Még mindig csak nevetni tudok azon, hogy engem gondolnak annak, aki a bukottakat képviseli. Önmagában meglep a gondolat is, hogy akarnak egyáltalán képviselőket. Árnyvadászokról beszélünk, akik nem éppen azon népség, akik szívlelek az árnyvilág tagjait. S bukottak meg pláne egy olyan csoport, akiket nem bírnak, hisz milyen nagyról süllyedtünk milyen mélyre. Még ha, teljesen érthető és jogos is az ok, amiért történt. S mégis megkapjuk azok a nézéseket, amiket megkapunk. A lenéző pillantásokat. Mondjuk rám inkább épp ellenkezők jönnek, mégiscsak az Apple területi igazgatója volnék. Persze csak az embereknek, ám ebben a világban más nem igazán számít már. Meg nem mintha érdekelnének az olyan nézések és azok, akik úgy néznek. - Érdekesnek hangzik és vannak kapcsolataim hozzá, hogy elfogadjam. - kacsintok rá. Nem túl nagy meglepetésre kivédi az első támadásom és kapásból válaszol is a bokám felé, ám én sem hagyok neki. Így egy gyors mozdulat kíséretében védem ki azt, majd alulról indítok egyet felé. Habár van egy olyan érzésem, hogy ezt is sikeresen védi ki. - Megöltem egy bukottat, aki megmutatta az emlékeit. - válaszolok neki röviden és tömören. Pont azt, amit kérdezett.
Nem igazán szeretem én végezni a piszkos munkát, de nem nagyon akarodzott nemet mondani Alecnek. Akármennyire is viszálykodunk és utáljuk egymást, de be kell vallanom, hogy sok mindent köszönhetek neki. Ő segített megtalálni anno anyát. Vagyis, neki is nagyon sokat köszönhetek azért, hogy anyát épségben sikerült megtalálnunk. Még akkor is, ha ehhez nagyon sok szabályt kellett megszegnünk, és részben én vittem bele a többieket a rosszba, hiszen amíg én nem bukkantam fel addig minden a terv szerint ment, én viszont akár egy szempillantás alatt is képes voltam keresztülhúzni a számításokat, amiket először megbeszéltünk. De ezek már nem is számítanak igazán, hiszen végül viszonylag egész jó csapattá nőttük ki magunkat. Nekem is szép lassacskán sikerül közéjük beilleszkednem és ők is elkezdtek már elfogadni engem. Azzal együtt, hogy Valentine volna az apám. Nos, hát igen, elég nehéz úgy élni, hogy az árnyvilág fő gonosza az apám, hiszen nagyon sokan ismernek és rengetegen ítélnek el csak azért, mert ő az apám, pedig nem is ismernek és szerintem nem is akarnak megismerni, mert elég nekik a tudat, hogy Valentine lánya vagyok. Sosem edzettem még Izzyn, Jacen és Alecen kívül senkivel, szóval természetesen van egy kis izgalom bennem, hogy még is mi lesz ennek a vége, természetesen ez nem közelharc, csak egy sima kis edzés, közben esetleg kitudok deríteni a nőről egy-két információt, és meggyőzni, hogy képviselje ő a bukott angyalokat. Ha jól tudom akkor már csak tőlük kell valaki, hiszen a tündéreknél Meliorn van, a vérfarkasoknál Luke, vámpíroknál pedig Raphael. Mondjuk én Meliornban és Raphaelben nem igazán vagyok képes bízni, hiába segítettek már nekünk, de van bennük valami megmagyarázhatatlan, amit nem értek, és ez aggaszt. - Szóval, elfogadod, hogy képviseld a gyűléseken a bukott angyalokat? – vonom fel a szemöldökömet amikor oda lépek elé, és amikor sikerül kivédenem az első támadását, halványan elmosolyodok, majd pár pillanat múlva én mérek rá támadást, amit vagy kivéd és akkor ő jön, vagy ha nem, akkor a bot sípcsonton találja. - Ha nem túl tolakodó a kérdés, miért buktál le a Mennyekből? – jut hirtelen eszembe a kérdés, ami ténylegesen érdekel. Vajon mit követhetett el?
Látom rajta, hogy igencsak tetszettek neki a szavaim, a nevét illetően. Gondolom sokan ítélik meg őt az apja után. Igazság szerint nem tudom, hogy ez milyen érzés lehet. Nem igazán emlékszem, hogy lettek volna szüleim, így nem tudom, hogy milyen az, amikor az ő nevüket kell hordani. S még kevésbé azt nem tudom, hogy mit jelent az, hogy a név kötelez. Én egy bukott vagyok, akinek nincs családja. Ez kicsit lehet, hogy szomorú, de nincs mit tenni. Az angyalok és a bukottak is kicsit magányos lények. Az előbbinél hiába vannak ott a társai, egyedül vannak. Nincs igazán család vagy olyan személy akibe szerelmesek, nem mintha szabad lehetne nekik. Ehhez képest sokkal szabadabb vagyok most, de még mindig egyedül. Így, még ha ilyenek is a körülményei, kicsit irigykedem az előttem álló lányra. A kérdésemre felhúzza a szemöldökét, de azért levesz egy botot, amit meg is forgat. Látom, hogy van tapasztalata már. Remek. Érdekes kis gyakorlás lesz. A kérdésére viszont én húzom fel a szemöldököm, miközben a szája sarkában ott egy mosoly. Hiába, azért tetszik neki is az ötletem. - Miért lenne ez alku? Csak gyakorlok egyet egy árnyvadásszal. Mi rossz lenne ebben? - kérdem tőle a vállam vonva, miközben én is leveszek egy botot, majd hirtelen mozdulattal felé támadok. Biztos vagyok benne, hogy ki fogja védeni, de már most pezseg a vérem. - Bocsi, ha kicsit túlságosan is beleélem magam. Régen volt már edzőpartnerem. - mondom neki egy mosoly kíséretében miközben újabb támadást indítok felé.
Jól esik azt hallanom a nőtől, hogy a név csak név, nem feltétlenül mutatja meg azt, hogy milyen is maga, az adott személy, csak közben itt van az is, hogy Alecéctől mindig azt hallgatom, hogy a név kötelez és muszáj úgy viselkedniük, ahogyan egy Lightwoodnak illik. Szóval egyik oldalról kapom ezt, a másik oldalról meg kapom azt, és akkor most döntsem el, hogy vajon melyik lehet az igaz. Persze most jönne képbe az, hogy leginkább magamnak kellene eldöntenem, éreznem kéne, hogy a szívem mélyén mit is gondolok erről az egészről. Próbálok kiigazolódni az érzéseimen, de egyenlőre csak annyira jöttem rá, hogy én nem vagyok olyan, mint az apám. Nem vagyok Valentine. Főleg mivel nekem nem áll szándékomban elpusztítani az egész alvilágot és ártatlan, mit sem sejtő mondénokból árnyvadászokat csinálni, hiszen van annyi józan eszem, hogy felfogjam, hogy a legtöbbjükből Elhagyatott lesz, hiszen nem elég erősek ahhoz, hogy árnyvadászokká váljanak. Valósággal, szó szerint megőrülnek. Bár Valentine még ennek is örül, hiszen az Elhagyatottakból is tud hadsereget szervezni magának, könnyű őket betanítani és képesek ölni is, ha azt parancsolják meg nekik. Valentine-ban csöppnyi emberség sincs, nem is értem, hogy anno anya hogyan volt képes szerelmes lenni ebbe a férfiba, sőt, még Luke volt a parabatai társa. Őt sem értem. Biztos már akkor is őrült volt, hiszen már akkor meg volt a maga kis hadserege, a Kör, már akkor is szervezkedett a Klávé ellen, a szabályai ellen, anyáék pedig egy ideig még támogatták is. Elégedetten, halványan elmosolyodok amikor Cerviel mondja, hogy jók itt a felszerelések. Hát, igen, eléggé egy modern Intézet ez a New York-i, régen biztos sokkal lepukkantabb volt és ahogy teltek az évek gondolom a felszereléseket, harci eszközöket is úgy fejlesztették. Bevallom, biztos sokkal jobb és könnyebb most árnyvadásznak lenni, mint például 100 évvel ezelőtt, hiszen a kereső programunk is az egyik legmodernebb, és a nagy aulában lévő gépek is pár másodperc alatt megcsinálják amiket kérünk tőlük, s ezzel is sokkal jobban megkönnyítik a dolgunkat. - A bukott angyalok között nem nagyon van főnök, csak maximum legismertebb, aki maga Lucifer volna, de nem hiszem, hogy ő pont átállna a jó oldalra, ő szóba sem jöhetett, így gondolom próbáltak olyat választani aki a legkevesebb veszélyt jelenti. – valójában fogalmam sincs, hogy miért pont ez a nő lett behívatva. Nem én intézem ezt az ügyet, én csak azt a feladatot kaptam meg, hogy értesítsem őt és ha esetleg lenne kérdése akkor próbáljak meg válaszolni rá. Felvonom a szemöldökömet amikor az edzést hozza fel, majd oda sétálok a tartóhoz ahol a botok vannak és leveszek egyet. Megpörgetem a kezemben és úgy sétálok vissza hozzá. - Mi ez, valami alku lenne, válaszolva a megkeresésünkre? – vonom fel a szemöldökömet és a szám sarkában mosoly látszik.
