Recepció

Cami & Gabe

A tegnap este említésére akaratlanul is eszembe jut a délutánom, meg mindent, ami azután következett. Nem volt különösebben érdekfeszítő. Semmi különleges hacsak magát Corneliát ide nem soroljuk. Vele meg egyetlen pillanat sem unalmas, sosem. Camael hitetlenkedő felkiáltására csak pimaszul elmosolyodom. Tényleg igazán, mert még a szemeim is csillognak. Valahol büszkeséggel tölt el ez, magam sem tudom miért. Talán, mert úgy érzem, bizonyítanak? Hogy ezzel is igazolják, érettek lesznek majd egyszer egy magasabb szintre... Na meg mert részben én magam is segédkezem a technika korszerű fejlődésében. Mindez pedig számomra is elismerés és fontos dolog, nem meglepő ha örülök annak hogy mást lenyűgöz. Igen, az emberek lenyűgöző teremtmények már önmagukban is és kis rásegítéssel végtelenség tárháza nyílhatna meg előttük.
A démonok említésére azonban eltűnik arcomról a fény és a komorság fog el. Eltűnődve nézem a padlót pár pillanatig. Igen, sajnos egyre több jövevény kóborol az utcákon, ami baromira nem tetszik. Lehet nem ártana már beszélnem az árnyvadászokkal, de Atyám nem adta utasításba az álcám felfedését és úgy vélem ez nem véletlen maradt is így. Végtére is a démonölés nem a jelenlegi elsődleges feladatom.
- Körbe kellett néznem, minden megváltozott, a város... Semmi sem ugyanolyan, majdnem elvesztem az éjszakában.
- Hmm hát igen, sajnos a 'közbiztonság' sosem volt világhíres New Yorkban... - hangomban enyhe irónia csendül de ez kivételesen a valós igazságot hivatott igazolni. - Amúgy ha akarod szívesen körbeviszlek, bár a helyek többsége nem változott.
Nem igazán tudom Cam mikor is járt utoljára itt lent, de evidensen azért a főbb egységek megmaradtak. Ami másabb az az innovációs fejlődés, például a metrók, autók forgataga, az új éttermek és üzletek de a város szerves része, mint mondjuk Manhattan vagy Long Island ugyanaz. A sóhajtására elmosolyodom kisfiúsan szégyenlősen ami csábítóan sokat ígérő.
- Emiatt ne fájjon a fejed, Cam! Tényleg szívesen segítek és amúgy is, hamar bele fogsz rázódni. Hisz nézz csak magadra! Tökéletes választás volt a ruha is.
Szavaim nyomán felé intek, mintha csak tükröt akarnék formázni. Egy objektív tükröt. Bárhogy legyen is mindig a megfelelő öltözék az, amely talán a legnehezebb. Mi az ami sok és mi az ami nem túl kevés? Amivel nem tűnsz ki, de mégis beleolvadsz a környezetbe? Évezredenként változnak ezek s mindig valami új van, akárhányszor leérünk. Ehhez alkalmazkodni másodpercek alatt talán a legeslegnehezebb az angyaltársamnak mégis csak pillanatok alatt sikerült. Meglepő fordulat lenne, ha nem épp róla lenne szó. Épp ezért tartom a kishitűségét teljes mértékben baromságnak. Ha valaki hát ő biztosan pillanatok alatt feltalálja magát mindig és minden körülmények között. Nem kellek én vagy bárki más ehhez. Mert hát elég végignézni egyszer rajta és tutira az összes férfi meglepően pajzán fantáziája beindul. Na persze ez nem azt jelenti, hogy ne adnék meg neki mindent, amit csak kér. Laptop, telefon akár lakás, bármi. Hisz azért vagyunk hogy segítsünk egymásnak. Ez a minimum.
- Viszont nem parancsból jöttem, pontosabban szólva, nem közvetlen parancs volt...
Ahogy elcsendesedik meghökkenek. Ha nem parancs hát mi? Önszántából ritkán kívánkoznak le az angyalok épp a Földre. Valahogy azért mégis csak kockázatos terep ez nekünk a többévezredes tapasztalat ellenére is. Könnyen történhetnek balesetek melyekért minket vonnak felelősségre és amúgy s... az angyal elsősorban a békét szereti, Isten szíve mellett érzi otthon magát, nem lent a 'mocsaras ingoványban'. Épp ezért furcsállom a dolgot teljesen érthetően és figyelem ezüstkék íriszeimmel Camael bájosan gyönyörű arcvonásait.
