Rutinos sétámat tettem meg ami már inkább kezdet ilyesztő megszokássá válni. Se meló, se egyetem akkor meg mi a bánatért akarok én sétálni mikor otthon is feküdhetek? Bár, hogy is nem tudom meg bánni ilyen döntéseimet. Régi emlékek jönnek rám mikor a szabad levegőn vagyok. De ezeken én már csak mosolygok és várom miről mi jut eszembe még mikor csak gyerek voltam. Végül beértem egy utcába. Oh! Az utca ahova bújtunk a srácokkal mikor a zsaruk meftaláltak minket a parkban a síkátorba ahol tovább ittunk néhányan meg füveztek is. A síkátor ahol.....épp rendörök vannak? Megállok és a kocsikat nézem és a szalagot. Belese merek gondolni mi történhetet. Hiába gondolataim egyből rosszra gondoltak. Nem lepödnék meg, ha összeesküvés elméletet is sikerülne kreálnom, hisz én ilyen vagyok túl komplikálok dolgokat. Lassú léptekkel közeledek a szalaghoz. Legbelül félek a választól, hogy miért vannak it. Oda fordulok egy rendőrhőz, de ajkaimat csak később tudtam szóra bírni. - Elnézést! Mi történt? - teszem fel a kérdést, de tudtam, hogy nem fogom meg tudni. Hisz ők leginkább elszokták titkolni miután is nyomoznak, vagy takarítanak. Attól függ most ép ki van itt.
Bocsi, ha béna lett
Vendég
Vendég
Re: Sikátor ↠ Pént. Júl. 20, 2018 2:18 pm
Jennyfer Lucasso
Komolyan az az érzésem, hogy jobban járnék ha átkérném magam New Yorkba. Egy gyanús eltűnési ügyben talált új bizonyíték és lehetséges szemtanú miatt kellett ugyanis megint átszelnem a kontinenst. Megint repülővel, ja. Kezdem megszokni az égi hering szerepét, de ami azt illeti továbbra sem tetszik. Ennek ellenére itt vagyok, s most nem máshová mint Bronx egyik sötét sikátorába kellett eljönnöm, hogy megnézzek egy érdekes falfestményt és beszéljek annak nem kevésbé érdekes alkotójával. A férfi szerint angyalok, démonok és más természetfeletti lények is itt élnek velünk együtt, közöttünk a földön. Igen én pedig azonnal hívom majd Muldert és Scullyt...Jesszusom! Mindegy, nem ítélkezem, bizonyára túl sok festékgőzt szívott, így szavait és igen mutatós képét is inkább művészi metaforának fogom tekinteni. A képen egy férfit épp két lény cibál, egyik oldalról egy angyal a másikról egy démon, míg maga az áldozat szét nem szakad. Csúnya halál, de azt hiszem ez a képletesség itt mást jelent mint a jó és gonosz együttes emberölését. Lehet azt jeleníti meg így, ahogyan két uzsorás végez a taggal, vagy ahogy beráncigálják egy kocsiba. Ennyi év távlatából már a valóságot, s ezzel együtt az igazságot kideríteni igen nehéz lesz. Sőt szinte lehetetlen. Mégis itt állok és nézem ezt a falfestményt és próbálok rájönni mi inspirálhatta a művészünket. Ismerős az ember, az eltűntet látom meg vonásaiban. Elképesztő...A két lény pedig...Egek!...elakad a lélegzetem a felismert alak kilététől, de gyorsan magamhoz térek és elindulok, hogy kihallgassam a festőt a saját módszereimmel véve rá, hogy az igazat mondja. Ide lehet, hogy Mulder és Scully is kevés lesz...
Vendég
Vendég
Re: Sikátor ↠ Pént. Jún. 30, 2017 12:21 am
Rose & Rhydian
New York. Én drága New Yorkom, ahol az alvilági élet annyira bugyborékol, akár a frissen kiöntött pezsgő a poharamban. Bár, ez már nem az első, alapozásként a whiskytől kezdve a vodkáig minden jutott belém, amit találtam a bárban. Egy átlagos ember, és átlagos démonivadék akkor iszik, hogyha problémája van. Én ennél jóval egyszerűbb vagyok: Akkor iszom, ha kedvem tartja és annyit, amennyi éppen jól esik. Sosem hallgattam az orvosi jó tanácsokra, mindig mentem a saját fejem után és mivel jobb dolgom nincs, hát ezt csinálom, aztán meg is iszom a levét. Hajnali kettő tájt már a budinál fetrengek, kiadva gyomrom egy részének tartalmát a fehéren fénylő porcelán pottyantónak. - Mostanában olyan közel kerültünk egymáshoz. - Bárgyú vigyor terül szét az arcomon és akár egy elmeháborodott, cirógatom az oldalát a wc-nek, mintha ő lenne a következő párom, akit az elkövetkezendő száz évre választottam magamnak. - Na ne legyél ám ilyen huncut! - Miért is beszélek én egy slozihoz? Te jó ég, lassan tényleg elszáll az eszem. És ha egy boszorkánymesternek elszáll az esze, ott bizony test nem marad egyben, az aztán biztos. Mi lesz, ha egyszer csak úgy poénból megidézek egy láncfűrészt és lekaszabolok mindenkit? - Rose. Föld hívja Rose-t. Az ég szerelmére ébredj már fel! - Csak két kezet érzek magamon, amint próbál ülő helyzetbe szenvedni, habár nem hagyom magamat. Feküdni szeretnék még egy kicsit, fáradt vagyok. Nem látják, hogy itt egy nő szunyál éppen? - Leittad magad és az elvonási tüneteid is megérkeztek. Azt akarod, hogy valamilyen rossz akaród rád találjon és egy másodperc alatt kinyiffantson? - Hagyd már, nem lesz ilyen – legyintek. Voren mindig mindent túlaggódik, bár lehet a vámpír vére teszi. Hogy került ide? Minek van itt? De most már nem finomkodik, hanem saját természetfeletti erejével állít talpra és villám gyorsasággal a nyakamra veti magát. Annyira különös érzés: Mintha kitisztulna a fejed és egy teljesen másik világba irányítana át az a két, beléd olvadó szemfog. Mintha minden aggodalmat, kételyt, a valóság minden porszemét kiszívná belőled és csak te maradnál és a mámor. Majd utána a visszaesés. Bár valamennyire segített, és értékelem a szándékot, még is inkább pofátlanul, köszönetet nem mondva vánszorgom ki a buliból, hogy a sikátorok mélyén keressem a haza vezető utat, eléggé illuminált állapotban. Ám győzött a lustaság és csak lehuppanok egy szimpatikus kis sarokba átvészelni az éjszakát itt. Ilyenkor nem jó ám varázsolni, mert a végén a lakásom helyett a Csendes-óceán kellős közepén lyukadok ki és nincs nálam a bikinim. - Voren? - nyúlok a körvonal felé előttem, de ahogy a bőréhez érek, érzem ahogy szikrázik és éget, ezért ijedten húzom vissza. Nem láttam és nem tudom, hogy belőle is hasonló reakciót váltottam-e ki, vagy csak rám hatott, de egy biztos volt. - Angyal. - Mindig ezt történt, ha angyalokhoz értem, noha nem találkoztam még túl sokkal. Valami taszít tőlük minden egyes sejtemben. - Mit akarsz? - Talán igaza volt Vorennek. Talán tényleg kihasználhatják mások, hogy nem vagyok teljesen erőmnél és józanul, ezért hát próbálom minél inkább keményebbnek mutatni magamat és felkászálódom. Remélem nem bűzlök úgy, mint egy hajléktalan alkoholista. - És ki vagy te? - A franc. Lemarta a húst a tenyeremről a rohadék.]