Nem is tudom, hogy mikor mozogtam ki magam ennyire jól. Esküszöm szinte már jól éreztem magam. Amiben igazság szerint nem volt semmi fura. Mindössze csak a hely maga zökkent vissza a valóságba. Pedig olyan vagyok most mint egy kisgyerek az új játékával, nem akarom abbahagyni. Viszont sajnos képtelen vagyok. Ennek egyik oka, hogy kezd idegesíteni a kisebb nézőközönség ami összegyűlt, a másik ok, maga Clary Fray. Nem kicsit tűnik ki a többi árnyvadász közül. Ami nem feltétlen jelent rosszt, sőt, éppen ellenkezőleg. Üdítő vele beszélgetni, inkább, mint mással. Örülök, hogy ő jött és nem más. Arra való utalása, hogy mindenki ismeri elmosolyodtam. - Ne is foglalkozz ezzel. A név csak egy név. Abból még nem fogod megtudni, hogy milyen is az akit takar. - mosolygok rá, miközben elkapom a törülközőt. - Gondolom nem azért, hogy itt gyakorolgassak. Pedig nem lenne rossz. Tetszik a hely és a felszerelések sem rosszak. - nézek körbe miközben megtörlöm az arcom. Elég szépen leizzasztottam itt magam az már fix. - De van egy olyan sejtésem, hogy nem az az ok. - mondom kicsit bánatos arccal. Végül megkapom a választ, amire felhúzóm szemöldököm. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit mondjak. - Tehát új főnök van? Legalább megismerhetem. De miért én? Mármint, igen ismerek jó pár bukottat azt nem tagadom. Mindenesetre köszön, vagy valami olyasmi. - kissé összezavart most ez a lány ezzel a kijelentésével. Az ötlet tetszik. Nem feltétlen rossz, tekintve, hogy az apja egyre közelebb jár az örült tervéhez. S valljuk be, azt senki sem akarja. Érdekes mód az angyalok mégsem tesznek semmit. - Viszont ha már itt vagyunk. - mosolygok rá - Mit szólnál egy kis gyakorláshoz? - kérdem tőle a fakardok felé mutatva.
Miután az Inkvizítor rájött, hogy Jace nem is az akinek eddig hitték, hanem sokkal több, nemesebb vérű, kinevezte a New York-i Intézet vezetőjének. Viszont hozott már rögtön egy nagyon jó döntést, mégpedig azt, hogy kinevezte Alecet az Intézet új vezetőjének. Tényleg nagyon nemes gesztus volt tőle. Meg is lepett, hiszen Jace-ből kinéztem azt, hogy szívesen vezetné az Intézetet. Mindig is egy vezér egyéniségnek tartottam, hiszen a harcokban is általában ő irányít, akkor az élete más részein miért lenne pont másképp? De szerintem mindent megért az amikor Alec arcát láttam, láttuk. Mindig is a háttérbe volt szorítva és ugyan nincsen vele túl jó viszonyom Jace miatt, meg szerintem úgy alapjáraton se kedvel engem, de örülök annak, hogy ő lett az új vezető. Itt volt az ideje szerintem a vérfrissítésnek és Alec biztos nagyon jól fogja vezetni az itteni árnyvadászokat. Alecnek az első ötlete az volt, hogy csinál egy gyűlést, minden alvilági vezetővel, hogy a fontosabb dolgokat megtudják beszélni, és ha ebbe belegondolunk akkor ez nem is olyan rossz ötlet, hiszen Valentine célja az lenne, hogy elpusztítson mindenkit akiben egy csöppnyi démonvér is van, muszáj megállítani, mielőtt még túl késő lenne. Túl késő. Nah, de vajon mikor is lesz az a pillanat amikor már mindannyian azt fogjuk érezni, hogy igen, nem cselekedtünk időben, nem tettünk meg minden tőlünk telhetőt és ezt nagyon elbaltáztuk, mert innen már nincs visszaút, mert nem tudjuk megállítani. A Végzet Kelyhe már nála van és már a Lélekkard is, amikor Jace Csontvárosban hagyta Valentine-t elmenekülni, mert éppen Aldertee-t védte meg. Nem is értem, hogy miért pont ő lett rosszként kihozva a történetből, hiszen megmentett egy emberi életet, illendő lett volna megköszönni, de ehelyett inkább újonnan ő lett ismét a rossz fiú, aki mindent elrontott, mert futni hagyta Valentine-t egy újabb Végzet Ereklyével. Nem tehetett mást, hiszen ha a kardot szerzi meg és Victor meghal, akkor meg azért lett volna a rossz. Szerintem itt nem igazán volt jó döntés, csak rossz illetve kevésbé rossz döntés, de mindegyiknek meg lett volna a maga következménye. Meg is lett. Mint ahogy mondtam, az összes alvilági közül kell egy vezető aki itt lenne a megbeszéléseken, és nem is értem, de ki lett találva, hogy a bukott angyalok közül is legyen itt valaki. Nem nagyon van erről véleményem, bár szerintem nemsokára lesz, ugyanis az én feladatom lesz a kiszemelt bukott angyalnak előadni a sztorit, hogy még is miért van itt. A harctér felé veszem az irányt, mert mondták, hogy ott üti el az időt amíg én nem tudtam menni és beszélni vele. Halvány mosolyt erőltetek az arcomra amikor belépek a helyiségbe ő pedig abba hagyja az edzést. - Nem is lep meg, hogy mindenki tudja, hogy ki vagyok. – a legrosszabb az egészben, hogy a legtöbb ember egy kalap alá vesz Valentine-al. Oké, a lánya vagyok, de nem vagyok olyan, mint ő. Közel sem. Nekem a céljaim jók és tisztességesek, nem akarom elpusztítani az alvilágot. Mielőtt cselekednék, az egyik árnyvadász felé dob egy törölközőt, amit egy biccentéssel megköszönök, majd ismét a nő felé fordulok. - Gondolom érdekel, hogy miért hozattunk be. – kezdek bele, de ez a mondat csak azért kellett, hogy legyen időm kitalálni a történet folytatását. - Az Intézet új vezetője, Alec Lightwood egy alvilági gyűlést szeretne időközönként tartani, ahol az alvilágiak közül a vezetők lennének ott, és gondolta, gondoltuk szerencsés lenne, ha a bukott angyalok is tudnának arról, hogy mi folyik itt mostanában. – tálalom végül neki, hogy pontosan miért is van ma itt.
