Cornelia & Adrianna Are you sure, you know your best friend well enough?
"Valójában elég kegyetlen a sorstól, hogy Éva reinkarnációi csak egyszerű mondének. Eddig legalábbis azok voltak. Lia lánya ezért is lesz értékesebb. És ha Gabriel nem köpött volna egy kicsit bele a levesembe, a megszerzése is gyerekjáték lett volna. Persze így sem megoldhatatlan a dolog. A kórházba épp ezért már kész tervvel érkezem. Az az idegesítő angyal már nincs sehol, nyugodtan ténykedhetek. De előtte még elő kell készítenem a terepet. Felmérni a környezetet és Cornelia állapotát. Mert ez is fontos ahhoz, hogy minden simán menjen. Mindezt pedig gond nélkül meg is tehetem egy egyszerű baráti látogatásnak álcázva. Köszönhetően hosszú évek kemény munkájának, míg mellette álltam, játszva a megértő barátnő szerepét. Először persze én sem gondoltam, hogy a vérén, az életén kívül bármi más hasznos lenne benne. Egészen addig, míg össze nem kavart azzal a vérfarkassal és teherbe nem esett tőle. Én pedig ha lehet, még odaadóbban álltam mellette. Megosztotta akkor velem a kétségeit, a félelmeit, azt is, hogy azon gondolkozik, hogy elveteti a gyereket. Én persze, ahogy azt egy jó barátnőnek kell, biztosítottam róla, bárhogyan is dönt, én mellette fogok állni, de azért, talán még számára sem észrevehető módon igyekeztem abba az irányba terelgetni a gondolatait, hogy jobb lenne, ha megtartaná a magzatot. Egyszerűen mert megláttam benne a lehetőséget, amire mindig is vártam. Hogy végre az angyaloknak is méltó ellenfele legyek és a démonok között is még nagyobb rangot vívhassak ki. Ennek a záloga ez az alig néhány napos csecsemő itt a kórházban. Bár a terveimet, hogy végig Cornelia mellett legyek, keresztülhúzta Gabriel megjelenése (akivel tudom, hogy intimebb Lia viszonya, mint azt egy angyal megengedhetné magának, amely információ alkalomadtán még jól is jöhet), de azért tartottam vele a kapcsolatot és a távolból végig szemmel is kísértem. Most pedig itt vagyok, ismét egy kórteremben vele, a tervem mérföldkövétől egy karnyújtásnyira és a drága angyalkája nincs már sehol, hogy megvédje őt. A gyerek vérfarkas származása annyira az ő balszerencséjük, amennyire az én szerencsém. De egy kicsit még színészkednem kell a céljaim érdekében. Nem mintha annyira nehezemre esne amúgy. Évek óta ezt csinálom. - Akkor is bánt, hogy így alakult.... - láthatja arcomon a bűntudatot, amit csak egy igaz barát érezhet, aki osztozik a problémáiban. Túl jó vagyok már ebben a szerepben, komolyan. Néha már majdnem én is elhiszem, amit alakítok. - Különben is, most nem én vagyok a lényeg. Mesélj, milyen érzés anyának lenni? Milyen a kicsi? Le merném fogadni, hogy olyan szép, mint te. Gyakran engedik, hogy lásd? - most már lelkesebb a hangom, mintha tényleg csak vele örülnék és a kisbaba érdekelne, mint barátnőt, mint egyáltalán egy nőt, aki megveszik a gyerekekért. Persze valahol tényleg ő érdekel. Csak nem egészen úgy, ahogy Lia is gondolhatja. Mint ahogy azzal sem lehet tisztában, valójában milyen számomra fontos információk után érdeklődöm bujtatottan ezekben a kérdésekben. Fontos ugyanis tudnom, mennyire ismeri a saját gyermeke arcát, külső jegyeit. Sejtelme sem lehet róla, hogy milyen szinten fontos is ez. A miértről pedig aztán még kevésbé.
