Lorelei Montmartre

“Ich weiß nicht, was soll es bedeuten,
daß ich so traurig bin;
ein Märchen aus alten Zeiten,
das kommt mir nicht aus dem Sinn.”

A dallam a város egy kevéssé forgalmas utcájában álló elhagyatott épület felől száll fel. A felhők mögül előbújó Hold fénye gyémántként ragyogtatja fel a kitört ablakok üvegszilánkjait. Ilyen késői órán senki nem jár kint, de ha mégis erre tévedne, és a halk dalt meghallva feltekintene, az egyik emeleti párkányon megpillanthatná a hang forrását.

“Die schönste Jungfrau sitzet
dort oben wunderbar;
ihr gold'nes Geschmeide blitzet,
sie kämmt ihr gold'nes Haar;
sie kämmt es mit goldenem Kamme
und singt ein Lied dabei,
das hat eine wundersame,
gewaltige Melodei.”

A szőke lány fiatal arca erős kontrasztot alkot vénségesnek tűnő pillantásával. Éneke lassú, tűnődő, tekintete a távolba réved, elméje emlékezik. Mikor egyik társa - egy fiatalnak tűnő férfi - mögé lép, és megszólítja, csak lassan tér vissza a jelen korba és helyre.
Mi ez a dal?

1801. a Rajna vidéke
Veszélyes, fiatal teremtés kóborol a sziklákon, tekintete nyugtalanul ugrál egyik helyről a másikra. Az éhségtől legyengült, csontsovány, szinte szánni való. Elméje újra meg újra összecsap lelkiismeretével, de már nem kell sok hozzá, hogy újra visszatérjen a faluba éhségét csillapítani.
Vele szemben fiatal férfi áll, és félelemmel vegyes kíváncsisággal figyeli a lányt. Sokat hallott már róla a falusiakról, és azért jött, hogy találkozzon vele, bár sosem hitte, hogy a jelenés tényleg létezik. Babonás bolondoknak tartotta azokat, akik a sziklákra szirént képzeltek, de meg akarta írni a történetet. Nem gondolta volna, hogy egy egyszerű mesénél sokkal többre lel.
A lány egyre közelebb lépked. Érzi a férfiből áradó erőt, és tudni akarja milyen teste melege, bőre illata, vérének íze. A fiatalember hagyja, hogy odaérjen hozzá, nem menekül el, bár ösztönei futásra késztetnék. Izmai megfeszülnek az erőlködéstől, szívét egyre gyorsabb ütemre készteti a félelem.
Végül odaér a lény, karjaival átkarolja áldozata nyakát, lehúzza magához fejét. Orrát a bőréhez nyomja, beszívja az élet ígéretének illatát, s csak aztán harap bele. Hallja a fájdalmas kiáltást, de messziről cseng, az élvezet, hogy végre táplálkozhat, elveszi az élét.
Sokáig iszik, körmei a férfi hátába vájnak, és fel sem tűnik neki, hogy a másik közben átkarolja, ringatja, mintha ő szorulna vigasztalásra.
A lény órákkal később képes csak megszólalni, mikor levegő után kapkodva, de valami boldog elégedettségben lebegve hevernek félig egymáson és a sziklákon.
Hogy hívnak?
Szólíts Clemensnek.

A következő pár hónapban Clemens minden nap lejár a sziklákhoz, néha barátját Achimot is magával víve a találkozókra. A lány először tapasztalja milyen az, ha törődnek vele, s cserébe olyan óvatosan, gyengéden bánik a férfivel, ahogy még soha senkivel. De Clemens egy nap befejezi a történetét, és el kell mennie.

Elhagysz? - kérdezi a lány, szemében drágakőként ragyognak a könnyek a holdfényben.
Mennem kell - bólint a férfi, tekintete szomorú, ujjai lassan, puhán simítanak végig a fehér orcán. - Nélkülem is boldogulni fogsz - teszi még hozzá, majd elmosolyodik a válaszul kapott szkeptikus fintoron. - Kaptam tőled egy történetet, amit, ha megírok, hírnevet és vagyont szerzek vele. Cserébe én is adok neked valamit.
A lány csak csóválja a fejét, aranyszín tincsei ide-oda lebbennek az arca körül. Ezért a nőért sokan letévednének az útról, de Clemens nem ilyen ember. A gyengéd szeretet, amit a lány iránt érez aggodalommal tölti el, félti a halhatatlan lényt. De mennie kell.
Egyszer azt mondtad, nincs neved, sőt azt is, hogy nincs is rá szükséged, de, ha mesénk körbejárja a világot, sokan el fognak jönni hozzád, és szeretném, ha akkor büszkén meg tudnád nevezni magad. Ezt kapod hát tőlem, egy nevet.
Gyengéd mosollyal figyeli a teljesen összezavart lányt. Még egyszer utoljára megérinti a szőke hajat, finom csókot lehet a homlokra.
Szeretlek. Vigyázz magadra, Lorelei!

