Nuria "Angelic" Eberwood

“Disszociatív személyiség:A disszociatív kórképek csoportjába tartozó pszichiátriai zavar, melynek meghatározó jellemzője, hogy az egyénnek két vagy (az esetek felében) több elkülönült személyisége van saját névvel, emlékezettel, melyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás lehetséges.

Nuria

A lakásomban vagyok, kora reggel van, és arra eszmélek, hogy odakint a teafőző ezerrel fütyül és sípol, én pedig nem emlékszem, hogy mikor tettem oda a vizet, arra sem, hogy korábban már fenn lettem volna. Fáj a fejem, úgy érzem magam mint akin egy teljes kocsisor akárha áthajtott volna a reggeli dugóban. Száraz a szám, cserepes az ajkam az ujjaimon bizonytalan eredetű gyűrű csillog. Óvatosan húzom le, és helyezem az ágyam mellé a kis éjjeli szekrényre, a visszafelé húzott mozdulattal pedig a vizes poharamért nyúlnék, de egy kristálypohárban akad meg a kezem, amelyből konyak édeskés szaga terjeng. Rajta egy ciklámen rózsaszín ajaknyommal. Lassan kelek fel az ágyból és pillantok végig magamon a konyha felé haladva az előszobában felállított tükörben. Búzaszín fürtjeim kócosan merednek az ég felé, duzzadt, esőtől érlelt dinnyékre emlékeztető ajkaimon a poháron előbb látott rúzs elmaszatolt maradványai, barna szemeimet fedő szemhéjamról sietősen letörölgetett smink nyomai. Különös, de én soha nem szoktam magam sminkelni. Elhalkul a teafőző, hallom, hogy  gáz kattan, mozdulatok apró neszezése, bögre koppanása a pulton, egyenletes, szuszogó lélegzetvétel. Rémülten rezzenek össze, és az előbb magamra terített puha, hófehér köntösömet szégyenlősen kötöm meg a derekamon. Úgy érzem magam mintha nem a saját életemben lennék, mintha valaki más reggelébe nyernék bepillantást, és ezt megerősíteni látszik a konyhában tevékenykedő vadidegen férfi látványa. Gyönyörű, akár egy görög isten szobor, kócos, napszítta fürtjei mögül bizalmatlanul méreget a vakítóan kék szemeivel, majd elröhögi magát.
- Ha most megint azzal jössz Angyalkám, hogy takarodjak a lakásodból komolyan mondom többet nem jövök vissza akármennyire jól szopsz. Még egy ilyen hülyét nem találsz a játékaidhoz, ráadásul ilyen olcsón.- hangja simogatóan hűvös mintha márvánnyal csiklandoznák a dobhártyámat. Elképedve állok, és azt hiszem kell egy kis idő mire meg tudok szólalni.
- Bocsánat, de nem tudom ki maga.- azt hiszem sikerült a legártatlanabb pillantásokat küldenem felé, amitől láthatóan egyetlen percre kibillentem a szórakoztató kuncogásából, aztán lazán vágja a poharak mellé a kezéből a liliomokkal pingált konyharuhát és elém lép a pult mögül. Szentséges Isten, ez tök pucér! Elkapom a pillantásomat, és a hűtőre tűzött családi fotót kezdem nézegetni, amely két éve készült, amikor utoljára meglátogattam a családomat Las Vegasban. De nem enged a múltba révedni, nem engedi, hogy azt a képet bámuljam, mert ujjai közé csippenti az állam, és kényszerít, hogy a szemébe nézzek.
- Angie, én nem tudom meddig akarod még ezt a szar játékot játszani, de ezerszer inkább viselem azt aki éjjel vagy, mint aki ilyen reggeleken. Szóval ha sikerült magad összekapni, akkor hívj fel, tudod a számomat.- bámulok rá, és azt hiszem értem a szavait, minden egyes kimondott gondolatot, mindent csak éppen nem látom az összefüggést bennük.
Ki az az Angie? Már nincs időm megkérdezni, mert nagyjából öt perccel később az idegen férfi mögött csapódik a bejárati ajtó.

