Ez a első alkalom, hogy feketében vagyok, de gondolom nem az utolsó. Kicsit fura és szokatlan a csak fehér után ezt hordani, de eleget teszek az emberi szokásoknak, hogy temetésre feketében. Bár rajtam kívül még vannak ketten, de még is egyedül érzem magam, hisz sose ismertem azt a kettőt, akik itt vannak Serena temetésén. A legjobb barátnőm volt míg élt, s miatta lettem bukott, de csak kicsi részben. A bukásomhoz, az emberek gonoszságát is látnom kellet, hogy egyesek mit is művelnek, s ez kissé betett nekem s hátat fordítottam. De ha ez még nem volt elég, angyali kötelezettségemnek sem tettem eleget azzal, hogy nem végeztem vele, mikor megtudtam, hogy ő egy bukott. Nem tudom, hogy el fogom e valaha felejteni Serenát, vagy azt amit iránta éreztem, illetve még most is érzek, pedig már nem él.
Nehéz megállni, hogy ne akarjam magam az épp ereszkedő koporsó után vetni, hisz Serena volt az egyetlen az életemben, aki segített nekem, hogy ne nagyon tűnjek ki a sorból, de még annyi mindent nem tudok még, mint például nem tudom, hogy mihez is kezdjek, hogy mit kéne tennem a temetés után, vagy egyáltalán kell tennem bármi is utána, avagy nem. Még azt sem tudom, hogy Serena háza az enyém e, vagy azért is kéne tennem valamit, vagy bármi. Úgy maradtam magamra, mint egy évekig jól betanított, majd pedig kidobott kutya, akire már rá unt a gazdája, de menhely helyett az ország útnál dobnak ki egy autóból, és minden féle lelki ismeret furdalás nélkül ott hagyják a sorsára.
Miután a koporsó a sírba kerül, egy szál virágot dobok a sírba, s a másik két ember is így cselekszik, majd hozzám fordulnak, hogy részvétüket nyilvánítsák nekem, közben már a sírt is kezdték be temetni a sír ások. Még az idő is osztozik abban a gyászban amiben vagyok, s elered az eső. Miután véget ér a temetés, az illetőnek meg köszönöm a beszédet, és magamra maradok egy kis ideig, s előttem Serena sírja. Miközben az esőben állok, az emlékeimet kezdem magamban fel eleveníteni, hogy miként is találkoztunk, és azóta mik is történtek velünk. Merengésem egy hang zavarja meg, valahonnan hátulról.
- Kara Moon? - Kérdi a hang, mire meg fordulok, s egy kopaszodó közép korú öltönyöst veszek észre, s felette esernyővel.
- A nevem DR. Logan Hasoferd, s az el hunyt végakaratát ismertetném, ha velem jönne az irodámba. - Mondja, s kezével a kocsija felé mutat, ami egy régi Dodge. Bár régi a jármű, de azért meglepő módon egészen jó állapotban van. Egy bólintással jelzem, hogy én vagyok akit keres, majd megindulok a férfi felé.
- Serena rám hagyót valamit? - Kérdem őszinte döbbenettel az arcomon, és hangomban, mire a férfi csak bólint egyet, majd a kocsija felé indulunk.
Az út az irodájáig, így kocsival sem tart tovább körülbelül tíz percnél, mi alatt csak a rádió az ami meg töri a köztünk lévő csendet, révén jelenleg nincs mit mondjunk egymásnak, meg aztán nekem most jobban bejön, hogy nem kell mit mondanom.
Az irodában, Felolvassa nekem Serena végrendeletét, melyben mindenét rám hagya, amit nem tudok hova tenni, révén nem én voltam az egyetlen, aki volt neki, de ha már ez így alakult el fogadom. Miután végeztünk mindennel, az ügyvédtől az első legközelebbi bárba tartok, ahol nem épp örömömben iszok. Valamivel később, egy Rebeka nevű nő csatlakozik hozzám, s szó szót követ közben iszogatunk, míg nem már semmire sem emlékszem.
Másnap arra ébredek, hogy nem vagyok egyedül, hogy van velem valaki az ágyban, s ha az érzékeim nem csalnak, egyikünkön sincs semmi ruha. Ha nem volnék más napos, s nem hasogatna a fejem, talán most sikítanék egyet az idegen nő láttán, de mert most ez a helyzet így csöndben vagyok. El nézve, talán neki sem lesz jobb, mikor ő ébred fel, talán neki is rossz lesz. A fejem annyira hasogat, hogy se gondolkodni, se emlékezni nem tudok a tegnappal kapcsolatban. Mikor szemei kinyílnak, én csak továbbra is figyelem őt.
- Hogy hívnak? Mi történt az este? - Bukik ki belőlem a kérdés, s közben kezemmel megérintek egy kósza haj tincset.
- Rebeka vagyok, és nem történt semmi olyan amit meg kéne bánnunk. - Mondja, majd kiszáll az ágyból és a fürdő felé megy. Jó magam is csak lassan kelek fel, ahogyan azt az előbb ő is tette, s magamra kapok egy selyem köntöst, s a ajtóhoz lépek, s bekopogok. Bentről ki hallatszik Rebeka hangja.
- Igen?- Kérsz reggelit? - Kösz, de nem majd bekapok valamit út közben. - Ahogy gondolod. - Mondom, majd egyenesen lemegyek a konyhába, ahol viszont magamnak össze dobok valami ételt, és a nappaliban eszem meg.
Míg a TV-t nézem, és reggelizem, Rebeka le ér felöltözve fekete rövid bőr szoknyában, és fehér női ingben, s lábát is egy fekete bőr csizma, aminek magas sarka van. Elköszönünk egymástól, majd Rebeka magára veszi a kabátját, és örökre kisétál az életemből, legalább is én délutánig még ezt hittem. Délután, Rebeka vissza jött a házamba, s egy felejthetetlen órát töltöttünk el az ágyban, de az oka még ismeretlen számomra, de ha tippelnem kéne szeretett volna egy emlékezetes estét velem tölteni, ha már a tegnapi nem az volt.