Sose gondoltam volna, hogy egyszer elkapják a nagy Camile-t, hogy fogva tudják tartani, Ő nem az a fajta nőszemély, aki ezt hagyja és hosszú távon elviseli. Évszázadaink során megannyi alkalommal akarták elpusztítani, megtörni, de ez több volt, mint lehetetlen. De egyszer csak betoppant kis életünkbe a boszorkánymester ficsúr, Bane. Camille minden józanságot félre tett és utána vetette magát, hogy megmentse hitvány életét. Mindezt a távolból figyeltem és azon törtem a fejem mi olyan különleges ebben a boszorkánymesterben, hogy Camille képes felfedni magát miközben rejtőznie kellene. Abban az időben többen is karóba akarták húzni és dicsekedni azzal, hogy Ők kapták el a nagy Camille-t. De akármennyire is törtem a fejem, nem volt szerencsém rájönni mi a különlegessége Magnusnak. Azon kívül, hogy egy sor gyengesége van, a kis védencek sora, a hirtelen jött nagy lángoló szerelmi élete, amik úgy hunytak ki, mint ha vízzel borították volna őket. Semmivel sem különb a többinél, de Camille mégis hosszú évekig szórakozott vele, számomra érthetetlen lelkesedéssel. Szerencsére ezt elég hamar megunta és kigyógyult a Bane kórból. Soha nem gondoltam volna, hogy képes lesz elárulni Őt, de képes volt, azért az árnyvadász kölyökért megtette, csakhogy a kegyeibe fogadja és persze Santiago, érte tűzbe ugrana. Jobb lett volna, ha Őt kapom el és kínzom meg, az nagyobb fájdalmat okozott volna Magnus-nak, de aljas dolog lett volna. Én pedig szeretem szemtől szemben elintézni a nézeteltéréseket. A Dumortmál elmentünk egymás mellett és a vállammal meglöktem egy kissé, magamban vigyorogtam. Fogalmam sincs mit fogok tenni vele, nem gondolom ki soha elsőre, szeretek a meglepetés erejével érni. Sokkal izgalmasabb, mint hosszan tervezgetni. -Hé. - mondom én is ugyanazt és megfordulok, immár egymással szemben állunk. Kapucni van a fejemen, takarja az arcom, árnyékban vagyok. A lámpák fénye nem világít meg eléggé. Ekkor ledobom a fejemet takaró csuklyát és vigyorogva szembe nézek múltam egyik virágzó penészfoltjával. Várok felismer-e, elméletben nagyszerű a memóriája, örök életű, ha könnyen felejtene az elég nagy szívás lenne. -Bízom benne, hogy nem kell időt fecsérelnünk a bemutatkozásra. - ropogtatom meg a nyakam,d e a vigyor továbbra sem szárad le az arcomról, élvezni fogom ezt, kicseszettül.
music:
Vendég
Vendég
Re: Parkoló ↠ Kedd Aug. 08, 2017 1:59 pm
Hogy reagál egy átlagos mondén mikor megtudja, találkoznia kell az exevel? Hát meg mondom én, rosszul. Hogy reagálok én, még annál is rosszabbul. Valamikor öltem volna, hogy láthassam Camillet. A kapcsolatunk idején és nem sokkal a szakításunkat követően. Azonban már tovább léptem, nagyon is. Alec mellett sosem érzem azt amit Camille mellet, ami érv Camille ellen. De nem is a kapcsolatunkon van a hangsúly, hanem, hogy rossz útra tévelyedett és kénytelen voltam Idrisbe küldeni, egyenesen a Klávé elé, elárulva az alvilágiak élén álló faj egykoron jó vezetőjét. Viszont ez lezárt egy korszakot és megnyitott egy újat. Többé nem kell azt éreznem, hogy undorom van a vámpíroktól. Nem is kell, mert ott van Raphael aki ugyan elfoglalt, de ezerszer többet számíthatok rá, mint Camillera valaha. Na és ott van Simon, akivel nem is tudom tulajdonképpen mi köt össze. Talán Clary, hiszen Raphaellel nem igazán jönnek ki jól. Ami azért előnytelen, mert így nem csak kettejük közé az ellentétük tüzében égek, de választanom is kell ki mellé álljak egy esetleges vita során. Legszívesebben csak mind a kettőt földhöz vágnám és a sarokba küldeném egy legyintéssel. Rosszak voltak, ez jár nekik. De nem tehetem meg, nem is akarom persze, de azért néha csábító. Visszatérve Camillehoz, semmi kedvem Idrisbe utazni. Ugyan egyszerűen odajuthatok, de az odaportálozás más mint bárhova máshova. Ráadásul utoljára Ragnor halálakor voltam ott. Nem hemzseg az alvilágitól ugyan, de vannak beépített alvilágiak Idrisben. Ilyen volt Ragnor is, míg az az átkozott snax démon meg nem ölte. Még mindig csak pislogok mikor belegondolok, még halála után is az volt neki a legfontosabb, hogy bevalljam az érzéseimet Alecnek és ne hagyjam olyan könnyen, hogy kisétáljon az életemből még mielőtt helyet foglalt volna abban. Helyesen cselekedtem, ahogy Ragnor azt el akarta érni nálam. De nem tudom most helyesen cselekednék azzal, hogy Idrisbe utazom Camillehoz. Ezzel kicsit olyan mintha egyszerre árulnám el Alexandert és Ragnort. A szívem mindenképpen Brooklynban tart, de az eszem azt mondja utazzak el. A kapcsolatunknak is talán jót