Angelic

Reggel van,megint egy nyomorult reggel és amikor kinyitom a szemem és megpillantom magam mellett az üres ágyat rájövök, hogy a ma éjjeli kis játékszerem vagy már hazament vagy fürdik, vagy nekem készíti a szokásos reggeli gyógynövényes teámat. Ajánlom, hogy a három opció közül valamelyik legyen, illetve pontosabban arra szeretnék rájönni, hogy kit rendeltem ma éjjel az ügynökségről. Megveszek a kék szeműekért, legyen olyan mint a víztiszta tenger, vagy mint a haragos mélységével csábító óceán, legyen olyan mint egy kibaszott kék mozaikkal kirakott fürdő, amelyben elmerülhetek. Felkelek az ágyamból és szétnézek, soha nem értem mikor és ki rendezi át állandó jelleggel a dolgaimat. Már három bejárónőtől váltam meg az idők folyamán, mert mindegyik azt állította, időnként van itt egy szőke hajú lány, aki az én cuccaim között matat. Nem is értem, nekem mézbarna a hajam, és szürke szemeim vannak, még csak nem is ismerek senkit, aki így nézne ki, ráadásul, én egy kapura játszom, a finom húsú fiúkákat szeretem, akiknek a teste olyan kidolgozott, hogy rumbát lehetne táncolni a hasfalukon. Persze egészen mást szeretek velük csinálni, de ez már más lapra tartozik. Oldalra nyúlok a kis éjjeli szekrény irányába, ahova a meggybordó ízletes konyakomat teszem minden éjjel, de most egy vizes pohár van ott, mellette apró kis dobozkában folyadékban oldódó kalcium tabletta. Mi a picsát keres ez itt? És hol van a konyakom? Dühösen kapom fel a poharat és vágom a falhoz, utána repítve a gyógyszeres dobozkát. Kezdem marhára nagyon unni, hogy ez már sok reggelen keresztül így megy, ahogyan azt is, hogy ma reggel például nincs senki mellettem, holott tudom, hogy tegnap éjjel egy gyönyörű murilló angyalkát szoptam halálra. És még akkor sem hagytam abba amikor már könyörgött, mély hangja szinte éteri magasságokban járt, ahogyan kérlelt, hogy ne csináljam, hogy ne kínozzam tovább. Olyan mélyre nyeltem ahogyan csak tudtam, de a beteljesülést még nem adtam meg neki, ha nem tud uralkodni magán büntetni fogom. Mindent beborított a méz, a tollpihe, a megszáradt viasz, és még éreztem a lepedőn a pörkölt bőr szagát, az ágy rácsán ott pihent a bilincs, félredobva két fekete-vörös gésa golyó és egy szájpecek valahol a vajszínű párnának a csücskére ragadva. Csörren a telefon és nagyon remélem, hogy nem a bátyám az, mert ma nincs kedvem átmenni hozzá, ma nincs kedvem a hülye játékaihoz, ma azt hiszem valami igazán izgalmasat alkotok, ma ihletett hangulatba kerültem, hogy a legszebb lingerie fehérnemű kollekciót tervezzem meg. De most még úgy ahogyan vagyok csupaszon riszálom el magam a telefonig, menet közben belenézve a tükörbe. Az alakom kifogástalan, barna hajam dús loknikban omlik le a vállamra, szürke szemeim mint két ragyogóan megmunkált hametit kő. A sminket előző éjjel csak félig sikerült lemosnom a többit az a minden porcikájában odaadó fiú nyalta le. Felveszem a kagylót és rekedten, unottan másnapos hangon szólok bele.
- Itt Angie beszél, a fütyülésem után lökheted a süketet, aztán ha kedvem van válaszolok.- a nyomaték kedvéért még bele is fütyültem, és vártam. A vonal másik oldalán síri csend egy árva szó nem hangzott el sokáig, majd beleszólt egy bizonytalan férfi hang.
- Ria, nem tudom miért szórakozol velem, jó beismerem, hogy nem kellett volna megsimogatni az arcod, de annyira bájos voltál, én meg...jó figyelj, a jövő heti határidő miatt kereslek. Remélem kész leszel a kis egér családdal, a vázlataid lenyűgözőek voltak.- ez meg ki a faszom? Csak állok ott fülemen a telefonnal és hallgatom ezt a borzalmas dumát, nem tudva eldönteni, hogy téves  számot hívott a tag, vagy valóban ez valami pocsék előjáték.
- Figyelj, ha az ügynökségtől hívsz, akkor nagyon rosszul nyitsz. Az állatos játékokat nem szeretem...na jó legfelejebb beöltözöm neked nyuszinak és úgy foglak végigbillogozni, de egerekről szó sem lehet. És nincs semmiféle fájdalomdíj meg kárpótlás.- egy lemondó sóhajt hallok a vonal túloldáalán, és egy furcsa, számomra érthetetlen mondatot.
- Nuria, ne kezd már megint....na jó majd máskor hívlak, ha magadnál leszel- egy kattanás a túloldalon, én meg ott állok a búgó telefonnal a kezemben és azon agyalok, hogy ki az a Nuria? Okés, azt hiszem előkerítem a konyakomat, és iszom egyet mielőtt becsavarodok.


