Hanna Bartons

Halk, nesztelen léptekkel közelítek testvérem, legfőbb bizalmasom, parabatai-om szobája felé, némi gombóccal a torkomban és szilánkokkal a szívemben. Persze egy átkozott szavam sem lehet, hiszen magamnak okoztam mindezt. Nem is tudom miként gondolhattam, hogy ez működni fog kettőnk között. Talán mert nagyon akartam. De mégis... egy vérfarkas és egy árnyvadász? Ez semelyik univerzumban sem passzolna össze, így jobb volt még "csírájában" elfojtani a dolgokat. Egyedül azt sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem érdemelte meg...
Kopogtatok az ajtón, de nem jön válasz. Benyitok, bekukucskálok, majd belépek, az ajtó pedig már csukódik is a hátam mögött. - Crys, ébren vagy? - Suttogom, miközben egyre közelebb és közelebb lépkedem az ágyához. - Crys? - Picit hangosabban kérdezem, de meg se moccan. Fújtatok egyet, megsimítom a karját, de még erre se ébred fel. Melletted édesem aztán bombát is lehetne robbantani. Köhögök. De még mindig semmi. - Crystal! - Nem kiáltok, de lényegesen hangosabban szólítom, mire végre kinyitja a szemecskéit.
- Mi van már? - Felém fordul, látom a tekintetén, hogy fókuszálni próbál, amitől a vakító fehér ruhám csak még inkább ellehetetleníti. - Jaj ne haragudj, nem akartalak felébreszteni... - Dehogynem. - De ha már úgyis ébren vagy, nincs kedved eljönni velem bulizni? - Nem tudom miből gondolom, hogy kicsattanó örömmel kiugrik az ágyból, hogy eljöhessen velem táncolni egyet a villódzó fények kereszttüzébe, de azért még reménykedem.
- Nincs. - Ennyivel lerendez, s már húzza is a fejére takaróját, hogy tovább alhasson. De nem engedem, most tényleg nem. Sose voltam egy sírós lányka, mindig is kemény fából edzett, erős lány voltam, viszont ha most e falak között maradok és a történteken kezdek gondolkozni, akkor olyan mértékű sírógörcsöt kapok, amit még mágiával sem lehetne elállítani. Abból pedig nem kérek, köszönöm.
- Ne már! Kérlek, Crys, most muszáj! - Könyörögni kezdek, közben jó szokásomhoz híven nyomkodni kezdem a karját.
- Miért? Miért muszáj? - Látom rajta, hogy már nem sokáig tud elviselni, mikor mérgesen felül az ágyában és kérdő tekintetét rám emeli.
- Szakítottam Cameronnal. - Suttogva hagyják el a szavak a számat, mert még én magam sem akarom elhinni, hogy tényleg megtettem. Crys kikerekedett szemekkel néz rám, kezével a kezem után nyúl és megjelenik arcán az a tipikus aggódó pillantás, mikor attól retteg, vajon melyik pillanatban fogok ténylegesen összeroppanni. Nos, ez idáig még egyszer sem fordult elő, s remélem ezután sem fog.
- Mi történt Hanna? Teljesen odavoltál érte... - Értetlenkedik, s bármennyire is szeretnék, nem tudok ellent mondani neki. Hiszen már az első perctől képtelen voltam tagadni a Cameron iránti érzelmeimet.
- Egy árnyvadász és egy alvilági... túlságosan rossz kombináció. Ennek az egésznek, ami köztünk volt, jó vége nem lehetett volna, úgyhogy lépnem kellett. - Felállok az ágyról és az ajtó felé veszem az irányt, de ott még visszafordulok, mielőtt kinyitnám azt.
- Most arra van szükségem, hogy kicsináljak pár démont. Jössz vagy sem? - Látom rajta, hogy meggyőztem, hiszen ilyen feldúlt lelkiállapotban nem engedne el egyedül. Meg amúgy se, de ez most mellékes.
- Még szép, hogy megyek. - Mondja, miközben megpróbál kikászálódni az ágyból. Én meg nevetve nyitom ki az ajtaját. Nem, nem fogom kimutatni, mennyire fáj nekem is a szakítás. - Én is így gondoltam. Drága parabatai-om, egy kis ajándék. - Egyet fordulok a folyosón, aztán újra Crys szobájában állok, alig pár méterrel előtte és mutatom felé az újonnan szerzett hófehér miniruhát.
- Hú, te aztán tudod mire buknak a démonok. - Elismerően bólintok, fogadom a bókot, s el is suhanok. A következő tíz percben, míg arra várok, hogy imádott (fél)testvérem elkészüljön, próbálok higgadt maradni. Szemeim Idris bejárati ajtaját vizslatják, minden apró centiméterét áttanulmányozva. Nyugtatom magam, hogy így volt helyes, ezt a döntést meg kellett hoznom, hiszen mindkettőnknek így lesz a legjobb, ám mégis valami ürességet érzek a szívem felől. Megrázom a fejem, elhessegetem a Cameronhoz köthető emlékeimet. El kell őt felejtenem, tovább kell lépnem. S ha nem is a nagy Őt, de egy kis figyelemelterelést mindenképp be kell iktatnom. Viszlát romantika, viszlát komoly kapcsolat, viszlát régi Hanna! Én ugyan többet nem leszek szerelmes...