Jeremiah Blackthorn

A történetem nem mesébe illő, akkora bonyodalom amellyel igazán nehéz felvenni a versenyt, de hát tessék, a lehetőség nyitott, alkossatok egy sokkal bonyolultabb családfát és esküszöm megtapsollak titeket. Apám Andrew Blackthorn fiatal korában nagybátyámmal Arthur-ral a tündérek fogságába esett, ez még a születésem előtti időben történt, én csak másodkézből hallottam a történetet. Miután kiszabadultak, évekkel később, apám afféle gyerekcsinálós üzembe kezdett és rendesen megszaporodtak a porontyok a családban...a tündér-árnyvadász kis klónok. Mert hát apám nem is adta volna alább egy tündérnél, nem? Ez szép is volna, ha itt véget ért volna a szál, de nem, Valentine Morgenstern akarata előtt apám fejet hajtott és belépett a Kör tagjai közé. Ekkor nem voltam én még több, egy üvöltő csecsemőnél. Hogy az árnyvadász könyvek miért nem írnak rólam? Nagyon egyszerű, anyám elrejtett előlük, míg testvéreim gyámság alá kerültek Arthur bácsinál és sanyarúbbnál sanyarúbb életet szenvedtek el a származásuk miatt, addig én a tündérek birodalmában nevelkedtem. Anyám halála előtt odaadott a testvérének, akit megesketett, hogy felnevel és később elmondja ki vagyok, mi vagyok. Hogy milyen érzés egyszerre tündérnek lenni és árnyvadásznak? Megmondom, olyan mintha egyik félhez sem tartoznál igazán, mintha mindkettő kivetne maga közül, mert nem vagy egészen olyan. 10 éves koromban anyám nővére elvitt egy Intézetbe, hogy megkapjam a megfelelő kiképzésem és az angyali erő rúnát. Mikor megtudták a származásom, még így, hosszú-hosszú évekkel később sem fogadtak sok szeretettel. Egy valami van, ami nem változik, az pedig az árnyvadászok felfogása. Olyan dohosak, porosak mint ezer évvel ezelőtt. Azonban mégis úgy döntött az Intézet vezetője, hogy kapok egy esélyt, bár magamnak kell megoldanom a gondjaimat, nem fog segíteni egy tündérivadéknak. És úgy gondolta még szépen is fogalmazott. Nevelőanyám ott hagyott és akkor még fogalmam sem volt mire kell vállalkoznom anyám végakarata nyomán. Ha nem azért néztek le mert tündér vér folyt az ereimben, akkor azért, mert apám a Kör tagja volt és ez épp elég volt, hogy billogok villogjanak a homlokomon "megvetni" felirattal. De küzdöttem, talán az árnyvadász vér volt az, ami nem hagyta, hogy feladjam, nem tudom, de küzdöttem. Hosszú hónapokig voltam egymagam, csak a magam erejének, képességeinek fejlesztésébe öltem energiát, nem kerestem az ellenséges kölykök társaságát. Blackthorn voltam, egy igai fekete tövis, mely szúrta a szemüket. Talán fél évvel később érkezett meg Ő. Igazi fölényes Penhallow volt, talán kegyetlenebb a többinél, már az első perctől kezdve utáltam. Többször is belekötött másokba, de velem csak egyszer merte megtenni, aztán minden megváltozott. Kiosztottak minket hogy közösen kell kardforgatást gyakorolnunk. Mindketten úgy álltunk a dolgokhoz, hogy ez csak munka, egy elvégezendő feladat, neki utána nem kell leereszkednie a fajtámhoz, nekem pedig nem kell az arrogáns fejét sokáig elviselnem. A kardforgatás végül csatába torkollott kettőnk között, Ő megjegyzést tett az anyámra, melyet nem hagyhattam szó, illetve csapás nélkül. Mindketten vértől voltunk csatakosak, de csak karcolásokat szenvedtünk. Mire szétválasztottak bennünket mindketten a gyűlölet lángjától égtünk. Büntető munkát kaptunk, abból sem a kellemeset és akkor történt, hogy megtámadtak minket. Idris erdejében kellett volna őrjáratoznunk, elméletben nem kerülhettünk volna életveszélybe, de egy vérfarkas nem engedelmeskedett a törvényeknek, megtámadta Penhallow-t és szétmarcangolta volna, ha nem támadom meg. Semmit sem értek csapásaink ellene, de mielőtt mindketten ott hagytuk volna a fogunkat megérkezett a mentő sereg. A vérfarkas után Penhallow békejobbot ajánlott melyet elfogadtam, az edzések során külön kértük hogy egymás mellé rakjanak bennünket, mert tudtuk, még ha csak tudat alatt is, mi együtt vagyunk egészek. Két évvel később Parabatai társak lettünk
közvetlenül az angyali rúnák megkapása után. Most hol van Penhallow? Nem tudom, útjaink külön váltak, más ambíciók vezérelnek bennünket. Ő a Klávé tanácsának körében mozog, én pedig a sötétebb oldalakon evezek. De ott a rúna mindkettőnk vállán, ami emlékeztet minket egy kötelékre melyet egykoron kötöttünk.