Mikor reggel felkeltem, még nem sejtettem, hogy úgy 11-től egy templomban egy harctéren fogok ácsorogni. Önmagában kissé bizarr, hogy templomban, de ki vagyok én, hogy az árnyvadászok ízlését kritizáljam. S mellé futóruhában kell itt álljak és csodálnom azt a fegyverarzenált ami körülvesz. Nem rossz gyűjtemény, az tény, nem rossz. Kissé elborzaszt, de tetszik. Az, hogy miért vagyok itt még mindig rejtély előttem. A két morcona árnyvadász, akik idekísértek, időzőjelesen, nem voltak túlságosan beszédesek. Remélem az, aki elmondja, hogy mégis mit vétettem, hogy idehoztak, többet mond mint az a kettő, aki most engem őriz. Ez sem tetszik túlságosan, de nincs mit tenni. Hiába faggatóztam, süket fülekre találtam. A helyet kezdem el inkább nézegetni. Tetszik, annak ellenére, hogy ez egy templom. Ezen még mindig nem ülepedett le, de már közel járok. Modern gépek, térképek és sok árnyvadász. Jó pár pillantást kapok. Nem lep meg. Feszes futóruhában ácsorgok itt, ami kissé kiemeli az alakom, így nem meglepő. Hogy elüssem az időt odamegyek az egyik fegyveres szekrényhez. Gyakorló eszközök vannak benne. Oldalra pillantok a két őröm felé. - Egy gyakorló kardot elvehetek? - kérdem meg tőlük. Összenéznek, majd az egyik bólint. Remek, még ekkor sem szólaltok meg? Inkább nem törődöm velük és elveszek egy fakardot. Rég fogtam ilyet a kezemben, elég rég. Kicsit kellemesen ismerős érzés volt az ujjaim közt. Mosolyogni kezdtem és a harctér közepe felé vettem az irányt. Elkezdtem a rég használt mozdulatokat felidézni. Aztán megmozdultam. Felpezsdült a vérem a mozdulatok közben, jól esett ez a fajta mozgás, nagyon is jól. A testem magától mozgott, emlékezett mindenre, amit megtanultam és örömmel tette. Olyan örömmel, amit rég éreztem már. Nem is tudom, hogy miért éreztem ezt hirtelen. Kis mosoly játszadozott a számon, míg a gyakorlatokat végeztem és mellé izzadság is kezdett megjelenni rajtam. Jóleső izzadság. Milyen rég is volt már, talán vagy 150 éve is lehetett. Csak úgy repül az idő. Csak úgy repül. Nem tudom, hogy mióta csinálom a dolgot, elvesztettem az időt közben. Azt kezdem észrevenni, hogy néznek páran, amit gyakorlok. Nehogy látványosságként még visszahozzanak ide. Annyira azért nem jó hely. Gyakorolni szívesen visszajárnék, de kétlem, hogy engednék. Kicsit így is csodálkozom, hogy ezt megengedték. Mondjuk miért ne tették volna. Egyedül vagyok, ők meg sokan, nagyon sokan. Nem bírnám sokáig, ha harcolnom kéne és nem is vagyok idióta, hogy akarjak. Egyik mozdulat követte a másikat, míg a gondolataimmal vagyok elfoglalva és nem veszem észre, hogy közben valaki közelit. A fakard az arcától pár milliméterre áll meg. A lendület okozta kis szellő megmozgatja a lány haját. Aranybarna zuhatag csak úgy lendül. Ismerősnek tűnik a lány. - Clary Fray, ha nem tévedek. Még ha nem is vagyok valami nagy alvilági, azért így is tudom, hogy kivagy és ha jól sejtem ez fordítva is igaz. - szólok hozzá miközben leengedem a fakardot és odalépek a szekrényhez. Visszarakom a helyére, majd felé fordulok. - Kaphatnék egy törülközőt? Kicsit megizzadtam. - mondom neki egy mosoly kiséretében.
Sosem harcoltam, mindig kerültem a bajt és a konfliktusokat sem szerettem igazán, pont ezért is nézek néha hitetlenkedve magamra amikor megölök egy-egy démont, és fogalmam sincs arról, hogy még is hogyan fordult meg egyáltalán a fejemben az, hogy Izzyvel szemben "harcoljak", mert ez nem komoly harc, csak edzés, de még is sokkal tapasztaltabb nálam, még akkor is, ha azt nézzük, hogy egy idősek vagyunk. - Fogjuk rá? - mondom kérdezve, pedig eleinte nem így terveztem. Inamba szállt a bátorság, bár még mindig egyszerűbb itt gyakorolni az Intézetben, mint éles helyzetben harcolni kint a terepen a démonokkal. Eddig szerintem csak szerencsém volt, hogy még nem öltek meg, hogy csak egyszer támadott meg közvetlenül egy démon, és lényegében nem szánt szándékkal öltem eddig démonokat, hanem csak így alakultak a dolgok. Szerintem. Jace szerint talpraesett vagyok és viszonylag hamar sikerült belerázódnom abba a világba amiben ők élnek már születésük óta, egészen kis koruk óta, én viszont nem látom így teljes mértékben. - Nahjó, készen állok. - mondom, majd amikor a karkötőjéből hirtelen egy bot lesz, megforgatom a kezeim közt a magamhoz vett fabotot, majd elkezdünk harcolni, magam is meglepődök, hogy az első támadásait sikerült kivédenem. Visszhangzik az egész harctér ahogyan a két bot egymásnak csattan, én pedig a következő pillanatban a földön találom magamat, a hátamon feküdve, halk nyögés hagyja el a számat, amikor a padlót megérzem a hátamnál. - Köszi, hogy kíméltél. - mondom ironikus hangnemben, majd felállok és ismételten elkezdjük a párbajt, és most nekem sikerül a bot segítségével Izzyt a földre küldenem, amikor a lábait kiütöm alóla.
Világ életemben ezt az életszínvonalat ismertem. Mindenki azt táplálta belém mennyire fontos, hogy jó árnyvadász váljon belőlem és ne feketítsem be a családom nevét. Ennek ellenére az anyám által csak "az a bizonyos tündér"-nek nevezett incidens óta én vagyok a család fekete báránya. Sosem kedvelt igazán még a maga szigorú és felelősségteljes árnyvadász módján sem. Alec volt a kedvence és ezt még a bolond is látja. De apa ő az aki mindig mellettem állt. Tőle kaptam a karperecet is mikor kikerültem az iskolapadból. Azóta annyi minden történt és annyit tudnék mesélni neki, de sajnos többet van Idrisben mint itt velem. Persze nem csak apa hiányzik, ott van Max azokkal az édes gödröcskéivel. Néha elgondolkodom, mit kellene neki mondanom még így, hogy gyerek. Maradjon örökké az vagy nőjön fel mihamarabb? Meg nem tudnám mondani. Ahogy az ő életét a tanulás az enyémet a harc teszi ki. Mostanában minél inkább szükségem van rá, hogy karban tartsam magam elvégre sötét idők közelednek. Ezt Clary is érzi, én pedig kész vagyok rá, hogy mindent megtanítsak neki, amit tudok. Hajam két oldalt befonva ugrál a vállamon, ahogyan ütemes léptekkel nyitok be a tornaterembe. Egy fekete sportmelltartón és egy feszes sportnadrágon kívül csak egy tornacipő van rajtam, de még ebben a pozícióban is hiányolom a magas sarkút. Általában csupa mosoly személyiségnek érzem magam most viszont, hogy a tanításon a sor előbújt egy kevésbé elbűvölő énem. Az az én amit anyámtól tanultam a komoly és szigorú.
Készen állsz?
Kérdezek csak ennyit komoly arckifejezéssel miközben a karperecem szinte magától alakul át bottá a kezemben.
