Főtéren található pados rész

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

A tény, hogy ha meglesz az Apokalipszis, mi elenyészünk… Olyan végtelen messzinek tűnt, de ahogy Yers kiejti a száját, jövök rá, itt van a küszöbön. Annyi évezredet vártunk és most, hogy a Pokol kapuja nem sokára kinyílik… Ez is közeleg. Félek tőle? Kicsit sem, hiszen én vagyok az a vég. Milliók szemében láttam az utolsó pillanatot, miért én lennék az, aki rettegjen attól a pillanattól? nem várom, de ha eljönne, tudnám, hogy véghez vittem azt, amiért meg lettem alkotva, és az jó lenne.
- Hát mit tagadjam – vigyorgok. Hmm, kicsit már hiányzott hogy vele is beszéljek. Nem mondom, nem vagyok érzelgős, hogy ez kimondjam, éreztessem, akármi, az nem az én reszortom, de azért így van. Ezer démon és Lucifer között, néha nem árt, ha találkozok egy testvérrel, aki olyan, mint én. Ezer IQ bajnok között áldás az értelmes.
- Rendben, legyen így – bólintottam egyet komolyabban már. Legyen, de akkor valóban derüljön ki. Az ilyen kis akciókat, leginkább azért nem szerettem, mert meg tudott szaladni a kezük, ők nem annyira vették figyelembe az egyensúlyt, mint én. Nem azt mondom, hogy ezzel menteném az embereket, de mindenkit nem lehet elpusztítani, hogy utána semmi se maradjon, amivel ellennénk. Elég sivár életünk lenne akkor…
Yers, megint min töröd a fejedet? Érdekelt, de megadtam neki azt a kevés teret, hogy ténykedjen. Nem felsőbb hatalom vagyok, hogy számon kérjem. Külön elmék vagyunk, nem egy.
- Tudni akarom, hogy mire utalsz? – ráncoltam a szemöldökömet egy pillanatra csúfondárosan. – Tapasztalat? – Érdekel ez egyáltalán? Saját igényeimet megoldom magamnak.
- Mondom, rendben van. Habár a teljesen más... Úgyis tisztában vagy vele, nekünk és az embereknek mi a más – az igazság az, fel sem merült bennem igazán, hogy Yersinia változás időszakában van. Olyan zsigeri bennünk a rossz, hogy még ha csak erről is beszélgetünk, sem akarom nagyon meglátni, pedig itt van a szemem előtt.

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

- Szórakoztató ideiglenesen, de attól még nem változtat azon, hogy egyszer el kell múlnia a dolgoknak. – Ingattam a fejemet. Kezdet, vég… Amiből kimaradtunk, kimaradtam. Osztottam a Halált, mert nekem nem volt ilyen állapotom, láttam, tudtam milyen, hisz magam voltam az, de én sosem szűntem meg létezni. Mi nekünk a mulandó? Az örök életben mi az emberi élet és a hozzá hasonló? Csettintek és már vége is. Átok vagy áldás az időtlenség, ki hogy éli meg. Valakiknek van jelentősége, de nem nekünk, akik nem érzünk, akikből kimaradt a lélek, akik olyan entitások, akik el lettek rendelve egy örök feladatra, egy világot meghatározó feladatra, ezért akadékoskodtam Yersiniával, vagy éppen mert akadéskoskodni akartam?
- Hát akkor már inkább a testedre pályáznám, mint a mosolyodra – öltöttem nyelvet kacsintva. Mosoly? Ugyan már… Bár én mindig is az igaz valónkat preferáltam, valahogy az én szememben az szebb volt, mint ezek az emberi testek, persze szórakozásnak és a célnak megfeleltek, de amúgy szűknek éreztem magamat bennük, mintha saját erőmet láncolnám le. Néha áldozatokat kell is kell hozni a játék kedvéért, ha már minden természetfeletti ezt teszi…
- Áhh és mikor igen? – követtem a témának folyását. A kíváncsiság fúrta az oldalamat, mégis miről maradtam le, amit így kell titkolnia. Bár, nem ez lenne az első, de hogy ezen a sárgolyón valamit titkoljon ennyire… - Ahh, Luci – szinte fáradtan dőltem hátra a hallatától is. Nem mintha bajom lenne vele, de néha igazán elég ebből a jobb kezes dologból, még ha ezzel az enyém a Pokol serege is. Na de na… Néha olyanokat tud kérni… - Ne is mondd, csak tudnám, a gondolkodáson kívül néha mi mást csinál? Iszik, ezen kívül… - és hirtelenjében nekem is kedvem támadt volna inni, csakhogy egy kávézóban voltunk, ahol az alkohol mégsem az itallap része. Kár… Szomorú…
Grimaszolva, mint egy gyerek hátra dőltem. – Rendben, - tértem vissza a témánkhoz,- remélem valóban jó okod van, mert ha csak kihagysz a buliból – köhintettem egyet erőteljesen.

