan, majd emelkedtem fel a talajról és tántorogva álltam meg a lábamon. Kardomért nyúlva oldalamon, húztam elő a zseblámpa méretű markolatot, melyből hirtelen szaladt ki az üveges textúrájú fénylő penge.
Hevesen pislákolva tisztítottam látásomat, mire az alak felém kezdett el közeledni. Támadóállást felvéve készültem arra, hogy vakságban tájékozódva védekezzek. Azonban mire kitisztult látásom, a fickó előttem termett. Meglepődve hőköltem hátra, miközben a meglepetéstől ugrottam egyet. Mire egyet pislogtam, már kaptam is a sallert, amitől saját tengelyem körül fordulva egyet zuhantam a földre hassal. Hassal, üveg állt ki a hátamból, amit ha eddig észre sem vettem, ez a vámpír most segített észlelni.
- Hősnek képzelted magad fiacskám? A tojáshéj a fenekeden... Hány éves vagy te? 18? - nevetett fel, majd megragadva a hatalmas kiálló üvegdarabot nyomta mélyebbre. Fájdalmasan ordítottam fel ennek hatására. Azonban én sem voltam rest a sarkamra állni. Csak nem hiheti azt, hogy itt fogok fetrengeni a talajon és hagyom, hogy hozzáérjen Izzyhez. Hirtelen kaszálva a talaj felett lábammal, csaptam ki az övét maga alól. Sosem voltam túl jó közelharcban, amit Jace sosem volt rest tanúsítani is. De most az egyszer győznöm kellett... A fájdalom ellenére felugorva kaptam a fickó után, de az Izzy felett jelent meg. Izzy is tele volt sebekkel, amelyeket a szilánkok okoztak. Nem beszélve a tényről, hogy az esés hatására még az eszméletét is elvesztette. Vagy legalábbis közel áll hozzá... A nyakára taposott, majd nézett rám megvetően és fölényeskedően. - Most pedig fiacskám, takarodj vissza és szopogasd anyád csecseit. - vigyorodott el aljas módon. Amire én máris neki indultam, hogy kitépjem a rothadt szívét. Már ami maradt belőle.
- Ha bántani mered, darabokra téplek - sziszegtem sátáni tekintettel, miközben ökölbe szorítottam kezeimet. - Ohh! Hát azthiszem, a kicsi Izzy ezt egy csöppet másképp gondolja...- eresztette el nyakát majd karján ragadva rántotta fel karjába, mintha csak egy bábu lenne. - Igaz szépségem? - kacér vigyorral arcán villantotta kis szemfogait, miközben kéjes pillantásokat vetve simított végig Izzy domborulatai felett. - Vagy netán megfosztanád őt ettől az élvezettől? - nézett rám felettébb cinikus módon. - Örömmel !- morrantam fel fogat csikorgatva, majd előrántva tőrömet pörgettem meg ujjaim között. Kész voltam neki ugrani, amikor hirtelen meglepődött képet vágott. - Várj kisfiú! - szólalt fel hirtelen a semmiből, majd engedte ki karjaiból Izzy-t. A lány úgy esett a talajra, mint egy lehullott falevél. - Van egy ötletem! - jelentette ki, miközben úgy lépett át Izzy felett, mintha csak lapuló kutyagumi lenne a fűben. Azonnal morogva léptem előre. Kézzel fogható volt a feszültség részemről. De tudtam, hogy túl közel van Izzy-hez én pedig túl távol. Így nem védhetem meg... -Harcolj a szeretett nőért! - nevetett fel hirtelen a mutatóujját feltartva. Úgy ingott ide oda, akár a bólogató kutya a kocsi műszerfalán. A színészekre emlékeztetett. - Nos mit szólsz? - vonta fel szemöldökét. - Nem bánom! - jelentettem ki, majd rohantam neki, azonban alig tettem meg néhány lépést, előttem termett, majd lecsapott. Kitérve azonban ütése elől, folyamatosan csak védekezni tudtam. Akárhányszor támadtam, visszajött az amit én adtam. "Csak ennyi telik tőled? Ennyire szereted? Sajnálom szerencsétlen lányt. Hogy képzelted, hogy tudsz rajta segíteni? Ha? "Csak dőltek belőle a kedves szavak. És mi a vicces benne? Hogy igaza volt. Nem voltam képes megvédeni Izzy-t. Egy rossz mozdulat, ahogy szabadon hagytam az egyik felemet, majd akkorát kaptam a betonfaltól, hogy beszédülve még több sebbel gazdagodtam. Így a rengeteg vér, amit elvesztettem, eljuttatott arra a pontra, hogy én és a lábam külön életet éltünk. A talajra rogyva a csapódástól, ami fejemet érte kezdtem elveszíteni az eszméletemet. De nem tudtam feladni. Próbáltam feltápászkodni, aminek az eredménye egy jól irányzott fejberúgás volt. De elérkezett a pont, ahonnan nem volt tovább. Eszméletlenül hevertem a földön oldalamon fekve.
