Ivy & Yers

Lassan, de biztosan összejön egyben tartani a buborékot. Szememmel végig követtem a buborék növekedését, de egyben tartom. Mikor eléri a kellő nagyságot meghallom Yers hangját. Szememmel felé nézek, de tartom az alkotásom. Végignézem a feladat instrukcióját és kicsit elgondolkodom. Képzeljek el egy pengét?
Behunyom a szemem és látom magam előtt. Látom magam előtt az a kis emléket. Hogy anyám befogott főzni és miközben a zöldségeket vágtam fel a nevelőapámra tekintettem, aztán a konyha késre. Elkezdett bennem megfogalmazódni a kérdés milyen érzés lehet embert ölni? Milyen lehet elvágni valakinek a torkát? Akkor sem voltam egy normálisnak mondható gyereknek. Belegondolva sosem voltam az. Lassan oda sétáltam a kanapé mögé kezemben a késsel. De akkor meggondoltam magam. Visszamentem a helyemre és folytattam a főzést. Igen. Már akkor ölni akartam. És végül meg is tettem.
Fejemben a konyhakés képe formálódik meg bennem. A régi családi örökség aminek a pengéje kivolt mintázva. Nem tudtam mit ábrázol de érdekesnek találtam. Legbelül csodáltam azt a tárgyat mikor a kezembe vettem. Nem emlékszem mi lett a pengével ott veszet el a tűzben, vagy magammal hoztam és elraktam valahova csak nem emlékszem.
Lassan kinyitom a szemem és a kezemben ott a penge amit én csináltam. Szemembe lóg egy két tincsem, de ez most nem igen izgatott.

Sosem mondtam ki, hogy félek, inkább elfutottam attól amitől. Megvetettem ezt az érzést bármennyire is a részem volt. A mai napig is eljátszottam, hogy nem félek, ami egy ideig sikerült is. De azon a napon amikor azzal időztem, hogy anyámat elássam az erdőbe és felégessem a házat, akkor elveszett bennem valami. Valamit anyám mellé ástam el és azóta vagyok olyan amilyen. A gyermeki énem aki még tudott úgy mosolyogni, ahogy az öt éves ártatlan gyerekek. De megszabadultam tőle. A mai napig sem tudom, hogy akaratosan, vagy a nélkül, de eltűntettem. Ezután próbáltam meg magamat olyanná formálni amilyen lenni akartam. De ez alig, ha sikerült.
Eltöröltem minden olyan érzést amire azt gondoltam, hogy nem lesz rá szükségem. De minél inkább próbáltam eltörölni ezeket annál inkább váltak a részemé. De igaza van. Erőt kell merítenem belőle. Ha már nem tudok rajta változtatni legalább elfogadom addig amíg tudom. Eljött hát az idő oly hosszú idő után. Szembe kell néznem az emlékkel ami eddig kísértet, szembe kell néznem azzal aki valójában vagyok.
Lassan lehunyom a szemem és mélyet szippantok a levegőből. Hát legyen. Nem erőltetek semmit, ha kell hagyom, hogy szét essen a buborék és újra kezdem. Lenyugszom és tiszta fejjel próbálok meg rá koncentrálni. Most először nem futok el.

Érintésére nyitom csak ki a szemem és látom, hogy sikerült egy buborékot összehoznom. Nem tagadom legbelül örültem ennek. Érdekes ez a mai nap. Mindig is úgy ismertem magam, hogy nincs mitől félnem kéne, vagy tudnék. Erre tessék a szülőnek megfelelési kényszerem ma előbújt. Kezdem magam úgy érezni, hogy nem ismerem önmagam. Dicsérete jól esett és figyelmesen hallgattam azt amit kér tőlem. Mikor elengedte kezem megpróbáltam azt amit várt tőlem. De az elmém máshol járt. Kényszeresen arra gondoltam vissza folyamatosan mikor a düh miatt akaratlanul varázsoltam először. Igaz nem egyszer gondoltam vissza arra a napra még is csak most kezdem meg érteni igazán. Megérteni miért a tűz volt az ami akkor sikerült. A tűz sok mindennek a jelképe, de most nem ez a fontos.
Próbálom vissza terelni gondolataimat a feladatra, de nem megy. Nem tudok parancsolni az elmémnek. Mindig is feszegettem a határaim, ám mégis a varázslástól mindig is távol tartottam magam. Talán mert féltem attól ami bennem van. Attól, hogy ártani fogok valakinek akit esetleg megkedvelek.
Testem remegni kezd és lassan a buborék feletti uralmamat is elveszítem. Érzem, hogy egyre jobban feszengek és befordulok magamba. Mindig is ezt ettem ösztönösen, ha nem éreztem magam biztonságban. Ugyan már! Egyedül ő van itt mitől érezném magam fenyegetve?