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

Szőke haj, fehér bőr, csini kis arcocska. Mondhatni szép, mint az én alakom, biztos sikeres, miközben messze nem így néz ki. Pont olyan förmedvény, mint én. De Ő nem volt ilyen, élvezte a pusztítást, amit okozhatott, most mégsem érzem ezt a hangjában. Nem érzem azt a többletet, ami rá emlékeztet. Mindig élcelődtünk, most mégis, olyanok vagyunk, mint két ismeretlen ismerős, mint akik nem értik meg egymást, csak erőlködnek. Mi változott meg? te vagy én? Túl hű lettem volna Luciferez, vagy éppen te lettél túl emberi? Pestis…
- Máskor… Most? – a két szó a mi jelentésünkben szinte fedik egymást. Időtlenség okozza, hogy minden egybefolyik.
- Mert én téged akartalak látni – emeltem ki a téged szót okkal. Igen, tudni akartam hogy állunk, lassan meg fog nyílni a Pokol kapuja, felállnak a Lovasok, legalábbis három biztos, pont Pestisben kéne kételkedni? A Sorsodat akarod megkerülni? Röpke gondolat, melynek nincs alapja, mégis megült a fejemben. Ez a természete, erre lett elrendelve létezése, nem másíthatja meg, az apokalipszisnek el kell jönnie, és ő ott lesz, ott fog a sorban lovagolni a fehér lován. Ott lesz közöttünk. Ez nem kérdés. – És mert amúgy is dolgom van… - vontam vállat. Kellemest a hasznossal, én már csak így működöm, nem szeretem az időmet pazarolni, nem mintha a testvéreimre pazarolnám. De ha már fenn vagyok, velük is lehet találkozni, hiszen nem mindennap látjuk egymást.
- Áh, senki lenne a nővéred? – biggyesztettem le az ajkamat, örök játékszer a lelki zsarolás, csak az a baj, hogy a mi esetünkben nem feltétlenül működik, hiszen az érzelmi intelligenciánk épp, hogy nem a béka segge alatt van. – Ezt fájt a nem létező lelkemnek – Sad time. Közben kijött az ő kávéja is, és én inkább nem rendeltem semmit sem. Kávé, tea? A-aaa, valahogy nem vonzanak. Majd talán legközelebb, bár tudom, akkor sem fognak jobban csábítani. Hogy tudja meginni ezt a vackot?