Clary Fray
Mondén
26
Kor :
₪ new york
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Harctér ↠ Csüt. Nov. 10, 2016 7:53 pm
Izzy && Clary
fight for my friend
Napról-napra egyre jobban kezdem megszokni azt az életet amibe akaratomon kívül csöppentem bele. Akaratomon kívül? Hát nem is tudom, ez kicsit elgondolkodtató, ha vissza emlékszek arra az estére, amikor a Pandemonium klub bejárata előtt Jace nekem jött, és csodálkozó tekintettel nézett rám mikor rá szóltam, hogy jobban is figyelhetett volna. Akkor este változott meg teljes mértékben az életem, de eléggé kérdéses, hogy véletlenül, akarva avagy akaratlanul. Hiszen, ha jobban belegondolok, akkor én követtem Jacet hátra a VIP részlegbe, én láttam a gyilkolást, és talán, ha nem követem őt, őket, akkor most én nem lennék itt, akkor lehet, hogy minden teljesen másképp alakult volna. Bár az is igaz, hogy anyát így is-úgy is elrabolták volna, és ha nem csöppenek bele ebbe a világba, ebbe az életbe, akkor teljesen tanácstalan lennék, - még annál is jobban, mint most, jelen pillanatban - hogy anyát hogyan tudnám megmenteni, hogy kik és miért rabolhatták el, és, hogy hol lehet. Egyik szemem sír, míg a másik nevet, hiszen hiányzik a régi életem és minden ami ahhoz tartozott. Hiányoznak a kicsi gondok, a kicsi, normális gondok, ahol a felvételi volt a legnagyobb gondom és nem az, hogy démonokat kell megölnöm. Hiányzik a régi életemből a régi Simon, akivel akkor találkozhattam amikor csak akartam és nem kellett megvárni azt, hogy lemenjen a nap. Nem volt ott helyes döntés, mind a kettő rossz volt, hiszen valamelyik valakinek úgy is csak fájdalmat okozott volna. Nekem fáj, hogy vámpírrá változtattam, de nagyon jól tudom, hogy az még jobban fájt volna, ha hagyom meghalni, nem beszélve, hogy az anyukájának nekem kellett volna elmondanom azt, hogy az egyetlen fia akit annyira szeret, nos, meghalt. Nem, ezt nem tudtam volna végig csinálni! A sok feszültség levezetésének érdekében kértem meg Izzyt, hogy eddzen velem, és nagyon örültem amikor beleegyezett. Egy szürke pólót és fekete nadrágot vettem fel, hajamat kiengedve hagytam, úgy megyek a harctérre, ahol majd gyakorolni fogunk. Mikor belépek a terembe, barátnőm még nincs itt, így hát úgy döntök, hogy amíg várok, elkezdek kicsit bemelegíteni. Így is előnyben van jócskán, hiszen én 18 éven keresztül mondénként éltem, nem tanultam még meg rendesen és komolyan harcolni. Ezért is kértem és kérem a segítségüket.
- Egy francokat Alec! Azért mert segítek, már rögtön mondén leszek én is... - Ismét dühösen horkanok fel a fiú felé, és egyre csak húzza az idegeimet, mintsem végre nyugodtan megbeszélnénk testvérek módjára a helyzetet. Egyszerűen nem értem meg, miért kell ennyire féltékenynek lennie Claryre, hiszen a lány nem tett semmi rosszat, őt csak húzta magával a sors, és a legnagyobb probléma az, hogy ha Clary nem jött volna, akkor is mindez megtörténik. Valentine előbújik, a kísérleteit ránk küldi és mi így, Claryvel csak előre megtudtuk ezt. - Óvodás mondén kislány? - fújtatok iróniával a hangomban, miközben egyik lábamról a másikra billenek és folytatom, komoly tekintettel - Nem gyengültem el! Csak te beleképzeled ezt a helyzetbe. - Követem a rideg pillantását, belenézek a szemébe és egy pillanatig sem titkolom el az én dühös tekintetem. Szinte villámokat szórunk most egymásra, és nem gondolkodunk, csak ami a szívünkön -dühünkben- az a szánkon is. Igen, Clary valóban a mondén világban nőtt fel, de az anyja elrejtette és igazából nálunk, már kiskorunktól kezdve tanuljuk használni az erőnket, a képességeinket, ő pedig hirtelen belecsöppent ebbe, és valakinek muszáj segíteni neki, mielőtt még rögtön belehal abba, ami. Hiszen ez várt volna rá, ha nem segítünk neki. Ez várna most is rá, ha nem segíteném minden lépését. És ez fáj Alecnek, hogy nem itt vagyok, az összekavarodott rendszer közepében, hanem a saját utamat járom, ahol értelmét is látom az egésznek. Ez az az út, ahol Valentine Morgensternt megkeressük, megmentünk mindenkit akit lehet és megöljük. Csak a klávé ezt úgy egy évig is elhúzná, pedig ha akarnák szerintem már rég megtalálták volna. - Nem akarom, hogy eltűnj a föld színéről Alec! Hiszen a parabataim vagy, ezt muszáj megoldanunk, nem lehetünk messze egymástól... - Értetlen és kicsit elgyengült fejjel pillantok a fiúra, akinek szavai őszintén meglepnek. Miért akar ennyire kilépni az életemből? Nem akarom, hogy ez történjen, nem akarom, hogy eltűnjön a szemem elől. - Amint vége lesz ennek az egésznek minden visszakerül a régi kerékvágásba. - Semmi kedvem tovább veszekedni, igen, fel vagyok háborodva még mindig, és kicsit idegesít az is, hogy ilyen dolgokat mond rólam, de elég volt, hagyjuk már abba! Az intézet dolgairól szépen lemaradtam, már egy ideje nem voltam itthon és most pedig Alecet kell erről megkérdeznem, értetlenkedve. Ez is egy plusz rossz pont, szuper. Tátva marad a szám arra, amit mond. Lightwoodék körtagok voltak? Ó, Istenem! - Alec... sajnálom. - Hirtelen jobb ötlet amit mondhatnék nem jut eszembe, ezért gyorsan ezzel lerázom a témát. Ki tudja mára már, hogy ki nem volt körtag annak idején. Mi mind hazugságban nőttünk fel, ez úgy tűnik, teljesen egyforma mindannyiunkban. Alec ismét ingerülten és dühösen közli velem a mondandóját, szinte ordít és én közelebb lépek egy lépést hozzá, de nem próbálom meg lenyugtatni, hiszen amit mond, arra még inkább tátva marad a szám mint az előző körös dologra. - Micsoda?!! - Szinte már kínomban egy pillanatig felnevetek, majd ugyan azzal a komor arckifejezéssel fordulok vissza Alec felé. - Most jött ide, és te máris megkérted? Vagy a szüleid akarták ezt? Alec, mi a fene történt veled? Te is megváltoztál, nem csak én...
A fáradtság nagy úr. Pecsétet nyom az egész napos teljesítményére az embernek és kiszív belőled minden életerőt, minden teljesítési vágyat. 2 óra alvás után a fejem úgy húzott vissza az ágyba mintha örök barátok lennének és túl csábító volt a puhasága, az illata, a melegsége. Nyakamig húztam a takarót és könyörögtem, hogy még 5 percet hagy maradhassak, de az ébresztő könyörtelenül csörgött tovább, nem foglalkozva az én kívánságaimmal. Lomhán fordultam ki, ledobva magamról a takaró finom érintését és kirázott a hideg, ahogy meztelen talpam a fa padlólapnak ért. 8 óra. Nyűgösen nyomtam le az ébresztőt, amitől csengő üresség járta át a szobát. Némán vonszoltam ki magamat a fürdőszobába, hogy valami emberi fejet varázsoljak magamnak, de erről a tervről le is mondtam mikor belenéztem a tükörbe. Szemeim alatt hatalmas fekete karikák éktelenkedtek, hajam bizarrul meredezett a plafon felé, és hatalmas gubanccsomók adták ékes jelét annak, hogy nem fésülködtem lefekvés előtt. Igazából időm se volt. Hajnalban értünk haza az egyik vadászatról, valószínűleg mindenki ugyanígy festett, mint én, de a reggeli edzéseket nem szerettem kihagyni, mert úgy tartottam ilyenkor a legbefogadóképesebb az agyam és a testem. Hát most úgy éreztem egyik sem képes semmire. Hideg vizet locsoltam az arcomra és hangos káromkodások közepette próbáltam kibontani a hajamból a szöszöket. Egy gyors zuhany mellet döntöttem, hátha majd az valamennyire felkelt, de a bőrömet égette a forró víz, a hidegben pedig összekoccantak a fogaim. Fintorogva bújtam bele végül a fekete edzőruhámba és egy palack vízzel a hónom alatt kábán indultam meg a terem felé. Hajamat kusza lófarokba kötöttem, ami ordibált egy hajmosásért. Szemhéjaim ólomként húzódtak a föld felé, és fejem is kábán