Nappali

- Nem hiszem, hogy ehhez bármikor is sikerül majd hozzászoknom. – mondom nem törődöm stílussal, majd újabb kortyokat nyelek le a forrócsokimból.
Meredek magam elé és azon gondolkodok, hogy hogyan tovább. Eljöttem otthonról, eljöttem a számomra legkedvesebb városból csak azért, hogy felejtsek. Eljöttem Los Angelesből azért, hogy a hogyan továbbon dolgozzak. Egyenlőre nem tudom, hogy hogyan tovább, de dolgozok rajta, és remélem, hogy egyszer újra rátalálok önmagamra. Arra az Astridra akit elvesztettem akkor, amikor szakítottam Zachel is. Mert akkor, azon az estén nem csak a szerelmemet vesztettem el, hanem a lényem egyik darabkáját is.
Zavartan elnevetem magamat amikor rákérdez, hogy csak nem bejött volna-e a csók amit kaptam tőle. Amikor egész új módon adta nekem oda a pirulát. Egy kis feszültség oldót.
- Felejteni jöttem, nem kapcsolatot keresni. – mondom nevetve, miközben zavartan beletúrok a hajamba. Lehet látni rajtam sajnos, hogy rossz helyzetbe sodortam magamat azzal a hülye kérdéssel, ugyanis egy pillanat alatt sikerült zavarba jönnöm.
Bár az is igaz, hogy egy személyt úgy lehet a legkönnyebben és leghatékonyabban elfelejteni, ha valaki más segít neked annak a felejtésében. De hogy pont egy lány… Nem hiszem, hogy menne ez nekem. Van bőven kérdésem és kételkedésem ehhez kapcsolódóan, és fogalmam sincs, hogy működne-e nekem ez az egész. Azt sem tudom, hogy eltudnám-e kötelezni magamat.
Elnevetem magamat amikor kijelenti, hogy megyek hozzá. Megtanultam, hogy úgy is az van amit ő akar, így nevetve követem, miközben egyszer-kétszer szemet forgatok, majd felülök mögé. Pár pillanatig ugyan hezitálok kicsit, majd közelebb húzódok hozzá és átkarolom a derekát.
Amikor elindulunk és a szél belekap a hajamba, halványan elmosolyodok, lehunyom pár pillanatig a szemeimet és mélyen magamba szívom a friss levegőt. Nem tudom miért, sokkal erősebbnek érzem magamat. Elevenebbnek.
- Szép házad van. – mondom mosolyogva, miután letettem a sisakot a helyére és bementem Lice után a házba. Tényleg szép. Amikor ránézek a lányra, nem éppen ilyen házat képzelek el.
- Akkor azt hiszem én gyorsan el is megyek letusolni. – mondom mosolyogva, majd elindulok a mutatott irány felé, de egy pillanatra megtorpanok és visszafordulok felé. - Köszönöm, hogy segítesz nekem. Nem tudok elég hálás lenni érte. – mondom kedves hangnemben, majd elmegyek a fürdőbe.
Nagyon jól esett a meleg víz, az ahogyan lágyan simogatta a bőrömet, ahogyan a víz melege átjárta az egész testemet. Szívem szerint ki sem jöttem volna a zuhany alól, de aztán muszáj volt. Megtörölköztem majd visszaöltöztem, azután pedig visszamentem a konyhába hozzá.
- Tudok segíteni? – kérdezem halványan mosolyogva.

Nagyon jól esett a meleg zuhany. Amíg nem álltam be a meleg víz alá, addig nem is gondoltam volna arra, hogy ennyire szükségem van rá. Az izmaim eleve megvoltak elég rendesen feszülve, leginkább az átváltozás miatt, a meleg víz pedig segített abban, hogy kicsit sikerüljön ellazítanom őket.
Furcsa kicsit belegondolni abba, hogy egy vadidegen lány lakásán vagyok, de igyekszem nem túlgondolni mindent, mert rendszerint ezzel szoktam tönkre tenni minden olyan jó dolgot, ami alakulófélben van az életemben. Szimpatikusnak tartom ezt a lányt, ráadásul még segített is nekem és velem volt végig az első átváltozásom során. Ez több, mint amennyit bármikor is vártam volna, bárkitől is. Főleg ma este, hiszen nem is terveztem el semmit, próbáltam nem az átváltozásra gondolni és arra, hogy még is mennyire fog fájni, ezáltal pedig szinte már-már el is feledkeztem arról, hogy ma telihold van, egészen addig amíg egy éles fájdalmat meg nem éreztem.