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

Mások vagyunk, ez nem baj, de valahogy Yers, mintha emberibb lenne. Végül is, valóban, hiszen több időt töltött itt, mint én, és az én szívem csücske a Pokol, majd a Föld lesz, ha végre letaroljuk, de valahogy szikrázik benne más is, nem a szőke hajkorona teszi, esetleg a világítószempár, bár abban is több az élénkség, még ha hasonlóan is fénytelen, vagy inkább unott, mint az enyém. Mi folyik körülötted Yersinia? Különös, megmondhatatlan, de szinte fogható, hogy valami körbelengi, vagy csak túl régen láttam volna? Vagy engem formált volna meg a saját világom és hatalmam?
Szabad akaratunk van, korlátlan hatalmunk, de mégis valahogy úgy alakult, én lettem a Lovasok Lovasa, én fogom Fakóval vezetni őket, még ha egyenértékűként is kezelem őket, testvérként…
- Hé, nem zavar! Mint láthatod, elég jó alakot találtam magamnak. Csak máskor jobban koszolod a kezedet, végül is te fertőzöd a testeket… - Szép és jó lehet Pestisnek lenni, de valahogy a ragályok, fertőzések általi cucclika nem vonz, persze, a végén maga a Halál beállta, nagyon is, csak az undormány, ami a testben lefolyik. Nem is tudom, ki a tisztább kezű közülünk, de most térjünk el attól, hogy éppen vörösben ázik a kezem.
- Tényleg hiányozott az élcelődésed, a Pokolban nem lehet kit baszogatni igazán. Luci túl komolyan vesz mindent vagy éppen sehogy sem. – biggyesztette ajkamat szórakozottan egy pillanatra.
Összevonom a szemöldökömöt, nem egyetértésem jeleként. Persze, Pestis a bőr alatt húzódik meg, de azért én legalább tudjak róla valamit, nem? Nem érdekel, hogy Lucinak vagy Éhínségnek és Háborúnak mit mond, az megint máshova tartozik.
Nem vagyok mintanővér, soha nem is voltam és soha nem is leszek, nem vagyunk abban a viszonyban, nem is tudom, igazán, hogy működünk. Vagyunk és leszünk, ott az a vékony fonál, hogy mi vagyunk a Lovasok, mi hozzuk el az apokalipszist, ez az elrendelés, ez köt minket össze, na meg a természetünk, de több is? Nem hinném…
- Üljünk – sóhajtottam fel. Az emberi világban kevés érdekes hely van, így hogy most egy kávézó vagy egy könyvtár? Egyre megy. Besétáltunk, és leültünk egy üresebb környékű asztalhoz. Körbelengett minket a kávé illata, de nem különösebben hozott lázba, ha már italok, akkor valamiért az alkohol az, amire azt mondom, hogy valami, de nem olt szomjat, nem ízes, egyszerű…
- Most már válaszolhatsz a feltett kérdésemre is – kényelmesen hátradőltem a székben. És szememet rászegeztem, hogy olvassak belőle, akár egy könyvből, néha a gesztusok a legjelentősebbek… még rajtunk is.

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

Testvéri kapcsolataim nem átlagosak, igaz, az én szótáramban nem is létezik olyan, hogy átlagos, sőt, egyikünkében sem, egyszerűen nem az a mi természetünk, hogy átlagosak legyünk. Pestis, Háború, Éhínség, Halál, jah, nagyon barátinak hangzik, én is megborsódzanék a másik helyében. Nem, mi sosem labdáztunk, társasoztunk és egyéb baromságokkal nem foglalkoztunk, inkább hoztunk szenvedést, kínt, fájdalmat és halált, ez volt a mi játékunk, sőt! Még mindig is az. Ez határoz meg minket, ezek vagyunk mi! Nem tudom, hogy mi köt minket össze, hiszen érzéseink eléggé haloványak, vagyis a magam nevében beszélve, sosem éreztem szeretetet, kedvességet, láttam, de nem érdekelt, nem is vágytam rá sosem, hogy megismerjem. Egyszerűen hidegen hagytak. Az más kérdés, hogy ezekkel örömmel játszottam, hogy másokat tönkretegyek, de még milyen örömmel. Az időtlenség ajándéka, hogy már szinte mindent tapasztaltam, láttam a világban, pontosan tudom, hogy kell érzékletessé tenni mások számára, miközben oly üres vagyok, mint a porcelánbaba!
De a testvéreim mások, talán, mert mi leszünk, kik elhozzák az Apokalipszist, vagy mert megértjük egymást, hogy mit élvezünk, mi tesz minket boldoggá, mi a mozgatórugónk... Talán ezért, nem tudom.
Kezeimre néztem durcásan, pedig nekem nagyon is tetszett ez a piros. Vörös. Vörös. VÖRÖS! Amúgyis félig rám száradt. - Mióta vagy te ilyen kényes? Ez csak vér... - vontam vállat és kezeimet leengedtem magam mellé, inkább elengedtem azt az ötletet, hogy így megtöröljem az arcomat. Nos, ő inkább a testet belülről tette tönkre, én voltam, aki élvezettel telve rongáltam látványosan, bőrnyúzás, lyukak, törések, amihez épp kedvem van, ő inkább tisztább kezű, hasonlóan, mint Éhínség. - Én is örülök, hogy látlak - döftem mellé a mondatot, hogy szinte sugárzik arcáról, hogy örül, miközben én még meg is akartam ölelni. Igaz, direkt, hogy szívjon egyet a vér kimosásával, nem is olyan könnyű, mint aminek látszik, bár én inkább kidobom azokat a ruhákat és szerzek újat, az sokkal egyszerűbb. -
Feljöttem, dolgom van, mint láthatod - mosolyodtam el angyalian, bár lehet, inkább félelmetesnek tűnt. - És te? Jó ideje nem hallottam rólad - hangom játékos, de valamennyi számonkérés érződik benne, miközben körbenéztem, nem voltunk feltűnőek, a környéken embereken kívül senki sem volt.