Érzem, ahogy a testemet átjárja az adrenalis. Szép lassan önt el, de hullámokban. A vérem bizseregni kezd, talán a nephilim mivolta miatt, talán mert az önbecsülésem és a büszkeségemen esett csorba. Nem is kicsi. Mert lássuk be, mindent akartam volna a világ összes démonával megküzdöttem volna csak Alec ne lásson. Ne így. Ne most és ne itt. De imáimat az angyalok csak képtelenek voltam meghallgatni, vagy ha meg is tették hát elég szarul dekódolták. Mert így egyenesen farkasszemet nézve a bátyámmal érzem, ahogy elönt a szégyen. Ha lenne elég vérem (és nem most csapolt volna meg jócskán egy vámpír) akkor biztosan el is pirulnék. Úgy nagyon. Ám nincs lángvörös fejem (hálistennek) csak vibráló haragvó pillantásom, ami rá vetül. - Izzy, azonnal állj odébb! - Nem az apám. Nem az anyám! Milyen jogalapon parancsolgat ő nekem? Épp ő? A dacom eléri a csúcspontját. Felszegem az állam és kihúzom magam. Már csak ebből az aprócska változásból is sejtheti mit gondolok. Ám ha ez nem elég, hát közlöm is az álláspontom. - NEM! Eszemben sincs... !- kezdenék feleselni, ám ekkor az ajtó mögül is kiszűrődnek a zajok. És mire észbe kapok Alec már nem velem van elfoglalva, hanem a befelé igyekvőkkel. A káromkodása halk de érthető és bennem visszhangzik újra meg újra. Picsába. Picsába. Picsába! Ha nem jött volna ide, semmi baj nem lenne most. Ám így... mind a ketten bajban vagyunk. Nem kicsiben. Mert én fizettem a szabadságomért ezeknek. Mégpedig a véremmel. Ám Alec... hát ő más tészta. Plusz... benne sem volt a megegyezésben. Jószerével megölhetik, ha akarják. Bátyámon látszik, nincs sok lehetősége. Fél perc alatt mérlegeli a helyzetet és leengedi az íját, legalábbis annyira hogy végre nem rám fogja. Helyette persze az ajtó kezd közvetlen támadásba, amit a mögötte lévők eszközölnek ki. S mintha másodpercek alatt peregne le a film előttem, lassítottan. Betóduló ellenfelek vigyorgások, hangok acsargások. Alec ruganyos profi léptei, erőteljes mozgása. A nyila célba talál, telibe veszélyesen gyorsan. Talán még a szél is lassabban fúj, mint ahogy a halált hozó nyila röppen. Igen, Alexander sosem téveszt. Ez az egyik nagy előnye. És épp ezért kellett nekem is Luc-öt megvédenem. Aztán a dolgok kezdenek durvább színezetet ölteni, mert még Alec is védekezésre kényszerül. Hiába ez a látvány nem bírok megmozdulni. Meglehet a vámpírméreg hatása, vagy a sokk vagy minden egyszerre. Csak állok és bámulom, ahogy a bátyám rúg majd vetődik, bukfencezik a szobában, odébb gurul majd még egy ellenfelet legyűr, hogy az hamu és por