biccent, lefelé amíg emlékezetből sétáltam. Még jó, hogy szinte kisujjból kirázom az akadémia térképét. - Jó reggelt! – morogtam az orrom alatt elkerülve a koslató szempárokat. Igaz ez a többi árnyvadásznak sem ismeretlen terep, mégsem akartam okot adni az esetleges találgatásoknak, hogy mi van ha mégsem vadászaton voltam hanem valakinek az ágyában hemperegtem. Amióta Olival mosolyszünet volt köztünk sok pletyka kapott szárnyra, találgatások, hogy vajon mi az oka annak, hogy a régi jó barátokból egyszerre hogyan lettünk szinte ismeretlenek. A legelképzelhetetlenebb történeteket is kitalálták csak, hogy ne unatkozzanak és legyen mivel fenntartani az emberek érdeklődését. - Szarul nézel ki. – hallom a hátam mögül Hanna hangját, aki nem néz ki kicsit se különbül, mint én, hiszen vele voltam este. Hatalmasat ásítottam és még a kezemet is elfelejtettem a szám elé tenni egy másodpercre. - Köszönöm, ezt bóknak veszem. – fintorodom el, miközben nyelveimmel végigízlelem kiszáradt ajkaimat. Egy hatalmasat kortyolok üvegem tartalmából és az edzés úgy kezdődik el nélkülem, hogy észre sem veszem. A falnak dőlök, és kortyolgatom a szomjamat oltó nedűt, és fel se tűnik, hogy a körülöttem lévő emberek már párba rendeződtek és vadul küzdenek egymás ellen. Mire észbe kapok, az én mindenkori párom már mással vetekszik és egy-két villámszóró pillantást kapok csak el tőle. Végigsimítok az egyik nyakamon lévő rúnán, hogy elkerüljem ezeket a nézéseket és inkább új pár után kezdek kutatni aki be is lép – szokásához hűen késve – a terembe. Hatalmasat nyelek és még a fejemet is elfordítom tőle mintha ezzel megmenekülhetnék vagy észrevétlenné válhatnék. Legszívesebben visszaszaladnék az irónomért, hogy használhassam a láthatatlanná tévő rúnámat. Igazából emberi problémáim nem voltak Sillyvel. Aranyos, esetlen, törékeny lány volt, akivel talán még jóba is lehettünk volna, ha nem zavarna annyira az, ahogy nézi Olit. Persze, hogy is nézhetne rá?! Felnéz rá, ő a mentora, természetes, hogy rajong érte. És Oli nem az én tulajdonom, igazából semmi közöm nem lenne ahhoz, ha mással akarna lenni hiszen én elvileg „csak” a barátja vagyok, a társa. És amíg magamnak se vallom be, hogy ez annál jóval több addig nem várhatom el, hogy Silly vagy ő ne nézzen érdektelenül a másikra. - Crys! – hallom az edző hangját, ami ellentmondást nem tűr, és én egy fintor kíséretében bólintok, hogy értettem a célzást. Átverekszem hát magamat a verekedő emberek tömegén és szó nélkül biccentek a lánynak mikor elé érek, hogy kövessen egy csöndesebb helyre, ahol nem kell rajta kívül még 5 embert levernem, ami most eléggé esélytelen. - Megtanultad a múltkori lefegyverzést? – méregetem a lány arcát. Mesélt róla Oli, tudom, hogy mennyire szerencsétlen. Bár ezt így nem mondanám. Amit megtanul, ha nehezen is, de tökéletesen viszi véghez, és van benne akaraterő. Szimplán tovább tart neki a megtanulás, és a véghezvitel, mint akárki másnak.
Vendég
Vendég
Re: Harctér ↠ Csüt. Júl. 28, 2016 11:07 pm
To: My Parabatai
I don't blame you for being you..
Minden egyes kicseszett szabályt követtem, és ezzel egyetemben minden mást fel is adtam. Sohasem volt igazán életem, hiszen a szülői elvárásokat követtem. Komoly típusú voltam, felelősségtudatos, és a magam módján természetesen határozott. Kiálltam a szeretteim mellett, és védtem a saját életem árán is Jacet. De nem értek egyet azzal, hogy egy ócska kislány után rohangál, aki a mondénok világában nevelkedett fel, és aki nem több, mint egy képzetlen kis csitri. Az egész problémának.. problémánknak, nos ő az egyetlen egy forrása. Ha ő nem jelent volna meg, ha ő nem kezdte volna a kis cselszövéseit, akkor nem tartanánk itt, és Jace ugyanaz lenne, aki volt régebben is. Oh, hogy átkozlak én, Clary.. Ha itt lennél, s ha itt állnál, nos ebben a pillanatban repülnél a kastély ablakán. De persze, amint hozzáérnék Jace kiverné a hisztit a kis szerelméért. Romantikus maszlag, és nyálcsorgatás tízezer fokon. Gyűlölöm. Gyűlölök mindent, és mindenkit. Jace megkaphatja azt, amit akar, és én meg csak szívjak.. mindig én vagyok az árnyék, az öleb, azaz a kiskutya.. Mintha engem oda-vissza lehetne tologatni a táblán, avagy egyetlen kis csettintésre is ugranék.. Szerencsés Jace, amiért nem Lightwood, hanem Wayland. Látszik annyira dühös vagyok, hogy szinte már féltékeny vagyok rá, de leginkább Clary-re. Ő megkaphatta Jacet, és én meg sohasem. Megrázom a fejemet, mert meg kell ráznom, hiszen nem akarok ilyenféle szarságokon gondolkozni. A testvérem, sőt a parabatai-om, és jelen pillanatban, nos mégis itt veszekedünk. Ez nem állapot. Mi romlott meg egyáltalán, és hol, közöttünk? - Semmit sem muszáj, amit nem akarsz! - Mondom fennhangon, ahogy lenézően kezelem őt. - Ugyanolyan kis mondén vagy lassan, mintsem az a lány, és a pitiáner kis barátai.. - Mondom utálattal a hangomban, amely, ámbár szokatlan lehet, de csupán csak őszinte vagyok vele. Hiszen, ami a szívemen, nos az általában a számon. Kivétel a magam dolgai; a kis magánéletem.. - Hát persze, Jace.. te mindig mindent csak erre fogsz! Amit tettél azt csakis magadért, és a kis szívszerelmedért tetted! Nem értünk, hanem magatokért, és ezért megvetlek! Megpuhította a szívedet, és elgyengültél. Gyenge vagy, sosem gondoltam volna, hogy, mint társadnak ezt meg kell élnem. De veled harcolni együtt mostanában olyan, mintha egy óvodás mondén kislányt kérnék fel. - A szavaim kemények, megvetőek, és haraggal teltek, míg a pillantásom, nos egyértelműen rideg. Talán nem így kellene vele bánom, de nem ért a szép szóból igazából, és csak a magáét hajtja. Mit csinált vele Clary? Elvarázsolta valami varázsigével netán? - Én mindent elkövettem annak érdekében, hogy védjem. Nem tehettek róla, hogy önfejű! - Mondom egy fokkal higgadtabban, ahogy reménytelenül megrázom a fejemet az elkövetkezendő kis monológjára. - Sajnos az a baj, Jace, hogy mostanában igenis velem van a gondod. De ne aggódj, nem állok az utatokba. Éljetek ám boldogan, és ígérem, hogy még a földszínéről is eltűnök idő előtt. - Motyogok egy sort szitkozódva, ahogy már szinte rá se nézek. Legszívesebben neki esnék. De mi értelme lenne verekedni Clary miatt egyébként? Ezt is ő okozta! Elválasztott Jacetől! Remélem, hogy nagyon örül neki.. - Jelenleg igen. - Sziszegem a fájdalmam közepette, ahogy elfordulok Jacetől. A botom a földre kerül, és magamban szitkozok jelenleg mindent. Átkozom az eget, az életet, az angyalokat, és a szüleimet, avagy Claryt, de netán Jacet is. Nem tudom mit kellene tennem, csak annyi bizonyos, hogy őrjöngők. Tombolnék, zúznék, aprítanék.. repítenék, netán elásnám magam, avagy Claryt. Jobban hangzik, hogy azt a kislányt ássam el - ezerszer jobban. - Árulók, és volt körtagok, Jace! Ők mocskolták be a Lightwood nevet.. - Mondom komolyabban, ám a falat bámulom sziszegve. Fáj a sebem, de a düh elnyomja teljes mértékben. Érzem, hogy nem sok kell, és mindent szétverek a harctéren. - Hazugok, és képmutatók! Milyen már az, hogy Lydiától kellett megtudnom, mert Mr. és Mrs. Lightwood, akik meg sem érdemlik a nevet nem mellesleg, nos el sem mondják nekem.. nekünk? - Nézek érdeklődve a parabatai-om irányába. - Hidd el nekem, hogy ezerszer jobb, mint apáék! - Üvöltöm ingerülten, ahogy megrázom a fejem. - Amúgy is mi jogon ítéled te meg Lydiát? - Néztem rá ekkor villanó tekintettel. - Jobb lesz, ha vigyázol a szádra, ugyanis a leendő menyasszonyomról beszélsz! - Mondtam ki, amit még tartogatni akartam, de már nem számít.. Túl késő bánat!