∎ ◣ ◥

Yersinia & Kryantha

My other quater

Négyen vagyunk. A négy lovas, testvérek, kik ugyanazért léteznek. Ugyanazt akarják, ugyanaz mozgatja őket, csak más-más módon. Láttuk világok pusztulását és felemelkedését, mégsem változtunk meg. Az idő nem fog rajtunk...
Testvérek vagyunk, de nem azok, akik mindig egymás körül lebzselnek, mindenkinek megvan a maga dolga, feladata, amit csinál, így aztán előfordul, hogy néha évekig, évtizedekig sem látjuk egymást, ha nem több ideig. Nem mintha zavarna, amíg tudom, hogy nincs velük baj. Néha rájuk kell nézni, mert míg ők kényükre-kedvükre csinálják azt, amit, én ennél talán hangyányival több vagyok. örömmel pusztítanék, döntenék romba világokat, oltanák ki életeket, de akkor mi marad? Nem érdekel az egyensúly, de az én élvezetem ne vesszen el!
A Földön jártam megint. Újabb alak, újabb "élet. Oly könnyű ilyen finom pofi mögül, amit viselek, észre sem veszi senki, hogy ez csak egy maszk, hogy ha a bőrt lehántanák, nem lenne alatta semmi, csak feketeség, rothadás.
Fáradtan kilépek a holttest mögül, fehér ingemet vér pettyezi, ahogy kezemről is folyik alá, mámorban úszó mosoly hagyja el az ajkamat. Ez most jól esett! Nehezen döntöm el, hogy ez az öröm, ami ilyenkor gerjesztődik bennem, mihez is hasonlító. Más, mint a szex, mondhatni jobb, de ez nem teljesen igaz. Ez más, ez folyamatos, ez lényegi, ez szükséges jó, hogy jó kedvem legyen. Hiányzik a pusztítás, ha nem teszem... A holttestre pillantok, kinek szervei a földön feküsznek előttem, kinek testén fekete foltok látszanak. Vérfarkas... Nem különösebben érdekelt! Így aztán áttaposva rajta ott hagytam a sikátorban, majd valaki fogja és eltakarítja, az már nem az én munkakörömbe tartozik. De ne felejtsük el, hogy miért, pontosabban kiért jöttem a sárgolyó ezen szegletére. Pestis, érezlek ám, tudom, hogy te is. Ne kerülj el, bár nem hinném, hogy ezt teszi. Már nincs messze, itt lehet a közelben, érzem, tudom, sejtem. Amolyan hatodik érzék az egész, összekötő valami közöttünk? Nem tudnám pontosan megfogalmazni. Nem kell sokáig járnom-kelnem, ahogy végül befordultam a főtérre. Kabátom ugyan elrejtette, hogy kezemről folyt a vér, de valakinek már feltűnt, noha nem zavartattam magam. Nem kellett nagyon körbenéznem, azonnal tudtam, melyik Yersenia, szőke fürtjeit fújta a szél a négy irányba!
- Yers! - kiáltottam el magamat, ahogy sietősebbre fogtam, és pillanatokkal később előtte teremtem, majd egy kellemes véres ölelésben részesítettem, hacsaknem kibíjt idő előtt karjaim közül, amik lendültek. Rég láttam ugyan, de a rég számomra relatív szó, az időt mi másképp mérjük, úgy nézve, nem is oly rég.