tenne egy kis távolság, hiszen utóbbi időben úgy érzem Alecnek fontosabb minden nálam. Nem hibáztatom, egy igazi vezető személyiség, de azért azt sem mondhatom, hogy nem fáj, mert igenis megérint. Több érzés szorult belém mint azt bárki tudná vagy elhinné. Talán Alec ismer a legjobban (persze csak Camille után), de van mikor Ő sem ismerhet ki. Még gondolkozom hogyan cselekedjek, de a választásban úgy érzem Alexander most csak hátráltatna, így nem maradhattam mellette. Levegőre volt szükségem, amire talán nem a legjobb az utcákat ropni – ahol több ezer autó közlekedik – mert szmogot többet szívok be, mintsem levegőt. Azonban így lesz esélyem kitisztítani a fejemet és józanul dönteni anélkül, hogy mások érdekeit helyezném előtérbe. Most csakis az számít én mit gondolok, hogy nekem mi a legjobb. – Elsétálok időközben a DuMort Hotel ajtaja előtt ami megnehezíti a dolgomat. De a rosszabb, hogy meg is állok. Eszembe jut, hogy Camille soha nem tartózkodott sokat itt, ahogy máshol sem egy helyben. Mindig utaztunk, mert nem tudott a fenekén maradni és megszokni egy új közeget. Inkább arra vágyott, hogy sehol ne ismerhessék meg eléggé. Ezért van szerte a világon mindenhol otthona. Hogy mindig legyen hova menekülnie a világ elől. Nem volt rossz személyiség, sosem. Inkább csak bevadult. – Érzem ahogy meglökik a vállamat aminek köszönhetően kizökkenek és egyből az ismeretlen felé meredek. - Hé! - Biztos vagyok benne, hogy egy vámpír, ki más lenne itt? Erre mondénok enyhén szólva nem járnak. Vérfarkasok és tündérek meg pláne nem.
Vampire Bite
Curtis & Magnus
Admin
Vezetõség
mindenhol
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Parkoló ↠ Vas. Május 07, 2017 8:39 am
Lezárt játék
Vendég
Vendég
Re: Parkoló ↠ Szer. Nov. 02, 2016 1:46 pm
To: My Sissy
I'm nothing special, of this I'm sure..
Hogy hogyan is omolhat össze egy család, s miként válhat porrá minden egyes érzelem, mely azelőtt mély kapcsolatot eredményezett köztettek? Hogyan is fordíthattatok egymás számára hátat, amikor is mindkettőtöknek igazán szüksége lett volna a másikra? S milyen alapon ítélkeztek mostan szemben állva, ha egyáltalán jogotokban sem állna szemrehányást tenni a másik fél felé? Család... Milyen ironikus kis szó használat, és mennyire őrült egy fogalmi kör. Valakinek egyáltalán létező tényező? Vagy ez csak egy elmei ráhatás csupán, hogy azt higgyük, miszerint tartózunk is valahová eme életben? Ha őszinte szeretnél lenni magaddal, akkor be kell látnod azt, miszerint sohasem volt családod, hiszen, ha lett volna, akkor nem hagynak szenvedni, avagy pusztán csak elveszni. Oly' régóta nem ismerem már a szeretet fogalmát, amely egykoron a sebeimre gyógyírt jelentett. Oly' rég elveszett mindazon érték, mely bárkihez is köthetne engem. S most e percben, ahogy a mutatók kattognak, ahogy az idő múlékonyan eltelik, és ahogy elszáll felettem az élet, nos rá kell jönnöm arra, miszerint csak időpazarlás lenne, bármely emberi motívumot is gyakorolnom. Nem lenne értelme érzelmeket kicsikarni a nem létező lelkem foszlányaiból, hogy aztán ismételten összeomoljak, és végül semmivé váljak. Tudom, talán kegyetlenség részemről, hogy ellököm őt, de mégis nem tudok vele mit kezdeni. Már a jelenléte puszta ironikus ellentéte a sajátomnak, hiszen ő maga képviseli a tökéletes jó leírását, míg én magam az ördöggel vetekedem. Lehet, hogy megértené a nézőpontjaimat, de túlságosan hamar be is árulna a Klávénak. - Tévedsz, hiszen a dolgok jó irányba mentek, Sis'.. - Suttogom halkan, ahogy a húgom tünékeny alakja után tekintek. Ajkaim egy féloldalas mosolyra húzódnak, miközben zsebre vágom könnyedén a kezeimet. - ..és ne aggódj, ugyanis nem sokára te jó magad is, csatlakozhatsz hozzám. - Kezdek el nevetni fennhangon, ahogy a DuMort tábla kopott felületére pillantok. Egy rövid ideig eltűnődöm az íráson, majdan könnyedén átszökken a tekintettem a hotelre, ahol ugyanis a korcs vérszívók élnek. Fintorba torzul az arcom, miközben megrázom a fejemet. Eszem ágában sincs felfogni azt, hogy miként is tudja elviselni Cissy egy vámpír érintését a bőrén.. Már a gondolatába is szinte beleborzongok, ahogy elképzelem, és nemhogy még valósággá is tegyem. Egyszerűen undorító. Árnyvadász létére mégis, hogy süllyedhet valaki ennyire mélyre? De semmi gond, Kill, semmi gond, ugyanis megfogod tanítani a drága lánynak, hogy hogyan is kell viselkednie. Kezelésbe fogod venni, ugyanis ideje megtanulnia a leckét. Egy utolsó pillantást vetek még a cégtábla felé, majd már ottan sem vagyok.