Nuria
28. hét, Hétfő, 2017.

Odakint apró pettyekben kezdett szitálni az eső, amikor elindultam otthonról. Csak egy levendulaszín esernyőt vittem magammal, megszoktam már, hogy a város esője inkább bűzös és meleg semmint tiszta és bőrnyugtatóan hűvös. Mégis szerettem, mert elhitettem magammal, hogy megtisztítja a világot majd. Alapvetően nem tartottam magam rossz embernek, és nem tartottam magam olyannak aki másokon átgázolva jut előre. Anya szerint mindig is egy kicsit különc gyerek voltam. Könnyebben megnyugodtam, ha a kezembe valami írószerszám került, semmint csörgő. Otthon minden más, még a reggelek is, másképpen éled meg a napok múlását. Valahogyan lelassul a világ amikor hazautazom, és olyankor szeretném ha örökre ott maradhatnék. De egy ideje már itt élek, ahogyan a bátyám is, aki az egyetemen tanít antropológiát. Csak mi maradtunk itt egymásnak, ebben az idegen világban, de immáron nyolc éve, hogy átköltöztünk. Engem egy ösztöndíj hozott ki, és egy fiú tartott itt. Már egyik sincs meg, ellenben valahogyan a nyüzsgés a rohanó város érces zaja, a munkám a filmstúdióban, és a másik egy könyvkiadó megbízásából, valahogyan mégis itt tart. Próbálnék két lábbal állni a földön, magányos kis életemet a legjobb tudásom szerint berendezni, hogy a napokat megéljem és ne túléljem, de valahogyan nem olyan egyszerű. A három év alatt lett egy aprócska kis garzon lakásom a belváros szélén, lett néhány sikeresnek mondható munkám, két komoly és viszonylag hosszú párkapcsolatom, a legutóbbi egy éve ért véget, és még nem hevertem ki. Nincs se kutyám, se macskám, sem senki akihez szólhatnék ha éppen magányos vagyok. A bátyámnak megvan a saját élete, nem járhatok örökké a nyakára, barátaim nem nagyon vannak, eléggé magamnak való fajta vagyok. Szeretek elbújni a kis világomban és szeretek esténként az erkélyemről szemlélődni. Olyankor nézem a magam alatt kígyózóan színes fényeivel tovafutó várost, a benne fellelhető életeket, és keresem benne a helyemet, hogy hol tartok én jelenleg és merre visz az utam.
Az utam ezen a romantikusan borongós reggelen Dr Grünn rendelőjébe visz, ami a 43. utca közepén található, impozáns, csupa üveg épület tizenötödik emeletén bújik meg. Mindenhol a barna és a finoman elolvadó zöld színek dominálnak, tele van a hely pálmákkal, egzotikus szobanövényekkel, és természetes alapanyagú bútorokkal. Az doktor úr kellemes megjelenésű, késő ötvenes éveiben járó kopaszodó férfi. Alacsony, hozzám képest legalábbis, és egykor szép fekete haját ezüst ecsettel rajzolta át a múló idő. A hangja megnyugtató, szinte már azt mondanám, hogy szívesen aludnék el