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: "Baráti" látogatás a kórházban - Cornelia & Adrianna ↠ Szomb. Nov. 11, 2017 11:12 am
to the my best 'friend'
Annyira jó érzés a saját gyerekemet a karjaimban tartani. Ahogy ránézek erre kis gyönyörű csöppségre, egy pillanatra eszembe jut az, hogy eleinte képes lettem volna elvetetni őt, képes lettem volna véget vetni az életének. Annyira megvoltam rémülve a legelején amikor Londonban kiderült, hogy terhes vagyok, hogy hirtelen másra sem tudtam gondolni csak arra, hogy én ezt nagyon nem akarom. Az egész életemet tönkre tenné, az egyetemet nem tudnám befejezni és ráadásnak tutira még a szüleim is kitagadnának. Ezek után a gondolatok után természetesen azt akartam, hogy vége legyen ennek még mielőtt komolyabban is elkezdődne. Napokon keresztül, sőt, jó pár hétig gondolkodtam azon, hogy mi lenne a legmegfelelőbb döntés, hogy mit kellene csinálnom, de végül, nem tudom miért, a fejemben megszólalt az a bizonyos hang és az nem hagyta, hogy meghozzam ezt a szörnyű döntést. Részben saját magam miatt, mert tudom, hogy nem tudtam volna élni azzal a tudattal, hogy véget vetettem egy ártatlan életnek, aki ráadásul még semmit sem élt. Tudom, hogy hogyan működik ez a beavatkozás, tudom mit csinálnak, mivel jár, a következmények után is utána néztem, és most, hogy itt tarthatom a karjaimban Lexit...csak most érzem igazán azt, hogy a lehető legjobb döntést hoztam meg azzal, hogy megtartottam a babát. Olyan gyönyörű. Imádom nézni ahogyan alszik. Újszülöttként jött a világra és pár napig nem is láthattam, nem foghattam a karjaimba, ezért nagyon sokáig csak ablakon keresztül néztem az újszülött osztályon. Minden percet vele akartam tölteni, látni akartam őt. Látni ahogyan alszik, ahogyan eszik, most pedig hallom ahogy a karjaimban alszik és imádom ezt a halk kis szuszogását. Szívem hevesebben kezd el dobogni és már rétem, hogy eddig mi hiányzott annyira az életemből. Éppen az életem értelmét tarthatom most a karjaimban. Érte mindent képes lennék megtenni. - Olyan jó lenne kicsit New York-ból kiszakadni, szóval irigyellek amiért kicsit távol tudtál lenni, egy teljesen új helyen. – mondom halkan felnevetve, miután eszembe jut, hogy mennyi minden történt velem az elmúlt időszakban és mennyire örülnék egy normális életnek, mert ami most van… Az kicsit sem normális. - Hé, ezt hagyd abba. – mondom halványan elmosolyodva. - Semmiért sincs okod bocsánatot kérni, nem haragszom. – mondom barátságos hangnemmel és egy biztató mosoly kíséretével.
Be kell valljam, enyhe izgalmat érzek, ahogy belépek a kórház épületébe. Bár ez inkább afféle jól eső bizsergés. Végre fordulóponthoz érkezett a tervem. Persze a világ nem ma fog megváltozni a számomra, hiszen akárhogy is nézzük, hatalmam záloga még csak egy alig egyhetes csecsemő, aki hiába Éva vére és ennek tetejébe még vérfarkas is, egy démoni teremtmény, egyelőre védelemre, gyámolításra szorul. Hogy miért kell akkor elszakítanom az édesanyjától, aki életet adott neki? Azért mert csak úgy válhat hatékony fegyverré a kezemben, ha ennek megfelelően nő föl. Később sokkal nehezebb lenne a saját oldalamra állítani. Így viszont, ha megkaparintom, gyakorlatilag gyerekjáték lesz. És meg is fogom. A tervem tökéletes, kizárt, hogy hiba csússzon bele. Persze azért elővigyázatos vagyok, ahogy elsősorban a terep felmérése céljából Cornelia kórterme felé tartok, hogy meglátogassam a szülés óta először. Lia természetesen örömmel fogad. Széles mosolya őszinte, ahogy felül az ágyban, mikor meglát és megölelem őt. Hosszú évek kemény munkája volt elérnem, hogy ennyire bízzon bennem, de úgy vélem, megérte. Ha a gyerek az enyém