Sokan mondták már nekem hosszú életem során, hogy életünk a saját kezünkben van. Sokszor láttam ezen állítást beigazolódni, de mégtöbbször láttam megdőlni. A Sors kezében vagyunk és nem nevezhetjük őt barátunknak vagy jóakarónknak, ezt a saját bőrömön voltam kénytelen megtapasztalni.
Az új életem akkor kezdődött, mikor a korábbi befejeződött. Kevés emlékem maradt az utolsó órákból, amiket Hanna Levitzkiként töltöttem. Sikítás,kiabálás,szitkozódás, német szavak, melyeknek a felét nem is értem. Bakancsok trappolnak a hátsó udvaron, apám csöndbe burkolózik, anyám zokog és a húgom öleli magához, aki békésen alszik a pólyában. Fájdalom, egy férfi meleg teste préselődik az enyémnek, leheletét érzem a nyakamon, miközben könnyek peregnek az arcomon, a szoknyám széttépve és csak apám arcát látom, az elkínzott, vörös szemeket, a szóra nyíló szájat, melyből vér csordogál...azt, ahogyan némán a földrebukik.
Az utolsó percekben fázom, remegek, de képtelen vagyok mozdulni, nem tudom kiköpni a fémes folyadékot, mely a számba csorog, nem tudom kivenni az alakot, aki fölém hajol, csak abban vagyok biztos, hogy ma éjjel meghalok.
Nem tévedtem, valóban meghaltam, de szemem mégis újra kinyílott erre a szörnyű világra. A hó kishíján belepett, de nem éreztem a hideget, csak a pusztító dühöt, midőn végignéztem azon emberek testén, akik egykor a családom voltak, akik az életem jelentették. A falu tanítójának homlokán golyó ütötte lyuk, apám soha többé nem beszél az angol romantikáról, anyám ruhája cafatokban, ahogyan az enyém is. Mellkasán vérfolt, szeme riadtan mered a sötét égre, testvérhúgom mellette fekszik, koponyája betört, felkavarodik a gyomrom és a lelkem is a látványtól. Nem értem. Ha ők halottak...hogyan maradhattam én életben?
Majdnem egy teljes hetembe került, hogy rájöjjek megváltoztam. Erős vagyok és ellenálló, puszta kézzel roppantok szét olyan tárgyakat, melyeket néhány nappal ezelőtt fel sem tudtam volna emelni. Fogalmam sem volt mivé váltam, de addig a percig nem is érdekelt, míg meg nem bosszultam azokat, akiket szerettem. A szüleimet, a testvérem, a barátaim, ki tudja hány honfitársam...nem akartam sokat, csak annak életét elvenni, aki elvette az enyémet. Abelard Peltz vérével akartam bemocskolni a szűz havat és biztos voltam benne, hogy megállíthatatlan vagyok.
Mezítláb szeltem át a néptelen főutcát a sűrű hóesésben. Gyerekjáték volt bejutnom a házba, mind mélyen aludtak, aki pedig nem...nos azt eltakarítottam az utamból, azonban vérüket nem vettem.
A szobájában durmolt a dunna alatt, elbújt a melegben, akár a csúszó-mászó férgek a föld alatt, hisz nem volt ő más csak egy a kártevők közül, ki szerencséjének köszönhette, hogy golyó vagy kötél helyett egyenruhát kapott.
Némán léptem az ágyához és emeltem fel a vastag takarót, a féreg pedig álmosan pillantgatott rám, egészen addig míg fel nem ismert. Mosolyom már félelemmel teli tekintetet és táguló pupillákat üdvözölt.
-Te...-nyögte rekedtes hangon, németül.
-Azt hitted halott vagyok-suttogtam- hát most te halsz meg.
Elégedetten néztem az arcát, de nem a kegyetlenség tett azzá, a bosszúm nem volt féktelen és túlzó. Nekem csak ő kellett, senki mást nem bántottam.
-Az őrök...-kezdte,de belevágtam a mondatába.
-Az őrök nem figyelnek rád-tájékoztattam lengyelül- és nem is fognak egészen addig, míg el nem megyek.
Értetlenül pásztázta az arcom a hold sápadt fényében, holott tudtam, hogy tökéletesen érti és beszéli is az anyanyelvem, csupán megjátszotta az árját, a nyakamat tettem rá, hogy valójában lengyel vagy szerb.
-Kiirthatnám az egész családod, mindenkit akit szeretsz-morfondíroztam, miközben meggyújtottam az asztalon álló félig leégett gyertyát- de ők nem ártottak nekem. Én nem ölök ártatlanokat, csak a bűnösök érdekelnek-emeltem tekintetem egyenesen rá.
Tiltakozott még, de nem hagytam szóhoz jutni, fölösleges volt minden beszéd.
Ujjaim a nyakára kulcsoltam és puszta kézzel roppantottam el a gigáját másodpercek alatt. Gyors halált adtam neki, kegyes voltam ahhoz,aki megölte apámat, megerőszakolt engem és anyámat és egy kisgyermeket tiport a földbe.
Gyilkos lettem, ráadásul tettem történelmi távlatból semmilyen értelmet nem mutat, számomra azonban mindennél fontosabb volt. Nem akartam megváltani a világot, nem lettem volna képes felvenni a harcot egyedül a németek ellen, kizárólag azt akartam, hogy az, aki megölte azokat, akiket szerettem megbűnhődjön. Ezt a küldetésem pedig sikerült teljesítenem, a keserűséget azonban nem tudtam magam mögött hagyni, mikor otthagytam Lengyelországot, sem akkor, mikor felvettem anyám nevét. Soha nem múlik el, soha.