rá esténként, ahogyan egy régi mesekönyvből olvas fel nekem. Ahogyan apa is tette egykor, rábízva mindent a lehunyt pillák mögé bújtatott képzeletemre. Mindig elegáns és kifogástalan megjelenésével a régi idők arisztokratikus uraira emlékeztet, az elmaradhatatlan színes csokornyakkendőjével együtt, meg az orrára biggyesztett, sötét keretes elegáns szemüvegével. Mindent összevetve kedvelem őt, bár sokszor azt kívánom ne lenne rá szükség, hogy ide kelljen jönnöm. A bátyám, Jan beszélt rá, aki szerint az utóbbi években tapasztalt viselkedésem miatt szükséges ez, és persze a szakításomnak is köze van ehhez a....”dologhoz”. Én magamban csak így hívom, mert nem tudom pontosan mi lehet velem a gond, senki nem mond semmit. Valahányszor eljövök a rendelőbe mindig a múltamról beszélünk, aztán arról, hogy milyenek a mindannapjaim, hogyan telik egy átlagos hetem, és mit gondolok a körülöttem lévőkről, személyekről, tárgyakról. Sosem értem, hogy miért ezek a kérdések, hogy miért nem arról beszélünk, hogy mi a baj velem, de mire magamhoz térek, olyan mintha egy kábulat után lennék, zúg a fejem, és nem tudom megmondani, hogy mi történt pontosan a kezelések alkalmával. A doktor pedig csak megnyugtatóan simítja át a karomat, és közli, hogy rendben is vagyunk, találkozunk jövő hétfőn ugyanekkor. Semmire nem emlékszem, nem tudom miről beszélgettünk, mert vannak pillanatok amik tökéletesen kiesnek, mintha egy hiányos, kirakós lennék, amelynek utolsó kis darabkáit valahol elhagytam és nem tud eggyé összeállni a kép. Ma azonban nagy dologra készülünk, mert az orvosom azt mondja segíteni fog abban, hogy emlékezzek, hogy tudjam miért történnek velem az utóbbi időkben ezek a különös dolgok, hogy mi az ami miatt néha úgy érzem elveszítem az irányítást a testem felett. Olyan érzés, mintha ott lennék belül, mintha egy álom szereplőjeként élném meg azokat az órákat, napokat vagy akár egész heteket amelyek tökéletesen kiesnek. Szeretném ha újra visszakaphatnám, ha magyarázat születhetne ezekre, hogyha a doktor úr rám mosolyogna, és azt mondaná, hogy nem lesz semmi baj. Visszapillantok rá és magam is viszonzom a kedves gesztust, mert jó érzés, hogy törődik velem, még akkor is ha tisztában vagyok azzal, hogy neki ez a munkája. Bármiért is, egyetlen jó szóért, azért, hogy meghallgat és azért, hogy feltárja előttem azokat a dolgokat, amelyek nálam a homályba burkolóznak. Két apró kopogás után lépek be a rendelőbe, ahonnan felcsendül Chopin egyik zongoradarabja, amelyet egykor én magam is játszottam, végül elfehéredik a világ és én zuhanni kezdek a tejfehér fények közé.
Megint kezdődik....