Hogyan történt mindez? Miért pont velünk történnek ilyen rossz dolgok? Miért pont mi fogtunk ki magunknak ilyen családot? Miért pont én nem ismertem anyát? Miért... Annyi, de annyi kérdés kavarog a fejemben, annyi megválaszolásra váró kérdésem van, de soha nem fogok választ kapni rájuk. Anyát már soha többé nem fogom tudni megismerni, és már a képek sincsenek meg, apám mindent elégette, a bátyámmal az egész kapcsolatom tönkre ment, szinte semmibe se vesz, magamra maradtam. Volt olyan korszakom amikor azt kívántam, hogy bárcsak felnőtt lehetnék már, bárcsak a saját lábamra állhatnék már és magamról gondoskodhatnék, de nem ilyen hirtelenre gondoltam, nem így, nem most. Szükségem lett volna az anyámra akkor amikor senki sem állt mellettem, szükségem lett volna rá amikor már a saját bátyám is elhagyott engem, amikor kérdéseim lettek volna, de soha nem volt ott nekem, meghalt. Túl korán halt meg... Mai napig nagyon fáj a hiánya, mai napig iszonyatosan tud hiányozni, ahogyan a mai napig képes iszonyatosan felkavarni az a bizonyos éjszaka amit csak rémálomként tudok emlegetni. Azt hiszem jogosan mondhatom azt, hogy Killre és rám eléggé rájárt a rúd, de már mindennek meg kellett volna oldódnia, apa már nem él, már nem bánthat minket, hát akkor miért nem lehet minden a régi? Miért zavarja a bátyámat annyira, hogy én még képes vagyok hinni az emberi érzésekben, gesztusokban? Ő miért nem akarja azt amit én olyan annyira, hogy ismételten egy család legyünk? Miért nem akar engem? Miért nem szeret engem... Amikor meghallom a nevemet a szájából, teljesen más hangnemmel színezve, mint ahogyan eddig hozzám szegezte a szavait, felnézek ismételten rá és szemmel láthatóan meglepődve nézem őt, hiszen eléggé meglepett ez a hirtelen hangulat váltása és a gondolata. Pár perccel ezelőtt még dühöngött, Raphaelt fenyegette, most meg mondhatni felemlegeti a múltat és azt, hogy sajnálja, hogy így alakult. Szeretem őt, de ahogyan az utóbbi években láttam, nem hiszem, hogy képes lenne ilyen hirtelen hangulat váltásra, nem mellesleg a bátyám és tudom mikor színlel dolgokat. Most nem tudnám teljes mértékben megállapítani, de biztos vagyok abban, hogy nem gondolja teljes mértékben úgy a dolgokat ahogyan azt felvázolja. Szerencsémre a legjobbkor csörren meg a telefonom. - Sok mindennek nem így kellett volna lennie... - mondok végül ennyit, aztán elsétálok mellőle, vissza az Intézetbe.
Mélyen szívom magamba végül a levegőt, ahogy az esteli órák ezen szakaszán, nos elhal a nevetésem könnyed kis hangja. Néha olykor túlzásokba esem, és nem tudom, hogy hol is van az a bizonyos határ, amelyet nem kellene már-már átlépnem, de minél inkább visszafogom magam, nos annál jobban őrültté leszek. Most is a jófiút kellene éppen játszanom, aki mindent megtesz a Klávé igényeinek, aki egyetlen egy csettintésre ugrik, ha harcra kerülne a sor. Bizonyítanom kellene az elmém épségét, de nem tudom, s amikor valaki a szemembe néz, akkor láthatja az őrült csillogást. Talán.. talán, ha apánk nem fog vissza, ha anyánk nem hal meg, akkor még létezhetne Jake. Viszont, mivel a történtek egymást követően omlasztottak a mélybe, és elnyelt a sötétség teljes egésze, nos Valentine-nál kötöttem ki. Kissé vicces, hogy amiért annyira küzd a húgom, az már oly' régóta elveszett ügy. Tán nem vette észre azt, hogy az események mit is tettek velem... velünk? Hogy az életünk már nem csak egy gyermekkori élmény, hanem annál jóvalta bonyolultabb helyzetkörű? Lassan zárom le egy pillanatra a szemeimet, és megfeledkezem minden egyes szóról, mely percekkel ezelőtt az ajkaimon pergett le. Hiába is erőltettem a szavakat, az érzéseket, a múltam részleteit, ha nem bírom már átérezni mindazt, amelyet az egykori élet keserűsége kínált fel nekem. Finoman megrázom a fejemet, ahogy lehajtva immáron a földet bámulom. A remény elveszett értékké változott, s a romba dőlt élet romjain nyitottam meg egy új lapot. Azt, amit most folytatok, amellyel mostan tán erőlködöm, nos nem is én vagyok. Nevetséges, hogy egyetlen egy ember, nos ennyire képes volt tönkretenni az életem, és hogy azok, melyek egykoron megvoltak nekem, mostanra már nem lehetnek meg. Egyetlen lépéssel fordulok a húgom felé, a szavai kapcsán. Nem érzem át, és nem is érdekel a tény, melynek folytán nekem beszél. Talán, ha még lennének bennem emberi érzelmek, akkor többet elérhetne vele. De így... így csak egy üres kis álom az egész, melybe beleringatja magát. - Cissy.. - Mondom hangsúllyal nyomva meg a nevét, ahogy egy röpke pillanatra még rá is tekintek. Talán, ha az utamba állna mostan könnyűszerrel küldeném el őt a francba, de mivel egyelőre képes elfoglalni magát ezzel a fenevaddal, nos azt hiszem, miszerint megjátszhatom neki a szerető bátyja szerepkörét. - Én... vagyis ez itt, és ami történik... az rossz. Nem így kellene lennie, ugye? - Kérdem halkan, némi szomorúságot imitálva a szerepembe. Jobban átgondolva pedig, talán a hasznomra is válhat, hogy mindenkivel szerepjátékot folytatok. Talán kifizetődő lehet ez a sok-sok hasztalan arcmimika, és ez a rengeteg órányi kínteher, amellyel el kell viselnem őket. - Én sajnálom... - Sóhajtok fel fájdalmasan. - ...sajnálom, hogy megváltoztak a dolgok köztünk. - Fordulok el tőle, lezárt szemekkel. Úgy gondolom mindez igencsak hatásos lesz, ugyanis Cissy van annyira érzékeny típusú, hogy megsajnálja az embereket - főleg engem -, mint bátyját. S lám csak, a móka még most kezdődik el!