Elég rég jártam már New Yorkban. Nem is terveztem látogatást tenni arrafele egyhamar, de mit ad Isten, el kellett menjek. Nem volt más választásom. Quinn és Monty Jones ivadékaim ugyanis befutott rocksztárként a yankeek földjére utaztak koncert körútra. A megérzéseim azt súgták, hogy utánuk kell menjek. Mindig hallgattam a megérzéseimre, még sosem csalódtam bennük. Ám akadt tennivalóm még a kiruccanás előtt, nem is kevés. Érdekes arcokba futok bele állandó jelleggel, lassan bestsellert írhatnék vagy elmehetnék pszichiáternek, gondoltam magamban, miközben a zuhany alatt mostam le magamról az aznap mocskát. Azzal a kéréssel fordult hozzám egy vámpír, hogy mentsem meg egy árnyvadász életét. A dolog ott kezdett érdekessé válni, mikor megosztotta velem az indokot is. Az agyaras éjbenjáró ugyanis bosszúból elrabolt egy fiatal árnyvadász lányt, amiért a lány fivére megölte a vámpír nővérét. Egy hónapig tartotta fogva, kínozta, bántalmazta szexuálisan, de mire rájött, hogy beleszeretett a lányba, már majdhogynem késő volt. Haldoklott a szerencsétlen. Mielőtt megláttam volna már tudtam, hogy igencsak rossz állapotban van. Yinfen mérgezés...csúnya dolog. Megmentettem az életét és nem azért, mert a vámpír úgy akarta, hanem mert nem az a szerencsétlen tehetett arról, amit a fivére tett, mégis ő fizetett meg érte, teszem hozzá elég gyötrelmesen. A lány oly keservesen könyörgött, mentsem meg a férfitől, hogy nem bírtam nézni. Kérésére megöltem a vámpírt. Az alkuban foglaltakat teljesítettem, hisz megmentettem a lány életét, de arról nem szólt a fáma, hogy az ő életét is meg kell hagyjam. Én már csak ilyen vagyok. Állom a szavam, de ne vegyen rá senki mérget, hogy mindent pontosan az elképzelései szerint teszek. Zuhanyzás után magamra kaptam valami kényelmes göncöt, majd neki álltam portált nyitni. Csak akkor utaztam így, ha nagyon fontos volt. És most nagyon fontos volt, hogy időben New Yorkba érjek. A túlvégen a szokásos kies sikátor fogadott. Ám éreztem, most nem vagyok egyedül. Valami mocorgott a sötét, poros sarokban. Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, mivel akad dolgom. Megtehettem volna, hogy figyelmen kívül hagyom és egyszerűen angolosan távozom, de valami azt súgta, közelebb kell menjek. Márpedig ugye én mnidig hallgatok a megérzéseimre, mégha ezzel kissé veszélyes vizekre is evezek.
Vendég
Vendég
Re: Sikátor ↠ Kedd Márc. 07, 2017 10:10 pm
to kath ♥
Igyekszem nem általánosítani, de mikor minden vérszívó azt gondolja magáról, hogy ő az atya úristen és rá nem vonatkoznak a törvények, akkor érik bennem az, hogy legszívesebben az összeset ketrecbe vetném. Nem vagyok én ellenük, mert néhányukkal még lehet észérveket sorakoztatni, de az ilyen beképzelt majmoktól, mint ő is előttem valahogy bukfencezik a gyomrom. Mellesleg nem éppen okos húzás egy mondhatni nyílt terepen táplálkozni egy emberből, majd megpróbálni elsétálni. Ilyenkor hol vannak azok a bizonyos tökéletes, kiképzett árnyvadászok? Nekem a legalja jutott mindenből. Na, jó ez nem teljesen igaz. Magnus volt az egyetlen jó dolog az életemben. Nélküle most őszintén nem tudom megmondani, hogy hol lennék. Valószínűleg már régen halott lennék, vagy éppenséggel Valentine markában. Egy eltorzított világképpel. Az egyszer biztos, hogy elég jól elő tudja adni magát, mert akkor fele annyi bolond sem lenne, mint aki most követi őt, szüntelenül. Bár Clary felbukkanása a képben talán csak rontott a helyzeten. Mondjuk elkerülhetetlen volt, hogy felkerüljön Valentine térképére, ahogy ez velem is lehetséges. De azért én óvatosabb vagyok ezt valljuk be. Nincs kedvem annak az őrületnek még a közelébe sem férkőzni. - Nehogy azt hidd, hogy nekem van. - Arrébb lök magától, de sikerül megtámasztanom magam, majd hirtelen lököm vissza magam az irányába, hogy nemes egyszerűséggel kigáncsolhassam ezzel a földre terítve őt és a lábamat szorosan a torkához nyomom. - Tudod.. Úgy érzem, hogy egy tökéletes kapcsolat kezd itt bimbózni közöttünk. Mit szólnál egy közös napfelkeltéhez, mint első randi? Úgy hallottam eléggé romantikus. - Gúnyos mosoly kúszik az arcomra, hiszen tudom, hogy milyen tragikus véget érne, ha ténylegesen randevúnak tekintenénk. De hát nincs is igazán gyönyörű szerelmi történet egy kis tragédia nélkül. Anélkül olyan, mint a sótlan étel. Ehető, de koránt sem hagy maga után akkora nyomot, mintha rendesen megsózták volna. - Mi a válaszod, morci? - Oldalra döntöm a fejemet, majd egy kicsit erőteljesebben lépek a nyakára. Vámpírként ez különösebben nincs rá hatással, de azért senki nem mondta, hogy kellemes.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Szomb. Feb. 25, 2017 6:55 pm
Elowen & Katherine
Oh, hello darling!
- Akkor nézz a szemembe és mond azt, hogy komolyan gondoltad azt amit Philadelphiában mondtál, hogy megbántad, hogy megmentettél, és, hogy végig csak egy kurvaként tekintettél rám, akivel volt pár meneted, de nem érzel iránta semmit. - közelebb lépek Asmodeushoz, miközben végig a férfi szemeibe nézek. Féltem feltenni ezt a kérdést, mert még jobban félek magától a választól, hogy még is mit fog mondani, hogy azt fogja mondani, hogy igen, minden egyes szó igaz. Előtte nem biztos, de amikor elmegyek onnan biztosra veszem, hogy össze fogok törni... Asmodeus az egyetlen férfi aki képes manipulálni, irányítani az érzéseimet és ez valósággal kikészít. Még is hogyan képes egyáltalán erre? Nem terveztem azt, hogy bele fogok szeretni, nem terveztem azt, hogy pár egy éjszakás kalandnál bármi más is lesz köztünk, hogy gyengéd érzéseket fogok táplálni iránta, de úgy látszik még rajtam is képes ki fogni egy olyan dolog, mint a szerelem. Avagy betudható ez az egész események sorozata az úgynevezett sorsnak? Megannyi embert bántottam meg, tiportam át a lelkükön, most a sors, az univerzum így akar megbüntetni, megleckéztetni engem? Mert, ha igen, akkor nagyon egy ócska és fájdalmas játék ez.
Pár pillanatra elveszek a múltban, az emlékeimben. A legutóbbi találkozásunk Asmodeussal... Tényleg minden sokkal jobb, könnyebb és egyszerűbb lenne, ha sikerülne kivernem őt a fejemből és tovább lépnem rajta, de nem tudok. Kötődni kezdtem el hozzá, ha nincs velem az már-már fizikai fájdalom. Szinte igénylem azt, hogy velem, mellettem legyen, pedig nagyon jól tudom, hogy nem kéne, hogy minél hamarabb el kéne őt engednem, mert minél tovább húzzuk ezt a kettőnk közti dolgot, annál inkább fog fájni az elvesztése. Annál inkább össze fogok törni, és nem akarok még egyszer a padlóra kerülni, ahonnan egyszer, régen sikerült vissza jönnöm. Ahogy a férfi eszembe jut, úgy leszek dühösebb amiatt, hogy nem lehetek vele, és most kivételesen nem akarom egy hülye kis árnyvadászon levezetnem a feszültségemet, mert, ha így tennék, akkor biztos, hogy ez a lány a másnapot nem élné meg. - Nahjó, elég időt vesztegettem rád, nincs türelmem hozzád. - mondom gúnyos hangnemmel, majd kicsit arrébb lököm magamtól, nem erősen, de azért nem is gyengéden, majd a sikátor vége felé kezdek el sétálni.