maradjon, ahogy már meglehet évszázadok óta kell hogy legyen. A harc elcsitulását követően azt hihetné az angyal gyermeke majd minden jobb lesz, végtére is megmenekültünk... nem? De nem. Nem lesz jobb. Testvérem hamar feltekint, túl hamar. Tekintetében sok minden kavarok, és fújtat a fizikális megerőltetéstől ám tudom, inkább az irántam érzett haragja az amit fékezni próbál. - Hol van a mocsadék? - Mocsadék? Értetlenül pillantok rá majd végül magam mögé. Ekkor állapítom meg hogy Lucas kereket oldott. A szoba egyik ablakspalettája félig nyitva, a függöny finoman lebben a beszökkenő szellőtől. Ó... remek. - Én.. - Elakadok. Rájövök hogy nagyon nincs is mit mondanom. Mit mondhatnék? Bocsánatot nem fogok kérni. Ő nem értheti hogy milyen ez. Hogy mennyire kell ez nekem. Hogy a testem minden egyes porcikája sikítva könyörög egy csepp méregért. Hogy az agyam majd felrobban, annyira szétcsúszik, mikor a szervezetem megérzi a hiányát. - Azonnal el kell tűnnünk. - Alecet vagy abszolúte hidegen hagyja a szánalmas próbálkozásom a magyarázkodásra vagy egyáltalán nem is érdekli. Ahogy elfordul tőlem a szívem szakad meg. Figyelem, ahogy előkapja az irónját és az a kezében felvillanva várja hogy rajzoljon. A zárrúna kecses vöröses alakja tűnik fel gyors határozott mozdulataira, mely átmeneti segítséget nyújt nekünk a közeledő hangos léptek és tulajdonosaik ellene. Mély sóhaj szakad fel belőlem, ahogy nézem őt. Megvárom míg felém fordul és akkor lépek egyet közelebb felé. Tétova mozdulatsor ez, már-már szánalmas még tőlem is. Tőlem, a mindig határozott Izzy-től. - Alec, én... - Ahogy az arcára pillantok rájövök, ez baromira se nem a megfelelő hely se nem a megfelelő időpont. Mellesleg baromi ingerült. Érzem, ahogy megremeg a kezem de ez az idegességtől van. Meg a vele összepárosuló szégyenérzettől. Elkapom a tekintetem és a nyitott ablakhoz lépek amerre Luc is távozott. Kihajolva rajta pillantok körbe. Jobbra majd balra. - Merre akarsz menni? - A háztetők épp alkalmasak, innen nem kellene túl nagy ugrás és esélyesen nem a földön szegnénk nyakunkat. Kezemmel megmarkolom az ablakkeretet, ahol véres nyomot hagyok magam után. Eddig eszembe sem jutott hogy a gyógyító rúnám kellene alkalmaznom a seb behegesztésére. Remegő ujjaimmal kezdek el az övem környékén kutatni hogy előszedjem a saját irónomat igyekezve maximálisan kerülni a bátyám haragvó és lenéző lélektükreit.
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Kedd Aug. 01, 2017 6:18 pm
Please, give me more blood
Alec & Izzy Lightwood
"Te Lightwoodok szégyene!"