- Atyánk parancsára előtérbe helyeztem a földi feladataimat, úgy látta jónak, ha kiszakadok egy kicsit a fenti körforgásból.
- Áh világos...! - tűzöm közbe s máris újra visszasüppedek a gondolataimba melyek elsősorban Atyámhoz és a mennyekhez kapcsolódnak.
-Azt hiszem kicsit belefásultam a munkába, ezt ő is észrevehette, talán ezért mondta, hogy keresselek meg, beszéljek veled és segítselek...
Kell egy pillanat mire felfogom mit is mond. Ekkor újra visszasiklik rá a tekintetem de immár arcomon az értetlenkedés kap helyet.
- Segíteni? Nekem? Mégis miben?
Remélem hogy a Daimon-nal kapcsolatos ügyről van szó. Hogy azzal a mondén lánnyal összeszűrte a levet és az ítélethozásban és vétkeik mértékében kell Camael tudása nem pedig... nem pedig Liával kapcsolatban. Mert ha az utóbbi... hát akkor azt hiszem kezdhetem a saját szárnyaimat lefejtenem a hátamról. Ugyanis akkor onnan már csak egy hajszál választ el attól hogy ne éppen Michael tegye meg.

Cami & Gabe

Nem különösebben érdekelnek a körülöttünk lévő emberek. Olyasmik, mint a bábuk a ruhaboltban. Kellékek jelenleg, pláne akkor ha Camael itt van. Pillanatok alatt jelentéktelenné válnak mellette. Valahogy az angyali énem közelebb kerül a felszínhez, egészen a törési pontjához. Sokkalta inkább átveszi felettem a hatalmat mintsem gondoltam, de evidensen az évezredek rutinja munkálkodik bennem. Épp ez az ami segít, hogy a hidegvérem megőrizzem, még akkor is ha a lány parfümjének finom illategyvelege bekúszik az orromba és ott is marad. Szeretem ezt az édes jázminra emlékeztető édességet. Mindig is szerettem Camit, mert mindig is különleges volt. Mindössze egyetlen hibája van. Egyetlen nagy hibája.
Michaelhez tartozik. Nem, nem kimondottan úgy, vagy bármilyen olyan formában ahogy elsőre gondolná egy perverz fantáziával megáldott ember. De veszélyes terep épp Cam-mel kezdenem bármit is, ami nem a felületes érintkezési síkhoz közelít. És mégis, itt állok szívemben őszinte örömmel túlcsordulva hogy láthatom. Olyan ez, mint mikor az ember rég nem látott testvérével találkozik akivel azért összebalhézik alkalomadtán. Ösztönös reakció és valahol kissé úgy érzem magam, mintha visszatértem volna oda, ahova igazán tartozom. Az égbe, Atyámhoz. Cam talán tudat alatt is becsal az életembe egy darabka mennyországot már csak azzal, hogy megérkezik a Földre, hozzánk. Hozzám.
Érzem rajta a fáradtságot. Nem csoda a kimerültsége. Itt feszített a tempó. S evidensen az enyhe elveszettség érzése sem segít rajta. Végtére is New York az örökmozgó város, mely örökké fejlődik. Fel kell vennie a ritmust, ami nem egyszerű. Napról napra változik minden és kemény hetek mire tényleg beleszokik az ember.
Mikor elenged és kicsúszik szelíd ellenállással karjaim közül leengedem azokat. Nem akarok többet kicsalni belőle, mint amit alapvetően akarna. Evidensen kellemetlen helyzetbe sem szeretném hozni így csak némán élvezem az auráját, a kellemes hangját, a szemeiben vibráló örömöt mely megcsillan felém.
- Dolgom akadt erre felé, így arra gondoltam, hozzád is benézek. Remélem nem zavarlak...