Aaron & Ev

Aaron megszólalása tökéletesen tükrözte a személyiségét, amit egész egyszerűen lehetett egyetlen egy szóval jellemezni: leszarom. Vagyis, nem én őt, hanem ő mindent (bár nekem is ezt kellene tennem). Tipikusan az a fajta srác volt, aki tényleg nem törődött a környezetével, csak buldózer módjára keresztülgázolt mindenen és mindenkin, nem foglalkozva azzal, hogy a bunkó megszólalásaival hány ember lelkét, szívét töri össze. Én pedig, még ha akartam volna se tudtam volna ilyen lenni. Na jó, bizonyos tekintetben mégis csak ilyen voltam én is, sőt, még ha nehezemre is esett beismerni, de azért a saját bőrömön tapasztalni mindezt nem volt olyan kellemes. Normál esetben pedig nem is érdekelt volna, vagy ütött volna annyira szíven ez a viselkedése, de kezdtem valamit érezni iránta, valamit, amit egyszerűen nem tudtam megmagyarázni. Épp ezért voltam képtelen csak úgy figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy igazából azért idegesít fel nemcsak a szavaival, hanem az egész megjelenésével, mert megindít mindezzel valamit bennem, és ezt nem tudtam hova tenni. Jobbnak láttam hát, ha inkább dühvel álcázom az érzelmeimet. És már csak azért is mindig visszaszólók neki valamit.
- Téged inkább gumiszobába kellene zárni, nem diliházba – dörmögtem az orrom alatt. Igazából, a megjegyzést első sorban magamnak tettem, de azért nem volt olyan halk, hogy Aaron ne hallhassa meg. Vagyis, ha igazán őszinte akartam lenni, akkor szándékosan mondtam még olyan hangosan, hogy ő is meghallja azt, elvégre, nem az a fajta személy voltam, akinek ha beszólnak vagy visszaszólnak, csak úgy annyiban hagyná. Sok esetben nekem is előbb járt a szám, mint az agyam, és képes voltam hagyni, hogy meggondolatlan megjegyzések kicsússzanak a számon, de azért nem esett jól az, amit az előbb Aaron mondott nekem. Túllépett vele egy határt, és reméltem, hogy ezt ő is érzékelte.
Amikor láttam, hogy ahelyett, hogy elhúzta volna a csíkot innen, mint ahogy kívántam (na jó, igazából nagyon nem, de pszt!), inkább kényelmesen helyett foglalt mellettem a padon, színpadiasan megforgattam a szemeimet, hogy ezzel is még pluszba mutassam neki, hogy én már csak azért is haragszom rá, és ezúttal nem lesz elég a kiskutya szemei ahhoz, hogy megbékéljek. Na jó, igazából lehet, hogy mégis...
A következő megszólalása már sokkal normálisabbra sikeredett, amitől némileg megnyugodtam, de felelni nem igazán tudtam mit rá, ezért csak tanácstalanul megvontam a vállam. Elvégre, egy ilyen helyzetben mégis mit kellett volna tennem? A bosszúnak nem volt semmi értelme, pláne ennyi év távlatában, aztán mégis csak a Klávé volt az, akivel szembe kellett volna menjek. És itt nem arról volt szó, hogy nem volt meg a bátorságom hozzá, mert elhihetitek, abban