Nézem az előttem álló embert aki a bátyám volna, de még sem ismerek rá, tényleg más emberré vált, és tényleg minden emberséget kiölt belőle a drága apánk. Valamilyen szinten hibáztatom őt amiért nem tudott apánkkal szemben erős maradni, amiért nem állt ki magáért, de másrészről viszont teljes mértékben megértem őt, megértem a cselekedeteit és a döntéseit, de még is olyan nehéz elfogadni azt, hogy láthatólag végleg elveszítettem a bátyámat, hogy soha többé nem lesz olyan a kapcsolatunk mint amilyen régen volt, amikor még tudtuk, hogy bármiről is legyen szó számíthatunk bármikor a másikra. Nézem őt és azon gondolkodom, hogy vajon hova tűnt el a bátyám, hogy vajon a lelke legmélyén még ott van-e az az ember akit én oly' annyira szeretek? Vajon ott van-e a lelke mélyén a bátyám akiért még mindig fáj a szívem? Vajon a lelke mélyén ott van-e az a személy akit olyan annyira vissza szeretnék kapni? Egyáltalán van esély még arra, hogy vissza kaphassam a bátyámat? Anya halálát nehezen ugyan, de feltudtam dolgozni, hiszen nem töltöttem vele túl sok időt, mivel még eléggé fiatal voltam akkoriban mikor meghalt, a bátyám elvesztését viszont tudom, hogy nem tudnám ilyen könnyedén feldolgozni és elfogadni. Eleve eléggé ragaszkodó típus vagyok, Killian társaságában kb az eddigi életemet leéltem éppen ezért olyan annyira fontos nekem és ezért is lenne olyan nehéz elengednem őt. Sőt, nem is tudom elengedni őt... Nem vagyok képes rá... Bárhogy is bizonygatja azt, hogy ő rossz, hogy ő megváltozott, bármit is és bárhogyan is mond, de ettől függetlenül még szükségem van rá, a testvéremre. Az egész családomat elveszítettem, csak is ő maradt meg nekem, nem veszíthetem őt is el.. Nem most. Hallgatom szavait, de nem tudok rögtön reagálni rá, csak nézem ahogy a hotel felé lép pár lépést, még sem reagálok az epés megjegyzésére amit Raphaelről mond, mert tudom, hogy ha ebbe mélyebben bele mennék akkor ismét csak veszekednénk, én pedig nem szeretnék többet veszekedni vele. - Tudom, hogy sok mindenen kellett keresztül menned neked is... De mindig ott voltam neked, leápoltam a sebeidet és szerettelek... És nem érdekel, ha máshogy nevezteted magadat, az sem érdekel, ha megváltoztál, de szükségem van rád. Szükségem van a bátyámra! - nézem őt, a kocsi mellől. Hangomban semmi harag nem hallatszik, semmi düh és semmi gúny, csak a színtiszta őszinteség.