- És még főzni is tud, nem néztem volna ki belőled, hogy feltudod találni magadat a konyhában. – mondom mosolyogva és viccelődve, bár félig igaz is amit mondok. Ha ránézek akkor valahogy nem a főzési tudomány jut róla eszembe, sokkal inkább a vadság, amit mutat az öltözéke is, és az is, hogy például nem kocsival hanem motorral jár. Tény és való, hogy sokkal menőbb, és az ember a motoron tényleg úgy érzi, mintha szabad lenne. Én legalábbis így éreztem.
- Nem kell mára több pia. – mondom nevetve, miután megkérdezi, hogy mit innék. - Azt hiszem a narancslé jó lesz. – mondom, majd az ölembe veszem a tányért, miután leült mellém.
Hát, az biztos, hogy a napomat nem így terveztem. Nem nagyon volt bekalkulálva, hogy bárkivel is összeismerkedek, hiszen leginkább inni és felejteni jöttem, nem új barátokat szerezni. Leginkább azért, mert amikor visszamegyek L.A.-be akkor fájna az elvesztésük, fájna a szívem értük, hogy itt kell hagynom őket.
- Nem igazán terveztem, hogy hosszabb időre itt maradok...Pont ezért, mert nem akarok nagyon megismerkedni itt senkivel, nem akarok kötődni, nem akarom, hogy valaki fontos lenne, mert akkor fájna a pillanat amikor vissza megyek. Nem élhetek itt örökre... – mondom miután nagyjából sikerült végig gondolnom, hogy még is mit akarok neki mondani. Azt hiszem eléggé a tudtomra adta, hogy nem vagyok ellenszenves a számára, ezért jobb, ha még az elején tud a terveimről. New York pedig nem szerepel nagyon sokáig benne...

Igaza van, ha valaki egyedül él akkor annak egy idő után muszáj lesz megtanulnia főzni, különben nem tudja eltartani saját magát, mert még sem lehet mindig étterembe menni, bármennyire is tudnak hívogatóak lenni. Az embernek nincs is pénze arra, hogy mindennap étteremben egyen legalább napi háromszor, hogy a fő étkezések meglegyenek.
Én is tudok főzni, bár sütni jobban szeretek és szerintem jobban is értek hozzá, de ha arra kerülne sor, hogy el kell tartanom magamat és magamról kell egyedül gondoskodnom akkor nem ijednék meg, mert eltudnám látni magamat. Tudok főzni, tudok dolgozni is esetleg a tanulás mellett, hogy legyen pénzem, szóval még emiatt sem parázok. Márpedig ki kell akkor találnom valamit, ha itt akarok maradni New Yorkban.
A villa megáll a levegőben, a tányér és a szám közt amikor hirtelen rákérdez, hogy ki miatt lett belőlem vérfarkas. Eddig ebbe még nem is gondoltam bele annyira, hogy Zach harapott meg, hogy az exemnek köszönhetem azt, hogy egész életemben szenvednem kell. Addig legalábbis amíg nem tanulom meg én magam irányítani az átváltozásaimat.
- Zachnek hívják. – szólalok meg végül, majd a tányért leteszem a kis asztalra ami előttünk, a kanapé előtt van. Pár pillanatig még nézem és próbálom össze szedni a gondolataimat. Annyira friss még az egész és annyira új az érzés, hogy még nem is volt igazán időm gondolkodni azon, hogy ha valaki rákérdez akkor még is mit mondjak. Nem találtam erre ki megfelelő szöveget, mert nem is gondoltam arra, hogy valaha is fogok róla beszélni, főleg nem ilyen hamar. Elakartam őt felejteni, de sehogy sem megy, mert a szívem húz vissza hozzá.
- Az exem, aki csinálta a videót, akiről korábban meséltem. Ő harapott meg, de akkor még nem igazán fogtam fel a dolgokat, csak később, utána. – avatom be végül Alice-t abba, hogy még is hogyan történt az, hogy vérfarkas lett belőlem. Hát igen, több sebből is vérzik a dolog. Zach szexvideót csinált, ráadásul még neki is „köszönhetem” azt, hogy vérfarkas lett belőlem. Csodás, nem igaz?
