August Archibald Littlebury

„August Archibald Littlebury egy angliai árnyvadász család harmadik gyermeke. 1996. Szeptember 13-án látott napvilágot, Walesben, de a családja angol származású. Édesanyja, Daisy Rose Chudderley, kiváló árnyvadász, jelenleg kiképző. Édesapja, Archibald Quincy Littlebury, egy walesi Intézet vezetője. Testvérei aktív árnyvadászok, van, aki Angliában maradt, van, aki hozzá hasonlóan elvándorolt.
Nevét anyai nagyapjáról kapta, aki a születése előtt halt meg nem sokkal. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy ezt a nevet viselje, habár édesapja nem ápolt jó kapcsolatot a nő családjával, ráadásul azt szerette volna, hogy a fia az ő nevét kapja. Így lett a pici fiú August Archibald. Apja csak Archibaldnak szólította, néha Archie-nak, míg mindenki más Augustnak. A walesi Intézet falai közt nőtt fel, szülei képezték ki, ahogyan a többi testvérét is. Ügyesen bánik a késekkel, és jó gyógyító is, de nem kiemelkedő, minden téren megelőzi valamely testvére. Csapatban képes dolgozni, de egyedül is helyt áll kisebb küldetéseken. Nagy túlerővel szemben nem túl hatásos, nem tud kilábalni a nagyon nehéz helyzetekből.” Apám hangján hallani mindezt, ahogyan felolvassa a könyvtárban, kegyetlenül hangzik. Ezt a jellemzést a kisebb testvérem írta rólam, apám megkérte az összes, még itt lakó csemetét, hogy írjanak rólam jellemzést, és az alapján írja meg rólam az ajánlót a new yorki Intézetnek címezve. Tudom, és a többiek is tudják, hogy végül azt fogja írni, amit ő gondol, ő akar, de ettől még mindenki úgy tett, ahogy apánk rendelkezett.
Papírsuhanást hallok, biztosan apám letette az előző irományt rólam az asztalra és előkapta a következőt. Nem akarom meghallgatni, mit írtak rólam a saját testvéreim, valószínűleg úgyis valami olyan negatív baromságot, amit apa elvár tőlük. Sarkon fordulok és a gyakorlóterembe megyek kiereszteni a gőzt.


- Archibald, egy önfejű, tohonya barom vagy! Nem látod, hogy hol a céltábla közepe? Vagy csak egyszerűen ennyire tehetségtelen idióta vagy? Nem úgy célzol, ahogyan én mondtam, mert az nem kényelmes neked! Olyan vagy, mint egy síró kisgyerek! Nőj fel Archie! Megértetted? – üvöltözik velem apám. Behúzom a nyakam, érzem a nyálpermetet, amit az arcomra hintett, de nem mozdulok. Nem is válaszolok neki.
- Megnémultál, mi? – kérdezi öntelten.
- Hagyd már szegényt! – lép közénk édesanyám, hátrébb tolva apámat. – Gyengéd lelkű fiú! Igenis jól céloz ahhoz képest, hogy tizennégy éves! Egyébként sem fog válaszolni neked miután leüvöltötted a fejét, nem a szavak embere!
- Ideje volna egy kiadósat ordibálnia már! Mintha nem is férfi lenne, hanem egy nő. A harmadik lányom! Válaszolj, te nyámnyila, hallod!? – Apám kilépett anyám elől és meglökött. Anyám lefogta a karjait, és teljes testével engem takart. Legszívesebben elszaladtam volna, anyu megint miattam került bajba. Felesleges megvédenie, apa úgyis talál rá módszert, hogy megalázzon újra és újra, hiszen nem vagyok elég jó. Még a nővéreim is ügyesebbek nálam mindenben. Gyorsabbak, erősebbek.
- Daisy, az Isten szerelmére, hát nem látod mi lett ebből a gyerekből? Állandóan a könyvek felett görnyed, ahelyett, hogy edzene! Eressz! – kitépte a karját anyám szorításából és hatalmas, dübörgő léptekkel, sebesen távozott a gyakorlóteremből.