nem szűkölködtem, de egyedül mégis csak nagy falat lett volna nekem. És mit értem volna el vele? Egy-két tagot lehet sikerült volna megöljek, aztán úgyis kiválasztanak újabbakat, és minden ugyanúgy folytatódna tovább, mintha mi sem történt volna, csak engem kiáltottak volna ki bűnözőnek és árulónak. Ezt a rendszert belülről kellett megváltoztatni, nem ilyen erőszakos módon, mert annak tényleg nem lett volna semmi hatása, amíg az árnyvadászok gondolkodása meg nem változik. Aztán meg, anyáékat ez a vérbosszú nem hozta volna vissza, arról nem is beszélve, hogy biztos ők sem akarták volna azt, hogy feláldozzam magam egy ilyen értelmetlen dologért. Nem, ennél nekem is több eszem volt, még ha mérges is voltam a Klávéra.
- Nem tudom... Mit tehetnék én egyedül a Klávéval szemben? Mérges vagyok, és égek a bosszúvágytól, nekem elhiheted, de nem lenne semmi értelme... Többet érek azzal, ha csak szimplán megpróbálom feldolgozni a megtudott információkat. Nem könnyű, nem tagadom, de mit érnék el azzal, ha tíz év után a Klávé életére törnék? – magyaráztam Aaronnak teljesen őszintén, bár magam sem tudtam, miért nyíltam meg előtte ennyire. Nem mintha annyira ismertük volna egymást, vagy olyan kapcsolatban lettünk volna, hogy bizalmasabb dolgokat megosszak vele, de most mégis jól esett ezeket elmondani neki, beszélni kicsit vele, akkor is, ha semmit nem reagál majd rá. Meghallgatott, és nekem már ennyi elég volt. Többet nem is vártam el tőle.
Aztán, amikor megláttam, hogy egy apró mosoly kúszott Aaron arcára, hirtelen elképzelni nem tudtam, hogy mit forgatott a fejében, de egy dologban biztos voltam: hogy semmi jót. Mégis, öntudatlanul húzódott volna már az én ajkam is mosolyra így látva őt, ezért muszáj volt emlékeztetnem magam arra, hogy én elvileg még mindig haragudtam rá az előbbi kis megjegyzése miatt. Persze, ez már koránt sem volt igaz, de még kéretni akartam magam egy kicsit, kíváncsi voltam, hogy mit fog lépni.
És, megvallva az igazat, teljesen megérte. Amit következőleg mondott nekem, egyszerűen annyira nem illett hozzá ez a stílus, és olyan vicces és aranyos volt, ahogy ezt mondta nekem, hogy nevetnem kellett. Persze, visszafogtam magam, mert nem akartam ilyen könnyen elengedni őt.
- Valóban? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, tettetett sértődöttséggel a hangomban. – Akkor tessék – böktem a fejemmel a földre a lábaim előtt, ezzel adva a tudtára, hogy hajrá, ereszkedjen most rögtön térdre. – De ne felejtsd el megcsókolni a cipőmet sem – tettem még hozzá felsőbbrendűen, miközben le sem vettem a tekintetemet az arcáról. Muszáj volt látnom, milyen képet vág majd ezt hallva. Reményeim szerint nagyon is vicceset. Ha meg nem... az úgy nem lett volna mókás, és nagyon is csalódott lennék.