Nem vagyok egyike azon árnyvadászoknak, akik folyamatosan lesik azt, hogy ki az, akit meg kell védeni, vagy éppenséggel ki az, aki rászolgált már a halálra. Engem ez mit sem érdekel, mert nem az ő törvényeik szerint nevelkedtem és az életemet sem ez alapján éltem, mert úgymond kitaszított voltam a részükről. Jobb volt, hogy nem is tudnak a létezésemről, mert akkor már talán börtönbe zártak volna életem végéig vagy ott ki is végeztek volna. Sajnálatos módon bármennyire nem volt beleszólásom abba, hogy mit tegyenek velem még engem vontak volna felelősségre miatta, hiszen én vagyok az, amit nem tudnak épp ésszel megérteni. Mert sajnálatos módon pontosan erről van szó. Amit képtelenek megérteni, vagy éppenséggel feldolgozni az már csak rossz lehet. Meg sem próbálják meglátni a dolgokban a jót, habár én sem mondanám azt, hogy olyan sok jó lenne bennem, hogy azzal megérné foglalkozni. De legalább igyekszem nap, mint nap szó szerint szembenézni a saját démonaimmal, akár tetszik, akár nem. Nem, mintha annyira választási lehetőség lenne ez számomra. Lehet, hogy nem vagyok egy született teljes értékű árnyvadász, de ettől függetlenül még nem sétálok el, mintha mi sem történt volna, ha azt látom, hogy egy beképzelt vámpír tapad egy ártatlan ember nyakára. Egyetlen másodperc töredéke alatt megölhetném, mégsem teszem. Ezt a játékot ketten is játszhatjuk. Az igazság az, hogy már régen volt részem abban, hogy bárkivel is komolyabban meg kellett volna küzdenem és azt hiszem itt jelen pillanatban kicsit felpörgethetem az életem és elterelhetem a figyelmem a kezemen található idegen rúnaféleségről. - Hát ahhoz elég felelőtlen voltál, hogy az idegeimen kezdj el táncolni, úgyhogy bocsáss meg, ha ezek után nem nézek ki túl sokat belőled. - Az, hogy elhajította a fegyveremet koránt sem akadályoz meg engem a dolgokban. Mondhatni így már fair lesz a felállás. Vagy mondhatnám akár úgy is, hogy így talán már lesz az egészben egyfajta kihívás.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Szomb. Feb. 11, 2017 12:57 pm
Elowen & Katherine
Oh, hello darling!
Annyira röhejesek az árnyvadászok, de most komolyan. Azt hiszik, hogy a hülye kis világító pengéjükkel és rúnáikkal túl tudnak jutni az alvilágiak eszén? Ugyan már, a legtöbbjük régebb óta vannak a Földön, mint ahogyan azt gondolnák. Már akkor éltem, amikor ennek a kis csajszinak a szülei és nagyszülei, és a többi felmenői még csak gondolatban sem voltak. Az egyik legidősebb vámpír vagyok, persze vannak nálam idősebbek is és jóval idősebb alvilágiak is, de nem vagyok mai gyereknek mondható a magam 504. életévével. Már mondhatni ott tartok, hogy inkább nem is számolom, hogy hány éves vagyok, mert minek? Erős vagyok, talpraesett, kitudom játszani az ellenfeleimet, az ellenségeimet. Hah, még jó, hogy ki tudom őket játszani, hiszen ez a lételemem: a játék, a manipulálás, mások kihasználása. Furcsa is lenne, ha ezekben a dolgokban nem lennék mondható már-már profinak ennyi századdal a hátam mögött. Mentségemre legyen szólva, hogy nem állt szándékomban kinevetni őt, tényleg, nem akartam még gonoszabb lenni, de amikor a derekam mellett szúrja a falba a csinos kis pengéjét, akaratlanul is elnevetem magamat. Most komolyan, azt hiszi, hogy ennyitől megijedek? Amikor egy szempillantás alatt, a másod perc töredék része alatt ki kaphatnák a kis kardocskáját a kezéből? Ugyan már, ahhoz ennél egy kicsit jobbnak kéne lennie. - Drágám. - kezdem gunyoros mosollyal a kis mondandómat miközben oldalra biccentem a fejemet. - Nem szokásom bárkitől is félni és elmenekülni. A játékokat végig csinálom. Félbe szakítottad a vacsorámat és ezzel nagyon magadra haragítottál. - mondom kéjesen vigyorogva, de közben a szememben gonoszkás csillogás tükröződik. Kikapom a kezéből a kardot és a sikátorba eldobom valahova, messze tőlünk, utána pedig szép lassan körbe járom a lányt, végig simítok a haja végén. Olyan törékenynek tűnik szegény. Pont a kedvencem. - Édesem, a nap miatt nem kéne aggódnod, nem vagyok én olyan felelőtlen. - suttogom gonosz hangnemmel a fülébe.
Sosem voltam rajongója egyetlen egy vérszívónak sem ez most sem változott. Olyan tenyérbemászónak találtam őket. Szinte már elcsépeltnek. Ez nem újdonság, hiszen már annyi megközelítése van a mítoszuknak, amelyek igazabbak, mint bármikor, hogy már unom őket. Főleg a hozzá hasonlókat. Annyira önteltek, hogy még azt sem veszik észre, hogy a veszély bekeríti őket. Azonban ezzel nem nekem kell foglalkoznom, hiszen én ebből csak nyerek. Ha megölöm, akkor a napom már sokkal, de sokkal jobban zárul. Plusz egy ártatlan életet is megmenthetek. Bár sosem voltam Teréz anya típus, hogy mindenkit a szárnyaim alá vegyek. A saját szabályaim szerint élek. Leginkább azért, mert kitaszított vagyok a magam módján. Mindössze egy hülye kísérlet kellett csak ahhoz, hogy ne lehessek olyan, mint mások. Ez persze külsőleg semmiben sem különböztet meg csak tudnám, hogy mi az a jel, ami a kézfejemre égett. De majd rájövök, hogy mit jelent és miképpen lehet megszüntetni. Lehet, hogy csak azt jelzi, hogy kijöttem a formámból. - Szerintem inkább kétszer gondold meg, hogy elfogadod-e az ajánlatomat, miszerint még lehetőséged van elsétálni. De, ha ennyire meg akarsz halni, hát legyen. - A szeráf pengében pontosan az oldala mentén szúrom a falba, hogy tudja egyáltalán nem azért vagyok itt, hogy közösen homokvárat építsünk és befonjuk egymást haját. Vagy lelép, vagy pedig megtapasztalja milyen érzés az, amikor valaki a rossz oldalamra kerül. - Nyugodtan játszhatunk, ha azt szeretnéd, de tudod nem rabolnám túlságosan sokáig az idődet, mert azért közelebb van a napfelkelte, mint azt gondolnád. - Ha magától pörkölődik meg a napon, akkor az nekem csak még jobb. Udvarias voltam felajánlottam a lehetőséget arra, hogy elmenekülhessen. Valahogy senki nem nézi ki belőlem, hogy halálos is lehet egy velem való találkozás. Ezért azonban még párszor hálát is adhatok, hiszen nem minden esetben olyan rossz dolog, hogy nem nézik ki az emberből, hogy ténylegesen bajt okozhat.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Pént. Jan. 27, 2017 7:41 pm
Elowen & Katherine
Oh, hello darling!
Rossz dolog avagy sem, de igyekszem vissza térni a régi kerékvágásba, azt csinálni amit eddig, mielőtt Asmodeust megismertem, hiszen ez vagyok én, nem pedig az az elpuhult, érző lélek akivé váltam emellett a férfi mellett. Amúgy ha belegondolunk akkor kissé ironikus avagy vicces az a tény, hogy ő egy bukott angyal, egy démon, az egyik legrosszabb ember és távol kéne tartanom magamat tőle, még is epekedek utána, és amellett, hogy ilyen rossz, akarata ellenére ugyan, de képes volt megváltoztatni engem. Sikerült előhoznia a régi énemet még nagyon régről, sikerült elérnie, hogy érezzek. Elérte azt, hogy emberi legyek. Az pedig, hogy én embernek éreztem, érezhettem magamat egy rövid időre... Elő hozott belőlem olyan érzéseket amikre nem is számítottam, hogy bármikor is érezni fogom az életem hátralevő részében. Amikor ennyire megváltoztam akkor nem hittem azt, hogy bármikor is fogok még szeretni valakit, aztán tessék, szerelmes lettem, az öcsém pedig felbukkant és még mindig ugyan annyira szeretem a drágalátos öcsikémet, mint anno, akkor amikor még ember voltam. Sebastian iránt is elkezdtem érezni valamit, fogalmam sincs mit, de érzek iránta (is) valamit, és ezeket az érzéseket muszáj kiiktatnom magamból minél hamarabb, mert így csak gyenge leszek, a gyengét pedig mindig holtan végzik. Gondolataimból az ébreszt fel amikor megérzem, hogy valaki közeleg. Angyal vér keveredik emberrel. Árnyvadász. Nem szeretem, ha vacsora közben zavarnak el, de eljátszadozhatok majd vele. Teszek még pár lépést, és váratlanul ér az amikor hirtelen a falnak nyom, ezért is sikerült neki, mert nem számítottam rá. - Oh, kislány, nem teszed jól, ha velem kezdesz ki. - mondom oldalra biccentett fejjel, gunyorosan mosolyogva. Olyan törékenynek látszik, a szőke kis hajfürtjei, a nagy bociszemei. Ezektől mind csak jobban fogom élvezni majd a halálát. Oh, igen, megfogom ölni, de előtte még kiakarom szórakozni magamat. - Kedvesem, előbb kéne saját magadat féltened, mint azt feltételezni, hogy végezni tudsz velem. - nem próbálok kiszabadulni a keze alól, csak halál nyugodtan állok ott a falnak dőlve, hiszen ez a lány nekem nem tud semmit sem ártani.
