Dimitri Zhukovsky

Nagy árnyvadász családban születtem 1993. Júniusában. A nagyszüleim is egykoron remek árnyvadászok voltak, a szüleim pedig egyenesen kiválóak. Nekem már egész pici koromban világított a boszorkányfény és a szüleim tudták, egykoron olyan nagy hírű árnyvadász leszek mint ők. Ebbe is neveltek bele, de sosem panaszkodtam. Igaz nem volt olyan életem, mint más kis lurkóknak, a sok kis mondén kölöknek, de szép gyerekkorom volt. Amíg volt. Ugyanis hát mivel nagy árnyvadászok voltak a szüleim, így sok démonnak fájt a foga rájuk. S egyszer eljött az a nap, mikor túlerőben voltak a démonok. 7 éves lehettem. Már mindent tudtam az árnyvadász életről és arról is, hogy a mondének nem látnak bennünket. De ekkor a szüleimet démonok támadták meg. Szem és fül tanúja voltam, az asztal alatt kuporogtam mint egy gyáva nyúl, pedig mindent tudtam és tudtam volna ölni is. De mégis végig néztem a két szememmel ahogy a szüleim életüket vesztik. Majd a démon, aki leszúrta édesanyámat felém közeledett. A ruhámnál fogva felemelt. Azt se tudtam hova köpjek. Ekkor megjelent a nagyapám. Ő végzett a démonokkal és így én megúsztam kisebb karcolásokkal. Persze ez csupán a látszat volt. Hiszen végig nézni kisgyerekként a szüleink halálát sosem könnyű. De bennem vérszomjat keltett. Elhatároztam abban a percben, hogy olyan emberré szeretnék válni mint a szüleim voltak egykoron. Sőt! Jobbá fogok válni. Még nem töltöttem be a 18-at mikor már több száz démont mészároltam le. Gondolom nem kell mondanom kikkel kezdtem a sort. Mikor nagykorú lettem, felfigyelt rám a Klávé. Olyanná váltam amilyenné kívántam, amilyennek a szüleim is kívántak. Ott volt szemem előtt az a feladat, hogy megmentsem a gyenge mondéneket az erős démonok karmai közül. Hogy megváltsam a világot és ha kell bárkivel szembe szálljak, akár a Pokol hercegeivel is. De persze nem minden úgy ment ahogy elterveztem. A Klávé úgy vélte többet kezdenek velem az intézetben. Talán így is van, de azért lelombozott a dolog. Így nem kedvemre gyilkolhatom az alvilágiakat, hanem csak azokat akiket a feladatunk kiad. Kellemetlen. Mintha csak holmi szolgák lennénk akik elvégzik a piszkos munkát. Sosem kívántam hasonló helyre kerülni. Aztán ahogy elkezdtem megismerni az ottaniakat és kezdtem barátkozni az élethelyzettel kicsit jobb lett. Bár nem mondanám, hogy barátaimként tekintenék ott bárkire is, bár.. van egy lány. Isabelle Lightwood. Ő elég kedves velem és mit mondjak, pasiból vagyok. Elég jól néz ki. Bár még nagyon fiatal hozzám, mégis olyan mintha csak egy idősek lennénk. Nem tudom a bátyja, Alec mennyire örülne ha bepróbálkoznék Izzy-nél. De még is örülnék ha lenne köztünk valami. Valami egyedi, ami talán kicsit oldana. Hogy ne legyek mindig olyan feszült. Egyszerűen ha a közelemben van Alec, Jace, vagy bárki az intézetből (Izzy-t kivéve) feszült vagyok és mindig azon kattogok, hogy elvárással küldött ide a Klávé, ha jól teljesítek talán kikerülhetek innen. Nem hagy nyugodni ez a tudat. De Izzy megnyugtat a puszta jelenlétével. És mellette a komolyságom sem olyan....komoly.