Ahogy körbepillant enyhén utalva a helyzetünkre úgy kapcsolok vissza a valóságba. Ja, hogy mindenki minket néz? Vagyis voltaképpen talán csak engem? Nem igazán érdekel mondjuk, de azért elmosolyodom a gesztusán és cselekszem. Kezem szelíd határozottsággal siklik a darázsderekára, és simít rá a fehér kosztümre mely meg kell hagyni, csinos darab. Maximálisan illik hozzá és meg kell hagyni tudja is magáról mi az igazán neki való. Nem hiszem hogy gondja lesz a huszonegyedik században de persze én minden segítséget megadok neki, ami csak kellhet. Szelíden kezdem el irányítani az egyik lenti tárgyalóterem felé, ami ilyenkor használaton kívüli és a recepciótól mindössze két folyosószakasznyira van.
- Te zavarni? Ne viccelj már! Tudod jól hogy sosem vagy a terhemre.
Akkor semmiképp sem ha nem ítélkezni jött ide. Ezt persze evidensen nem tudhatom, de miután Liával a kapcsolatunk valami fura irányt vett azért van némi halovány aggodalmam.
- Örülök hogy felkerestél. Tényleg! Mondd csak mióta vagy itt?
Érdeklődve figyelem, miközben a zakóm belső zsebéből előszedem a mágneskártyámat amivel a falra panelhez érintve halk kattanást érek el az ajtón. Ezzel a kis zajforrással jelzi, hogy igenis megadta magát és szabad az út. Könnyeden nyitom hát ki és intek a társamnak, hogy övé az elsőbbség. Bent sötétség honol, de amint belép máris életre kel a mozgásérzékelő villanykapcsoló és fény tölti be a teret. Egyszerű berendezés, asztalok székekkel de mind letakarva. Mióta Ceri átvariálta az egyetemisták jelentkezését és magát az egész gyakornoki programot ezek a termek kihasználatlanok. Most viszont épp kapóra is jön kongó ürességük.
- Mikor jöttél a Földre? És mégis... miért?
Szemöldököm felszalad, és nem tehetek róla de ösztönösen bukik ki a kérdés belőlem miután az ajtó kattan mögöttem. Immár senki nem hallhatja a beszélgetésünket. Fő a biztonság.
Valahol tartok a választól. Valahol rettegek attól, hogy a szép ívű ajkai olyan információt ejtenek el, amit még én magam sem merek bevallani önmagamnak. Mégpedig egészen pontosan azt, hogy Cornelia személye túl fontossá vált számomra s nem csak a vele járó küldetés sikerét viselem a szívemen. Mert ez, ez hiba. Nem olyan, ami ne lenne orvosolható, de mégis csak hiba. És az, hogy Camael itt van egyszerre probléma és egyszerre megnyugvás. Vicces ez a kettősség, ahogy az is, hogy vele minden pont ilyen. Hisz a testvérem és köztem ő az örökös hárító akármennyire is tetszik neki vagy sem. S talán még Michaelről is lehetnek híre, vagy akár magáról Atyámról.

Cami & Gabe

Valahol félúton eszembe jut hogy a stratégiai projektmenedzsment anyagot lent felejtettem a kocsiba. Reggel Taylor hozott be mert nem volt kedvem vezetni és miután megint egy halom átnéznivaló iratot kaptam Petertől sajnálatos módon kihasználom a reggeli dugóban ücsörgést. Végtére is erre van a fizetett sofőr, nem? Na persze azzal nem számoltam hogy alighogy megérkezünk már a parkolóban letámadnak. Valaki a sajtóosztályról volt képes pofátlan módon cirkuszolni hogy a tegnap valaki megint rossz anyagot állított össze és persze emiatt ő aztán nem okolható. Valahogy már ekkor meguntam a napomat. Sosem szerettem az egymásra mutogatós felelősségvállalás alól kibúvó egyéneket, de hát nincs mit tenni, megnyugtattam hogy utánanézek mit is tehetek az ügye érdekében. Ekkor már érztem hogy Peterrel erőteljes összetűzéseim lesznek a mai nap folyamán. Az sem segített hogy valószínűleg ekkortájt csúszhatott ki a köteg irat a mappámból vagy ha nem épp ekkor hát az autóból való kiszállás után. Miután a nap délelőtti szakaszában eddig Taylor sem rohant fel hozzám lélekveszelytve hogy elhagytam valamit gondolom nem a garázs betonján landoltak a lapok...