Cissy Parker-rel szemben állni, nos pontosan olyan érzés, mint az egykori szánalmas kis tükörképemre tekinteni. Látom az életet a szemei tükrében, amely még inkább csak emberivé teszi őt, látom az érzelmeket az arcán, melyek majd széttépik a belsejét, és látom azt is, miszerint mindez elnyomja őt. Hosszú éveket töltöttünk egymás társaságában, és mégis most ebben a szent pillanatban, nos képtelen lennék elmondani róla legalább három szót, amely jellemzi. Mindazon idő, amely alatt sikerült célt találnom, nos eltaszított tőle, avagy mondhatni mellőle. Nem igazán kerestem, nem érdekelt a társasága, vagy, hogy milyen életet is folytat a tulajdon apánk társaságában. Leginkább Valentine kötötte le a figyelmemet, és az oktatás, amely által bepótolhattam az évekkel ezelőtti lemaradást. Mondénként nevelkedtem, holott mindig is többre voltam hivatott, mintsem egy egyszerű halandó lélek. S talán fájdalmas belátnia az igazságot, de én már nem Jake Parker vagyok, hanem Killian Walsh. Lehet, hogy a szíve szakad meg ennek a kapcsán, de már nem a bátyja vagyok, aki egykoron, hanem sokkalta inkább egy pszichopata, és tán ezért is kellene örülnie annak, hogy tőlem megszabadulhat. - Ideje lenne belátnod azt, miszerint idővel a kapcsolatok megromlanak, és semmi sem olyan már, mint, amilyen azelőtt volt. - Mondom makacsul, miközben eltekintek a messzeségbe. A DuMort hotel közelsége koránt sem olyan hátborzongató eme éjjelen, mintsem az a tény, hogy Cissy-vel veszekszem. Az évek során ő maga is megkeményedett, és felnőtt nővé érett, de vannak szempontok, amelyekből nem jöhet ki győztesen, és amelyeket ideje lenne a kis buksijába vernie. - Ezt bizonyítja a nevem is, kérlek. Hiszen nem vagyok Jake, sőt.. ne is szólíts így! - Közlöm nemet nem tűrő hangszínnel, ahogy rezzenéstelen tekintettel nézek immáron rá. - Azon az éjjelen már rég nem élt a bátyád, hiszen meghalt még évekkel ezelőtt, amikor is a saját apja elkezdte bántalmazni. - Tekintek oldalra, ahogy rideg hangszín skálával közlöm a mondandóm. - Fogadd el, hogy már csak én vagyok... én, mint Killian. S természetesen, nos akármennyire is hibáztatsz engem, akkor sem segíthettem volna rajtad, ha ott vagyok. Hiszen, Mr. Parker, mint tudjuk, nos legyőzte Jaket mindig is.Jake gyenge volt, de én nem vagyok az.. - Suttogom erőteljes önbizalommal, ahogy kegyetlen mosolyra görbülnek az ajkaim. - Oh, igen. - Csapom össze a két tenyeremet elégedetten. - Én voltam a gyilkosa, avagy mondhatni a végzete. De hát megérdemelte a halált, nem igaz? - Kérdezem nevetve, ahogy néhány lépést teszek a DuMort felé. - Ezzel szemben a drága kis alfa hímed, nos még a kisujját sem mozdította meg, hogy Mr. Parker úr, nos ne legyen életben, és ne bánthasson többet. - Sziszegem félszegen, ahogy végül legyintek egyet, és túl is lépek a témán. Talán meg kellene neki hagynom a vámpírt, és ha mindezt megtenném, akkor szabad utat kaphatnék. Nem lenne rajtam, hanem a kis vérszívóval töltetné az idejét. Hát nem jó ötlet?
Az életünk annyival egyszerűbb volt mikor anya még élt, minden olyan... Jó és más volt, apa nem bántott minket, kaphattunk volna esélyt a normális életre és, hogy kellően kiképezzenek minket árnyvadászoknak, de nem, anya meghalt, és nem is emlékszem rá csak képekből tudom, hogy hogyan nézett ki, illetve mikor esténként bementem a bátyám szobájába akkor őt kértem meg arra, hogy meséljen nekem anyáról. Milyen volt a mosolya, milyen volt mikor esti mesét mesélt, egyszóval mindenre kíváncsi voltam amiből én kimaradtam. Mai napig nagyon sajnálom azt, hogy nem ismerhettem őt, úgy hiányzik és nagyon rossz az, hogy nem emlékszem rá egyáltalán, bárcsak egy ép emlékem lenne róla, de nincs, mert még túl kicsi voltam mikor meghalt. - Nem tudom, oké? Csak már az Intézetben sem beszélsz velem, mintha nem is ismernél, mintha nem a testvéred lennék. - mondom miközben vissza veszek a hangomból. Igaza van, nem érdemli meg azt, hogy ilyen hangnemben beszéljek vele, végtére is 1) idősebb nálam jó pár évvel és 2) ahogy mondja, ő sokkal több szenvedésnek volt kitéve, sokkal több fájdalmon ment keresztül apánk révén, mint én. Vagyis szerinte, mert oké abban igazat adok neki, hogy apa őt mindennap bántotta kegyetlenebbnél kegyetlenebb módon, de azért az sem volt semmi amit velem művelt, és habár engem csak egyszer bántott, de akkor az egyszer nagyon. Egy lány életében nagyon meghatározó az első szex, nekem pedig az első egy megerőszakolás volt amit szerintem életem végéig nem fogok tudni kiheverni, hiszen ez még sem egy olyan dolog amin az ember csak úgy egyszerűen tovább tud lépni és élni tovább a békés kis életét. Nah, nem mintha nekünk lett volna bármikor is olyan... Oh ugyan, mi nem is ismerjük szinte ennek a szónak az igaz jelentését. - Nem így értettem... - mondom miközben pár pillanatra kínosan hunyom le a szememet, majd ismételten rá emelem a tekintetemet. - Akkor éjjel szükségem lett volna a bátyámra... Szükségem lett volna rád... - mondom halkan, miközben a szemeibe nézek, s ismételten normális hangnemben beszélek vele. Nem akarok veszekedni, nincs hangulatom még egyszer vitázni és össze veszni vele, a bátyámat akarom aki régen volt, aki szeretett és megvédett. Igen, arra van szükségem. - Te ölted meg apát?- teszem fel végül halkan a kérdést, bár a lelkem mélyén nagyon is jól tudom erre a választ, de muszáj hallanom az ő szájából is.