Angelic
28. hét, Hétfő, 2017.

Eső, megint ez a tetvedék eső. De nem ám az a fajta amelyik lezúdul az égből, hanem az amelyik pötyög, kopog, mintha az angyalok az égben egy óriási vizeldének használnák a világot. És nekem pont ma kell elmennem itthonról, mert mára beszéltem meg találkozót azzal a szexin kopaszodó ötvenes dokival, akit a picsa sem tudja honnan ismerek, de minden hétfőn randizom vele. A belvárosba megyek, ahol egymásba érnek az autók, és állandó tülkölések közepette nem hallom a saját hangomat ahogyan éppen a bátyámmal próbálok telefonon értekezni. Megkérdezi, hogy hol járok? Hol járnék bazmeg, ahova ilyenkor szoktam menni, Dr Grünn rendelőjébe. Az épület rohadt magas, nem is értem minek építik ezeket ekkorára, mikor a felét sem használják ki, és mindenhol üveg, ami persze sötétített, és hatalmas tükörként mutatja meg a világnak visszafelé, hogy tessék itt van, mennyire undorítóan korcs vagy. Belenézek a földszinti üvegbe, és vonzónak találom magam, vörös ruhát viselek, a vörös az jó, az figyelem felkeltő, kihívó, dögös. Bár sokszor bepróbálkozom nála a doki minden alkalommal visszautasít. Vagy nős, vagy impotens. Még nem döntöttem el magamban, mert abban biztos vagyok, hogy alaposan meg tudnám szorongatni a tökeit. Szó szerint. A belső dekorért felelős lakberendezőt viszont úgy rúgnám picsán, hogy Brazíliáig repül. Ott aztán machinálhatna, a zölddel, meg  a barnával meg az ilyen bambuszból készült szar bútorokkal, amiről nem tudom eldönteni, hogy régi vagy csak antik hatást akarnak vele kelteni. Jobb szerettem a modern cuccokat, ahol én döntöm el, hogy fekete, fehér vagy éppen hupikék színt akarok. Sosem értettem ezeket az antikolt hatásokat. Ha valami nem történelmi, azt miért akarják velem elhitetni, hogy mégis? És mindenhol a növények, az ember kettőt nem tud lépni, hogy ne fejjel boruljon bele valamelyik kóróba. Hánynom kell tőle. Miért nem elég valami ízléses szobor, pár újságos pult meg egy csokor selyem margaréta a recepciós ribanc asztalához? Kopogtatok az ajtón, és még hallom ahogyan a doki a megnyugtatóan édes hangján szól, hogy menjek csak beljebb, és a vörösre lakkozott körmeimmel betolom magam előtt az ajtót. Odabent komoly zene szól, és valahányszor eljövök mindig kérem, hogy halkítsa le, tegyen be valami latinosabb, pörgősebb zenét, mert erre ritmusra dugni szokott az ember, és amikor a zongorista a legjobban püföli a billentyűket, akkor mar végig az ember lánya a másik mellkasán, vagy éppen a felparázslott csikket nyomja el, hogy hallja az üvöltést, amely a zene taktusai közé csúszik be. Én mondom, klasszikusokra legjobb kefélni. Hogy szexfüggő vagyok? Igen, Dr Grünn egy párszor már említette, talán pont ezért is járok hozzá, meg azért mert az utóbbi időkben elég fura dolgok történnek velem, kiesnek napok, van úgy, hogy egy egész hét is amire nem emlékszem. Annyira meg sosem ütöm ki magam, kivált nem konyakkal, hogy ne emlékezzek rá éppen kivel és mit csináltam. Végigmérem a dokit és lassú ragadozó mosollyal nyalom meg a szám szélét.
- Ejjnye dokikám, megint ezt az ingerlően erotikus csokornyakkendőt viseli, amivel tudja, hogy mennyire kicsapja nálam a biztosítékot.
- Angie?- a hangja elég fura, miért ki a faszom lennék? Már megint olyan hangsúllyal hallom a nevemet ahogyan időnként a barátaim, az állandó partnereim, vagy éppen a bátyám kérdezi. Mintha szellemet látnának. Beharapom az erősen vörösre rúzsozott alsó ajkaimat.
- Teljes életnagyságban. Jajj doki, ne kosarazzon ma is ki, mert azzal csak még jobban felingerel. Úgy meg tudnám büntetni, ha hagyná végre!- morranok, ahogyan elképzelem, és az egészben az a legfurcsább, hogy alaphelyzetben nem is tartottam vonzónak, én valahogyan más tipusokra buktam, de az ötvenes fickók közül kerültek ki azok akik a leginkább vágytak egy kis uralomra. Mintha életükben addig ők maguk lettek volna azok, akik mások felett gyakorolják a hatalmat, míg aztán létük egy bizonyos szakaszában ismerni akarják az érzést, hogy milyen a másik oldalon lenni. Isteni!
- Szeretném, ha lefeküdne ide a heverőre és a hangomat követve eljönne velem valahová Angie, be akarok mutatni magának valakit.- még mindig úgy vigyorgom rá, mintha most dobtam volna hatost golyóval, és azt hiszem ha továbbra is ilyen dolgokra kér, mint fáradjak beljebb, meg feküdjek le, az elkövetkezendőkben nem vállalok felelősséget a tetteimért. Megmászom a jódokit, mint a Mount Everstet. Nincs olyan faszi akit nem lehet ágyba rángatni, csak olyan van akit hosszabb idő befűzni, de végül mindegyik enged a zsigeri ösztöneinek, annak  ami öröktől fogva ott van bennük, ami hajtja őket egy meleg és hívogatóan illatos ölbe, majd arra, hogy két vérvörös száj szorítása között vergődve jussanak el a csúcsra. Ugye nem járok messze a valóságtól? De rendben, megteszem amit kér, és miközben a ruhámon a felső két gombot megoldom, barna, göndör fürtjeimet hátradobom egy utolsó csókot hintek neki a tenyeremen átfújva. Végignyúlok, ajkaim közül rekedten sóhajtom ki a levegőt és lehunyom a szemeimet, majd hagyom, hogy a fehér, ezüstfehér fény elvakítson és csak a doki hangját halljam. Folytatódik....