A családi esküvőket mindig is gyűlöltem. Rosszabbak, mint a sima családi összejövetelek, mert boldognak kell magunkat tettetni, kényelmetlen, flancos ruhákban, és versengeni a másik családdal. Meg kell mutatni, hogy mi vagyunk a sikeresebbek, szebbek, jobbak, harmonikusabbak, okosabbak, boldogabbak. Nagyobb mértékben, mint azt az átlagos hétköznapjaimon kell elviselnem. Mintha a Klávénak tennénk a szépet.
A nagymamám túlélt mindenkit a családban. A bátyát is, aki a Klávé egyik tagja volt, mindkét lányát és a legidősebbik gyermekét, apám bátyát. Egy habos, fehér ruhában ücsörög az egyik sarokban, egy hatalmas rózsacsokor mellett, mi meg egyenként hozzájárulunk beszélgetni vele. Én következem. Határozatlan léptekkel közelítem meg, az arcát széles mosoly övezi, de ahogy lopom a távolságot kettőnk közt, úgy olvad le róla a barátságos kifejezés.
- August Archibald, te vagy az? Ez az édesanyád szeme, az nem vitás… – vizsgál hitetlenkedve engem. – Azt hittem, már vagy 18 éves vagy… - motyogja.
- Tizenhét vagyok, nagyi.
- És ilyen kis vézna vagy? Olyan vagy, mint az orgonasíp. Magas és vékony, mintha nem is nephilim lennél. – rázza a fejét. Nem válaszolok. – Legalább már a hajad nem ér a válladig, most már csak úgy néz ki, mint egy madárfészek. Legalább erre a szép esküvőre ne kócosan jöttél volna meg! – sóhajt. Még mindig hallgatok. – August Archibald, elhagyott az illemed, válaszolj! – zsörtölődik. Kelletlenül szólásra nyitom a számat.



Anya mellett ülök a földön, amíg apa és a nővéreim a karácsonyi ajándékokat bontogatják, körülöttünk a kicsik fogócskáznak. Én kiestem a fogócskából, mert már tízszer megfogtak a törpék, nagyon gyorsak, így anya mellé kucorodtam. A nővéreim nevetgélnek valamin, ők ketten szinte szavak nélkül megértik egymást, sosem tudjuk, mi jár a fejükben. Apa mogorván méregeti az órát, amit anyuval ketten készítettünk neki, imádok barkácsolni, anyám is imád kézműveskedni, így nem volt kérdés, hogy összedolgozunk, és saját készítésű ajándékokat adunk mindenkinek idén is. Apa morogva megköszöni az órát, de meg se nézi igazán, pedig egy idézetet is belevéstünk az édesapjától a hátuljára. Ránézek anyára, ő lemondóan rám mosolyog és megsimogatja a hátam.
Így vagyunk hát mi.



- Egyetlen régi barátom volt Walesben. Mindig megértettük egymást, ő volt a parabatai-om. Rengeteg testvérrel áldott meg az ég, de ő volt az igazi lelkitársam, a testvérem. Emlékszem, mikor együtt kezdtünk edzeni, senki nem hitt benne, hogy kibírjuk a hat hónapot, vagy, hogy kiálljuk a próbát… Igaz, a próbára már nem került sor… - Elcsuklik a hangom, de nem engedek a búnak. – Több voltál nekem, mint a parabatai-om, te voltál a másik felem. Matthew, nagyon hiányozni fogsz nekem! Mással sosem találtam meg így a közös hangot, tudom te szinte bárkivel szót értettél, de mi közöttünk különleges kapcsolat alakult ki. Sosem felejtem el, amikor rám rajzoltad az első rúnát, akkor már tudtam, hogy mi nekünk közös a sorsunk. Akkor még nem sejtettem, de a te utad hamarabb véget ért, mint az enyém. Mindig emlékezni fogok rád. Köszönök mindent, köszönöm, hogy megmutattad, én is árnyvadász vagyok, hogy nephilimként kell élnem az életemet, de úgy, ahogy én szeretném. Matthew, szeretlek. – remeg a hangom végig, nem is tudom folytatni. Hófehér gyászruhám szorít, alig kapok levegőt, de nem sírok mindenki előtt. Lehajtott fejjel elsétálok a parabatai-om sírja mellől, lassan, egyenletesen elmegyek messzire a tömegtől, Walestől, a családomtól, a múltamtól.