Egyszerűen röhejes az, miszerint a saját húgom próbál engem.. pont engem, kioktatni. Mintha annyival jobban tudná nálam azt, hogy hogyan is zajlik maga a valóság, azaz a rideg, és zord élet, amellyel nekem nap, mint nap szembe kellett néznem, míg ő neki csupán egyedüli problémája egyetlen éjszaka lecsengése volt. Lehet, hogy igazságtalan vagyok, és egy nyamvadt kis féreg, amiért ráolvasom azt, ami számára a lehető legnagyobb tragédia, de engem anyám halála óta minden egyes nap, nos minden percében terrorban tartott a saját tulajdon apám. S, ha mindez nem lenne elég, akkor a lehető legkülönfélébb kínzásokban részesülhettem. Testi, avagy lelki fájdalom... már szinte teljesen mindegy volt. Egy idő után elhagytak az érzelmek, és fel hagytam mindennel. Nem volt szükségem másokra ahhoz, hogy úgy viselkedjem, ahogy azt kell. Apám nevelt pszichopatává, és a tökéletes tanítása révén, nos könnyedén végeztem ki. S milyen vicces is az, hogy egyetlen könnycseppet sem ejtettem a szánalmas létéért. - Szerinted én akartam ezt a nyomorult távolságot? - Emelem fel a szavait követően jelentős mértékben a hangszínemet. - Nem tudtam otthon maradni, és el kellett onnan jönnöm. Máskülönben nem lehetnék árnyvadász sem, mert a drága jó apánk belém verte, hogy már ugyan én nem vagyok több egy ócska kis szörnyszülöttnél. Rajtam verte le anyánk halálát, én voltam minden apró kis szösszenetért a hibás... - Hirtelen megrázom a fejemet, ahogy ironikus nevetésben török ki. - Már értem. Mindent értek! Mindig is én voltam a hibás mindenért.. és ez persze most sincs másként, nemde, húgi? - Kérdezem megvető éllel, ahogy érzéstelenül nézek a szemeibe. Színjáték ide, vagy oda, nos ez az igazi valóm. - Nem, nem tudom elképzelni, mert az egyetlen éjszaka volt, Sissy! - Mondom ingerülten, ahogy közelebb lépek hozzá vészjóslóan. - Míg én ezzel szemben minden átkozott napot végig szenvedtem. Tehát kettőnk közül azt hiszem, hogy én kaptam többet, és mégis te vagy az, aki azóta is ezen rágódik, és nyavalyog! - Emelem meg a jobb kezemet hirtelen, ahogy nevetve hátrálni kezdek. A szavaira csak így tudok reagálni. Tizennyolc évesen elhagytam a családi otthont, és az utcán nevelkedtem, míg bele nem botlottam Valentine-ba. Ő volt az a személy, aki átalakította az életem, és értelmet adott az értelmetlenségnek. - Ha otthon lettem volna? Te is tudod, hogy négy éve nem lakom ott! Mondénként nevelt, vert, és... és terrorban tartott! A fene gondolta volna, hogy ezt műveli veled, de ha tudom... - Kissé higgadtabbá válik a hangom. - ...akkor nem csak egyszerűen egy vízbe fulladás lesz a veszte. - Őrültség csillan fel a szemeim tükrében.
A bátyám és én sosem jöttünk ki egymással túlzottan, mindig is veszekedtünk és túlveszítettük a húrt, egymás idegein táncoltunk, de azt mindig is tudtam, hogy ha netán valami komoly bajba sodornám magamat akkor számíthatnék rá, akkor ott lenne és segítene kimenteni a pácból. életem legkegyetlenebb és legrosszabb éjszakáján még sem volt ott velem, és talán ezért kicsit haragszom is rá, bár erre csak most döbbentem rá igazán. - Nincs jogod ahhoz, hogy megmondjad nekem azt, hogy kivel találkozhatok és kivel nem. Az elmúlt pár évben szinte rám sem hederítettél, le sem szartad, hogy mi van velem, mi okon jössz most ide nekem ezzel a tesós-védelmezős dumával, hah? - emelem fel kicsit a hangomat, ahogy egyre idegesebb leszek, főleg az utolsó mondata hallatán. Igen, kiakadtam, nagyon is kiakadtam, hiszen habár nem konkrétan hívott annak, de egy vámpír szajhájához hasonlított ezt pedig nem tűröm el senkitől, még a bátyámtól sem. - Egy kis megerőszakolás? - idézem Jake szavait, és szinte nem térek magamhoz, hogy van mersze neki ilyet mondania? - Tudod te, egyáltalán eltudod képzelni azt, hogy mit éltem át akkor? Miken kellett keresztül mennem? Fogalmad sincs róla, milyen érzés volt amikor a saját APÁM erőszakolt meg engem! - próbálok higgadt lenni, de hangomban érezhető az, hogy rettentően feszült vagyok. Nem kiabálok vele, ugyan, de azért vissza kell fognom magamat, minden erőfeszítésemre szükségem van ahhoz, hogy ne kezdjek el ordibálni itt vele. - És tudod mit? haragszom rád. Haragszom rád amiért akkor este nem voltál otthon, mert, ha otthon lettél volna akkor ez nem történt volna meg velem. Megtudtál volna védeni, de az isten tudja, hogy éppen akkor hol voltál. - évek óta elnyomtam magamban ezeket az érzéseket, és most már nagyon jól esik, hogy kiadhatom magamban et a sok dühöt és feszültséget ami ennyi idő alatt sikeresen felgyülemlett bennem.