Ettől függetlenül azért úgy kilenc vagy már tíz óra tájára rá kell döbbennem, igenis fontos lenne összekanalaznom azokat a jelentéseket, már csak azért is mert a délutánom jelentős részét azzal kellene kitöltenem. Holnap semmi időm nem lesz ezzel foglalkozni utána meg Corneliával kell az orvoshoz mennünk. A gyerekkel biztosan minden rendben is van, de inkább betartatom vele az orvos által előírtakat, mert úgy vagyok én magam is nyugodt.
A lift csilingelve nyílik ki ahova könnyed eleganciával lépek be és nyomom meg a földszint gombját. Rohanva mellém még épp be tud furakodni egy fiatal barna hajú gyakornoklány, aki hálás ámbár kissé szégyenlős mosolyával jutalmaz, amiért az utolsó pillanatban megállítom számára az ajtót. Az a kemény két perc, míg leszáguldunk a talajszintig egészen kellemes néma szótlanságban telik el, s miután újra hallani a gépies fémhangot, mely az ajtó nyílását jelzi már csak annyi hiányzik, hogy ki-ki kisiessen a maga dolgára. Udvarias intésemre mellyel jelzem hogy előre engedem, el is indul a fiatal nagy zöld szemekkel felém pillantva, de valahogy ekkora esik meg az, amire nem számít. Centik híján esik el, s csak az évezredes reflexeknek köszönhetően fogom meg a karját s javítom ki a botlását. A zavarát leküzdve enyhe motyogással köszöni meg és amint elengedem siet is tova kifelé az épületből. Na igen, végtére is lassan ebédidő felé evezünk, és szabadon akkor veheti ki mindenki az idejét amikor óhajtja.
Én viszont úgy vagyok vele, hogy ma biztosan nem eszem vagy ha igen akkor is épületen belül. Viszont ha már ügyesen a főbejáratnál vagyok megejtek egy laza sétát az itt dolgozó Sarahhoz, mert van legalább négy üzenet, amit tévesen kézbesített nekem.
Imádom hogy mindig összekeverik mi tartozik a területi képviselőhöz aki történetesen Ceri és mi hozzám. Lássuk be, én vagyok a vezető de minden ami a new york-i részleg életviteléhez tartozik szervesen Cerviel asztalán kellene landolnia. Igaz megtehetném hogy bedobom az irodájába, de akkor hl marad a katartikus felismerés élménye? Mellesleg a problémát nem orvosolom ezzel, mert Sarah ugyanúgy hozzám csatolja be a küldeményeket és az örök mókuskerék végtelenjében találhatom majd magam.
Hát na nem!
Határozott léptekkel indulok el és torpanok is meg. Az emberek elsietnek az útból és kilátásom nyílik a recepciós pultra és az ott ácsorgó nőre. Magas, kecses alakja messzemenőkig kihívó. Ajkain szelíd, elnéző mosoly játszik. Szemei mandulavágása a telefont és a lány kezeit figyelik árgusan. Ebben a pillanatban csörren meg a telefonom, a munkahelyi és rápillantva egyértelmű hogy a hívás forrásához kellően közel állok.
Elfog a késztetés hogy sarkon forduljak és visszamenjek a helyemre. Hogy miért? Hát maradjunk annyiban hogy Cami ittléte semmi jóval nem kecsegtet számomra. Ám tudom, hogy ez a fajta menekülési kényszer ugyanolyan ostoba dolog, mint minden más, amit a mondén lét kényszerít ránk.
A papírok meg várhatnak... és Peter is...
- Sajnálom de Mr. Sinclair nem elérhető... Sam azt mondta hogy...
- Hogy nem tudja hol vagyok? Nem lep meg - mosolyodom el, és Camael felé fordulok. Alaposan végignézek rajta, tetőtől talpig. Áthatóan.
- Cami...- biccentek felé, kissé kimérten, de az ezüstkékjeimbe meleg vidámság költözik. Azért valahol mégis csak a társam, angyali létem hírhozója. A viszonyunk baráti valahol kicsit több is már. Mindig is szerettem őt a magam módján és ösztönösen leküzdi a kétségeimet ittlétét illetően a boldogság, amit a jelenléte okoz. És ezért szelíden lépek felé hogy megölelhessem. Érezni akarom őt, az auráját és azt, hogy valóban nem csak álmodom.
- Mégis mi szél hozott erre? - kérdezem félig nevetve miközben elengedem gyorsan. Észre sem veszem Sarah ledöbbent tágra nyitott száját és szemeit amik minket vizslatnak.