Szükségem volt arra, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem arról, hogy a kezem a nap nagy részében úgy éget, mintha lángra akarna lobbanni. Néha már el-el gondolkozok azon, hogy mi lenne, ha szépen levágnám a helyéről. De aztán rájövök, hogy nagyon is szükségem van a kezemre és egy kis fájdalommal még együtt tudok élni. Tudom jól, hogy mehetnék, sőt rohanhatnék Magnus-hoz az egésszel, de azért nincs pofám beállítani hozzá mondhatni tíz évvel később, hogy segítsen már rajtam, mert bajban vagyok. Még az is lehet, hogy el fog múlni ez az egész, mintha mi sem történt volna. Addig pedig miért is kellene aggódnom? Az éjszaka hűvös szellője cirógatja az arcomat, ahogy elsétálok pár ember mellett, akik éppen a szokásos kellemes kikapcsolódásukból tartanak hazafelé. Az egyik sikátor felől hallatszó lassuló szívverés pedig egyenesen hívogatni kezd maga felé, de éppen csak pár lépést teszek közelebb az álcám már romba is dől. Hát nem lep meg, hiszen egy nyamvadt vérszívóról van szó. Hát én akartam magamnak egy kisebb figyelemelterelést és azt hiszem, hogy pontosan azt is kaptam. Habár egyelőre csak az illatom alapján tud azonosítani, igyekszem kihasználni. Nem mozdulok, kivárom a megfelelő pillanatot annak érdekében, hogy könnyedén lecsaphassak. Minden egyes lépésével közelebb ér hozzám és, ahogy hagyom ezt azzal nagyobb kockázatot is vállalok, de nem számít, amint egy eléri a karnyújtásnyi távolságot egy gyors mozdulattal oldalra lépek, hogy aztán könnyedén a falnak lökhessem. - Én pedig teszek rá, hogy te mit nem szeretsz. Nem ismerkedni jöttem. - Sosem értettem, hogy miért vannak annyira eltelve maguktól az alvilági lények. Na, nem mintha annyira megvetném őket, hiszen az ehhez hasonló taplóság puszta emberi tulajdonság. Nem szükséges erőltetni senkinek sem. - Nyugodtan elsétálhatsz.. Nehogy még a végén bajod essen.. Tudod éjszaka nagyon sok hozzád hasonló személynek sül el balul egy aprócska félreértése, amiből többnyire már nem igazán van lehetőség visszatérésre. - Igyekszem rövidre fogni a dolgot, mert a mögöttem lévő ember szívének lassú ritmusát hallgatva nincs túl sok időm kellemes társalgást folytatni.
- Huh, de túl bozgóak mostanában az árnyvadászok. - morgom halkan inkább magamnak, mintsem bárki másnak amikor egészen közelről angyal vért érzek meg, de még is más, mintha igazi angyal lenne itt a közelemben. Árnyvadász van valahol, és én vagyok számára a levadászandó démon, az alvilági. - Ne aggódj aranyom, nemsokára vissza térek hozzád. - mondom gonoszan mosolyogva az áldozatom szemeibe nézve, majd elengedem őt a nyakánál, ahol eddig fogva tartottam őt, ezáltal pedig a földre zuhan a teste, amiből már jó sok vért kiszívtam. Lényegében már nem is vagyok éhes csak unaloműzés céljából és saját magam szórakoztatása miatt fogom megölni, amint elintéztem a kis árnyvadászt aki megzavart a szórakozásomban. - Elbújhatsz és elrejtheted a rúnákkal a lépéseid hangját, de a véredet attól még érzem. Tudom, hogy itt vagy! - kiáltom amint arrébb léptem pár métert a szinte halott nőtől, és körbe nézek. Habár sötét van, de a kifinomult érzékszerveimnek köszönhetően mindent jól kitudok venni még ebben a gyér fényben is, amit csak az utcai lámpák fénye világít meg, azt is nehezen, hiszen nehezen szivárog be ide a fény, főleg, hogy nem egyenletes a sikátor útja, vannak benne kanyarok, sarkok. Cipőm sarka hangosan visszhangzik a sikátorban ahogyan a vér illata felé kezdek el közeledni. - Tudod, nem szeretem, ha vacsora közben zavarnak meg. - mondom gonosz hangnemben és a hangomban, a hanglejtésemen lehet érezni, hogy nagyon nem vagyok valami jó hangulatomban. A férfi akit szeretek eldobott magától, méghozzá úgy, hogy tudom, hogy ő is szeret engem csak megváltozni nem képes, még miattam sem, most pedig a kedvenc időtöltésem közepette zavarnak meg...
Vendég
Vendég
Re: Sikátor ↠ Szomb. Dec. 03, 2016 8:08 pm
Játék Zárva!
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Szomb. Nov. 19, 2016 10:02 pm
To Nariel
Ha össze tűzésbe kerülök valakivel avagy megtámadnak, akkor sem szokott halálfélelmem lenni, de így belegondolva magam sem tudom, hogy pontosan ez miért is van így, hiszen rengeteg alkalom volt arra, hogy eléggé közel jártam már a halálhoz. Lehet ez lenne ennek az oka, hogy nem félek? Lehet. Annyian akarták már a halálomat, hogy már beletörődtem talán abba, hogy egyszer valaki, valamikor úgy is le fog győzni engem és akkor nem lesz mit tenni, nem lesz vissza út a halálból, hanem el kell fogadnom majd azt, hogy igen, nekem ennyi volt, viszont az nem most lesz! Most sincsen halál félelmem, még akkor sem, hogy Nariel egy varázslat segítségével nem engedi, hogy felkeljek a földről és továbbra is hadonászik a hülye öngyújtójával. Kezdem azt hinni, hogy van egy kis bekattanása ami a piromániát, tüzet illeti. Oh, és, ha már a kattos személyeknél tartunk, akkor Nariel az egyik legmegfelelőbb példa, hiszen nem normális, mióta vámpírrá változtam azóta a halálomat akarja, azóta küzd velem minden egyes alkalommal amikor valamiért találkozunk, bár ez a ritkább eset, hogy találkozom vele, rendszerint szeretem őt elkerülni, mert nem nagyon van hangulatom folyton harcolni, nélküle és a többi ellenségem nélkül is van bőven elég gond az életemben amivel meg kell küzdenem, így hát nem szorulok arra rá, hogy még ő is nehezítse az így is nehéz dolgomat. Kérdésén és a következő mondatai hallatán szimplán csak könnyedén elnevetem magamat. Pár perccel ezelőtt azt mondta, hogy őrült vagyok; nos, ebben van igazság. Vannak olyan pillanataim, hogy az agyamban valami elkattan, akkor kiszámíthatatlan vagyok és akkor tényleg igaz rám az őrült jelző, talán most is ez zajlik le szép lassan bennem. Nem félek attól, hogy meg fog ölni, sőt, talán még élvezem is a kialakult helyzetet, hiszen legalább színt hoz az életembe, nem lesz olyan unalmas és egyhangú, mint minden napom. - Csak hogy tudd drágám, benned is van rossz, félig démon vagy, magadat akkor miért nem utálod? - teszem fel a költői kérdésemet gunyoros hangnemben, miközben még mindig mosolyogva nézem őt, lábam félig felhúzva, miközben a két kezemnek az alkarján támaszkodom, miközben tekintetem néha-néha rásiklik a működésben lévő öngyújtóra, amit a kezében tart. Amikor a kérdése következtében közelebb hajol hozzám, egy pillanat alatt, olyan gyorsan, hogy ne is legyen ideje felfogni az eseményeket, hajolok oda hozzá és csókolom meg őt, közel húzva magamhoz, miközben a következő pillanatban már kikapom a kezéből az öngyújtót, a hátsó zsebembe rakom, majd amikor sikerült őt kizökkentenem a varázslásából, felállok a földről és kihasználva a vámpírság adta gyorsaságomat elsuhanok a sikátorból.
