Az e heti szappanopera fő címe: 'Hogyan csorgassunk nyálat, Isten módra..' A lépés tehát a következőkből áll: ülj a trónszékeden, és bambulj előre, miután ez meg van, nos már nincs is más dolgod, mintsem a hátralévő időben -, vagyis az örökkévalóságban is -, nos ugyanezt tenni. E heti epizód fejezetünk tehát, csupán csak ennyiből állt, szóval köszönöm is a megtekintést. Viszont a helyzetet félre dobva, nos el kell, hogy komolyodjak. Egyre több csalódást okoznak a démonkáim, és mint hűséges vezetőjük persze, nos kiállok mellettük, de azt már cseppet sem tolerálom, hogy érzelmeket ölnek magukba, s hogy oly' sokszor elrontják ezáltal a feladataikat, melyeket nem mellesleg, én szabtam ki nekik. Kezdem azt hinni lassacskán, hogy az Úr igéje a fejükbe szállt, vagy, hogy valamit elrontottam, amikor is megteremtettem a lényük. Talán túl sok cukort adagoltam beléjük, és kimaradt a gonoszság szüleménye az elméjük zúgából. Hm, esetlegesen, nos... mármint, ha megszórnám őket sóval, akkor netán javulna a helyzetük? Bár az sem kizárt dolog, hogy össze kellene írnom egy adagolási listát, avagy tervezni valami gépezetet, amely megteremti helyettem őket. Vicces, hogy mennyi probléma is adódik egyetlen nap folyamán, így az estémre tökéletes nyugalmat terveztem. Senki, sehol, semerre.. vagyis legalábbis nem a hálókörömben. Ha pedig valaki belépne, akkor szerintem a fejének integetne, bár akadnak kivételek, mert azok mindig is voltak, és vannak, sőt lesznek. De, ha extrán feldühítenek, akkor a lehető legszerethetőbb pokollényemmel is képes lennék végezni. Egyetlen intés, és volt, aztán már nincs. Ugye mily' elmúló jelentőségű az élet? Ha egy szeráfpenge öli meg őket, akkor irány a pokol, és nesze neked egy új test, de.. ha én, akkor már maga az Isten se támassza fel őket! Annyi kétség sem fér ehhez, mint ahhoz, miszerint most itt fekszem ezen a kényelmes ágyon, és a mellettem fekvő kis pokolkutyámat simogatom. Van valami aranyos ezekben a kis jószágokban. Igazán hűségesek, remekül tépik szét az áldozataikat, és jelentős vért hagynak maguk után. Cafatka minden merre, és lám csak mily' tökéletesek. Jobbak, mint egy olló, avagy, mint egy fűrész maga. Ha éhesek, akkor általában a démonjaimat eszik meg, de, ha kegyes vagyok valakikhez, akkor a Pokoltűz emészti fel a kis szerencsétlen flótásokat, és nem pedig a kutyáim rágják darabokra. - Igazán nemes állat vagy, Kincsem. - Szólítom meg a nevén, miközben őt kezdem el figyelni. - Holnap nagy napod lesz ám.. rengeteg szabályszegő kis férget kell megenni. Neked, és a társaidnak. Remélem már készíted a gyomrodat, és nagyon, de nagyon éhes vagy.. - Beszélek egy kegyetlen mosoly, és egy kíméletlen hangszín kíséretében, ahogy félszegen az ajtó felé tekintek. Egykoron volt nyugalmam, és már nem is létezik. Valaki kívül van, és minden bizonnyal befog jönni. A pokolebem morogni kezd, de én egy intéssel csillapítom le a drágámat. - Shh! Bizonyára olyan valaki jött, aki tudja, hogyha belép, akkor a feje is a helyén lesz. - Suttogom a jószág fülébe, ahogy megvakarom a fülét, és majdan felülve, nos várom, hogy bejöjjön az a bizonyos személy.