- Komolyan felajánlottad magadat, hogy megtanítod a dolgokat? – mondom nevetve, majd kicsit elkezdek helyezkedni, mert a lábam elkezdett zsibbadni, de amint megmozdultam, éreztem minden porcikámban, hogy elég durva éjszakán vagyok túl.
- Figyelj, ledőlhetnék valahol aludni? Tisztára hulla vagyok. – és kicsit egyedül is akarok lenni. Megemészteni a dolgokat. Zachet...

- Nem tudom még, hogy hogyan tovább... – mondom halkan, magam elé nézve és közben beletúrok kissé feszülten a hajamba, ami immáron puha és selymes, hála a hajmosásnak amit nemrégiben megejtettem a zuhany alatt, ugyanis az átváltozás után kissé ziláltan néztem ki és úgy is éreztem magamat.
Egyenlőre nem tudom, hogy melyik lenne a legjobb avagy a legideálisabb döntés a számomra. Ha maradnék, vagy ha esetleg visszamennék. Egyik döntés sem lenne számomra jó, hiszen ha itt maradok akkor lényegében fel kell hagynom a régi életemmel. Nem lenne túl tanácsos akkor ezek után, ha visszamennék Los Angelesbe, főleg, mivel nem tudom, hogy hogyan reagálnék arra, ha meglátnám Zachet. Nem tudom, hogy dühös lennék rá, vagy szomorú, vagy esetleg örömömben a nyakába ugranék, fogalmam sincs… Agyaltam már rajta, hogy vajon hogyan fogok reagálni arra, ha esetleg összefutnánk, ha létezne ekkora véletlen, de nincs akkora képzelőerőm, hogy eltudjam képzelni, hogy vajon mi fog lezajlani majd a valóságban. Félek attól, hogy összefogok törni akkor amikor találkozni fogok vele, ezért is szeretnék minél hamarabb túllépni rajta valahogy. Ezért is van szükségem valamire vagy valakire aki segít nekem ebben.
- Átgondolom, de egyenlőre a fejem az… Teljes benne a kuszaság. De pár napot tuti maradok még. Ennyit tudok csak biztosra mondani... – mondom halkan, majd nézem egy ideig ahogy pakol, majd bemegyek az említett szobába.
Ledőlök az ágyba, majd előveszem a farzsebemből a telefonomat és az instagramot kezdem el nézni. A közös képeinket Zachel. A sok-sok kép amin együtt vagyunk, amikor csókolózunk, vagy az első közös karácsonyunk. Van egy olyan kép amit ő készített kint az erdőben, amikor épp hóembert építek, vagy amikor feldobom a havat a levegőbe. Nagyon jó fotók, csak az a baj, hogy mind-mind az életem egyik fájdalmas pontjára emlékeztetnek.
Amikor valami kellemes hangot hallok meg, elkezdem nyitogatni a szememet. Az izmaim végre nem annyira vannak megfeszítve és a csontjaim sem fájnak már annyira, mint a nap elején. Kicsit furcsállom, hogy már sötét van amikor felkelek. Megnézem a telefonom képernyőjét és látom, hogy már este van. Nem semmi, átaludtam kb az egész napot. Bár az éjszaka után ezen meg sem lepődök. Volt mit kipihennem.
Kimegyek végül a szobából és amikor megpillantom Alicet, ölében a gitárral, akaratlanul is elmosolyodok.
- És még gitározni is tudsz. – mondom mosolyogva, majd oda megyek hozzá és leülök mellé.

Elnevetem magamat amikor arról kezd el beszélni, hogy lényegében egész jól járnék vele, ha továbbra is itt maradnék vele. Mosolyt csal az arcomra.
Be kell vallanom, félek belevágni az új dolgokba. Mindig is ilyen voltam, már azelőtt is, hogy megismertem volna Zachet. Jobban szeretem a már megszokott dolgokat. Az olyanokat amiket már ismerek. Szeretem tudni, hogy mivel állok szemben, hogy mivel kell megbirkóznom, de jelenleg az életemben nem nagyon van olyan dolog amit ismernék. Elvesztettem a dolgok felett az irányítást, és nem tudok csak úgy sodródni az árral. Sosem szerettem magamat rábízni a sorsra és hagyni, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velünk. Nem vagyok irányítás mániás, közel sem igaz rám az, hogy szeretek irányítani. Sokkal inkább úgy fogalmaznék, hogy a már megszokott dolgokat preferálom az életemben.