Csak úgy visszhangoztak fejemben Izzy szavai. Ahogy haragos tekintetével méreget és és én kapom meg a szégyen jelzőt. Egyszerűen nem tudtam pillanatnyilag mit hozzáfűzni szavaihoz. Talán valahol igaznak éreztem. Magnusnak soha nem mondhattam, hiszen én hoztam meg ezt a döntést. Én választottam őt, az intézet helyett. Mégis valahol belül, valahol nagyon mélyen éreztem, éreztem a félelmet a tettem következményétől. Azzal takaróztam, hogy megéri... A saját gondolataim és magam sem értem. Álltam ott és néztem rá elakadt szavakkal. Néztem ahogy csepeg ki forró vére karjából és csorog végig ujjai hegyén. Végül pedig tompa koppanással lapul el a díszes járólapon. Arcomon fokozatosan jelent meg az indulat, amivel megragadnám legszívesebben Izzy karját és szépen észhez téríteném. De nem tehettem. Nem vagyok híve a nyilvános megaláztatásnak...
Összeráncolt szemöldökkel, szűk pillantással és fogat csikorgatva emeltem fel íjamat, hogy célkeresztbe vegyem ezt a bizonyos fickót. Nem engedhettem meg, hogy bármi baja essék Izzy-nek, nem beszélve arról, hogy csorba essen a Lightwood neven. Én voltam a Lightwood név örököse. Az én feladatom volt, hogy kihúzott háttal, egyenesen és büszkén viseljem súlyát az összes felelősségnek, amely a Lightwood nevet sújtotta. - Izzy, azonnal állj odébb! Biccentettem fejemmel oldalra, de készen állva végig arra, hogy egy hirtelen mozdulat hatására lyukat üssek a vérszívó homloka közepébe. A harag csak úgy dúlt bennem, ami tekintetemben nyilvánvalóan szembetűnő volt.
Mielőtt bármit is tehettem volna, a kilincs a hátam mögött nyikorogva lenyomódott. A túloldalról valaki be akart jutni. Valószínűleg a zajra figyelhetett fel valaki. Csak tudnám mióta foglalkoznak a vámpírok egymás problémáival... Az ajtó nyílt, én pedig kénytelen voltam leeresztve nyilamat az ajtót tartani. Így azonban ahogy hirtelen nyitották, mielőtt még valóban le tudtam volna ereszteni fegyveremet, a hátamnak csapódott a falap. Neki tehénkedve hamar, igyekeztem ráfektetve hátamat visszatartani a bejutni kívánót. - Mi folyik odabent? - kiabálta befelé egy érces férfi hang. Aggodalmasnak tűnt, de leginkább kíváncsinak. - Eressz be! - kiabálta. - Picsába - sziszegtem orrom alatt idegesen. Ha nem tudom elhallgattatni a mocskot, idevonzza az összeset és akkor vége a mesének. Nem fogok elbírni egyedül a kábult húgommal, és egy épületnyi vámpírral. Próbáltam agyalni, miközben figyelnem kellett az előttem lévő kettőre is. Aztán hirtelen jött az ötlet.
Íjamat megemelve hirtelen lőttem bele az előttem ülő, még kábult vámpírba. Bele? Nem. A ruhájának ujját állítottam bele a kanapéba, jelzés gyanánt, hogy kapjon észhez és hallgattassa el az ajtón betolakvó személyt. A személyt, aki folyamatosan a hátamnak csapva az ajtót próbált bejutni a helyiségbe.
A vámpír képére széles vigyor kerekedett. Széles és aljas. Hiszen tudta jól, a jelen helyzetre számára hatalmas megoldás volna, ha egy marék vámpír idecsődülne. Két árnyvadász igen jó lakoma, nem beszélve arról a tényről, hogy a kettő közül az egyik még csak nem is harcképes.
Fogat csikorgatva emeltem fel íjamat, hogy pontot téve az ügy végére indiaira lőjem a "segítőkész" vámpírt. Azonban mielőtt még ezt kivitelezhettem volna, az ajtó nagy erővel eltaszított magától, amire előre tántorodva fordultam meg azonnal, hogy védekezhessek a roham ellen. A mexikói volt... És hozta a pajtiját is. A harmadik nem tudtam hol maradt, azonban kettő megteszi.