lesz, akkor végképp elmondhatom ezt. Olyat szerzek meg, ami más, ostoba fajtársaimnak eszükbe sem jutott, mert hagyják, hogy elvakítsák az ösztöneik őket. De én agyafúrtabb vagyok ennél természetesen. - Egy élmény volt. Holnapig tudnék mesélni - arcomra lelkesedés ül ki, ami természetesen megjátszott, de elég jó színész vagyok ahhoz, hogy ebből Cornelia semmit se vegyen észre. Hisz évek óta így építem a kapcsolatunkat. - De... annyira sajnálom, hogy nem tudtam melletted lenni... Nem is tudtam, merjek-e ezek után a szemed elé kerülni... Pont ilyenkor hagytalak magadra... Meg tudod nekem ezt bocsátani? - szabadkozó, szomorkás a hangom, még a tekintetét is kerülöm, mintha őszintén szégyellném magam. Nyilván jobban vette volna ki magát, ha a terhessége alatt végig a segítségére vagyok és ha rajtam múlik, ezt is tettem volna, de Gabriel felbukkanása ilyen szempontból kicsit beleköpött a levesembe. Ezért találtam ki az egész kanadai ösztöndíj dolgot. Mert így észrevétlenül tűnhettem el a környezetéből fizikálisan, mégis a közelében tudtam maradni üzenetek, hívások formájában, az érzelmi kapocs, ami hozzám köti, így nem lazult meg különösebben, ami fontos volt számomra a tervem szempontjából. Most viszont a szabadkozás, a szégyenkezés, bocsánatkérés mégis elengedhetetlen. Végtére is így érezne, ezt tenné egy "igaz barátnő", nem igaz?
shadowhunters frpg
Cornelia Maxwell
Mondén
▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje :
Re: "Baráti" látogatás a kórházban - Cornelia & Adrianna ↠ Szomb. Szept. 23, 2017 10:30 am
to the my best 'friend'
El sem hiszem, hogy túl vagyok a szülésen. Annyira féltem ettől az egésztől, 9 hónapon keresztül, hogy nem is tudom igazán szavakba foglalni azt. Rettegtem, hogy milyen érzés lesz, hogy mennyire fog fájni, de leginkább attól féltem, hogy valami komplikáció lesz és a kicsi Lexinek valami baja fog esni. Tudom, ez így kicsit ironikus, hogy ennyire féltem, hiszen nem is olyan régen még makacs módon mentem el a biztonságot nyújtó otthonból, csak azért, mert már szinte elkezdtem beleőrülni abba, hogy a négy fal közt kell lennem és ahova kimozdulhatok az csak is az erkély lehet. Oké, nem panaszkodhatnék, hiszen gyönyörű szép panoráma kilátás tárul az ember szeme elé. Minden nagyon szép, az egész luxus lakosztály, minden tökéletes. LENNE. Lenne, ha nem fogolyként érezném ott magamat. Tudom, hogy Gabrielt nagyon megbántottam azzal, hogy elmentem a lakásból, de azt nem tudja megérteni, hogy szükségem volt arra, hogy kicsit kimozdulhassak. Kellett a környezetváltozás. Persze azt nem képzeltem el, hogy vámpírokkal lesz dolgom és elrabolnak egy… nem is tudom, valami elhagyatott házba. - Szia, kicsim. Végre megfoghatlak. – mondom mosolyogva miközben Lexi arcát figyelem, miután felébredtem a rossz emlékek közül. Amik szerencsére már csak emlékek, a múlt része, mely egy idő után feledésbe fog remélem merülni. Megpuszilom a baba homlokát és egyszerűen nem bírom őt elengedni. Annyi viszontagságon kellett keresztülmennem a terhesség alatt, és így visszagondolna nagyon kevés időnek bizonyul ez a terhességi idő, amíg bennem növekedett a pici. Ott volt a Rickel való szakításom, Michael-el való első találkozás, a démonok nah meg a vámpírok, utána pedig ott volt Gabriel. Talán ő forgatta fel a legjobban az életemet, de azt viszont nem tudnám megmondani, hogy jó vagy rossz értelemben. Nem tudom, hogy örülök-e annak, hogy az életem részévé vált avagy sem. Gondolataimból a barátnőm hangja térít magamhoz. Felnézek, majd feljebb ülök az ágyon és mosolyogva nézek rá. - Szia. – mondom boldogan. - Ugyan, ne szabadkozz. Inkább arról mesélj, hogy milyen volt kint Kanadában.