- Köszi az infót. – mondom kínosan elnevetve magamat a mondata végén. Nem igazán tudom, hogy mit kéne kezdenem vele, főleg az utolsó mondatával. Új ez még nekem, tegnap éjszakáig még csak nem is smároltam lánnyal, nemhogy akkor még ilyenekről is beszéljek, vagy akár csak fantáziálgassak. Berögződésem volt, hogy a fiúkat szeretem, így hát az agyamat is át kell állítanom valahogy, de azt sem akarom, hogy Alice azt gondolja rólam, hogy teljesen hidegen hagy a dolog, mert nem, érdekel és a kíváncsiság is hajt, hogy vajon milyen lehet.
- Aha, együnk. – mondom mosolyogva, majd én is felállok a kanapéról és oda sétálok hozzá a konyhába, majd fogom a kést és vágok magamnak egy szeletet a pizzából. Harapok belőle egy falatot és el kell ismernem, tényleg jó lett. Lehet még is át kéne gondolnom ezt az együtt lakást, mert tényleg valamit jól tud ez a lány.
- Tudsz pókerezni? – kérdezem felvont szemöldökkel.
Nem nagyon vagyok híres a pókertudásomról, de az éjszaka után már úgy vagyok vele, hogy miért is ne, jöjjön aminek jönnie kell. Csak sodródjak az árral.
- Miért nem lepődök meg. – mondom nevetve, majd harapok még egyet a pizzámból. - De oké, benne vagyok. – egyezek végül bele. Ugyan mi rossz sülhet ki belőle?

Amikor este elmentem a klubba inni, akkor nem gondoltam volna még véletlenül sem ilyen végkifejletre. Úgy voltam vele, hogy eliszogatok, esetleg táncolok párszor egy-két idegennel, majd ismét visszamegyek inni, de nem hittem volna azt, hogy megfogok ismerkedni valakivel akivel ilyen jól kifogok jönni, még úgy is, hogy az ismerkedésünk elején, nos, eléggé távolságtartó és ellenséges voltam vele. Ami szerintem amúgy teljesen megérthető, hogy miért voltam vele (is) olyan, amilyen, hiszen nemrég vagyok túl egy szakításon, akkor tegnap volt az első átváltozásom úgyhogy még amiatt is feszült voltam, szóval eléggé zűrös volt ez a tegnapi nap, leginkább az éjszaka. De legalább az vigasztal, hogy most már túl vagyok az igazán nehezén, innen már csak könnyebb lehet minden. Az emelkedőn is felfelé megy az ember és nem visszafelé. Én is felfelé haladok és hiszem azt, hogy hamarosan elkezd minden problémám megoldódni. Úgy minden téren. Muszáj így lennie. Szükségem van már arra, hogy végre valami jó is történjen az életemben. Szinte éhezek már a pozitív dolgokra.
A pizza nagyon jóra sikeredett, jóízűen meg is ettem az adagomat, majd leültem Lice-al a kanapéra mikor elkezdte keverni a póker kártya paklit. Nem is tudom mikor pókereztem utoljára szóval lelkiekben már el is kezdtem felkészíteni magamat a sorozatos vereségekre. Régen sem voltam túl jó benne, általában végig tippeltem az egészet és reménykedtem, hogy jó szerencsém van és sikerül megvernem a másikat.
- Már előre látom, hogy nyerni fogsz. – mondom nevetve még a játék elején, majd felé fordultam és elhelyezkedtem törökülésben.
Amikor felteszi a kérdését, elnevetem magamat. Részben zavaromban, részben meg azért, mert végre jó kedvem van. Oké, a bornak biztos köze van hozzá, de örülök annak, hogy végre nem folyton folyvást Zach jár a fejemben és nem azon kattogok, hogy mennyire egy elcseszett életem van, pedig amúgy biztosra veszem, hogy másoknak sokkalta nagyobb gondokkal is meg kell küzdeniük az életük során.
