Bonnie 'Anne' Malone

Történetem akkor vette kezdetét, mikor is megszülettem és édesanyám ezzel a pillanattal életét is vesztette. Sosem láthattam vagy tapinthattam, hiszen apám, a fájdalmat elkerülve, minden előttem lévő családi fotót elrejtett előlem. Egy ideig ez nem érdekelt, azt vallottam, akiről nem tudok, és nem is volt soha az életem része, azt nem fontos ha nem is ismerhetem. De idővel rájöttem, szükségem van mindenre ami csak anyámhoz köthet. Apám sokat segített, de mélyen sosem tudta feldolgozni, hogy élete szerelmének halála a lányához köthető. Sosem esett többé szerelembe és nem becsülte többé az életet. Próbálta megértetni velem, hogy az élet nem fontos, múló rémkép, amely egyszer befejeződik és akkor ott állunk a végén kukán, hogy mit rontottunk el. Nem hittem neki, próbáltam elhinni, hogy hazudik, hogy csupán a fájdalom beszél belőle. De rá kellett jönnöm, hogy komolyan gondolja. Mégis minden szörnyűség ellenére, mikor ténylegesen a halálba rohant, elbúcsúzott. Átölelt és csókot nyomott nyomasztóan ráncos homlokomra, majd távozott. Soha többet nem láttam, meghalt egy csata során, melyet alvilágiak az árnyvadászokkal szemben vívtak. Az egyezmény megszületésével, mintha apámat is visszakaptam volna pár pillanatra, éreztem, hogy velem van. De aztán mindez mint köd hullott szerte és többé nem tért vissza.
Nagynéném fogadott be, mintha csak kötelessége lenne két gyermeket nevelni. Roxi-val nevelkedtem, úgy szerettem, akár az édestestvéremet, de sosem felejtettem el kik a szüleim és, hogy Ő maga az unokatestvérem. Pár évre úgy éreztem végre boldog vagyok és van családom. De mint mindig, megint naiv voltam. Roxi magamra hagyott a Tündér Udvarban, de azt nem sejtette, hogy követtem az átjárón New York-ba. Figyeltem ahogy érett nővé lesz és építi az életét. Ugyanígy igyekeztem tenni, de míg Ő megtalálta élete szerelmét, addig én csupán a munkába temetkeztem. Nyomoztam és egyszerre óvtam a távolból Roxi-t. Egyszer, egyetlen egyszer lankadt figyelmem, mikor egy nehezebb nyomozásba kezdtem és ez mindent megváltozott. Roxanne meghalt és vele együtt az én egy részem is. Láttam, amint porrá lesz és a szél felkapja messzire repítve. Láttam, amint barátja darabjaira hullik és meg sem próbálja magát összekaparni arról a bizonyos pszichikai földről. Egyszer valaki azt mondta, „ha az ember fejjel nekirohan egy pszichikai falnak, akkor pszichikai sérülései is lesznek?”. Pont ez járt a fejemben, mikor a hűvös levegő mintegy sugallat járta át testem minden porcikáját a sötét sikátorban. A sikátornak végén egy alak állott, messziről egészen magányosnak tűnt és nyomasztónak jelenléte. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy felém pillant. Éreztem tekintetét alakomon. Ahogy elindultam, tűsarkum hangos kopogásában tört ki a hideg aszfalton. Egy deres tócsa mellett elsietve kerültem egyre közelebb és közelebb, míg nem megláttam arcát. Tiszta volt és hófehér, szinte világított a sötétben. Szemei sötétek voltak, mintha csak üregek lennének helyükön. Göndör, sötét haja kuszán állott arcát körül ölelve. Kezemet az övemre csúsztattam, ahol egy pisztoly pihent, használatra készen, élesítve. Nem mozdult, én pedig valami hűvöset vettem észre tekintetébe továbbra is haladva felé. Ő volt az, Simon Lewis, akivel Roxi oly’ sok időt töltött el. Teljesen másnak tűnt, így a sötétben, egyedül, elveszve, magányosan. Pisztolyomat visszacsúsztattam helyére és megálltam előtte néhány lépésnyire. Nem szóltam, csak figyeltem arcát és annak kifejezését.