Íjamat megemelve eresztettem el egy nyilat egyenesen az egyik homlokába, azonban a másik gyorsabb volt, mint hogy már célba is vehessem. Előttem megjelenve kapott rám, amire a hátamra esve ékeltem be talpamat a hasának, így átvetve magamon bukfencezett át felettem. Azonnal felkelve kaptam fel íjamat, majd nyilak hiányában az íjjal védekeztem ellene.
Nekem rohant ismét, amire íjam végét állítottam bele, majd pengém segítségével ontottam ki életét. Hamar Izzyre tekintettem, majd kerestem a másik vámpírt, aki Izzy-t szipolyozta eddig, de ő sehol. Meglépett. Fogat csikorgatva néztem körül, majd tekintettem Izzy-re. - Hol van a mocsadék? Tettem fel a kérdést zihálva és idegesen, azonban valójában nem vártam rá választ. Minden porcikám azt súgta, hogy ezúttal egy veszélyesebb szeretőt szúrt ki magának. Tekintve, hogy Meliornal nem jöttek össze a dolgok.
Hamar azonban rá kellett döbbennem, hogy nincs időnk arra, hogy megtaláljuk az új barátunkat. Kénytelen voltam lemondani róla, hallva a léptek zaját, melyek egyre hevesebben csattogtak a talajon. - Azonnal el kell tűnnünk. - jelentettem ki, miközben becsukva az ajtót, rántottam elő irónomat, hogy rúnát égetve a fába zárjam be az ajtót. Így időt nyerve magunknak.
A Simonnal megesett csúfos kudarcom után más alternatíva után kellett néznem. Ráadásul extra sürgősen, mivel az Aldetree féle kencefice már egy napja kifogyott. Már akkor megszívtam mikor Jace észrevett vele. Mázlira és az angyalok szerelmére volt oly rendes, hogy megígérte nem köp be Alec-nél de még Clary-nél sem. Nem szeretek titkolózni, de ez itt most az a helyzet, amikor igenis muszáj. És ez azzal ját hogy mivel ő kopogni nem tud, így neki is. Még Clary előtt is. Nem érdekel. Ennek ellenére a problémám mint olyan, csak részlegesen oldódott meg. Hisz a yin-fen elvonási tüneteim egyre jobban kiütköztek. Már az sem volt piskóta, mikor szakadó esőbe Simon-t látogattam meg, na de a mostani... kész katasztrófa. Igazság szerint csodálom hogy képes voltam a lábamon megállni, pláne azt hogy elkeveredni erre a címre. Mindezt tök egyedül. Minden esetre csak az számított adott állapotomban, hogy beestem egy szobába, és egy csapat vámpír társaságába. Eljutottam ugyanis arra a kétségkívül szánalmas és kétségbeesett pontra, mikor már semmi nem érdekelt. És leginkább senki sem. Hisz könyörgöm, még Simonhoz is elmentem segítségért! S miután minden egyes ember, akit barátnak véltem konkrétan faképnél hagyott, hát mit tehetek az angyal lánya? Jöjjön aminek jönnie kell! Nem is tudom hogy akadtam Luc-re, de tény, hogy jelen szituációban baromi hálás voltam neki. Főleg abban a pillanatban, amikor rácuppant a kézfejemre és felhasítva a bőrömet mohón szívni kezdte a véremet. Szinte éreztem, ahogy a pulzusom hirtelen magasabb sebességre kapcsol. A szívem kihagyott egy fél dobbanásnyit majd hirtelen erőteljesen lódult meg újra. Pilláim ösztönösen csukódtak le és a vörös fény tompa szivárgásként töltötte be immár a szememet. A mámoros érzéstől, mit a vámpírméreg adott, amire olyan régóta