Hecate

I.
A fák lombjai közül a nap sugarai erejüket vesztve törnek csak át, sejtelmes fénybe borítva a függőkert hetedik teraszának belső kertjét. Az egyik vékony ágon egy apró madárka énekel, az egész kert, ettől a vékonyka csiripeléstől zeng. De erre ügyet sem vet a férfi, aki a vörös rózsabokrok között jár fel s alá már hosszú percek óta. Türelme egyre csak fogy, ahogy a homokóra szemcséi lassan peregnek le, nem érti, hol késlekedhet ennyi ideig a nő; hisz a királyt megvárattatni vétek. De Neki még ezt is elnézné. S már épp indult is volna, hogy felkeresse, számon érje, miért nem jött, mikor hívta, mikor betoppan. Hosszú selyemruhába belekap a szellő, ahogy gazdája egy macska gráciájával rendelkező, kecses léptekkel tart a király felé, lassan, mintha csak sosem akarna odaérni.
- Hecate, kedvesem... Azt hittem már elszöktél előlem... - legyőzi azt a kevéske távolságot is, amit a démon kettejük között meghagyott, hogy karjait vékony dereka köré kulcsolja s egy csókot lopjon tőle. Hecate azonban ellen tart, kecses ujjait gyengéden emelve a férfi mellkasához, hogy távolabb tudja tolni magától. Így viszont csak a csók marad el, az erős kezek fogva tartják őt; igaz, könnyű szerrel ki tudna abból is szabadulni, de nem akar. Nem akar, mert játszadozni szeretne még vele, mielőtt teljesen eltűnne a férfi, és egész Babilon életéből. Mert ezt tervezi; megszerez mindent, amit akar, és eltűnik, mintha soha nem is létezett volna. És hogy ehhez a király fülébe kell suttognia édes ígéreteket, csak egy apró áldozat, mit eldobhat, ha már megunta a játszadozást.
- Ugye tetszik? Ez a kert... Nem is... Az egész fűggőkert csak is a tied... Ugyan mindenki úgy fogja emlegetni ezt a csodás építményt, hogy mindez Amüthiszt-é, de... De te tudni fogod, hogy minden egyes virágszál csakis a tied. Senki másé... - s újból közelebb hajol hozzá, hogy ismét csókot lophasson, azonban a démon nő ismét megálljt parancsol egy gyengéd mozdulattal; de most még ki is szakad az ölelésből, s hátrál egy fél lépést, s mikor a férfi nyúlna utána, csak kitér előle.
- Királyom... Ezt nem lenne szabad, hisz a felesége...
Királyom... Ennek az egy szónak a hatására is az epéje már a torkát marja. Fintorogna, hogy ki kellett mondania ezt az egy szót, mégis visszafogja magát, s arcára csak egy maszkot simít; az aggodalom és kétségbeesés maszkját, egy kis félelemmel díszítve. Tökéletes; s mikor hófehér bőrén még egy apró könnycsepp is legördül... Az adja meg a kegyelemdöfést a férfinak.
- Ne, ne, ne... Ne sírj, Kedvesem... Nem tehettem mást, az országom békéje érdekében, de bár máshogy cselekedhetnék... De még így is megadnék neked bármit. - szegény bolond... Hecate teljesen az ujja köré csavarta. És pont ezt akarta elérni.
- Bármit? Lenne itt valami, amit szeretnék...

II.
Az éjszaka nehéz leplével vonja be a Golgota-hegyet. Már nincs ott senki, csupán a három keresztre feszített elítélt; jobban mondva két bűnös, és az ártatlanul büntetett. Csupán csak a hold sápatag fénye világítja meg a három keresztet, mik mellől már mindenki eltűnt, csak egy kóbor kutya szalad el a domb alján. Hecate pedig ezt a pillanatot választja, hogy még egy utolsó pillantást vethessen a férfira, akit nem csak tanítványa, de saját népe is elárult. Kecses, szinte hangtalan léptekkel közelíti meg a férfit; talán... Talán ha nem démon lenne, ha csak egy egyszerű emberi lény lenne, megrettenne a látványtól; a keresztre, rozsdás szeggel feltűzött férfit, a töviskoszorúval fején. De a nő nem érez semmit. Semmit, csak undort és megvetést.
- Názáreti Jézus... Nem értem, Ő mit látott benned... Te is csak olyan hitvány ember vagy, mint a többi... - és arca fintorba torzul, amint vékony ujjai közé fogja a férfi állát, és felemeli, hogy jobban megszemlélhesse azt az elkínzott, de már nyugodt arcot. Szíve szerint köpne egyet, hogy azt a keserű szájízt kimossa, amit már azóta érez, hogy elindult ide. És hogy miért is jött? Azt még maga sem tudja pontosan. Talán csak látni akarta hazugságai következményét. Mindig élvezettel töltötte el, ha sikerrel járt; és édes hazugságai mindig célt értek, miért lett volna ez most másképp?
- Ti emberek olyan könnyen befolyásolhatóak vagytok... Azt a Jónást is olyan könnyen az ujjaim köré csavartam. Olyan könnyű volt rávenni, hogy adjon fel téged... - egy halk kacajt is elereszt, ahogy visszagondol azokra a napokra. Olyan könnyen ment... talán túl könnyen is... De hát az emberek sosem tudtak ellenállni a hazugságoknak, főleg ha azt olyan édes méregként csepegtetik beléjük, ahogy azt Hecate is teszi. - Lucifer biztos örülni fog... - mert mindent csak miatta tett, mindent csak azért, hogy Lucifert boldoggá tegye.
Erre a gondolatra pedig egy letörölhetetlen mosoly terül el arcán, s még egy pár percig csak áll a Golgota-hegyen, de még mielőtt a férfi hívei megjelennének, eltűnik, mintha soha ott sem lett volna.

