| Re: Bonnie 'Anne' Malone ↠ Szomb. Dec. 02, 2017 3:54 pm |
Gratulálunk, elfogadva Szia Bonnie! Először a formaiságoknál maradnék, mert hát vannak ám követelmények, bár legtöbbször szabályt szegek...szóval a karakterlapodat szépen kitöltötted, tetszett a történeted, főleg ahogy Roxit beépítetted az életedbe. Tökéletesen leírtad azt hogy mennyire tönkre tett az elvesztése és ez volt benne a legfantasztikusabb... Minden sorát nagyon imádtam annak amit írtál és már várom, hogy játszhassunk. Másodsorban pedig egyszerűen nehéz dolgod lesz tündérke, a szívem teljes mértékben belepusztult a tündérem elvesztésébe és hát igen, egy rideg üres héj vár rád, akibe életet kell lehelni. De ha kitartó vagy talán visszacsalod a mosolyt eme vámpírfiú arcára. Nem akarlak feltartani, az ET-d nagyon jó lett, irány a megmentésemre! Előtte még azért foglalózz. |
|
| Bonnie 'Anne' Malone ↠ Szomb. Dec. 02, 2017 11:55 am |
Bonnie Malone
Álmodd meg a jövőt
| faj: Tündér
kor: 22
születési idő/hely: 1995. 05. 15. / Tündér Udvar | becenév: Bonnie, Anne, Annie, Miss Loney
play by: Kristin Kreuk
foglalkozás: Rendőr nyomozó
|
Család Egész életem során magányos voltam, egyedül tengtem világomban, várva egy segélykiáltást, hogy kitörjek megszokott burkomból és kilépjek a fényre. Életemet kudarcok sora követte egymás után. Elvesztettem az anyámat, majd apám is eltávozott egy hosszú harc során. Nagynénémmel és az unokatestvéremmel, Roxanne-val nevelkedtem, majd Roxi is kilépett a nyugodt kis világunkból. Menekült egy jobb és nyüzsgőbb világba. Meg sem állt New York-ig, de nem gondolta volna, hogy én követtem az átjárón és mindvégig figyeltem. Figyeltem ahogy érett nővé cseperedik, amint szerelembe esik és átéli nap-mint nap azt, amit én talán soha. Azt, hogy szereti valaki, tiszta szívből, minden kötelezettség nélkül. Aztán az élete poraiban tört el, mindennek vége volt, nem maradt más, csak a csendes halál és porainak maradványa. Melyet a szél nem kapott hátára magával lopva az alkalmat egy tisztességes gyászra. Feláldtam a porból és tovább mentem, mint mindenki. Kivéve egyetlen személyt, az Igazit, Simos Lewis-t. Segíteni szeretnék neki, hogy tovább léphessen. Személyiség Gyenge voltam, olyan, mint soha. Elestem, összetörtem, sírtam, nevettem. Majd felálltam és észrevettem, már nem vagyok az, akinek születtem. Megerősödtem, vagy csak megtörtem? „Tudja a rák” szokás mondani. De más lettem, máshogy láttam a világot. Határozott lettem és naivitásom végleg szertefoszlott. Többé nem vágytam szeretetre és nem vártam el, hogy törődjenek velem. Én akartam törődni, megadni azt, amit én soha nem kaphattam meg. Gondoskodást és szeretetet. Ez volt minden célom és ennek érdekében átformálódtam. Határozottá váltam és felelősségteljessé. De nem felejtettem el, hogy azért történt mindez, hogy szeressek, gondoskodjak és segítsek. Kinézet Macskaszerű sárgás szemeimet és telt ajkaimat mogyoró barna, egyenes hajam zárja közre. Bőröm makulátlan, akár azé, aki sosem esett át a kamasz koron. Kezeim viszonylag aránytalanok, ujjaim valamivel hosszabbak, mint tenyerem. Mindig csak egy gyűrűt hordok, melyet még Roxi adott, mielőtt hátrahagyott volna. Illetve egy vékony nyakláncot, rajta egy tojásdad medállal, melyben édesapámról és édesanyámról bújik meg egy kép. Alapvetően karcsú alkat vagyok, nem túlzottan telt idomokkal, ami miatt sokszor fiatalabbnak néznek a kelleténél és rászorulok a push-up hatású melltartók használatára. Lábaim viszont testalkatomhoz mérten hosszúak és nőiesek. Életem lapjai Történetem akkor