Nuria és Angelic
28. hét, Hétfő, 2017.

A találkozás....engedje meg  a kedves olvasó, hogy itt én vegyem át az irányítást, én az Író aki a fenti két személyiséget érzékletesen megpróbáltam lefesteni. Igaz néhány dolgot nem árultam el, hogy tulajdonképpen miért alakult ez így, hogy miért birtokolhat két teljesen különböző személyiség egy azon testet, amelyhez a misztikus világnak még csak köze sincs. Hogy miképpen lesz egy szelíd  mesekönyv illusztrátor és rajzfilm grafikus, valamint egy bestia fehérnemű tervező ugyanannak a testnek a birtoklója? Talán a jövőben ez is kiderül, ám itt és most csak a találkozásra szeretnék kitérni, amit minden bizonnyal el fognak felejteni, vagy csupán részleteiben emlékeznem majd rá, ám én úgy véltem, hogy ez szükséges ahhoz, hogy a cselekmény gördülékenyebben haladjon tovább. Néha az író váratlan eszközökhöz fordul, néha kiszámíthatóvá válik. Úgy vélem kedves Olvasóm, talán nem is gondoltad, hogy velem is találkozni fogsz majd e sorok között, pedig nélkülem nem ülhetnél ott a monitorod előtt, kezed az álladban támasztva, talán egy halovány mosoly is bújkál ajkaidon a feltűnésem kapcsán. Fűzd ujjaid a bögrédre, kortyolj abból ami éppen előtted van és lásd hogyan folytatódik Nuria és Angelic története, és talán az is kiderül majd a későbbiek folyamán, hogy melyikük lesz az erősebb, hogy benn maradhasson, vagy ahogyan eddig ezután is tökéletesen megférnek majd egymás mellett.
Most egy fehérre meszelt falú szobában ülnek, egymással szemben egy asztalnál. A szőke hajú Ria és a göndör, barna hajú buja szépség, Angie. Csak nézik egymást, majd a falnál karba font kézzel ácsorgó Dr Grünnt és nem értik mit keresnek itt és ki az aki ott ül velük szemben.
- Te ki a picsa vagy? Doki mi ez az egész?- Angie szólal meg elsőnek, nem meglepő, hiszen mindig is ő volt a beszédesebb, az akinek minden azonnal kellett, aki elvette amiről úgy érezte neki jár. Nuria, csak ölbe ejtett imára kulcsolódó kézzel ül ott és értetlenül emeli barna szemeit a furcsa, önnön arcmására emlékeztető lányra.
- Én Nuria vagyok, vagy ahogyan mindenki hív, Ria. És te?
- Én Angelic, vagy azoknak akiknek megengedem, Angie. Neked egyelőre Angelic. De a neved az kurvára ismerős, mintha kerestek volna már nálam, telefonon.
- A tiéd is ismerős nekem. Egy férfi....egy meztelen férfi volt nálam valamelyik reggel, és ezen a néven szólított.
A beszélgetésük furcsán és groteszk módon zajlik, a háttérben várakozó orvos szinte alig mert megmozdulni is, várja miképpen jut el betege tudatáig, hogy tulajdonképpen ketten léteznek egy testben és eddig még csak nem is tudtak egymásról. Végül ellöki magát a faltól és az asztalhoz sétál, kezét szétnyitja, és ujjbegyein támaszkodik meg az asztalon.
- Hölgyeim, Angie, Ria, önök egy és ugyanaz a test. Ahol most vagyunk az egyetlen hely a fejükben ahol találkozhatnak, ebben a hipnózisra emlékeztető állapotban. Ahhoz, hogy segíthessek, találkozniuk kellett.- most a máskor nagyhangú Angelic csendben marad, Nuria pedig az orvoshoz fordul.
- Így maradhatunk? Úgy értem, hogy ezt meddig lehet így.....- befejezetlen félmondat, amelyet az orvos zár rövidre, szinte még órák múlva is mindketten hallják a saját elméjükben, a saját kis világukban.
- Nem. Az egyiküknek távoznia kell.