vágytam, remegő ajkakkal fogadtam. Szétnyílva egy elégedett sóhaj szalad ki belőlem. Olyan volt ez, mint egy fuldoklónak felbukkannia a víz alól. Mohó élvezettel hagytam hogy betöltse és átjárja a testemet az élvezet. Már nem hallottam hangokat, nem láttam a színeket, a formákat és a mintákat. Az alakokat sem. Nem számított semmi, csak az hogy nincs fájdalom. Nincs remegés. Nincs... semmi. És ez volt a legáldásosabb az egészben. Szinte fel sem fogtam hogy megzavartak. Márpedig ez történt, mivel éreztem hogy Lucas elhúzódik tőlem. Az ajkai helyén immár a hideg, kegyetlenül döfködő levegőt éreztem. Emiatt a dolog miatt rebegve nyíltak fel pilláim és mámorosan ködös tekintetem egyetlen elmosódott alakot fókuszáltak be. - Lizzy? - A hang egyáltalán nem volt ismerős. Fogalmam sem lett volna kicsoda is az illető, miután tekintetem még mindig nem tisztult ki eléggé ahhoz, hogy kivegyem az apróbb ám annál sokkalta többet nyújtó vonásokat. Ám a név... a használata... Tudtam, csakis egyetlen ember lehet az. Éreztem, ahogy elönt a pír, a szégyen első jele. Aztán mellé a harag is és végül a teljes kétségbeesés. Agyam ködfátyolán áttört az a gát, amit a méreg vont és immár könnyen fókuszáltam be a bátyámat. Íjjal a kezében feszített, mint mindig. Sármosan jóképűen, ahogy mindig. Szemeiben a meglepettséget véltem felfedezni és valami mást is, amit... nem akartam inkább megfejteni. Eleinte csak az arcát fürkésztem, majd rájöttem miért is olyan fura. A nyíl hegye egyenesen a vámpíromra mutatott. - A-alec, ne! - Kiáltásom halk és elhaló volt. Épp eléggé kétségbeesett, akárcsak a suta kézmozdulatom mivel azt Luc akadályozta tekintve hogy kezem az övében volt. Ám érezve hogy elrántom elengedte. Ezzel pedig jócskán vér fröccsent szerteszét. A padlóra, a kanapéra, rá és még rám is. Hát igen ez az ára ha megzavarnak. De ez érdekelt a legkevésbé. Most csak az számított, hogy ne küldjön a potenciális barátomba egy nyilat a saját bátyám. Tény hogy megrögzött féltékenykedő, de a pofám leszakad hogy ide is követett! Mielőtt pedig tehetne bármi is akár ő akár Luc, a vámpír elé állok. - Nem ölheted meg! - Ripakodok rá most már a saját, jól ismert hangszínemen. Talán túlzottan is csattanósra sikeredett, de hát... nem kell csodálni. Amúgy sem vagyok túlzottan jó passzban (és jobb napjaimon is kellően szarkasztikusan viselkedem, amit tudom hogy utál), de most... most a legrosszabb formámat kapta el. - Mi a fészkes démonhajhász fenét keresel te itt? Megint követtél mi? Semmi magánéletem nem lehet nekem ugye? Csak neked meg Magnusnak?! Eszem megáll! Te Lightwoodok szégyene! - Kiáltok és felé csapok esetlenül, jelezve hogy leengedhetné már a tetves nyilát. Ne rám fogja az angyalok szerelmére! Aztán persze a harag amilyen gyorsan felgyűlik bennem fél perc alatt el is múlik. Rájövök hogy szavaimat nem is igazán neki, hanem sokkalta inkább épp saját magamnak szántam. Kétségbeesetten harapok az alsó ajkamba, mert félek most nagyon túllőttem a célon. És nem kell neki undorodnia tőlem... már én magam undorodom önmagamtól.