- Oké, rendben, benne vagyok. – mondom nevetve, majd egy huncut mosoly kíséretében, és most én keverem meg a paklit, és kiosztom magunknak a lapokat, majd magunk közé teszem a maradék kártyákat.

Megáll a kezemben lévő pizza a szám és az asztal közt amikor Alice azt mondja mosolyogva, hogy látja ízlik nekem a pizza. De nem is ez az ami zavar, hanem az amikor azt mondja, hogy kitudja, lehet rakott bele valami kis plusz „ízesítőt”. Nah itt torpan meg a kezem, arcomra kiül a döbbenet. Olyan másnapos vagyok már így is, hogy nem akarok semmilyen drogot, de még piát sem látni a közelemben. Belegondolok az ivászatba és már is rosszul leszek.
Pont ezért van az, hogy meg is lepődök magamon amikor belemegyek a pókerezésbe és még inkább elkezdek inni vele. Sosem preferáltam igazán a bort, jobban bírtam az erősebb italokat, vagy néha napján a koktélokat. Borok közül inkább a rozét szeretem,d e most egész jól el vagyok azzal ami itt van köztünk. Pókerezünk és egymás után isszuk a borokat. Meglepően jobban bírom az alkoholt, mint amire számítottam.
Amikor leveszi a pulcsiját az első vetkőzős körben, elnevetem magamat és kinyújtom rá a nyelvemet.
- Élvezet lesz lenyomni téged pókerben. – mondom még mindig mosolyogva, majd felhúzom a lábamat, elhelyezkedek törökülésben és úgy ülök továbbra vele szemben.
Egyenlőre még magam sem tudom, hogy mit akarok, mert Alice eléggé a tudtomra adott már jó pár dolgot, de én nem tudok semmit sem mutatni az irányába, csak annyit, hogy nem zárkózok el a dolgok elől, de ennél többet egyenlőre nem tudok adni neki. Azzal a tervvel jöttem ebbe a városba, hogy majd iszogatok este, másnap délelőtt kijózanodok és este vissza megyek Los Angelesbe, de hát mit ne mondjak, Alice elég rendesen keresztül húzta a számításaimat. Azt már nem tudnám megmondani, hogy ezt jó vagy rossz értelemben gondolom-e. Oké, örülök annak, hogy nem vagyok egyedül, meg annak is, hogy Zachtől jó messze lehetek, de… Nincs De. Nem lehet.
Az utóbbi pár körben már nem néztem amikor vetkőzött, ugyanis egyre jobban kezdett zavarba hozni az, hogy kevesebb rajtunk a ruha. Rajta már csak bugyi volt, rajtam még szerencsére melltartó is volt. Sosem voltam szégyenlős, azok után meg még inkább nem, hogy látott az éjjel ruha nélkül, viszont kezdem úgy érezni, hogy az alkohol hatása kezd kiszállni a fejemből, így hát fogom az üveg bort és iszok belőle egy nagy kortyot.
- Kezdők szerencséje. – vonok vállat, majd újabb lapokat osztok ki magunknak és pár lapot leterítek magunk közé is, majd a kanapé belső szélére teszem a maradék paklit.
A szívem a meglepődöttségtől kihagy egy ütemet amikor véletlenül megszédül és közelebb kerülünk egymáshoz. Túl közel.
Figyelem a mozdulatait, majd a kártyákat magam mellé teszem és visszacsókolom őt, hagyom, hogy irányítson, hagyom, hogy hozzám érjen, majd mikor van pár pillanatom gondolkodni, akkor kimászok alóla a kanapéról és magamra kapom a pólómat.
- Azt hiszem ez rossz ötlet volt... – mondom halkan és feszülten a hajamba túrok, háttal állok neki. Fogalmam sincs mit akarok.

Fogalmam sincs, hogy mi lett volna a helyes reagálás erre a szituációra. Félek, hogy ha én nem állítom le akkor bőven túlmentünk volna a csókon, és nem hiszem, hogy készen állok valami többre. Lánnyal legalábbis. Egyenlőre.