Nos igazán viccesnek találom Cissy reakcióját, ahogy próbálja eljátszani előttem a határozott, és mégis felnőtt nőt. Komolyan mondom azt a tényt, miszerint néha sokkal jobban kiakasztóbb a jelleme, mintsem a világon, nos bármelyik másik embernek. Persze, éppen ezért is kedvelem annyira őt, hiszen éles ellentétei vagyunk egymásnak. Míg ő az ártatlan kis angyalka, én addig maga az ördög egyfajta verziója vagyok. Kontra: 1-1. Őt a jó oldal pártolása fogta meg, míg engem magával ragadott az őrületem. S bár átkozom egykori szánalmasságomat, de az új énem az, amelyet sohasem bánhatok meg. Mindig is velem lesz az elmém, a könnyed kis játszmáim valója, és a pokol, amelyet természetesen, nos magam körül okozok. S ha netán égne egy épület, én csak nevetve nézném, ahogy a mondének, avagy pedig sorstársaim elégnének. Míg mindenki sikoltozna, menekülne, és mentené a menthetőt.. én csak röhögnék. Hát normális gondolat egyáltalán ez? Azt hiszem, miszerint nem nagyon! - Nem, dehogyis... Mit gondolsz te rólam? - Kérdezek vissza meglepődést színlelve, ahogy előadom azt, miszerint pusztán csak véletlenül keveredtem ide, ami nem igaz, de nem kell neki mindent tudnia, nem de bár? Hm, érdekes, hogy kiakad az ittlétemen, bár eddig sem szimpatizált velem.. nem tudom, hogy miért. - Én nyugodjak le, amikor egy korccsal szűröd össze a levet? - Mutatok a DuMort épület felé, ahogy ironikusan beszélek. - Árnyvadász vagy, kérlek, és nem egy vámpír ócska kis szajhája.. - Teszem még hozzá komolyan, ahogy megrázom a fejemet. - Látom a négy év során, nos igencsak nagy lett a szád.. - Mondom megvetően, ahogy bal kezemmel megsimítom a felpofozott arcrészemet. - ..de még csak egy kislány vagy! - Lépek hátrébb, ahogy egy mozdulattal belerúgok az autóba, bár azt se tudom ki a francé. - S úgy bánok veled, ahogy csak kell! Hiszen nézd meg hova sodortad önmagad.. - Mutatok körbe a terepen. - ..komolyan egy vámpírka kis karjaiba futsz, mert nyomorult volt egyetlen egy pillanatod? - Nézek rajta végig szánalommal telten. - S velem mi van? Az egész életem egy nyomorultság volt, te meg egy kis megerőszakolás kapcsán rinyálsz, és csinálsz őrültségeket? - Érződik, hogy kissé túlfeszítettem a helyzetet, de hisz ő kezdte... ő pofozott fel, pedig én csak a javát akartam!
Meglepődök mikor megpillantom a parkolóban a bátyámat. Ez meg mi a fenét kereshet itt? - Te követtél engem?? - kérdezem tőle meglepetten majd még jobban csodálkozom mikor kiabálni kezd. - Lenyugodnál már, a fenébe is?! - mikor közelebb lép hozzám, nem foglalkozok vele, hanem csupán egyszerűen elsétálok mellette. Nehogy már Jake mondja meg nekem azt, hogy mit tehetek meg és mit nem, szerintem vagyok már eléggé nagy ahhoz, hogy tudjak dönteni az életemről. Ha meg Raphael bántani akar... Nos, megtudom védeni magamat, hiszen még is csak egy árnyvadász volnék. Raphael... Rajta sem tudok mindig kiigazolódni, egyszer kedves és gyengéd velem, aztán a másik pillanatban a keze ismét felfedezőútra téved, és a tudtomra adja, hogy akarja. Habár most kíváncsi vagyok, hogy a mai kis vallomásom után hogyan fog velem viselkedni, egyeltalán fogunk-e még találkozni... Személy szerint én nem tudom, hogy lenne-e elég lelki erőm arra, hogy ezekután ide jöjjek. Nem akarom, hogy sajnáljon, mert általában ez történik, ha valaki megtudja, sajnálnak. Én nem kérek mások sajnálatából, ez történt velem és kész. Az már megint egy másik téma, hogy a mai napig nem tudtam rendesen feldolgozni azt amit az apám velem tett. Meglepődök mikor megragadja szorosan a karomat és az egyik kocsihoz nyom. Szabad kezemmel egy pofont adok neki és kihúzom a karomat a szorításából. - Ne merészelj még egyszer így bánni velem! - mondom neki ingerülten és komolyan, a szemeibe nézve. Talán azért is viselkedtem így most, mert apánk is ugyan ezt csinálta, és amikor Jake megszorította a kezemet, hirtelen emlékképek bukkantak elő az agyamból és elkezdett lepörögni az egész a lelki szemeim előtt, én pedig nem akarom újra átélni, nem akarok emlékezni rá!