III.
Az őrjöngő tömegben ott van ő is. Igaz, Hecate nem üvölt hamis vádakat a király és királyné felé, nem dobálózik kövekkel, ahogy azt néhány feldúltabb polgár teszi; csak áll a tömegben, köpenyének csuklyáját mélyen a szemére húzva, és figyeli a halálmenetet. Le sem tagadhatná, hogy hogy az utóbbi napokban felettébb boldog. Hisz imádja ezt a felfordulást, ezt a káoszt, ami Franciaországot jellemzi az utóbbi időkben. Egy széles mosoly terül el arcán, mi egyre csak szélesedik, mikor megpillantja Marie Antoinette-t a guillotine előtt állva. Igaz, nem pont így tervezte, de célját elérte; megszerezte a French Blue-t azt a gyönyörű kék gyémántot, ami évekig a francia királyné tulajdonában volt. Nem is volt sok dolga, a nép megtett helyette mindent, ő csak rásegített azzal a másik nyakékkel, és a grófnővel. Talán az volt a kegyelemdöfés, ami ide vezetett.
Ott áll az első sorban, s annak ellenére, hogy kinézetre most nem különbözik a többi polgártól, hisz koszos köppenyével teljesen beleolvad a forrongó tömegbe, mégis kitűnik. Azzal a nyugodtsággal, amivel ott áll, teljesen elkülönül mindenki mástól. Mégsem veszi észre senki, s nem vonják őt kérdőre sem; csupán egy tekintet szegeződik rá, fent a piedesztálról. A hóhér mellett ott áll Ő is. Hecate-nak tudnia kellett volna, hogy Abbadon, a halál angyala itt lesz, mégis kicsit meglepődik, mikor tekintetük találkozik. De hamar elmosolyodik, mert tudja, hogy innen már tényleg nincs visszaút; csak hátra kell dőlnie, és nézni a kivégzést.
A guillotine éles pengéje pedig leereszkedik; és a királyné feje a porba hull...

IV.
- Már mész is...? - elhaló sóhaj csupán, egy halk nyöszörgés az, mi feltör a férfi ajkai közül. Az ágyában fekszik, testét nem takarja egyéb, csak a puha takaró; és az is félig lecsúszik róla, mikor holdkóros mozdulattal nyúl a démon nő felé, ki csak a válla felett néz vissza a férire, s ugyanolyan kecses mozdulatokkal indul meg elhajított ruháit felkeresni, amilyenekkel a hatalmas franciaágyból is felkelt.
- Ne feledd, neked ma még dolgoznod is kell... A kuncsaftjaid már várnak rád. - hangja ellentmondást nem tűrő, mégis akad benne némi hanyag nemtörődömség; igaz, az csak a férfi lénye iránt. Megkapta amit akart, méghozzá igen könnyen, innentől kezdve már nem is izgatja őt a halandó. Legalábbis addig nem, míg Lucifernél újból kudarcot nem vall.
Az utóbbi években, mióta csak betoppant ez a férfi a bordélyházába (amit manapság illik escort cégnek nevezni), ide, pontosabban hozzá menekül, ha egy kiadós szexre vágyik az újabb csalódás után. De Hecate soha nem adja fel; igaz, maga sem tudja, mi az a furcsa, ismeretlen érzés, ami az elmúlt évszázadokban hatalmába kerítette, csak azt tudja, hogy akarja a Pokol urát, és megszerzi, még ha bele is gebed. Pedig a józan esze súgja neki, hogy hátráljon, mert van olyan, amit ő sem kaphat meg, és Lucifer pont az a valami, de szíve folyamatosan ignorálja ezt a gondolatot. A szíve? De hisz egy démonnak, egy olyan kegyetlen démonnak, mint amilyen ő, nincs is szíve, csak egy nagy feketeség tátong a lüktető szerv helyén; legalábbis Hecate hinni akar ebben.
- Nem kaphatnám meg a mai napot szabadnapnak? - és egy ellenállhatatlan mosoly költözik arcára. Bizonyára azt reméli, ettől majd megenyhül főnöke, hisz nincs olyan nő a világon, aki ellen tudna állni annak a lehengerlő mosolynak. Még szerencse, hogy Hecate démon és nem ember; hisz ő az, aki játszadozik az emberekkel, s nem fordítva. Most is, miután mélyen dekoltált blúzának utolsó gobmját is begombolta, egy kéjes mosollyal az arcán, csípőjét kecsesen ringatva sétál vissza a még mindig az ágyban heverő férfihoz, hogy egy apró csókot lehelve suttogja az ajkaira a szavakat.
- Sajnálattal kell közölnöm, hogy egy alkalmazottal sem kivételezhetek... Vagy talán ki tudnád fizetni mindazt, ami kiesne a bevételből, ha ma nem dolgoznál? Nem hinném, hogy a beteg anyád kórházi kezelésére szánt pénzzel sokrs mennék... - még egy bájos mosolyt is villant mondandója végén, ám mikor elhúzódik, azonnal el is komorodik. - Dolgozz, vagy ki vagy rúgva.
És azzal a lendülettel hagyja el a szobát, ott hagyva az összezavarodott férfit...