Alec a testvérem és a parabataiom is. Mindig is ő volt a legfontosabb az életemben, bármi is történt. Mindig mindent együtt csináltunk, hiszen fontos volt a kettőnk közötti összhang, együtt sokkal erősebbé válhattunk. Most pedig ez a tátongó űr kettőnk között egyszerűen zavaró. Rég nem történt már ilyen, hogy ennyire komolyan összevesszek bárkivel is, bármin vagy legalábbis az, hogy nem vágtak a fejemhez ilyen dolgokat. Eddig minden más volt. A munkánkat úgy végeztük, ahogyan azt megszabták, egy apró szabályt sem szegtünk, erre az utóbbi egy hónapban… szinte megállás nélkül, minden nap szabályt szegünk. Persze, én nem kényszerítettem erre senkit sem, csak reális alapokra fektettem mindent, és az alapján próbálkoztam. Ők mégis segítettek legtöbbször és most… most már úgy tűnik, kikívánkozott. Azért még mindig furcsa képet vágok, miközben hallgatom őt. -Te is nagyon jól tudod, hogy ezt muszáj megtennem! – Szorítottam össze fogaimat, miközben erősen álltam a fiú tekintetét. Láttam rajta, hogy dühös rám, őrülten, nem is tudom, mikor volt utoljára ennyire az. – Mindent, amit tettem, értünk tettem. Azért, hogy elkerüljük a nagyobb bajt. – Gondolom hiába jártatom a szám, nem fogja értékelni és nem fog nekem hinni. Meglepődöm azon, hogy ennyire féltékeny Claryre, hiszen mennyi időt töltöttünk mi együtt Aleckel, sok időnk volt egymásra és tudja, hogy a legtöbbször mindig mellette állok. Csak akkor nem, ha nem értek egyet a döntéseivel. Olyan pedig valljuk be, nem szokott sok lenni, de mostanság… -Valószínűleg azért hibáztattalak, mert valamit tettél, ami láthatóan a te hibád volt… - Vágok vissza most már, eddig tartott a nyugalom részemről. Mert általában, egy pontig tudom tartóztatni magam, de ez a pont már elpattant. – Tudom, hogy Clary önfejű és a saját dolga után rohan, de ez még nem jelenti azt, hogy mindenért téged hibáztatlak és mindenben egyet értek a lánnyal. Úgy gondolom, ha valamit teszek, azt azért teszem, mert abban hiszek. – Úgy vágunk egymás alá, mintha már évek óta lenne ebben gyakorlatunk. Pedig nem volt, és kegyetlenül rosszul érzem magam ez az egész helyzet miatt jelen pillanatban. Nem akarok a testvéremmel veszekedni, pedig tudom, hogy nincs más út, mert nem lehet másként meggyőzni azt a makacs fejét. Valahogy gondoltam, hogy nagyon ingerülten válaszol majd a kérésemre, amikor azt mondom, logikus legyen. A harcba is belenyúlik az egész helyzet, érzem a dühöt az ütéseiben és én sem kímélem őt. -Rózsaszín felhők? Komolyan mondod Alec? KOMOLYAN így ismersz engem?! – Hirtelen ütök felé, és ezzel eltalálom a sérülését véletlenül, hiszen szándékosan sosem bántanám őt. Amikor a Valentine nevet emlegeti, csak felvont szemöldökkel bólintok egyet és amolyan „na, látod!” arckifejezést produkálok, de nem válaszolok. Egyszerűen túl sokáig vártunk és a Klávé nem képes annyit tenni, mint amennyit mi tudunk hirtelen. Sokkal többet tehetnénk. Földhöz vágja a botját, én viszont az enyémet továbbra is, meglepetten a kezembe tartom. -A szüleid? Miért, mi van a szüleiddel? – Nem teszem újra hozzá, hogy a Klávé szerintem semmit sem tesz, inkább megtartom magamnak, már annyiszor elmondtam, hogy kezdek belefáradni az egészbe. A botot leteszem, nem közelítek a fiúhoz, csak megállok és még mindig szinte értetlenül pislogok rá. – És szerinted jó, hogy valaki átveszi a vezetést és mindent árgus szemmel fog figyelni? Össze fogják kuszálni a dolgokat, Alec! Mivel lesz jobb a védelem, ha még valaki akadályozza is azt, hogy lépjünk valamit, ha szükséges?! – Igen, valóban dühös vagyok, mivel szerintem eddig is jól vezették az intézetet, minden a legnagyobb rendben volt, mindent megtettük a védelem és a béke fenntartásában. Erre most… ez most rosszul érintett. Kicsit talán azért is, mert így sokkal nehezebb lesz tényleg megtennünk az olyan dolgokat, amikre feltétlenül szükségünk lehet a jövőben.
Hibákat hibákra halmozunk, és döntéseket döntésekre alapozunk. Ám, megesik természetesen, hogy egy-egy helyzet kapcsán rosszul választunk, és a végkimenettel, nos nem igazán mondhatni azt, hogy a jó irányba húzódik el. Sok minden zajlik a háttérben, amit még pusztán én magam sem érthetek, viszont csupán csak egyetlen egy biztos pont van az életemben, amibe bármikor kapaszkodhatok, ha netán már minden más elhagyott, és ha a reményszálam is oly' fakóvá változott. A parabatai-szál, ami Jace, és köztem köttetett, amely által többek vagyunk, mintsem egy egyszerű baráti, avagy testvéri szál. A lelkünk eggyé vált a fogadalmunkkor, és bármi is történjen egymás életét védjük a másik árán. Ha kell meghalnék érte, ha kell az életemet is feláldoznám, de... de, amit művel az egyszerűen elfogadhatatlan. Egy lány után futkos, és közben pedig azt akarja nekem bemagyarázni, hogy mindez nem így van. Látom, hogy mit érez iránta, s hogy mennyi mindent odadobna érte. Hogy féltékeny vagyok-e? Kissé.. kissé igen, hisz' Jace semmibe vesz, és ahelyett, hogy örülnék a boldogságának, nos elhordom mindennek. Utálom azt, hogy Clary az életünk részévé vált, hogy ily' könnyen levette Jacet a lábáról, és hogy ilyenféle kis ócska trükkökkel ugráltatja. Engem nem tud könnyedén átverni, ahogy nem is lehet csak úgy megtéveszteni a személyemet, hiszen pontosan tudom azt, hogy mire fel megy ki ez az egész kis játszma, melyet űzni vél. - Ha így lenne, akkor szánnál némi időt rám is természetesen, és nemcsak a lányra.. mert minden egyes pillanatot megragadsz, hogy vele légy, és szabályt szegjetek! - Mondom dühösen, villanó tekintettekkel, ahogy kicsit sem fogom vissza magamat. Már elegem van abból, hogy mindig csak a háttérbe húzódva élem le az életem, s hogy követtem Jacet mindenben, mintha csak egy öleb lennék mellette. Közben pedig voltaképpen nem is kapok semmit sem vissza, csak leszól, és lenéz ugyanolyan szinten, mint, ahogy a szüleim is teszik. - Nekem az ég egy adta világon, nos nincsen semmi bajom! Egyedül csupán neked van... és velem. Igen, velem, mert amióta megjelent Clary Fray, nos te mást sem látsz rajta kívül, mintsem azt, hogy kövesd. A nyomdokaiban loholsz, és közben engem hibáztatsz, ha netán valami baj éri őt. Tán én tehettem arról a múltkor is, hogy míg egy pillanatra körbenéztem eltűnt..? De tudod mit, Jace Wayland? Nem érdekel... menj utána, és kövesd a vesztedre! - Mondom nem törődöm stílusba közölve ezt, ahogy reményvesztetten megrázom a fejemet. Jace nem fog felhagyni Clary védelmével, én pedig a kislány utálatával, szóval.. ha miatta elválnak az útjaink, akkor ez van. - Én teljesen logikusan gondolkozom, kérlek! - Csattanok fel hirtelen szerűen, ahogy megkezdtük a harcot. Egyszerűen ideges vagyok, és dühös.. mérhetetlenül dühös, amiért képes mindent bevetni, csakhogy megvédje azt a nyamvadt lányt. - Te vagy az, akit elborítanak a rózsaszínfelhők, mert megjelenik egy tapasztalatlan kislányka, és máris minden megváltozik. - Ironizálok, miközben rá sem nézek, hanem csak a harcra koncentrálok. Legszívesebben az kellene, miszerint itt legyen ő maga is, és hogy jól megmondjam neki is a magamét! - Nyilván Valentine kísérletezik. - Válaszolom elgondolkozóan, ahogy egy pillanatra, nos kihagy a figyelmem, így a botjaink csapásainak az eredménye az lesz, hogy az egyik ütés pont a sérülésemet éri. Felszisszenek, ahogy hátrálok néhány lépésnyit, és a földhöz vágom a rohadt botot. - A Klávé az egyetlen, aki reálisan gondolkozva irányítja a dolgokat, és nem úgy, mint a szüleim.. - Mondom megvetően, ahogy beleverek egyet a mellettem lévő falba ököllel. - ..Lydia vette át a vezetést átmeneti időre. - Válaszolom végül, ám egyelőre nem említem meg azt, hogy egy által ő is lesz a leendő feleségem. Bőven elég az a tény is, miszerint veszekedünk jelen pillanatban. Ám, viszont nem nézek rá, hisz' nem akarom a tekintetét kémlelni, melyből nyilván kiolvashatnám azt, hogy ezer százalékig dühös rám.