Az élet maga egy küzdelem, míg a halál egyféle megváltás.. De vajon megéri ingázni a kettő közt, vagy sem a választás lenne egyszerűbb?
Mély levegővétel. Az emberi oldalamból talán ez az egyetlen, mely érték gyanánt felemlegethető. Minden más elhanyatló, avagy elhanyatlott. A tűnő napsugarak, az éjszakai fények, a szellő játéka, és a táj szépsége.. Minden, de minden csak egy átoksúly, mely arra emlékeztet, hogy sohasem lehettek normális. Gyermekként vágytam a szeretetre, értékeltem volna a törődést, és akartam volna egy családot. Naiv voltam, mint a mondén világban élő összes halandó, és voltaképpen, nos eme egyetlen érzelem okozta a vesztemet. Hittem a nevelőapámnak, aki kezdetben csábító szavakkal nyert meg önmagának, de, amint betöltöttem a hetet, nos meg kellett ismernem a valódi oldalát. Megmutatta, hogy nem minden az, aminek látszik, hogy a szeretet romlandó, s mulandó, hogy az érzelmek elmorzsolhatók, és hogy, amit az igazságnak vélünk, nos az sok esetben csupán csak egy illúzió. Ketté törte az álmaim, elvetette a becsületem, és sárba tiport. Úgy törölte belém a lábát, mintha csak éppen a kutyája lennék. Bár megeshet az, hogy sokszor csak annak tartott, és nem többnek, ugyanis.. ugyanis gyűlölt engem, amiért démonvér csörgedezett bennem, amiért egy szörnyeteg gyermekeként születtem meg, és nem pedig a sajátjaként. Néha láttam az arcán a félelmet, hogy szinte minden mozdulatomra összerezzen. Tudtam, mikor kell csendben lenni, és mikor kell a szeme elől eltűnni. Megtanultam, hogy egy árnyvadász nevelése nem lehet érzelmes, és hogy egy hozzám hasonlóból nem válhat jó. Az évek... igen, az évszázadok is csak egyre jobban megerősítettek abban a hitben, hogy mindenki, aki természetfeletti, nos annak a halál való. S ahogy velük végeztem, nos én is haldokoltam, s ahogy ők meghaltak, úgy én is legbelül. Vétek volt azt gondolnom egy pillanatra is, hogy idővel minden másabb lesz, és majdan a sebek eltűnnek. Tévedtem. Talán tévednem kellett, hogy rávezessem önmagamat arra, ahol mostan vagyok. A ridegség úgy fut végig a testemen, mintha már, nos az életem megszokott része volna. Tekintettem hűvös, szívverésem kimérten nyugodt, és arcvonásaim kellően semlegesek. Bár a kis manővere után, nos jócskán feldobódik a kedvem, s főként a hangulatom. Igazából, ha tehetném, nos egész éjszakán át csak röhögnék rajta, ugyanis nem lehetett ennyire elvetemült, miszerint azt hitte, hogy majdan a saját eszközöm fájdalmat okoz nekem. Bár... számomra semmi sem fáj, de ez most, nos kivételesen mellékes képlet. - S miből is gondolod azt, hogy az lenne? - Kérdezem meg tőle félszegen, miközben leguggolok vele szemben. - Sajnos, Katherine az a baj, hogy egy szörnyeteg vagy. Egy korcs kis vérszívó, aki embereknek árthat, aki családokat mészárolhat, és aki sosem lesz már halandó.. - Hangszínem egészen rideg, míg a tekintettem kegyetlenül csillan meg. - Talán megkegyelmezhetnék neked, talán... de mégis miért tegyem? Minek hagynálak egyáltalán életben, ha egyszerűen mindenki mással is végzek körülötted? Miért lennél te a nagy, és tökéletes kivétel, ha nem vagy másabb? - Szegezem neki mindezen szavakat kérdőn, de továbbra is érzéstelenül, miközben az öngyújtót még mindig égve hagyom, és a varázslatból sem engedek. Nem mozdulhat... nem engedem!
Mindig is olyan furcsa volt számomra az, hogy ember koromban, míg mit sem tudtam a természetfeletti világról addig Nariellel egész jól kijöttünk, apám is kedvelte őt, de azért nem annyira, hogy a lányát össze hozza vele, éppen csak eltűrte őt a házban, ami nála egész nagy szó, tekintve, hogy válogatósabb volt, mint a legtöbb nő, bár akkoriban nem volt mindegy, hogy az ember a lányát kinek adja oda, ezért is volt jó, hogy ott volt nekem a drága öcsikém aki néha behúzott egyet-kettőt pár faragatlan "úriembernek" aki esetlegesen össze törte a szívemet. Aztán persze tőlem is vissza kapták amit velem tettek, bár azt már csak az átváltozásom után, de a lényeg, hogy vissza kapta mindenki azt amit megérdemelt, mindenkit megöltem aki valaha is bántott, kihasznált, kamatostul fizettek meg a tetteikért. Őrült volnék? Megeshet, de akkoriban csak azoknak ártottam akik nekem is ártottak, az megint más tészta, hogy mára már ez teljes mértékben megváltozott. Mostanság már kedvem szerint gyilkolok, ha úgy tartja kedvem. Régebben viszont nem voltam ilyen, az élet tett olyanná, nos, amilyenné váltam. Régebben számított nekem, hogy ki hogyan érez, meghallgattam mások gondjait, persze régebben is szerettem játszadozni a férfiakkal, de anno azért még is csak másabb voltam, mint amilyenné mostanra váltam. Megbántam volna azt, hogy ilyen lettem? Hogy gyilkossá, őrültté váltam? Nem tudom. Nem tudom, hogy ha mondjuk a másik utat választom akkor milyen életem lenne, de talán jobb is így, néha jobb nem tudni a választ a "Mi lett volna, ha..." kérdésre. Lehet, hogy jobb életem volna, de az is lehet, hogy már nem élnék. Bár az utóbbit szeretik elérni nálam az emberek, sokan akarnak megölni, mert sok embernek ártottam, de nézzenek csak oda, eddig még senkinek sem sikerült engem megölni, és ha rajtam múlik akkor az a pillanat sem most fog bekövetkezni. Csodálkozó tekintettel nézek rá, amikor szemmel láthatóan szinte meg sem érezte a testébe szúrt tőrt, aztán egy szempillantás alatt tűnik el a szemeim elől. A szemem szerencsére már hozzá szokott a sikátorban található sötétséghez, így hát hátra fordulok, körbe nézek, aztán vissza és hirtelen ismételten a férfivel találom szembe magamat. Éppen valami epés megjegyzést akartam tenni a mondatára, de ehelyett csak felnyögök mikor magához ránt hirtelen, szinte felfogni sincs időm azt, hogy mi történik, nem hogy reagálni avagy védekezni vagy vissza vágni neki. - Nem fogsz megölni, mert te is tudod, hogy nélkülem unalmas lenne az életed. - mondom immáron mikor össze szedtem magamat, bár az nehezít a helyzetemen, hogy nem tudok felállni a földről, viszont a szememben nem csillan meg a félelem, hanem a magabiztosságot sugárzom felé, még ebben a helyzetben is.
A végzet oly közel került, és a kezdet már rég elveszett..
