Ozzy Brixton

Egy Sacramento környéki kisvárosban nőttem fel, annak minden vidéki szépségével együtt, meg persze a hátrányaival is. A szüleim farmján melóztunk a testvéreimmel már egészen korán, hamar megtudtuk, hogy mindenért meg kell dolgozni. A kisváros az a hely, ahol mindenki jobban tud rólad mindent, és ezt nem is félnek a tudtodra adni a kisboltban, vagy a termelői piacon szóba elegyedve. De legalább tuti, hogy a szomszédnak gyanús, ha nem látott mozgást a házad környékén néhány napja, szóval nem tudsz megmurdelni úgy, hogy ne találjon meg még a zsaruk előtt egy bio-térfigyelőkamera.
Na ez volt az a hely, ahol én már viszonylag korán kilógtam a sorból, pedig itt rohadjak meg, ha nekem nem megfér egymás mellett a Take Me Home, Country Roads és a Born to Be Wild! De hát így jár az, aki demokratának túl republikánus, republikánusnak meg túl demokrata, vagy mi.
Nem vagyok szent, ezt én is tudom. Viszont ezt soha nem is akartam elhitetni senkivel. Mindenesetre kvázi tökéletesen ott maradtam a sok lokálpatrióta közt vidéken, ahol mindenki jobban tudja nálam az alvilági üzleteimet - dögöljek meg, nincs annyi, mint amennyit visszahallok! -, meg ahol a szomszéd öregek minden alkalommal beanyáznak az ablakból kiabálva, ha meghallják a motorom, és ahol az összes szakadt luvnyának legalább egyszer belemásztam a bugyijába.
Ebben az egész nyomorromantikában az volt az egyetlen rusnya szőrszál, mikor huszonhárom voltam, és egy görbe estém a szokásosnál is görbébben végződött. Na jó, mondjuk ki, vérfarkassá változtattak a picsába. Nem lett egyszerűbb az életem tőle, az biztos. De megtanul vele együttélni az ember, még ha sokszor nehéz is az ilyesmi egy pletykás vénekkel teli városban.
Azt mondhatnám, hogy minden szar ellenére egész okés a nyomorult kis életem. Aztán jött a levél, kézzel írva, gyöngybetűkkel, apró firkálásokkal és javításokkal New Yorkból.
Ennek hála pedig néhány nappal később már az Interstate 80-ason találtam magam egy 2800 mérföldes úton.

"Kedves ...!

Nem tudom, hogyan hívjalak, hiszen a neveden fura lenne. De minden más is fura lenne. Nem akartam messengeren írni, hogy azonnal láss, meg amúgy is rohadt nehéz volt kiderítenem a címedet ilyen messziről, de azért én téged csekkoltalak a neten.
Ez most így furcsa lesz, de a lányod vagyok. Valószínűleg nem tudsz rólam, és anya nem is akarja, hogy tudj, én is csak a régi cuccai közt találtam ezt-azt, ami alapján elindulhattam. Meg akarom ismerni az apukám. A nevelőapám, akiről eddig azt hittem, tényleg az apám, nem jófej, te viszont a képeid alapján annak tűnsz. Igazából... nem is tudom, mit akarok, meg ez a levelezősdi is nagyon fura. Azért a levél végén meghagyom a telefonszámom, keress, ha megismernél, ha tudni akarsz rólam, kérlek! Anya kibukott, mikor megtudta, hogy tudok rólad, szóval ha még megvan valamelyik elérhetősége, ne szólj neki!

U.i.: Menő a mocid.

Várom a válaszod!
A lányod"