Be kell vallanom magamnak, tényleg átléptem valamilyen szinten a határokat. Ezt nagyon is jól tudom, viszont azt is, hogy ez mind akkor is megtörtént volna, ha Clary nem a mi életünkbe talál besétálni. Csak valószínűleg sokkalta rosszabb lenne most a helyzet, mert ki tudja… lehet, hogy akkor Valentine már megszerezte volna a kelyhet és rég világuralomra tört volna, ismét. Viszont nem így történt, tudunk tenni az ellen, hogy valami ilyesmi is történjen, ezért loholok mindig a lány nyomában és ezt nem tudom sajnos megértetni Aleckel, mert egyszerűen neki csak az a fontos, hogy bizonyítson a szüleinek és a környezetének. Aztán meg… persze, ez nem fér már bele ebbe. Túl bonyolult az egész helyzet és én bármit megtennék azért, hogy újra béke legyen, de sokan nem látják, hogy a Klávé szinte hátráltatja az egész folyamat gördülékenységét. - Alec?! Már hogy ne érdekelnél? – Mordulok fel kicsit erőteljesebb hangnemben, mint eddig és a botot szorongatom, miközben még közelebb lépek hozzá. Meglepődött arckifejezésem valószínűleg elárulja, hogy nem számítottam arra, amiket a fejemhez vág most. – Alec, mégis mi a franc bajod van? Miért ne akarnám, hogy élj? – Fintorodtam el, miközben dühösen a botjára csaptam, hogy leüssem azt, hogy még közelebb tudjak lépni. Úgy érzem, nem ezt érdemlem, úgy érzem, meg kell, hogy értsen. Viszont már jó ideje tényleg nem találkoztunk így nem tudom a teljes sztorit, azt hogy mi történt itt amióta elmentem. Kérdéseimre ingerülten válaszol, mindketten felhúztuk magunkat, és ahogy szorongatom a botot, megfordul a fejemben, hogy most idegességembe eltörjem, de nem teszem. Látom, hogy mindjárt felrobban, de ha nem is, akkor csak a szavak fognak belőle kitörni, amiket valószínűleg már jó ideje tartogatott nekem. Pontosan így is történt. Csak hallgattam és hallgattam, meg sem mozdulva, tekintetemet le se véve róla. - Alec! A fenébe is! Gondolkodj, egyszer, végre, logikusan… - Sóhajtok fel, és nem folytatom tovább, hiszen ő egyrészt keringőre kér fel, amit persze viszonozok, úgyhogy beállok én is hasonlóan, mint ő, majd végighallgatom a meséjét az elmúlt napról. Egy percre meg is állok, amikor az elhagyatottat említi, de hirtelen kapom fel a fejem, hogy máris harcba kezdtünk, és ő kihasználja a hirtelen gyengeségemet. - Ez, ez meg hogy lehetséges?! – Értetlenkedek pár pillanatig. – Nagyon is érdekel, hidd el! Viszont nem látod, hogy a Klávé szinte hátráltatja az egész folyamatot? Egyre több a probléma, és ők szinte semmi kézzelfoghatót nem tesznek! Tudod nagyon jól, hogy miért szegtünk szabályokat, amikor szükség volt rá! Nem véletlen… mi lenne, szerinted, hol tartanánk, ha a kehely nem nálunk lenne?! – Förmedek rá ismét, harc közben. Nem is tudom, hová fog ez az egész helyzet vezetni. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem egy oldalon állunk. Csak ő nem akarja meglátni azt, ami ott van az orruk előtt. – Most akkor ki vezeti az Intézetet és mivel jobb ő egyáltalán? – Eddig tökéletesen elvoltunk úgy, hogy nem volt itt egy felügyelő sem, most pedig csak megnehezítik majd a dolgunkat. Egyértelműen sokkal rosszabb a helyzet és tudom, hogy ez nem csak az én hibám, Alec bármennyire is engem okol.
Elegem van abból a tényből, hogy Jace-ből csak egy pincsi kutya vált, amióta az kis nő személy megjelent az életünkben. Minden szavára ugrik, minden tettét figyeli, és ha netán én kerülnék a képbe, akkor el vagyok küldve a gyászba. Mégis mit képzel magáról az a... az a kislány? Azt hiszi, hogy megjelenik, és csupán egyetlen egy csettintésre, nos teljesül minden vágya? Minden átkozott szabályt miatta rúgtunk fel, minden nyomorult határvonalon miatta léptünk át, és most.. most itt van az Intézetből egy kiküldött személy - Lydia -, aki ezúton lépten-nyomon ellenőrizni fog bennünket. Nem elég az, hogy kiderült a szüleimről, hogy volt Kör tagok, egyszóval: árulók, de még foglalkozzak azzal is, hogy ne kerüljenek bajba, mert, ha Clary csettint, akkor Jacy-ke ugrik. Komolyan mondom, hogy röhejes, amit művel vele ez a kislány, és Jace... meg mire fair hagyja magát, nos belehúzni a csapdába? Megmondtam, hogy rengeteg bajt fog hozni a fejünkre, és minden egyes alkalommal, nos bizonyítja is a kis igazamat! - Oh, csak nem érdekellek, nos így félúton..? - Szegezem neki ingerülten a kérdést, miközben erősen rámarkolok a jobb kezemmel a botra. - Elhihetted, hogy jól meg vagyok, míg te magad a drága kislánnyal töltötted az időd! Remélem, hogy remekül mulattál, szóval... - Feszülten hangzanak el a szavaim, miközben felé mutatok a bottal, és a tekintettemet szinte le sem veszem róla. - ...nem kell miattam aggódnod! Még sajnálatodra szólva, nos élek. - Mondom cinikusan, majd pedig mélyen szívom magamba a levegőt, miközben visszahelyezve a botot a földhöz, nos ismételten támasz gyanánt használom fel. Próbálom a magam módján, nos lenyugtatni az idegrendszeremet, de a próbálkozásom teljes mértékig sikertelen. Egyre feszültebbé válok, és legszívesebben most nyomban kidobnám Claryt az ablakon... már ha mondjuk itt is lenne, de nincs itt. Csak a ténye, hogy Jace állandóan vele van, és törődést tanúsít felé.. Én meg persze közben, nos mit sem számítok. Pedig parabatai-ok vagyunk, vagy mi a fene.. avagy már nem? - Ne kezdjük ezt megint? - Kérdezek vissza felemelt hangon, ahogy egy mozdulattal közelebb lépek felé. - Meg mi az, hogy közénk tartózik? Ezt csak te magad döntötted el egyedül, és mint valamely hű kiskutya követted mindenben! De, ha már annyira közülünk való, és mindenben feljebb álló, akkor netán ne terítsek le neki egy piros szőnyeget is, hm? - Szemeim ridegen villannak meg, ahogy makacsul megrázom a fejem. - Elvakítanak az érzelmeid, és átgázolunk minden szabályon. Nem tudsz mellette gondolkozni sem.. - Folytatom, ahogy megemelem a botot időközben. - ..de semmi gond, mert vagyok én a hülye, aki próbálom helyrehozni az Intézet gondjait, meg a család nevét. - Veszek fel egy harci felállást, már amennyiben belemegy a játékba. - Tudod mi történt? Megtámadta az Intézetet egy Elhagyatott, akinek a vérében angyalvér volt! Hodge-ra, és rám támadt. Jól vagyunk. Viszont a védelem meggyengült, és az Intézet felett is átvette a vezetést egy személy, aki a Klávé által lett kiküldve. De ezek téged nem érdekelnek nyilván, mert csak a rózsaszínködig látsz, és nem tovább.. - Mesélek egy kicsit a történtekről, miközben, ha belement a játszmába, akkor kezdetét is veheti a harc.