Kínok közt való szenvedések, őrjöngően észt vesztő sikolyok, és halkan legördülő könnycseppek. Egy-egy jelentéktelen, ám mégis jelentős pillanat, amikor is az életedért küzdesz minduntalan. Ott van a nyomodban az ellenség, és hiába is lengetsz feladóan fehér zászlót a kezedben, ha maga az ellenfél, nos nem kegyelmezz. Legalábbis én magam, nos nem könyörülök meg holmi kis szánalmas lényeknek, akik csak nap, mint nap rontják a város levegőjét. New York pedig manapság, nos közkedvelt természetfeletti közeggé vált - a probléma forrásának kulcsát egyetlen személyre téve ki. Magnus Bane felelne azért, hogy az itteni környéken teljes rend uralkodjon, de ehelyett önön magát égeti meg, ami azt illeti. Viszont eme éjszakán, nos koránt sem Magnus személyes kis hibái érdekelnek, hanem sokkalta inkább a velem szemben álló nő köti le a figyelmemet. Hol a halál pártján áll, és hol az élet mentén sétál.. - Igaz, és még, hogy milyen igaz is eme állítás.. - Mondom egy ravasz kis vigyorral az arcomon, miközben le sem veszem róla a tekintettemet. Néha elképzeltem a halálát, és azt, hogy mi mindenről maradtam volna le, ha megölöm. Hiszen a segítségemre volt, és nem, nem ama téren, mint, amelyikre sokan mások tartják őt. Tudni illő ugyanis, hogy egy ribanc, de emellett ötletes egyéniségű típus, amelynek olykor a hasznát vehettem a múltban. Talán, ha nem lennék ennyire őrült elme, akkor együtt is dolgozhatnánk, de mivel köztudottan utálom a természetfeletti lényeket, ezért emiatt meg is bukott eme elméleti szlogen. Viszont a kellemeset, nos egybe köthetem a hasznossal, és miután egy-egy alkalommal kihasználtam, talán ideje is megölnöm őt. Hiszen a végzet mindenkit utolér, és talán neki ez alkalom a vég.. - Tévedésbe ne ess, kérlek, ugyanis én mindig megakarlak ölni. Csupán félre tudom tenni a nézetelvem, és képes vagyok koncentrálni másféle tervre. - Jegyzem meg félszegen, és mégis ridegen. Ha azt hitte, hogy bármibe is nézem, akkor tévedett. Számomra nem jelent többet egy levadászandó prédánynál. Persze, megeshet, hogy olykor úgy tűnik, mintha nem lennék elmebeteg, de sajnos ezen képlet, avagy mondhatni illúzió, nos csak hamis tévhit képzet, amely mások átverésére szolgál. Az idő lassan vánszorog odébb, ahogy az égi paletta mit sem változik. A sötétség nyilvánvaló, míg a kettőnk közti helyzet felállás, nos némileg megváltozik. Talán igazat adhatnék a szavainak, de nem fogok. Megtanultam már azt, hogy nem könnyű legyőznöm, és hogy valamivel úgy is visszavág. Lehet sikertelenül, de szereti a próbálkozást, amilyen a mostani is. - Te teljesen őrült vagy? - Kérdezem meg egy ördögi nevetéssel, miközben a tőrt szinte meg sem érzem a mellkasomban. Olyan, mintha mindez eddig is a testem része lett volna. A saját tőröm, amit a nevelőapámtól kaptam, és amire mágiát raktam. Talán azt hitte, hogy ezzel egy cseppnyit is árthat nekem? Nos, kérem szépen, ez igazán nevetséges! - Oh, miért van olyan is, amikor van jó kedved? Mert azt hiszem, hogy én még azzal az oldaladdal, nos nem igazán találkozhattam. - Jegyzem meg elgondolkozóan, ahogy egyetlen csettintéssel eltűnök a szeme elől. A kis manőverem trükkjeként, sikerül kiszednem magamból a tőrt is, és rendbe tudom hozni az amúgy sem létező sebemet. Következő lépésként pedig vele szemben jelenek meg. - Őrült vagy, cicám.. - Suttogom megvető éllel, ahogy a jobb kezem ujjaival a hajába markolok, és igencsak erősen rántom ezáltal magamhoz. - Én boszorkánymester vagyok, míg te csak egy kis korcs. Ha úgy akarnám, akkor pórázon tartva lehetnél az ölebem is akár. - Nevetek fel kegyetlenül, és majdan elengedve őt, a földre lököm. Egy könnyed kis varázslat által nem engedem, hogy elmozduljon, miközben visszaszerezve az öngyújtót, nos ismételten lángra lobbantom. - Mond csak hamuvá szeretnél égni, vagy esetleg hagyjak meg belőled egy-két cafatot a kutyámnak is?
- Hogy is tudnálak téged elfelejteni? - teszem fel immáron ironikus hangnemben a kérdésemet Nariel számára. Eddig soha senki nem tudott újat húzni velem, mindig túl jártam mindenki eszén, mindenki elől el tudtam menekülni, Nariel elől viszont... Ő az a személy aki nagyon is jól ismeri a gyengéimet, a gyenge pontjaimat, még így 503 év után is, hiszen mondhatni az ő közelében nőttem fel, nagyon jó barátom volt, sőt, szerintem valamikor még ember koromban szerelmes is voltam belé, mostanra viszont minden érzésem iránta meghalt akkor amikor vámpírrá változtam. Nem szoktam nosztalgiázni és vissza gondolni a múltra, de most, ha jobban belegondolok, akkor változott meg minden amikor vámpírrá váltam, mikor meghaltam. A földben egy részem ott maradt, a régi Katherine, többé már nem leszek soha olyan, mint amilyen anno voltam a vámpírrá válásom előtt. Még ha akarnék sem tudnék olyan leni személyiségileg, mint amikor ember voltam, hiszen még is csak 503 éve olyan vagyok amilyen, és nem hiszem azt, hogy sikerülne nekem jó útra térni. Még ha valaki segítene is nekem, nem menne, mert túlságosan megszerettem ezt az énemet, ezt az életet, és 503 év alatt még is csak az ember szokásává válik jó pár dolog, így számomra az ahogyan viselkedek. Tekintetemmel folyamatosan figyelem az ő tekintetét, figyelem minden egyes mozdulatát, miközben készenlétben vagyok vagy a menekülésre, vagy a támadásra. Bár Nariellel szemben támadni szeretek, kiváló ellenfél, és ő előle nem szeretek menekülni, mert tudom, hogy így vagy úgy, de úgy is megtalálna. - Furcsa módon mikor más igényeidet kell kielégítenem, akkor nem akarsz megölni. - mondom gúnyosan, félre billentett fejjel, majd tekintetem az öngyújtóra siklik. Megtévesztés az, hogy ilyen lazán kezelem a jelen létét, hiszen ha Nariel felbukkan az életemben akkor mindig akar valamit, vagy szexet vagy a halálomat. Most éppenséggel a halálomat, a változatosság kedvéért. - Nos, drágám, azt hittem megtanultad már az évszázadok során azt, hogy velem nem olyan könnyű végezni. - mondom, majd vámpír gyorsasággal a háta mögött termek és a kezemben tartott karót a szíve közelébe szúróm, direkt nem a szívébe. - Nem jó kedvemben találtál meg. - suttogom a fülébe és mélyebbre nyomom a karót, majd kikapom az öngyújtót a kezéből.
Clary Fray
Mondén
26
Kor :
₪ new york
Tartózkodási hely :
2016. May. 28.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Pént. Aug. 19, 2016 5:14 pm
Crystal && Clary
how can you say this without breaking?
● csapassuk ● it's time ● xxx
Annyi minden történt mostanában velem, az első talán az, hogy végre meg van a kártya amiben a Végzet Kelyhe van, már csak arra kell rájönnöm, hogy hogyan szedjem ki onnan. Eközben az Intézetben sincsen nyugalom, ugyanis a Klávé kiküldött ide egy felügyelőt, mert véleményük szerint az itteni dolgok nem úgy mennek, ahogy azoknak menniük kéne, illetve habár nyíltan a szemembe senki nem mondta, de tuti miattam is küldték ide Lydiát. Tudják, hogy Valentine lánya vagyok és azt hiszik, hogy neki segítek. Annyira abszurd ez az egész feltételezés, de végül nem igazán foglalkozom vele, mindenki azt hisz amit szeretne, hiszen akik megismertek azok tudják, hogy eszem ágában sincs oda adni a Kelyhet anyám elrablójának. Itt van például Jace: mióta nekem ütközött a Pandemonium klubban azóta mellettem áll, bármiről is legyen szó, és ezt soha nem fogom tudni eléggé meghálálni. Mindent kockára tesz azért, hogy nekem segítsen, hiszen a Klávé szeme előtt szegjük meg a szabályaikat csak azért, hogy anyát megtaláljuk, bár a Kehelyért is eléggé sokat kockáztattunk, de itt vagyunk, a Kehely biztonságban van nálunk az Intézetbe, és már csak arra kell rájönnöm, hogy hogyan fogom a kártyából kiszedni. Ha ez megtörténik, remélem minden problémám megoldódik szép lassan, és megtaláljuk anyát is. Jace és én köztem szép lassan elkezdett valami kapcsolat féle kialakulni, többet kezdtem el érezni iránta, mint szimpla barátság. Ahogy egyre több időt töltöttünk együtt, úgy egyre biztosabb lettem az érzéseimben is, még is a Kehely megszerzésének a napján bizonyosodtam meg végleg arról, hogy sikeresen beleszerettem. Az alagútban találkoztam össze egy olyan démonnal, mint amilyen ő volt, csak azt akarta, hogy adjam oda neki a Kelyhet, Jace viszont nem ilyen, ezért is szúrtam le, bár mikor láttam a tekintetét, kicsit megállt bennem az ütő, hogy mi van, ha mondjuk félreismertem és még is rossz embert ölök meg? Aztán mikor a démon megmutatta a valódi énjét, akkor vált biztosra az, hogy jó döntést hoztam. Az intézetben pedig mikor megláttam Jacet, oh istenem, az a megkönnyebbülés amit akkor éreztem, mikor megölelt, azt a boldogságot mikor megcsókoltam és vissza csókolt... Életem egyik legboldogabb pár perce volt, ezt biztosra veszem.