vette kezdetét, mikor is megszülettem és édesanyám ezzel a pillanattal életét is vesztette. Sosem láthattam vagy tapinthattam, hiszen apám, a fájdalmat elkerülve, minden előttem lévő családi fotót elrejtett előlem. Egy ideig ez nem érdekelt, azt vallottam, akiről nem tudok, és nem is volt soha az életem része, azt nem fontos ha nem is ismerhetem. De idővel rájöttem, szükségem van mindenre ami csak anyámhoz köthet. Apám sokat segített, de mélyen sosem tudta feldolgozni, hogy élete szerelmének halála a lányához köthető. Sosem esett többé szerelembe és nem becsülte többé az életet. Próbálta megértetni velem, hogy az élet nem fontos, múló rémkép, amely egyszer befejeződik és akkor ott állunk a végén kukán, hogy mit rontottunk el. Nem hittem neki, próbáltam elhinni, hogy hazudik, hogy csupán a fájdalom beszél belőle. De rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolja. Mégis minden szörnyűség ellenére, mikor ténylegesen a halálba rohant, elbúcsúzott. Átölelt és csókot nyomott nyomasztóan ráncos homlokomra, majd távozott. Soha többet nem láttam, meghalt egy csata során, melyet alvilágiak az árnyvadászokkal szemben vívtak. Az egyezmény megszületésével, mintha apámat is visszakaptam volna pár pillanatra, éreztem, hogy velem van. De aztán mindez mint köd hullott szerte és többé nem tért vissza. Nagynéném fogadott be, mintha csak kötelessége lenne két gyermeket nevelni. Roxi-val nevelkedtem, úgy szerettem, akár az édestestvéremet, de sosem felejtettem el kik a szüleim és, hogy Ő maga az unokatestvérem. Pár évre úgy éreztem végre boldog vagyok és van családom. De mint mindig, megint naiv voltam. Roxi magamra hagyott a Tündér Udvarban, de azt nem sejtette, hogy követtem az átjárón New York-ba. Figyeltem ahogy érett nővé lesz és építi az életét. Ugyanígy igyekeztem tenni, de míg Ő megtalálta élete szerelmét, addig én csupán a munkába temetkeztem. Nyomoztam és egyszerre óvtam a távolból Roxi-t. Egyszer, egyetlen egyszer lankadt figyelmem, mikor egy nehezebb nyomozásba kezdtem és ez mindent megváltozott. Roxanne meghalt és vele együtt az én egy részem is. Láttam, amint porrá lesz és a szél felkapja messzire repítve. Láttam, amint barátja darabjaira hullik és meg sem próbálja magát összekaparni arról a bizonyos pszichikai földről. Egyszer valaki azt mondta, „ha az ember fejjel nekirohan egy pszichikai falnak, akkor pszichikai sérülései is lesznek?”. Pont ez járt a fejemben, mikor a hűvös levegő mintegy sugallat járta át testem minden porcikáját a sötét sikátorban. A sikátornak végén egy alak állott, messziről egészen magányosnak tűnt és nyomasztónak jelenléte. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy felém pillant. Éreztem tekintetét alakomon. Ahogy elindultam, tűsarkum hangos kopogásában tört ki a hideg aszfalton. Egy deres tócsa mellett elsietve kerültem egyre közelebb és közelebb, míg nem megláttam arcát. Tiszta volt és hófehér, szinte világított a sötétben. Szemei sötétek voltak, mintha csak üregek lennének helyükön. Göndör, sötét haja kuszán állott arcát körül ölelve. Kezemet az övemre csúsztattam, ahol egy pisztoly pihent, használatra készen, élesítve. Nem mozdult, én pedig valami hűvöset vettem észre tekintetébe továbbra is haladva felé. Ő volt az, Simon Lewis, akivel Roxi oly’ sok időt töltött el. Teljesen másnak tűnt, így a sötétben, egyedül, elveszve, magányosan. Pisztolyomat visszacsúsztattam helyére és megálltam előtte néhány lépésnyire. Nem szóltam, csak figyeltem arcát és annak kifejezését. - Shadowhunters FRPG:
Ágnes × 18 × 4.5 év
|
|