Ez az egyik legrosszabb, hogy még azt sem tudom, hogy a saját érzéseimmel hányadán állok. Zachel tudtam, nála, vele tudtam, hogy mi-merre-hány méter, de Alice-nél… Nála nem. Nem tudom mit kellene tennem, és ahogy telnek az órák egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy hiba volt átjönni hozzá és itt is maradni. Los Angelesben kellett volna maradnom és ott megismerkedni az új énemmel. Az ottani embereket legalább már ismerem is, az exemtől pedig úgy ahogy, nagy nehezen eltudnék vonatkoztatni. Most legalábbis úgy gondolom, de lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy ha most fognám magamat és hazamennék, vissza oda ahonnan jöttem és csatlakoznék az ottani falkához, akkor még inkább minden megváltozna az életemben.
Ez az egész olyan patthelyzet. Jelenleg nem érzem úgy, hogy itt van jó és rossz döntés, mert nincs, nincsenek jó döntések, de rosszak se, és talán ezért is olyan nehéz ez az egész, mert ezáltal nehezebb meghoznom azt, hogy most itt maradjak vagy elmenjek.
Alig ismerem Alice-t, még is lassan ki tudnám jelenteni, hogy többet éltem emg vele, mint a barátommal, hiszen Alice volt mellettem az első átváltozásom során. Ami ugyan nem történt volna meg, ha Zachnek sikerül visszafognia magát és nem harap meg. Nem hivatkozhat a benne rejlő farkasra, erősnek kellene lennie és türtőztetnie magát, de nem volt erre képes és ez az egyik olyan dolog ami a legjobban zavar. Miért van együtt egy ilyen, egy emberrel amikor tudja magáról, hogy bármikor beüthet a baj? És meg is történt, hisze miatta egy alvilági lettem. Belecsöppentem egy olyan világba amibe nem akartam, ráadásul akkor itt van még Alice is akivel nem tudom, hogy mit kezdhetnék. Össze vagyok zavarodva, nem tudom, hogy a gondolataim merre járnak. Úgy érzem, hogy most csak egyedül akarok lenni. Teljesen egyedül, hogy tudjak gondolkodni és az életemet rendbe tudjam tenni. Igen, talán ez lenne a legjobb.
Meglep amikor Lice átölel és ezért meg is rezzenek kicsit, hiszen a gondolataimba voltam elmélyülve, nem hallottam, hogy mögém lép, szavain viszont akaratlanul is elmosolyodok kicsit, hiába, hogy nem látja. Aranyosnak tartom a bocsánatkérését, de közben igaza is van. Hibás vagyok ugyan úgy én is, hiszen visszacsókoltam őt, és nem csak a meglepődöttségtől. Abban a csókban érezni lehetett egy pillanatig, hogy én is vágyok a dologra.
- Nem haragszom, én csak...- Csak? Fogalmam sincs mit akarok mondani. Muszáj össze szednem a gondolataimat.
- Nem rég lett vége egy kapcsolatomnak, tegnap vérfarkassá változtam és nem tudom, lehet, hogy nem vagy közömbös számomra. Én csak… Nem tudom mit akarok. – tudom, hogy tudtára adtam, hogy nem vagyok elhatárolódva attól amit szeretne, de fontosnak tartom azt is, hogy tudja, jelenleg szinte az életemről sem tudok annyi minden történt kevés idő leforgása alatt.

Szeretnék újra tartozni valahova. Szeretnék újra tartozni valakihez, de nem tudom, hogy menne-e ez nekem Alice-el. Eddig még sosem gondoltam bele abba, hogy lánnyal legyek. Mármint oké, néha eljátszottam a gondolattal, de nem úgy komolyan, mint ahogyan most gondolok rá. Lehet, hogy sokkal boldogabb lennék mellette, mint Zach mellett? Fogalmam sincs, és félek belevágni.
Alice-re nézek és eszembe jut millió meg egy lehetőség ami benne rejlik és a kapcsolatunkban, ha nem félnék belevágni. Ez az egyik legnagyobb gond velem, nem tudok csak úgy spontán cselekedni, nem tudok sodródni az árral. Mindig mindent képes vagyok túlontúl gondolni és amikor már boldog lehetnék akkor csak úgy a semmiből csinálok magamnak valami problémát már csak azért is, hogy az életem közel se legyen olyan tökéletes, mint amennyire szeretném.
Amikor ismételten rápillantok és látom, hogy ruha van rajta, akkor már nem vagyok annyira zavarban. Hiába látott már engem ruha nélkül a visszaváltozásom után, engem akkor is kicsit frusztrált, úgy érzem, hogy a pókerben kicsit túl messzire mentünk.