Az elmúlt napok… zűrösek voltak. Túlságosan is, és be kell, hogy valljam, alig voltam az intézetben. Talán csak pár percre, ha berohantam valamiért, de amióta a többiekkel megtaláltuk a kelyhet, tudom, hogy Clary nincs biztonságban és vele kell lennem. Na meg persze pont nem a legnagyobb vágyam, hogy Simont kerülgessem, aki mellesleg vámpírrá változott az elmúlt egy napban. A lánynak tudom, mennyire nehéz volt ez a döntés, hogy elveszítheti a legjobb barátját, ha hagyja, hogy megöljék. Viszont úgy döntött, átváltoztatja. Mind nagyon jól tudjuk, hogy az egyezményt már rég megszegték azzal, amikor a mondént bántották, úgy gondolom, nem mi leszünk azok, akik majd beárulják őket a felsőbbségnek. Pont nem érdekelnek most a vámpír dolgok, mert tudom, hogy ők nem Valentinehoz tartoznak. Sok Alvilági lény gyanús és gyanúba keveredhet, a Klávé és a többiek is csak a fogást keresik rajtuk és rajtunk is, ezért nagyon kell vigyáznunk. Hiába, Clary megszállottan bocsánatot akart kérni Simontól és meg akarta őt védeni. Raphael megígérte, hogy vigyáz rá, nekem ez tökéletesen elég lett volna, de mivel idő közben, kiderült, hogy Clarynél van a kehely, nem lettek már biztonságban. Elég… mozgalmas napom volt, nem igaz? Szóval hülye ötletként, de elmentek a hotelba a vámpírokhoz, én pedig, mivel Izzy jelzett nekem, hogy nem ártana végre hazamennem, visszarohantam az Intézetbe. Az időre pillantottam, amikor beléptem. Az edzőidőm kezdődött nemrég, és valahogy biztos voltam benne, hogy Alecet ott fogom majd találni, mivel sokszor együtt készültünk a harcokra, szükségünk volt az összhangra a parabatai kötődés miatt. Nyúzottan lépek oda a harctérhez, és igazam volt, ő tényleg itt van. A rideg pillantásból pedig semmi jót sem következtethetek ki. Egy picit elhúzom a szám, tudom, hogy sosem kedvelte Claryt, de most már ő is hozzánk tartozik és őt is ugyan úgy meg kell védenünk, mint egymást. Nem csak azért mondom ezt, mert az érzelmeim beszélnek belőlem, hanem egyébként is. A felém dobott botot elkapom, erősen markolok rá, miközben végignézek a fiún. - Veled meg mi történt? – Fintorodtam el a kezén látható kötés miatt. – Mi a franc történt itt, ameddig nem voltam? - Beljebb lépek, szinte látom a szeméből és hallom a hangjából, hogy ez amit kér tőlem, felkérés egy keringőre. Viszont abban nem vagyok biztos, hogy ő, sérülten mennyire tud harcolni velem. Mondjuk igaz, hogy egy csöppet én meg kimerült vagyok. Tudtam, hogy Claryt fogja emlegetni, mindig ez történik. - Alec, kérlek, ne kezdjük ezt megint… Túl sok minden történt, és tudod, hogy már ő is közénk tartozik, nem hagyhatjuk magára, miközben az apja… - Nem is folytatom, egészen közel lépek a fiúhoz, szemeit kezdem kémlelni, remélve, hogy valamire jutunk már egyszer ebben a hülye beszélgetésben. Viszont inkább most az érdekel, hogy mi történt a kezével és Izzy miért hívott vissza annyira sürgősen. Valami történt.
Lassú léptekkel közelítem meg az edzőtermet, hisz' nem szándékozom rohanni koránt sem. Úgy vélném, hogy Jace már javában folytatja az edzésprogramját, vagy valami hasonló, de senki sincs sehol, amikor is felérek. Általában pontos szokott lenni, és ami azt illeti, nos szeret velem gyakorolni. Mégiscsak harcos társak vagyunk, testvérek, és parabatai-ok.. - még, ha netán én magam többet is érzek iránta, mint amennyit, nos kellene. Most pedig.. éppen az a helyzet, hogy nincs is itt. Talán történt volna vele valami? Azóta nem láttam őt, hogy megtámadta az Intézetet azaz elhagyatott, akinek a vérében találtunk angyalvért, bár Jace nem tudom mennyire van tisztában a kis baleset malőrömmel, avagy, hogy egyáltalán ezt a múltkor megbeszélt dolgot mennyire is tartja fontosnak. Mindenesetre nem zavartatja magát, nos az száz százalékig biztosra vehető. Persze az is igaz, hogy nekem sem kellene edzeni a karom miatt, de vagyok oly' annyira mérges a szüleimre, hogy valahol kénytelen vagyok levezetni a felgyülemlett feszültséget, amely szinte már-már fojtogató belülről. Végül a box zsákhoz lépek, és a kezeimet megemelem, aztán először gyengébben, majd pedig egyre fokozatosabban ütöm a zsákot. A haragom nem száll tova, sőt egyre inkább elönti a józan gondolataimat, ahogy azon elmélkedek, hogy mi mindenről is maradok le. Búcsút intek a teljes boldogságomnak, és feláldozom önmagam a Lightwood névért.. - a családomért. A szüleim hibáit javítom ki, és a helyes belátásaim szerint cselekszem. Nem a szívem által gondolkozom, hanem az eszemmel, mert így helyes, és mert.. mert ennek pontosan így kell lennie. Ám, ha Lydiára gondolok, nos nem fűznek hozzá gyengéd érzelmek, ám mindenesetre megalapozom a családom jövőjét -, hírnevét. Megmarad az Intézet, fent marad a nevünk, és valaki olyan vezetheti ezt az egészet, aki nyilvánvalóan ért is hozzá. Nem úgy, mint mondjuk a szüleim! Magnus.. Fogalmam sincs miről jutott most eszembe, de úgy érzem, hogy a napok telésével, hogy a találkozások számával.. mintha... mintha érdekelne, vagy valami egészen hasonló. Bár ott van még nyilván Jace is. Őt szeretem... mint tesómat, és mint parabatait. Határozottan így van, és nem máshogyan! Magnus pedig... pedig csak egy ismerősöm, és Lydia ezzel szemben a feleségem lesz! Szóval akármivel is próbálkozik, nos nem hagyhatom, hogy összezavarjon, hogy felkavarja az állóvizet, és elrontson mindent. Hirtelen olyat ütök bele a box zsákba, hogy azt a kezem szenvedi el. A fáslit finoman megfogom, és halkan sziszegek. Magamban átkozom, hogy felelőtlen vagyok néha, hogy ennyire konok, és makacs tudok lenni. Önfejű baromként, nos elkönyvelhetnének a századforduló lapjain. Mélyen szívom magamba a levegőt, megropogtatom a nyakamat, majd elengedem a karomat, és magam mellé ejtem a jobb kezem. Ruhaviseletem, nos a szokásos fekete atléta, és a fekete nadrág, amelyek elengedhetetlen kellékeim. A léptekre mélyen fújtatok, és rideg pillantással nézek az érkezőre. - De jó látni téged is, Jace! - Veszek fel a földről egy botot, ahogy közelebb lépek felé, míg egy másikat megragadva, nos felé dobok. - Csak nem elengedett a kislányka, és azt ne mond, kérlek, miszerint már nem szorul ápolgatásra? - Ironizálok egy sort, ahogy közben megforgatom a szemeimet, és lazán megtámaszkodom a jobb kezemmel a faboton.
Kezdőlap
Re: Harctér ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:18 pm