“Are you sure, you know your best friend well enough?”
Nagy nap ez a mai. Még nem is sejti a világ, mekkora. Bár mindent alaposan elterveztem, némi izgalom azért bennem is bujkál. De ez inkább afféle jóleső bizsergés, várakozás, mint félelem. Hisz kilenc hónapom volt mindent alaposan megtervezni. Persze az is tény, hogy minden ezen a mai akciómon áll vagy bukik. Az egész tervem. De nem csúszhat bele hiba. Ennek biztos tudatában állok meg a kórház előtt és nézek fel rá, mielőtt belépnék. Gabriel már nincs itt. Figyeltem, mikor távozik a szülés után és azóta egyre ritkábban bukkan fel errefelé. Ma már biztosan nem fog jönni. A kölyök vérfarkas származása emiatt is szerencsés. Innentől már kénytelenek ezek a nyomorultak levenni a kezüket Corneliáról. Akit egyébként, ahogy kivettem a szavaiból telefonon keresztül, eléggé megviselt a szülés, emiatt is kellett majdnem egy egész hetet bent töltenie a szülés után a kórházban és mint elpanaszolta, emiatt sajnos még a kicsit alig láthatta, épp csak beviszik neki megszoptatni és már veszik is el. Tőle tudom azt is, hogy a holnapi napon engedik ki őket a kórházból, mivel már őt és a babát is elég erősnek találták az orvosok ehhez. És tudom, most jött el az én időm. Ennél jobb alkalmam sosem fog kínálkozni arra, hogy megszerezzem azt a csecsemőt. A tervem kész a fejemben tehát, mikor késődélután, a látogatási idő vége felé, de azért még abszolút időben belépek a kórház bejáratán és a recepción Cornelia Maxwell hollétéről érdeklődöm. A portás természetesen útba igazít, én pedig udvariasan megköszönve azt el is indulok a friss édesanya kórterme felé. Közben persze alaposan nyitva tartom a szememet, bármerre megyek a folyosókon, magamban jegyezve mit, merre találok. Ez a tervem későbbi része miatt igen fontos lesz. Cornelia nem osztozik senkivel a kórtermen (Gabriel biztosan volt olyan "nagylelkű", hogy ezt elintézze neki, micsoda gentleman) és épp az ágyon ül, mikor belépek. - Lia! Úgy örülök, hogy látlak! Gratulálok! Bocsáss meg, hogy nem tudtam hamarabb jönni, délelőtt szállt le a gépem. Hogy vagytok? Minden rendben? - kitörő örömmel üdvözölöm a régen látott "barátnőmet", szorosan meg is ölelem (biztos vagyok benne, hogy nem ellenkezik, hisz "lelki társak" vagyunk), ahogy odalépek az ágyához. Ő úgy tudta tőlem, megnyertem egy kanadai ösztöndíjat, ami fél évre szólt, ezért nem találkoztunk az elmúlt időben, mióta Gabrielnél lakott. Nem kockáztathattam, hogy egy angyal lebuktasson, ezért kellett a fedősztori, amivel mégis közeli kapcsolatban maradhatok vele üzenetek, telefonhívások formájában. Biztos, hogy nem kételkedett az állításaim hitelességben, eléggé megalapoztam már az évek alatt, hogy bízzon bennem. Mint ahogy most is biztos vagyok abban, hogy nem gondolja, több lenne ez, mint egy önzetlen, aggódó barátnő látogatása, miután életet adott az első gyermekének, hisz már a fogantatás környékén is végig mellette voltam és támogattam a Rickel való kapcsolata alkulásakor és a szakítás idején is. Pedig ha tudná, milyen nagyot téved... A mosolyom, örömteli-aggódó tekintetem mögé azonban nem láthat. Ebben biztos vagyok.
Love, Adrianna
Ajánlott tartalom
Re: "Baráti" látogatás a kórházban - Cornelia & Adrianna ↠
"Baráti" látogatás a kórházban - Cornelia & Adrianna
Kezdőlap
Re: "Baráti" látogatás a kórházban - Cornelia & Adrianna ↠ Szer. Dec. 27, 2017 10:41 pm