- Nem veled van a bajom, remélem tudod. – mondom végül, majd visszasétálok a kanapéhoz ahol eddig ültünk és felveszem a maradék ruhámat is, mert így sokkal jobban érzem magamat, mint levetkőzve, egy szál fehérneműben. Sokkal komfortosabb az egész, ezért is kezdtem el egyre jobban zavarba jönni amikor Lice csak nyert és nyert a pókerben és rajtam volt a sor, hogy vetkőzzek. Akkor persze nem érdekelt annyira az, hogy épp a ruháimtól szabadulok meg, hiszen ittunk közben, de így, vissza gondolva, hát mit ne mondjak, eléggé ráfeszülök a dolgokra.
Jól esnek a szavai, miszerint ad nekem teret és remélhetőleg akkor időt is, hiszen nem vagyok a gondolattól elzárkózva, hogy mi ketten, esetleg valamikor… De egyenlőre nem hiszem, hogy ilyen szinten őszinte tudnék lenni vele, hiszen ahogy úgy minden bennem, úgy az érzéseim is kuszák a jelen pillanatban. Még Zachen sem sikerült túl tennem magamat, és amíg ez nem történik meg addig nem akarok belevágni egy új kapcsolatba. Ha valakivel együtt leszek akkor nem szeretném, hogy azért legyen, mert felejteni akarok, hanem azért akarok majd összejönni valakivel, mert tiszta szívemből szeretni fogok az adott illetőt. Mert szerelmes leszek belé. Lice iránt ezeket még nem érzem, csupán csak annyit, hogy nem közömbös számomra.
Halványan elmosolyodok amikor nézem, hogy kimegy a konyhába főzni.
- Nem vagyok híres a főző tehetségemről, de ha nem félted a konyhádat akkor persze, segítek. – mondom nevetve, majd utána megyek.
Igyekszem máshogy tekinteni rá és elvonatkoztatni a sok rossztól ami eddig ért, hogy tudjak nyitni az irányába.

Tudom, hogy szükségem lesz egy kis időre amíg sikerül megemésztenem a dolgokat. Úgy mindent ami jelenleg zajlik körülöttem. Zachet, akkor ezt az átváltozásos dolgot, azt mondjuk minél hamarabb, hiszen következő hónapban megint lesz egy kínkeserves, végig szenvedős éjszaka, amit már most nem várok. Aztán még itt van Alice is akit egyenlőre nem tudok hova tenni. Nem tudom, hogy pontosan hogyan is viszonyuljak hozzá, hogyan, miként kéne viselkednem mellette, szóval remélem, hogy ez a napok múlásával ki fog derülni a számomra, illetve az is, hogy tudok e többet érezni iránta, mint barátság. Bár erre szerintem már magam is tudom a választ, hiszen visszacsókoltam őt, de nem akarok addig semmit sem ameddig nem vagyok teljesen biztos magamban, hiszen úgy az egésznek nem lenne semmi értelme, hitegetni pedig nem igazán szeretném őt, ezért volt jobb úgy, hogy most tisztáztam vele a dolgokat. Nagyjából. Persze rengeteg minden van még a fejemben, de szép lassan, úgy is jobban szeretem a lassabb tempót.
Halkan elnevetem magamat amikor azt mondja, hogy örül, hogy okés számomra. Már majdnem mondtam, hogy én is örülök neki, de még sikerült visszafojtanom a hangot, hiszen így is van önbecsülése bőven, nah meg nehogy elbízza magát. Főleg azok után, hogy pár perccel ezelőtt állítottam őt le, szóval, ha azt akarom, akarjuk, hogy ez, köztünk majd valamikor működjön ami elkezdett 2 nap alatt kialakulni, akkor tényleg a lassabb tempót akarom választani. Úgy eleve jobban is megtudjuk ismerni egymást. Úgy is érdekel, hogy milyen ő valójában. Mit csinál amikor senki sem látja, milyen volt a gyerekkora, hogyan lett vérfarkas, stb, szóval azt hiszem lesz bőven beszédtémánk és nem kell félni a kínos csendtől. Kevés dolgot utálok jobban egy beszélgetésnél, mint a kínos csendet. Annyira frusztráló tud lenni, nagyon irritál.