Grey Zone - Blood Bar ↠ Vas. Júl. 30, 2017 8:34 pm
Please, give me more blood
Alec & Izzy Lightwood
A fegyvertárban álltam és csinos kis nyilaimat vizsgálgattam, annak érdekében, hogy rendeltetéséhez hűen szolgáljanak. Kisebb hajszálrepedések, ezek mind megengedhetetlenek. S habár a mondén mondás szerint, most csak elefántot csinálok a bolhából, de ez itt nem így működik... Az árnyvilágban tényleg elefánt lehet a bolhából. Mint egy aprócska hajszálrepedésből. Amihez elég egy óvatlan mozdulat, vagy egy kis balszerencse és reccs, nem csak a nyilad törik ketté, hanem a gerinced is. A kellemes elfoglaltságomból egy fiatalos, gyönge hang rántott ki elég idegesítő módon. Tekintetemet azonnal irányába vezettem, amit hamar követett az arcom is. Egy magas srác, sötétbarna szemekkel, és a változatosság kedvéért sötétbarna hajjal. Kifejezetten az a sablon srác volt. Ha pedig elsőre kellett volna véleményt alkotnom, vagy talán nevet adnom neki.... Matricának neveztem volna. A srácnak a nevét se tudja senki, mégis 0-24 a seggében lohol valakinek. Felettébb ügyetlen egy figura és ha ez nem volna elég... Szerencsétlen még agyban is gyenge. -Heló, Alexander. Öhmm - Mintha egy pillanatra elfelejtette volna, hogy miért is jött. Hunyorgó szemekkel, összeráncolt szemöldökkel húztam el számat és vártam a csodát. -Javinak szüksége volna a segítségedre. - Dadogta ki nehezen. Azonban nem vártam meg, míg befejezi, hiszen mire végigmondja, lehet Javinak már nem lesz szüksége senkinek a segítségére sem. Csak elpakolva kellékeimet, álltam meg mellette végül. Nem szóltam semmit, csak nyugodt tekintettel vártam. Talán leesik neki is... - Mh...Oh! Ööö...Az udvaron vár! - Helyeselve bólogatott magának, mintha csak önmagát igyekezett volna megerősíteni. Fura egy fickó volt... Mikor kiértem az udvarhoz, ő már ott várt a lépcső aljában. Ahogy az ajtóból néztem olyan idegesnek tűnt. Tanácstalanság és türelmetlenség tükröződött kreolos arcán. Már nem csak kérésre jöttem, ettől a pillanattól kezdve már érdekelt is a dolog. Hát kilökve a nagy fehér üvegajtót, léptem ki rajta, majd indultam el felé. Szinte megérzés szerűen kapta fel rám tekintetét. Egyrészt kétségbeesést láttam a szemében, valahol pedig megnyugvást. Talán, mert valóban ide tudott rángatni egy szellemi fogyatékossal. Ezen maga is meglepődhetett. - Javier? - Szólítottam meg a férfit, akihez különösebb kapcsolat nem fűzött, mindössze látásból ismertem. - Alec. -Ahogy látom sürgős... - Utaltam ezzel a feltűnő viselkedésére, és a jól látható csuklóremegésére. Érdekes látvány volt. - Tehát? - Van egy kis apróság... Ellenőrizetlenül áthaladt néhány hete, a Déli határ mentén néhány Mexikói vérszívó. Én lettem megbízva az elkapásukkal, de félek nem fog menni... - Az első reakcióm, amivel összeállt a barna is Javi-ban, az volt ahogy hatalmas sóhajjal pillantottam fel az égre. Nem tudtam mi az oka annak, hogy Javi nem teljesen őszinte velem, vagy kihagy az igazságból dolgokat... De biztos voltam benne, hogy okkal retteg ettől a missziótól. -Kérlek Alec! Nincs semmi dolgod, csak megfegyelmezni néhány szemfogas hullát! Nem nagy dolog, nem igaz?