Ma egy nagyobb árnyvadász csoporttal megyek ki a terepre, sajnos Izzyék nem tudtak velem jönni, de egy részben ezt nem is igazán bánom, hiszen így végre lehetőségem adódik arra, hogy igazán a saját lábamra álljak és a saját döntéseim szerint kezeljek egy-egy helyzetet. Mikor észre veszem, hogy az egyik lány eltűnt, vissza nézek a csapatra akik úgy döntöttek, hogy vissza mennek az Intézetbe, én viszont más döntést hoztam meg. Lemaradtam tőlük és a hang irányába indultam el, jobb kezemben a szeráfpengével. Egy sikátornál kötöttem ki, beljebb lépkedek, aztán meglátom a lányt aki épp a kemény és hűvös falnak zuhan egy démonnak köszönhetően. Oda futottam hozzájuk és mikor a démon ismét megtámadta volna a lányt, leszúrom a pengével. - Jól vagy? - nézek végül a lányra.
Az élet váratlansága a meglepetések sorozata, és amikor már azt hisszük, hogy rosszabb nem is történhet, nos pontosan, akkor kell rájönnünk arra, hogy, de igen, mégis...
Egy szórakozott kis mosolyra húzom az ajkaimat, amikor is kellemetlenül felnyög Katherine, nos a tőr hatására. Nyilván nem sokat gyengített rajta ez a magánakcióm, de annyira kellően elegendő volt, hogy elképedjen, és főleg annak az okán, amikor is rám tekint. A kettőnk közti kapcsolat már csak ilyen kis felfordulás, hiszen hol éppen megölni akarom őt, míg hol a hasznomra fordítom a szánalmas létezését. Nyilván külső szemmel tekintve, ez egy olyanféle szál lehetne, hogy; 'se veled, se nélküled..' Viszont őszinte leszek, amikor is azt mondom, hogy nem terveztem hosszútávra a vele való játszadozást. Persze tetszik a jelleme, vagy az, hogy olyan, amilyen, de nekem is vannak értékeim, amik azt sugallják a számomra, hogy minden szörnyszülöttel végezzek, s bár egykoron igaz mondén volt, de mára már csak egy fenevad. Én sohasem voltam igazán emberi teremtmény, s így nem tudhatom, hogy milyen is az, amikor megálljt parancsolsz önmagadnak. Nincs önkontrollom, és nincsen lelkem sem.. - Drága, kérlek. - Válaszolok egy önelégült vigyorral a nevemre, ahogy gyilkosan csillogó tekintettel, nos végig mérem az alkatát. - Nem hittem volna, hogy megismersz. - Teszem még hozzá egy ironikus éllel, és egy kíméletlen mosollyal, ahogy teszek felé egyetlen lépést. Tudom jól azt, hogy mivel lehet megfélemlíteni a magam fajtákat, hogy mennyire könnyedén el lehet játszani a természetfeletti kis fajokkal, s hogyha óhajtanám marionett bábuként rángathatóvá válna mindenki. Talán kedvelhetném őket, mint régen a legjobb barátomat - a kis vérfarkast -, de a nevelőapám belém verte, hogy egyetlen naiv és meggondolatlan lépés, nos a vesztemet idézheti elő. Az érzelmek gyengítenek, és az olyan nyamvadt kis korcsoknak, mint, amilyen az a farkas is volt, nos vesznie kell. Megöltem annyi alvilágit, annyi sötét lelkű egyedet, és még mindig kevés.. túl kevés volt a tettem. Hemzsegnek a világ minden egyes pontján, szívják magukba a levegőt, és azt remélik közben, hogy az életükbe jöhet valami jó.. de nem, csak a halál lehet számukra a tökéletes pont, és nem kell sok hozzá, mert én ezt megfogom nekik adni. - Hogy mit akarok, Katherine? - Kérdezek vissza nevetve, ahogy az öngyújtóra szökik a tekintettem, s majdan pedig a nőre. - Megölni a fajtád, s eltiporni a mocskot, amely az utamba került, nos ismételten. - Halk suttogás szökik ki belőlem, ahogy egyre vészjóslóban indulok meg felé. - Szeretnélek meggyújtani, mint egy gyertyát, és imádnám nézni, ahogy porrá égsz.. - Fekete szemeim egy pillanatra megvillannak, ahogy elönt a jól ismert érzés, s ahogy elfog a kegyetlenség. - ..s tudod hamu lennél, nos az, aminek lenned kéne már oly hosszú idő óta.
Botrányosan sokan vagyunk. Amerre csak nézek árnyvadászokat látok és ez kicsit veszélyez. Ugyanis most nem csak a csapatommal jöttünk, hanem rajtunk kívül volt még három és ez kicsit pumpálta bennem a bizonyítási vágyat. Igazából senkivel nem volt semmiféle problémám, így próbáltam alkalmazkodni. Egy egész nagy démon állományt találtunk és azért rendeltek ki ennyi árnyvadászt, hogy sikerrel vigyük véghez az irtást. Eddig senki nem bukkant fel, és mi csak álltunk kukán várva valami jelre, hogy ne rontsunk ajtóstól a házba. Szemeim sasként pásztázták a körülöttünk lévő utcákat hátha látok valami olyat, amit más nem. Persze erre nem sok esély volt, mert mind ugyanazokra a helyzetekre voltunk kiképezve és láttam a többiek vizslató tekintetét is, ebből tehát az következett, hogy mindannyian reménykedtek valami jelben. A csapat végül megindult az elhagyatott épület bejárata felé, én pedig kissé lemaradva benéztem még az egyik sikátorba, ami lássuk be hiba volt, hogy a többiek részéről kimaradt. Villogó szemek sokaságával találtam szeme magamat és gondolkodás nélkül iramodtam meg feléjük. - Hé! – ordítottam fel hátha valamelyik társam hallja a hangomat és követ. Reménykedtem benne, hogy legalább a csapatomnak feltűnik, hogy eltűntem és a keresésemre indulnak, mielőtt ez a pár démon cafatjaimra tép. - Hát itt bujkáltok. – suttogtam, bele olvadva a kőfalba, lopakodva, mint egy csöndes farkas. Csizmám talpa alig adott ki hangot, ahogy a vizes, csúszós macskakőre léptem, mégis egyensúlyoznom kellett, hogy ne vágódjak el. Kezem görcsösen szorította a kardomat, másik kezem a mellettem lévő kőfalon tapogatózott. Szűk kis utcácska volt ez, olyan amilyet az ember csak a filmekben lát. Hatalmas zöld konténer, melyből áporodott bűz terjeng, erre még a kukások se járnak, hogy kiürítsék a több éves szemetet. Néhány macska. villogó szemeit vetette rám a konténerből, ahogy próbáltak valami élelmet kitúrni maguknak, és néhány fújtatással adták jelét annak, hogy nem kívánatos személy vagyok. Az ablakok betörve, kihunyt lámpák tették még vészjóslóbbá a helyet. A sikátor végén már csak 5 démon állt, emberi testet öltve. Három férfi és két nő. Hamar lejátszottam magamban a erőviszonyokat és magasan ők győztek de nem lettem volna igazi árnyvadász ha még ezek ellenére se szállok szembe velük. Vállam fölött hátra pillantottam, hogy valaki követ-e vagy egyáltalán észrevette-e valaki az eltűnésemet, de azon a pár macskán kívül, akik mellett ellopakodtam a sikátor kongott az ürességtől. Az egyik férfi szeme rám villant és bensőmig hatolt a kutató tekintete. Haja kócosan meredezett az égnek, vonásai férfiasak voltak, erősek és roppant merevek. Szemöldökét erősen összevonta homlokán, szinte már összeértek. Valamit morgott a többieknek, szavai érthetetlenek voltak, artikulátlanok. Hátráltam egy lépést, gyomromban éreztem szívem dobogását. Akármennyire is tudtam, hogy nem ők lesznek az elsők, akiket megölök, és harcolok…féltem. Féltem a kudarctól, hogy megbotlok és ahelyett, hogy legalább a csapatomnak szóltam volna egyedül vágtam neki egy 5 fős démoncsaládnak. Az egyik nő is rám meresztette földöntúli íriszeit és olyan volt mintha kutatna bennem valamit pedig pontosan tudtam, hogy ezeknek gondolataik sincsenek. Szőke fürtjei fel voltak nyírva egészen férfiasan, az arca azonban annyira fiatal volt,hogy a komoly frizuráját elnyomták kislányos vonásai. Szó mi szó, megnyerő álarcot választottak maguknak. Végül szó nélkül lendültem támadásba, de szinte azonnal a földön is találtam magamat, hátamon éreztem a hideg kő érintését. Ahogy szemeim kinyíltak egyből szembe találtam magamat a fiatal szőkeséggel, oldalra billentett fejjel méregetett szemeiből semmilyen érzelem nem volt kiolvasható. Lábaimmal kigáncsoltam s mikor ő is mellém került a földre egy könnyed mozdulattal gördültem rá, hogy kardommal utána szíven szúrhassam. Mínusz egy. Konstatáltam magamban, de az idősebb fekete hajú nő már támadásba is lendült és a párolgó tetemről vállamnál fogva dobott neki a mögöttünk lévő falnak. Hallottam, ahogy a csontjaim reccsennek és azon se lepődtem volna meg ha egy-két el is tört volna.
