Simon Lewis

Nos akkor kezdjük életem nagy történetét, megszülettem, voltam gyerek, aztán felnőtt lettem, végül vámpír. Jó, oké, ez valamiért borzalmasan unalmas a vámpír pontig. Nem mondhatnám magam különleges gyereknek, olyan voltam, mint a többi átlagos, nyomi kis srác. Imádtam a videójáték, jelenleg is imádom, a Star Wars a legjobb film, akárki is mondja az ellenkezőjét. Imádtam emellett Clary anyukájának a mangós sütijét és rengetegszer eltűrtem, hogy a suliban velem írassák meg a házijukat a kemény legények, persze magamban elképzeltem egy lézerharcot amellyel nyakukat szegem és aztán elásom őket a hátsó kertben, de végül ez maradt csak ábránd. Oh és igen, mindennél jobban szerettem a világon Clary-t, együtt nőttünk fel, jóban rosszban kiálltunk egymás mellett és még el is jegyeztük egymást kiskorunkban, a bizonyíték Clary-ék házának falán található. Azóta is valamelyest összeszorul a nem dobogó szívem ennek az emléknek a hatására. Mindig megvolt bennem a remény, hogy belém szeret egy varázsütésre és örökké együtt leszünk, nos talán egész jó úton haladtunk efelé, mindaddig míg Clary bele nem botlott Jace "nálam nincs jobb pasi a világon" Wayland-be, na ott minden bukfencezett egyet hátra. Kiderült, hogy Clary Árnyvadász, védi az embereket az árnyvilágtól, akkor jött a hír, hogy az apja a főgonosz manusz a világegyetemben. Én eskü próbáltam kirángatni ebből, de hát varmarokkal próbálták Őt a normálistól visszatartani. Közben Én is belebonyolódtam a pongyolába, elraboltak a vámpírok, na nem a diszkógömbként ragyogó Cullan család akik vegetáriánusok úgymond, hanem az igazi Dracula ivadékok. Ott volt a dögös...a dög Camille és a kimondottan irritáló Raphael is, imádott kötekedni velem, és mit ne mondjak, azért volt benne valami amitől majd összecsináltam magam. Camille-nek köszönhetően meg ittam egy, akkor igen kellemesnek tűnő, Bloody Mary-t, eredeti recept címen, na jó, utólag inkább bele sem gondolok. Persze eközben szem elől tévesztettem Clary-t, napokra nem volt elérhető, én pedig kezdtem érezni, hogy egy leszek a két szemfogú társaság tagjai közül. Besokaltam és meglátogattam a vámpírokat, az események pedig pörögtek és pörögtek, na de ha minden elmesélnék megunnátok. Vámpír lettem, Raphael elásott, mint egy elütött kóbor kutyát, ebbe pedig beleegyezett Clary is meg az új pasija is. Naná, hogy méregbe gurultam, még szép. nem tudtam mit kezdeni az új helyzettel, Raphael meg nem könnyített meg semmit sem. Igazi "leragadok a régi dolgoknál, mert az úgy jó" típus és semmibe nem megy bele, meghallgat, elvigyorodik, persze ez is ritka majd közli egyenesen, hogy NEM. Clary pedig egyre csak távolodott tőlem, jobbára azért, mert Én nem tudtam az új helyzetemmel megbarátkozni. A zenélés is megszűnt, mint életvitel, igazából minden kiszorult, ami fontos volt a számomra. Raphael maradt az egyetlen, aki állandónak tűnt kicseszett életemben, hát ez nem túl nagy vigasz, bár vannak pillanatok, mikor kedvelem, de ritka, remélem ezt sose tudja meg. A vámpírok összetartó társaság, erre kezdek rájönni a Dumort Hotelben való tartózkodásom során, bár a vérivás még mindig nem tetszik annak ellenére, hogy extázisként élem meg akár egy csepp elfogyasztását is. Afféle kapoccsá váltam az árnyvadászok, a vérfarkasok és a vámpírok között, mindenhol úgymond akad egy jó barát. Hogy mi lesz velem rövidtávon? Van mi közül választani, vagy megőrjítem Raphael-t és karót döf a saját szívébe vagy az enyémbe, vagy elintéznek mások, de lehet én leszek a következő Éjszaka királya vagy mi, majd kiderül. MY LIFE TO BE CONTINUED....