- Zavartan húzta száját abban reménykedve, hogy igent mondok. Nem tudtam miért nem képes erre, de biztos voltam, hogy valami igen fontos szempontot hallgat el. Valamit, amiben leginkább ő lett volna érintett ebben az ügyben. - Rendben, legyen.- Egyeztem bele nehézkesen a dologba, habár ha valami ép ész érvel is előáll, hogy neki ez miért is okoz gondot. Talán jobb szájízzel egyeztem volna bele mint most. Azonban a tény, hogy valamit rejteget előlem, míg én szívességet teszek neki... Nem kicsit fúrta az oldalamat. A bár mellett, a sikátorban álltam és próbáltam szemügyre venni, a lehető legjobb bejáratot egy árnyvadásznak. A színpad mögött. Ez épp megfelelt. Épp oda kellett kikeverednem. Így amint sikerült is ezt kiviteleznem, óvakodva igyekeztem rálátni az eseményekre a függöny mögül. A vér mámorától a vámpírok eltompultak, a mondénok pedig mit sem tudtak belőlem észlelni. Ha akartak se sikerült volna nekik. Izzy? ... Igyekeztem keresni őt, azonban nem értem el telefonon. Nem értem mire véljem, azonban kénytelen voltam letenni róla. Nem telt sok időbe míg kiszúrtam a három fickót. Két magasabbat és egy alacsonyabbat. Lerítt róluk, hogy Mexikóból származnak, ha a halott bőrtónusuk le is árnyékolta eredeti színüket De az arcszerkezet mindent elárult. Megrögzötten figyeltem őket. Reméltem, hogy minél hamarabb egy eldugott helyre keverednek, ahogy nyílt célponttá vállnak. Nem tartott soká, míg oda lépett hozzájuk egy kirívó öltözékű vámpír nő. Kecses fenékbillegtetéssel hívogatta őket maga után, miközben ujjával maga felé intett. A három vérszopó azonnal megindult utána. Nyilvánvaló volt, hogy ebből nem egy haláli gangbang lesz. Valamiben sántikálnak... A falakban kellett közlekednem, így az emeletre keverednem, ahol is valami sötét szobában léptem ki egy apró lyukon. Dohos szaga hirtelen csapta meg orromat. Telis-tele volt poros dobozokkal, rekeszekkel... Feleslegessé vállt berendezés áltt mindenhol egymásra tornyozva. De a vér... Egyből kitűnt a talajon. Már évek óta oda lehetett száradva. Így átlépve felette, puszta megszokásból, indultam hát az ajtó felé, aminek kilincsét óvatosan megragadva nyomtam le amíg lehetett. Neki tehénkedve az ajtónak óvatosan nyitottam ki, hogy kilátva azon szabad utat találjak a célpontjaim felé. Kilépve így az ajtón, nesztelen léptekkel lavíroztam a kacifántos folyosón. Már épp kiszúrtam a három mexikói alakot, mikor a semmiből jelent meg egy csapolásra készülő páros. Kénytelen voltam a hozzám legközelebbi ajtón berontva menedéket keresni. Azonban belépve azon rá kellett döbbennem, hogy ekkora ballépésem már igen régen nem volt. Megfordulva a szobában a vörös fénnyel, mely eltompította a színeket ott ült a kanapén Izzy, s mellette egy vámpír. Azonnal felment a pumpa, ahogy végig kellett néznem a kéjmámor által átitatott arckifejezését. Ahogy karjából ömlött a vér, s ahogy úgy hajol fölé egy halott parazita, mintha valami olyan is történne, aminek pláne nem akarok szemtanúja lenni. - Lizzy? - Elképedve mindössze ennyit tudtam kibökni. Miközben kirántott íjamat és nyilamat szépen lassan fokozatosan engedtem lefelé.
Kezdőlap
Re: Grey Zone - Blood Bar ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:07 pm
× 