Ne haragudj a késésért, de remélem kompenzáltalak a hosszával <3   ● words: 839 ● ©

Aaron & Ev

Először azt hittem, hogy nem látok jól, hogy csak képzelődtem, de nem így volt – tényleg Aaron volt itt, és tényleg egyenesen engem bámult. A hirtelen támadt meglepettség meggátolt abban, hogy grimaszolva a tudtára adjam, hogy tűnjön el, mert most nincs kedvem még az ő baromságait is hallgatni, ezért inkább csak félre akartam fordítani a fejemet, és úgy tenni, mintha nem is láttam volna. Nos... ez majdnem össze is jött. Ugyanis ahogy Aaron is észrevette, hogy őt bámulom, megindult felém.
Átkozódtam magamban egy sort, és igyekeztem úgy tenni, mintha korábban nem stíröltem volna le őt olyan látványosan, de gondolom, ennek már úgy is mindegy volt. Közben a szívem is úgy elkezdett verni a mellkasomban, hogy attól tartottam, a vérfarkas is meghallja majd, amint odaért hozzám. Nem akartam, hogy félreértse a helyzetet, hogy rögtön rosszra asszociáljon, olyanra, ami nem volt igaz. De várjunk csak, egyáltalán miért voltam izgatott azért, amiért sikeresen megint összefutottam vele teljesen véletlenül, ráadásul pont olyan állapotomban, amikor nem akartam egyedül lenni?! Oké, Evelyn, mély sóhaj, nyugi, a hozzáhasonlókkal nem kell foglalkozni, hisz nagyrészt csak a farkuk vezéreli őket.
Amikor már teljesen biztos voltam abban, hogy Aaron tényleg nyílegyenesen felém tartott, megállítottam a zenét (persze feltűnés nélkül), a fülhallgatót viszont csak akkor vettem ki a fülemből, amikor megláttam, hogy megállt előttem, mert nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha vártam volna arra, hogy megszólítson.
Unott pillantással néztem fel rá, viszont amikor meghallottam rögtön az első megjegyzését, egyből grimaszba torzult az arcom. És én még kedves akartam vele lenni! De valahogy minden egyes alkalommal, amikor ezt elhatároztam magamban, mindig jött ő, meg az idióta megszólalásai, és egyszerűen képtelen voltam nem visszaszólni neki. Felidegesített az az arrogáns feje, meg a pökhendi megjelenése, és nem számított, hogy mikor, milyen helyzetben találkoztunk, folyton felhúzta az agyamat. Valahogy mégis pont ez volt az, amiért élveztem vele lenni – mert kihívást jelentett, és, valljuk be, állati jó pasi volt.
- Lehetséges. Téged viszont látszólag nem igazán foglalkoztat az, hogy mindenki téged bámul, és hogy elme roggyantnak hisznek – vágtam neki visszakapásból, még a fejemet is kissé oldalra döntöttem, miközben megengedtem magamnak egy öntelt mosolyt. Aztán már nyitottam is volna a számat, hogy kicsit oldjam a feszültséget kettőnk között, és szebb vizekre tereljem a beszélgetésünket, amikor jött megint ő, és olyat mondott, amit nagyon nem kellett volna.
Még a szám is nyitva maradt pár másodpercre, annyira lesokkolódtam azon, amit most mondott. Egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, hogy ez most... Most komolyan miért ilyen velem?! Látja rajtam, hogy nem oké valami nálam, hogy nem vagyok olyan kedvemben, hogy az ilyen jellegű megjegyzéseit hallgassam, erre bumm, képtelen kicsit is empatikusabban viselkedni.
- Akkora egy bunkó vagy! – pattantam fel mérgesen a padról. Villámló tekintetemet Aaronra szegeztem, és kicsit sem foglalkoztam azzal, hogy elrejtsem előle, ezzel átlépett egy bizonyos határt. – Nemrég tudtam meg, hogy a szüleimet valójában a Klávé ölette meg, erre te meg ilyeneket mondasz nekem?! – kezdtem el kiabálni vele, még a vállát is kioktatóan bökdöstem folyamatosan. – Ha ilyen vagy, ne csodálkozz azon, hogy senki nem képes elviselni a társaságodat hosszú távon! – tettem még hozzá, majd befejezve a mondandómat, visszaültem a padra, és sértődötten egymásba fontam a karjaimat.
- Kérj bocsánatot – közöltem vele még ellenkezést nem tűrő hangon, de közben nem pillantottam rá egy percig sem, csak elnéztem valamerre mellette, mintha képtelen lettem volna rátekinteni ezek után.