Egy időben, nos úgy nyilatkoztam az életemről, hogy teljes mértékig utálom, és hogy megvetem mindazt, amit az apám művel velem. Viszont egy szép napon rá kellett döbbennem, hogy mindez nem átok, avagy ólomsúlyú tehernehezék, hanem egy kiváltság, és úgymond egy adottság mindarra, hogy úgy kezeljem az életemet, mintsem egy ajándék. Mostan pedig itt állva a DuMort hotelnél, nos rá kell jönnöm, hogy holmi keveset tudok a húgomról, és mindarról, hogy ki is voltam egykoron. Jellemem már nem tiszta, és az elmém sem józan. Terhes képzelgések öntik el szüntelenül a gondolataimat, és képes lennék a szavak kapcsán apám hamuját, nos még elhamvasztottabbá változtatni. Nem, nem érzek már mit sem, de mégis rögtönzötten védem Cissy-t. Egyetlen emberi motívumom e életben, és bár puszta megjátszás, amit teszek felé lépésként, de régen szerettem.. tényleg szerettem őt, és az apámat is. De, amint kezdetét vette az őrületem, nos az érzelmek teljességgel elszálltak belőlem, s már csak puszta káprázat mindaz, amelyet nyújtok, és hiába is szeretném őszintén szeretni őt, mintsem húgomat, ha nem megy. Apám mindent kiiktatott belőlem, és emiatt néha átkozom is, míg másfelől áldásom adom reá. Ő nevelt ezzé, akivé váltam, és ő juttatott Valentine kezei közé. Ha nem találkoztam volna vele, ha nem segített volna rajtam, nos talán teljesen elveszek, és nem élnék többet, de magához vett, és célt adott.. tehát, Valentine az, akit örökké tisztelni fogok, és akinek az életem végéig hűséget esküszöm. Igazából nem haragszom a húgomra, amiért ezt a kis nézőpontot elhallgatta előlem, inkább az idegesít, hogy egy mihaszna korccsal találkozgat titokban. Talán még az is zavar, miszerint bennem koránt sem bízik, de egyébként meg jól teszi, hiszen be kell látnom azt, miszerint egy pszichopata személyiség típus vagyok. Apám megölése se zajlott le másként, mintsem a beteges elmém közjátékaként. Ideje tehát értelmet verni a kis vámpírkába - Raphael-be -, miszerint még egy találkozó Cissy-vel, és integethet a kis fejének. - Ha csak egy ujjal is hozzád ért... - Kezdek bele a szövegelésembe, amikor is kijött a hotelből Cissy, és megindult a parkoló irányába. Még jó, hogy léteznek rúnák, amelyek által lehet hallani dolgokat, és hogy vannak oly trükkök, amikkel megölhető az a szemét vámpír. - ...én esküszöm, hogy letépem a fejét, de még az sem kell hozzá! - Ordibálok felemelt hangon, ahogy idegesen lépek közelebb a húgomhoz, akit szépen végig mérek, és miután látom, hogy nincs semmi komolyabb baja, nos kissé megnyugszom. - Nos tehát.. ne szervezz ide még egyszer egyetlen kirándulást sem, megértetted? - Mondom komolyan, miközben megragadom a karjánál, és szépen magam után húzom őt. - Illetve apánk hamuja, nos még hamusabb verzió lesz.. - Ejtem ki az ajkaimon ridegen, ahogy az egyik kocsinak nyomom Cissyt.
Furcsa itt lenni, egy olyan hotel szerűségben ahol csak vámpírok élnek, tekintve, hogy árnyvadász vagyok. Raphaelt nem számítottam bele az életembe és a terveimbe, nem számoltam azzal, hogy egyszer egy vámpírba leszek szerelmes. Nem szabadna, tudom, de vele minden olyan más... Mellette megszűnnek a határok, szabadnak érzem magamat, persze a vele történő kis kapcsolatomról senki sem tud, főleg nem Jake aki tuti kinyírná Raphaelt. Mondjuk emiatt nem aggódok, a bátyám előtt eddig is jól tudtam titkolózni, hiszen 15 éves korom óta titokban tartom azt, hogy az apánk mit művelt velem egy részeges éjszakáján... Nem azért nem mondtam el Jake-nek soha, mert nem bízom benne vagy nem szeretném, csak... Csak nem tudom, hogy még is hogyan mondjam el neki, hisz ez még sem egy olyan téma amiről az ember bármikor szívesen beszélne, tekintve, hogy még a mai napig sem sikerült teljes mértékben feldolgoznom ezt az egészet. Most pedig itt vagyok a DuMortban, Raphaellel, a kanapén... Nenene, senki se gondoljon semmi rosszra. Nem történik semmi, de ez csak miattam van, tudom, hogy Raphael már akarja, nagyon, én viszont... Nem tudom, hogy tényleg készen állok-e erre... Nem akarok csak azért bele menni, mert ő akarja, oké persze, szeretem őt, de ez az én testem az én életem és én döntök felette, és én még nem vagyok készen erre... De azt tudnia kell, hogy miért. Bízok már benne egy olyan szinten, - ami itt most nálam a maximális szintet jelenti - hogy elmondjam neki azt, hogy anno, pár évvel ezelőtt mi történt velem. - Raphael, én tényleg kedvellek és fontos vagy nekem... És ezért megérdemled azt, hogy elmondjak valamit, egy olyan dolgot amit senki sem tud. - mondom és egy nagyon kicsit arrébb húzódok tőle. Az agyamban folyamatosan az megy, hogy hogyan kéne hozzá kezdeni, hogyan mondjam el neki... Senkivel sem beszéltem még erről, ő lesz az első aki tudni fog arról a bizonyos éjszakáról. - Nem volt jó gyerekkorom, se szerető szüleim... - kezdek bele halkan. - 15 éves voltam mikor egyik este apámnak nem vittem haza a boltból piát. Dühös volt rám és én hülye pedig vissza szóltam neki. Ő pedig... Dühös és részeg volt, és...- szinte szavakat nem találok arra, hogy elmondjam neki. - Megerőszakolt... Eddig senki sem tudta, még a bátyám sem... - mondom majd nem akarom megvárni, hogy mit mond, el kell mennem innen. - Én inkább... Most megyek. - mondom és meg sem várom Raphael válaszát, ki megyek a hotelből, ám a parkolóban megpillantok egy túlontúl ismerős alakot. - Jake?...
Kezdőlap
Re: Parkoló ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:38 pm