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Sikátor ↠ Szer. Aug. 10, 2016 3:31 pm
Nariel & Katherine
Furcsa újra itthon lenni, New Yorkban. Annyit voltam már szinte a Pandemoniumban, hogy el is felejtettem, hogy milyen itt lenni. Nem mondanám azt, hogy egy jó kis pihentető kiruccanásban volt részem, hiszen ha úgy vesszük, akkor egyik alkalommal sem tudtam pihenni, bár hülye az aki abban reménykedik, hogy a Démonok Városában akár csak egy kicsit is tud pihenni. Ugyan már! Minden sarkon démonok, vámpírok, bukott angyalok és más természetfeletti s Alvilági lények rejtőzködnek, vétek ide sima emberként jönni, mert akkor az egyszer már biztos, hogy a másnap reggelt nem fogod megélni. Nekem pedig mi dolgom volt ott? Kétszer is? Nos, egyszer be akartam vallani az érzéseimet, amiből szex lett, mert Asmodeus nem engedett szóhoz jutni, másodjára pedig Hecatevel volt ott dolgom, egy démonnal kinek a fennhatósága alá tartoznak a vámpírok, én pedig valamilyen okból kifolyólag a bizalmasa vagyok és ezért kellett segítenem neki elintézni valamit. Most viszont egy eléggé elhagyatott sikátorban mászkálok, úgy gondoltam, hogy levágom barátnőm házáig vezető utat. Erre eleve nem járkál nagyon senki, csak a patkányok hangját lehet hallani, illetve a következő pillanatban egy tőrt érzek belefúródni a vállamba. - Le kell tennem, majd hívlak. - mondom, majd kihúzom a vállamból a karót és kellemetlenül felnyögök. Eléggé felhúzott ez az ostoba személy akinek volt mersze újat húznia velem. A karomat leeresztem, benne a tőrrel, majd hátra fordulok, és szinte a lélegzetem is elakad, mikor meglátom, hogy kit sodort az utamba a sors. - Nariel. - az egyetlen személy, akinek jó pár évvel ezelőtt sikerült engem majdnem megölnie. Erősebb nálam, de szerencsére sikerült elmenekülnöm tőle, és azóta is tartok tőle, mert tudom, hogy képes megölni engem. Nariel ember korom óta ismer engem, még mikor normális voltam, emberi életet éltem, aztán végig nézte ahogy a vámpírság és a vele adatott hatalom teljes mértékben megváltoztat engem. Furcsa is a mi kapcsolatunk... Egyszer lefekszünk egymással, aztán máskor pedig, mint például most: a halálomat akarja. Legalábbis nekem nagyon az jött le. Mikor közelebb lép felém, nem lépek hátrébb, csak a szemeibe pillantok, s oldalra biccentett fejjel nézem az öngyújtóját, majd vissza nézek a szemeibe. - Mit akarsz tőlem?
A sorsunk megpecsételődött már a születésünkkor, hiszen az örökös szenvedést kaptuk jutalmunkkul, de a végzet mindig is könnyen felülírható volt, s amit egykor jósoltak nekem, nos én azt könnyedén morzsoltam össze..
Az ébenfekete palást, nos könnyedén borította be a sötétségével New York utcáit. A léptek, amelyek a sikátor macskaköves járdafelületén visszhangzódtak, már-már kísértetiesen kezdett egy horrorfilmszerű részé fajulni. A férfi megállt, és egészen mélyen szívta magába a levegőt, miközben az arcáról szinte sütött a ridegség jelenléte. A Hold ékesen megvilágította a barna hajkoronáját, amely inkább látszott jelenleg aranylónak, mintsem sötétnek, amely valójából volt. Sötét tekintetét igencsak lassan emelte meg, ahogy a kőfalak mentén futtatta eleinte végig, s majdan finoman a dzsekije belső zsebébe nyúlt. Előhúzta a kedvenc kis tőrét, amelyet annak idején még az árnyvadász apjától kapott. Hirtelen elmosolyodott. Ismerősnek tűnő illat csapta meg az orrát, és egy csilingelő hang is társult hozzá, amely által könnyedén felismerte a vámpírnőt. Ujjai közt könnyedén játszani kezdett a tőrrel, ahogy a falhoz simult a hátával. Varázslat által, nos sikerült elfednie még éppen időben a lépteit, így nem vált kivehetővé a jelenléte, viszont annál biztosabb volt abban, hogy nem sokáig lapulhat. 'Oh, ha tudnád, Katherine, hogy a játékunk még koránt sem ért véget..' - Játékos gondolat volt ezen elmélkedés, és annyival érdekesebb, ami már lassacskán ötszáz éve fűzte őket össze. Ismeretségük Katherine emberszerű életétől kezdődött, és egészen mostanáig tartott, ahol ugyanis a nő már vámpírként díszelgett. Ha tudta volna a nő, hogy mi leselkedik rá, akkor talán nem ilyen nyugodtan csevegett volna a telefonba beszélve, de az is lehet, hogy inkább csak magában társalgott az egójával. Pontosabban nem tudta kivenni Nariel, de érezte a feszültséget, amelyet a néhány méter is erőteljesen sejtetett kettejük között.
Volt idő, amikor térden csúsztam, amikor megalázkodtam, és amikor könyörögtem, de mint minden, nos azon helyzet fázis is lejárt, és mostan..? Mostan csak állok, és nézem, ahogy a sok szerencsétlen körülöttem a halálát leli. Hogy ki öli meg őket? Hát én! Mert, mint mondani szokás, nos előbb-utóbb, de mindenkit utolér a végzete, és igen, nos van, akinek szó szerint én vagyok az...
Ujjaim erőteljesen fonódtak a tőr markolatára, ahogy tettem néhány lépést a kihalt sikátor rész felé. A lépteim nem hallatszottak a kő felületén, ugyanis varázslattal blokkoltam, hogy ne váljanak hallhatóvá. Ördögi mosollyal végül megemelem a kezemet, és egyetlen mozdulattal eldobom a tőrt, amely úgy üdvözölte a nőt, mintha éppen csak a kora reggeli órákban, nos nyakon öntöttem volna egy vödör hideg vízzel. Biztosra vettem azt, hogy a tőr eltalálta, ezért is léptem még magabiztosabban, nos közelebb felé. - Hiányoztam, kedvesem? - Hangomban érződött a rideg irónia, és persze az is, ahogy jót szórakozom a szenvedésén, de tudom, hogy ez nem sokáig marad így, hisz Katherine mindig is az a nő volt, aki sosem adta fel, és aki mind végig harcolt ellenem. Végül előkaptam a farmernadrágom zsebéből az öngyújtót, és egyetlen kattanással sikerült égővé tennem a látványt, mármint meggyújtottam a gyújtót. Bár ez így értelmes egyáltalán? - Ég a gyertya, ég. El ne aludjék... - Mondtam nevetve. - ...aki lángot akar látni, nos mind köré gyűljék.
Kezdőlap
Re: Sikátor ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:06 pm