z nagyon nem lett jó, bocsi T-T   ● words: 546 ● ©

Aaron & Ev

Azóta, hogy Magnusnál voltam, és megtudtam az igazságot a szüleim haláláról, valahogy furcsán éreztem magam. Bensőmben üresség tátongott, mintha kitéptek volna belőlem egy darabot – olyan idegen, mégis ismerős érzés volt. Legutoljára akkor tapasztaltam ugyanezt, amikor tíz évvel ezelőtt értesültem arról, hogy anyáék meghaltak. Emlékszem, olyan nehezen sikerült elfogadnom, hogy az tényleg a valóság, hogy nem valami vicc, s most ugyanez a helyzet állt fent. Hiába magyarázott meg minden furcsaságot, amit azóta tapasztaltam – hogy miért tartottak távol a Valentine és Kör ügyektől, hogy a Konzul anno miért hazudott, vagy hogy a többi idősebb árnyvadászok miért nem beszéltek nekem minderről, amikor kérdeztem őket -, mégis... Nehezemre esett elhinni, hogy anyáék tényleg Kör tagok voltak, és hogy nem hősiesen, hozzájuk méltón haltak meg, hanem meggyilkolták őket, megölették őket, ráadásul a Klávé...
Szerettem volna valakivel erről beszélni, megosztani vele az érzéseimet, s még ha az illető nagyon reagálni nem is tudott volna rá semmit, én akkor is örültem volna, mert jelenleg úgy éreztem, hogy ha kiadhatom magamból a sok nyomasztó gondolatot, akkor tisztábban fogok látni majd, és képes leszek a múltam ezen darabkáját végleg elengedni. Mert mást nem tehettem, de most még túl friss volt – és minden régi sebemet felszakította.
A legjobban persze annak örültem volna, ha Joshsal beszélhettem volna, de természetesen őt megint nem tudtam elérni, bár ezen meg se kellett volna már lepődjek, hisz az utóbbi időben folyton folyvást ezt csinálta. Nem értettem ennek az okát, de már belefáradtam abba, hogy magyarázatot keressek a furcsa viselkedésére – valahogy kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy már nem támaszkodhatok rá annyira, mint régen. Tényleg itt volt az ideje, hogy a saját két lábamra álljak, és megtanuljam függetleníteni magam mindenkitől.
Pár nap telt még csak el a Magnussal való találkozásom óta, s habár eleinte úgy éreztem, el kell bújnom mindenki elől a szobámban, hogy megemészthessem a hallottakat, hogy kiadhassak magamból mindent anélkül, hogy erősnek kelljen mutatnom magam; de most már inkább frusztrált a szobám négy fala, és úgy éreztem, megfulladok, ha nem szabadulhatok ki az Intézetből. Ezért jobbnak láttam hát, ha teszek egy sétát a városban.
Pontos, kifejezett úti célom nem volt, csak zsebre tett kézzel, zenét hallgatva indultam útnak – természetesen aktiválva a láthatatlansági rúnámat, így az egyszerű mondénok elől rejtve maradhattam. Most valahogy jobbnak láttam, ha így cselekszem, s habár tényleg láthatatlanná nem tudtam válni, de már ez segített egy kicsit. És ha már senkivel sem tudtam beszélni az engem emésztő gondolataimról, akkor nem akartam semmi mást, csak a magányt – még ha nem is ez volt a helyes döntés, nem érdekelt.
Már jó ideje elindultam az Intézetből, de annyira belefeledkeztem a gondolataimba, hogy azt sem vettem észre, merre haladtam el ez idáig. Amikor pedig úgy tényleg tudatosan felkaptam a fejemet, már a főtéren voltam. Egy pillanatra haboztam.
Ahogy megláttam a sok boldog mondén arcát, összeszorult a szívem, és legszívesebben sarkon fordultam volna, hogy keressek egy másik helyet, de aztán végül megacéloztam magam, és már csak azért sem hagytam, hogy megfutamodjak – elvégre, a menekülés nem illik Evelyn Heallight-hoz.
Ezért hát lenyeltem a gombócot a torkomban, majd leültem egy üres padra. Hátamat nekidöntöttem a támlának, tekintetemmel pedig jó darabig az eget kémleltem. Nézegettem, ahogy a felhők békésen kúsznak tovább, ahogy néha egy-két madár elrepül előttük, majd eltűnik a messzeségben. Végül aztán meguntam ezt, és lehunytam a szemeimet, kizárva nemcsak a külvilágot, de a gondolataimat is, s kizárólag a zenére igyekeztem koncentráltam. Ez egészen addig egészen jól is ment, amíg valakinek a pillantását meg nem éreztem magamon – ez pedig három lehetőséget vetett fel bennem: egy mondén, aki rendelkezik a látás képességével, egy másik árnyvadász, vagy egy alvilági.
Szemeim egyből felpattantak, ám nem éppen az a személy fogadott, akire számítottam. Akit ugyanis megpillantottam, az egy vérfarkas volt – Aaron Blake.

Ha valami nem jó, csak szólj   ● words: 608 ●