Szemeimmel őt követem amint eltávolodik tőlem. Tudom, hogy csendes vagyok, de nincs hozzáfűzni valóm semmihez. Nem érzek semmit még is üresség tombol bennem. A vágy, hogy választ találjak a kérdésre mely már az idők eleje óta foglalkoztat. Hol a helyem? Nem érzem, hogy tartoznék is valahova és ez az amin leginkább változtatni szeretnék. Nem mondanám, hogy az alvilághoz, az angyalokhoz meg pláne. Mindig is egyedül voltam. És ez a magány lassan, de biztosan előbb, vagy utóbb felemészt.
Egy rövidke ideig csak néztem kezét. Végül porcikáim megmozdultak és a kérésnek eleget tettek. Nem féltem csak már kezdem megszokni a némaságot és a mozdulatlanságot.
Ahogy körül írja az érzést amit, majd éreznem kell a hangya szóból eszembe jut, hogy egyszerre fura még is képes az embereket csikizni, ha nem félnek a bogaraktól. Lassan elkezdtem érezni az enyhe foszlányokat,de kellett egy kicsi idő mire jobban érezhető vált.
Végül áttértünk a következőhöz. Érezni a testeden belül ahogy folyik a véred. Nos igen ebben már volt részem még régen mikor elkezdtem a saját kezembe venni a dolgokat. Amikor a dühöm és a gyűlöletem nem csak szívemet, de fejemet is elárasztotta. Amikor először tapadt vér a kezemhez. Akkor éreztem csak igazán, hogy élek. Enyhén, de a düh hatására éreztem a nyakamnál lévő véna lüktetését. Romlott vagyok ez tény, de érezni még tudok. Megtudom bánni bűneimet, érzek fájdalmat, tudok még szeretni. De, hogy az érzéseim milyen irányba haladnak azt nem tudom. Nem is tudhatom hisz amilyen gyorsan változik az ember annyi véletlen is születhet a világban.
Kicsit megszorítottam kezét. Az érzés kicsit intenzívebb volt mint amire számítottam, de nem volt olyan vészes, hogy megijednék tőle. Végül mikor már elmúlt az érzés elengedtem. Amint elmondta, hogy most mit kéne csinálnom behunytam a szemem. Igaz nem akarok megfelelni senkinek és ezt is vallom, de most, hogy itt áll előttem belül még is arra gondolok, hogy nem akarok neki csalódást okozni azzal, hogy nem menne úgy a varázslás mint ahogy kéne. Megfordult már az is a fejem mikor rá nézek, hogy mit gondolhat rólam, hogy a lánya nem tudja még a legalapvetőbb varázslatokat se. Hogy miért is élnek bennem ezek a gondolatok pontosan nem tudom. Talán mert nem volt egy olyan szülöm se akit ennyire is érdekeltem volna. Hisz nekem ő az első aki úgy is tekint rám mint személyre és félek, hogy elveszítem azzal, hogy csalódik bennem.
Elhessegetem gondolataimat és a feladatra koncentrálok. Elvezetem a bennem lévő erőt a kezembe és elkel képzelnem egy buborékot. Számomra ez a buborék inkább csak egy szappan buborék ami egy apró töredéke gyermeki mivoltomnak. Nem merem kinyitni a szemem inkább csukva tartom remélve, hogy valamit elértem.