- Jahj, erről ne is beszéljünk. – mondom nevetve miután követem őt a konyhába és elkezdek neki segíteni a főzésben. Teszem amit mond, inkább ráhagyom a komolyabb dolgokat, nehogy elrontsak valamit.
- Még régebben segítettem anyának főzni, húslevest csináltuk és mondta anya, hogy sózzam meg. Nos, hát, hogy is mondjam… Fogalmazzunk úgy, hogy elég ügyesen összekevertem a cukorral, és utána mehetett a szemétbe az egész. – mondom kínosan felnevetve. Jézusom, el sem hiszem, hogy elmeséltem neki ezt a sztorit. Ezek után tuti nem enged még csak a konyhája közelébe sem.
Tényleg hamar elkészítettük a kaját, utána bementünk a nappaliba, tv-ztünk, beszélgettünk. Végre én is kezdtem úgy igazán feloldódni a társaságában és nem volt szükségem ehhez most alkoholra.
- Köszi. – mondom mosolyogva amikor oda adja a tányért, majd eszek pár falatot belőle. Hm, finom lett.
- Hogyan lettél vérfarkas? – teszem fel végül neki a kérdésemet. Minél többet akarok tudni arról ami zajlik bennem.

Sosem gondolkoztam azon, hogy esetleg elköltözzek otthonról és egyedül éljek. Annyi macerával járna, és szerintem nem is tudnék felelősséget vállalni akár saját magamért se, annyi mindent kéne egyedül csinálnom és nem hiszem, hogy készen állnék egy olyan életre ahol csak és kizárólag magamra számíthatok. Persze meg van biztos ennek is a saját varázsa, de úgy gondolom, hogy ez nem az én világom. Egyenlőre még legalábbis.
Ez a helyzet persze megint más, hiszen nem arról van szó, hogy ide költözök, vagy éppenséggel huzamosabb ideig itt maradnék New Yorkban, szimplán csak arról, hogy pár napig szükségem van egy kis távolságra az otthoniaktól, de leginkább Zachtől. Nem akarok elköltözni otthonról, szeretek Los Angelesben lakni, úgy érzem, hogy az az a város ahol igazán otthon tudom érezni magamat. Hiszen még is csak ott születtem, ott nőttem fel és rengeteg minden köt oda, de az életemben egyszerűen elérkeztem egy olyan szakaszhoz, egy olyan ponthoz ahol nem tudom, hogy mitévő lehetnék. Nem tudom, hogy vajon mi lehet a helyes döntés. Nem akarom elhagyni a szüleimet ahogyan Alicet sem akarom megbántani. Jól érzem magamat mellette ahogyan már az is kiderült, hogy sikerül mellette kicsit, akár csak pár órára is ugyan, de Zachet elfelejteni és azokat a dolgokat amik történtek velem az elmúlt rövid időszakban. Nagyon sok mindennel kell megbirkóznom és kezdem úgy érezni, hogy ehhez egyedül édes kevés vagyok, és itt az ideje, hogy végre megbízzak valakiben. Tudom, hogy szükségem van valakire aki segít mindezt átvészelni, mert egyedül nem leszek rá képes, de egyenlőre fogalmam sincs arról, hogy erre a szerepre Lice lenne-e a legmegfelelőbb személy. Ha engedem, hogy az életem részese legyen akkor csak újabb bonyodalmak fognak elkezdődni velem kapcsolatban. Istenem, miért nem lehet egyszerűen döntést meghozni csak egyszer az életben? Hm?
Eltűnődök pár pillanatig amikor a történetében ahhoz a ponthoz érkezik, hogy farkasként végre úgy érzi, hogy van családja, hogy tartozik valahova.
- Én már nem is tudom, hogy mit gondoljak. – mondom halkan, magam elé nézve, szemmel láthatóan elég mélyen belemerülve a gondolataimba. A fejemben akkora kuszaság van, hogy konkrétan nem tudok kiigazolódni a gondolataimon.
- Figyelj, ne haragudj. Szükségem van egy kis levegőre. – mondom végül, majd leteszem a tányért az asztalra, felállok, magamra kapom a dzsekimet és kimegyek a házból.
Beszívom a tüdőmbe a frissítő, hűvös levegőt és elindulok. Nem tudom hova megyek, csak egyedül szeretnék kicsit lenni.