1823. a Rajna vidéke
Heinrich! Tényleg ilyen veszélyesnek tartasz?
A nő kacaja messzire csengő, vonzaná a tekinteteket, ha bárki más is lenne a környéken rajtuk kívül. Bár a lány külsőleg semmit sem változott mióta búcsút mondott Clemensnek, az elmúlt 22 évben megtanulta felhasználni nőiességét, és kihasználni a férfiakat. Heinrich azonban más, ő költő, s talán emiatt annyira hasonlít arra a régi szerelemre.
Nem válaszol a nőnek, folytatja új versének felolvasását:

“Ich glaube, die Wellen verschlingen
am Ende Schiffer und Kahn,
und das hat mit ihrem Singen
die Lorelei getan.”

A lény csak mosolyog titokzatosan, és ahelyett, hogy reagálna a versre, a férfihez lép, és óvatos csókot lehel a nyakára. Ő végre leteszi a kézírásával tarkított papírokat, karjaival átöleli a nőt, és hagyja, hogy az éles szemfogak belemélyedjenek a nyakába.
Lorelei tudja, hogy Heinrich egy nap elmegy, hogy neki ő csak egy titokzatos kaland, a rajnai szirén, aki énekével és szépségével tévútra vezeti a hajósokat, mégsem tud ellenállni a férfi vonzerejének. Sem annak, hogy Heinrich segítségével nyomot hagyjon a történelemben.
Mikor a férfi tényleg továbblép, titokban követi őt, először hagyva el a rajnai sziklák vidékét. A hajósok réme és öröme, a szirén végleg eltűnik a zátonyokról.

1856. február vége, Montmartre-i temető
Feketébe öltözött aranyhajú nő áll a virágokkal és koszorúkkal eltakart, elhalmozott sír előtt. Kezében csupán egy megfakult papírlapot tart, melyre kusza kézírás rótt fekete tintával sorokat. Nemrég kapta kézhez párizsi lakásában, a borítékra csupán ennyi volt írva: Lolának.
Heinrich verse, melyet hozzá, neki írt, s mely a mai napig biztos életet biztosítana neki a Rajna mellett, ostoba, kíváncsi emberek tömegeit vonzva a rejtélyes szirénhez. De Lorelei már rég nincs ott, szerelme a férfihez kötötte, s egész eddig Párizsban élt, közel az emberhez, akit képtelen volt feledni. Eddig azt hitte, hogy Heinrich nem tudott róla, de a levél leleplezte tévedését.
A városban élve megtanult titokban lecsapni, elrejteni a nyomait, sőt követőket is gyűjtött maga köré. De most, hogy ő nincs többé, Lorelei nem látja értelmét a maradásnak. Búcsút mondva halott szerelmének elindul Amerikába.

Utolsó tetteként felveszi annak a helynek a nevét, ahol Heinrich nyugszik, és így a két férfinek méltó emléket állítva éli tovább életét Lorelei Montmartre-ként.

Az új hazában azonban nem könnyű az élet, s az Egyezmény után még nehezebb a magafajtának. Képtelen “palackozott”, “műanyag” vért inni. Érezni akarja, éreznie kell a szív dobogását, a bőr illatát, a test melegét. Kezdetben még könnyen talál olyanokat, akik szívesen dobják oda magukat neki, de egyre nehezebb és nehezebb dolga van.
Az emberek egyre szervezettebbek, az Egyezmény pedig még inkább megnehezíti a dolgát. De elveit feladni képtelen, s bár eredetileg az ember és vámpír közötti kölcsönös megegyezésen és mély kapcsolaton alapulást szeretné elérni, céljai lassan, de biztosan elérhetetlenekké válnak.
Muszáj innia, életben kell maradnia, hiszen ő maga a rajnai szirén, ő tartja életben Clemens és Heinrich emlékét. Emellett van már “családja” is, vámpírok, akik követik őt, bíznak benne, útmutatására várnak. Felelős értük. Ha az emberek nem adják önként magukat, majd csellel elveszi tőlük, ami neki kell. Ha gonosszá és kegyetlenné kell válnia azért, hogy életben maradhassanak, megteszi. Fenyeget, zsarol, elrabol, s ha máshogy nem megy, öl is ezért a célért.

Dylan egy az áldozatai közül, és nem fogja hagyni, hogy kicsússzon a kezei közül.

“Nem értem, a dal mit idéz föl,
s hogy oly bús mért vagyok:
egy régi, régi regétől
nem szabadulhatok.”

- Mi ez a dal?
A kérdés csak lassan jut el hozzá, de akkor felsóhajt, s a kérdezőre rá se nézve feleli:
- Csak egy régi emlék - mondja, s az utcára újra rátelepedik a némaság.


*A versidézetek Heinrich Heine Loreley című verséből vannak, a magyar fordítás Szabó Lőrinc munkája.