Fogalmam sincs mit gondoljak a tündérről, egyszerre szánalmas ahogy védelmezi az átjárót, olyan akár egy hangyaboly katonája, semmi öntudat, csak a királynő parancsa. Valahogy mindig is furcsáltam ezt a csoportosulást, a tündérek démon és angyal vér szülöttei mégis egyesekben több a démoni, mint az angyal. valamikor mikor évezredekkel ezelőtt a tündérek fajai megjelentek az angyalok érdeklődve figyelték őket, mert ezek a teremtmények se a gonosz, se a jó oldalán nem harcolnak. Maguk döntik el mikor kivel vannak, afféle arany középutat követnek. Meliorn már párszor átengedett, ez afféle egyezmény közöttünk, egyszer megmentettem az életét, Én, a halál volt az, aki életet mentet, irónikus nem? Egy démon akarta megölni Én pedig pont arra jártam, nem tudom mi motivált, de egy harcos tündér látványos jelenség, figyeltem ahogy küzd, ahogy kitart, ahogy egy angyal teszi, akár az árnyvadászok. Azonban nem győzhetett annál a nagyobb démonnál, hát segítettem, afféle angyali energia és a démon hamarosan megszűnt létezni. Az angyali energia olyan, akár egy izzó, melyet a mondénok használnak és amit természetesen egy angyal segített megalkotni. Egy őrangyal volt, aki a pártfogoltjának afféle múzsaként segített, és lám, azóta van izzó. Tehát az energia olyan akár egy izzó, felhevítheted, de a készlet mindig valamennyit csappan, bár soha nem huny ki, veszt erejéből és egy hatalmas fényáradat akár örökre elszakíthatja az izzót és a fény többé nem pislákol fel belőle. Egy angyal is megölhető, nem könnyen, de megölhető. Az ütés készületlenül ér, de nem mondhatnám, hogy a fájdalom elvakítana. Gyógyulok, méghozzá gyorsan és pár másodperc múlva a fájdalom tompa sajgássá válik és utána meg is szűnik. -Érdekes tündér vagy, szembeszegülsz egy angyallal, aki akár egész népedet percek leforgása alatt megtudna szüntetni, szerinted nem nagyképűség visszautasítani egy szívességet, mellyel egy társad tartozik nekem az életéért cserébe? – Kérdezem és lustán egy fatörzsnek döntöm a hátam és várok a válaszára. Minden holdtöltekor átlépek az átjárón, Meliron tudja miért megyek és azt is, hogy nem avatkozom bele annak a világnak a rendjébe. Ez az alku részemről természetes része, a rend az rend, annak úgy kell maradnia.
Ideállít egy idegen, aki méghozzá angyal, aztán teljes egészében lenne képe áthágni minden szabályunkat, nekünk, tündéreknek, mintha Ő bármit elkövethetne, ami talán részben igaz is, de velem szemben most ellenfelére talált, mert itt aztán nem fog olyan könnyen átjutni, az egyszer biztos. Ez az erdő a mi otthonunk, már az is szégyenletes, hogy minden meghívás ellenére idemerészkedett, még ha Meliornnal le is beszélte, kit érdekel? Most nincs itt Meliorn, velem pedig nem dumálta meg a dolgait. Mindenesetre rágalom amit művel, vagy éppen az amit művelni szándékozik és mivel hazudni sincs alkalmam, nem tehetek ellen Meliorn kérésének, mert azzal csak én járom meg. Nem tudom magamban eldönteni hirtelen, hogy röhejesnek találom a helyzetet vagy megbotránkoztatónak, esetleg szánalmasnak. Ideállít és még ahhoz is van képe, hogy megemlíti Meliornt, mintha ez bármin is változtatna, na és ha várja? Majd akkor szépen idetolja a képét és átengedi Ő, nekem az a kötelességem míg távol van, hogy senkit ne engedjek át és ha jól emlékszem még említette is, hogy ne dőljek be a hasonló dumáknak, mint például „Meliorn vár..”, bár erre figyelmeztetni sem muszáj, magam is elég értelmesnek tartom magam, hogy ne dőljek be minden fűnek-fának, ez egy Szent hely és nem hagyom, hogy bárki is bemocskolja. Különben sincs olyan rangom, hogy átengedjem, pláne nem a portálon. Egy lépést sem tehet mögöttem, ezt nyilvánvalóan eldöntöttem, az elővigyázatosság kedvéért pedig a portált is igyekeztem bezárni, ami mostanra már biztos be is zárult éppen ezért. Biztonság kedvéért azért hátra pillantottam, majd gyorsan nyugtázva, hogy bezárult vissza is fordultam. Ami azt illeti rendívül zavaró a jelenléte ennek az angyalnak (…) Leütöttem. Egész egyszerűen fogtam egy jó kemény tárgyat és lesújtottam azzal, kellemes masszírt jelenthetett neki, hiszen sokkal feljebbvaló, mint én, így természetesen nem esett össze, mint egy ember, maximum egy szúnyog csípéséhez tudhatná hasonlítani az ütésemet, de még ahhoz sem igen. De nem érdekel, jól esett és továbbengedni akkor sem engedem. - Még is mit képzelsz, csak úgy átengedlek, mert beszéltél Meliornnal? Tévedsz. - Kacajom mélyen ható, és lenéző. Dühös vagyok, mert ha Meliorn tényleg tudott minderről, akkor elevenen próba elé állított, hogy mennyire vagyok méltó a bizalmára, hogy mennyire vagyok megbízható, hiszen ha most átengedem nem csak neki szegülök ellen, de még veszélyeztetem is az otthonunkat és a portált, mindazon által a másik világot és annak lakóit. Szinte a fél világ élete múlik most egyetlen döntésemet és nem óhajtom elszúrni az utolsó lehetőségemet arra, hogy bármi közöm is legyen a fajomhoz. Rég kivagyunk rekesztve a húgommal és szükségünk van a tündérekre, különben nem jutunk jobb helyre, mint szüleink, őket száműzték, magunknak nem kívánom ezt a sorsot, egyszerű mondénként élni tündér bőrben egy ilyen világban..
Mosolyra késztet, hogy semmi félelmet nem tükröz az arca a holdfényben. Egy mondén mostanra menekülni kezdett volna, az életéért könyörgött volna a mennyekhez, az Úr után fohászkodott volna pedig valójában nem is hisz az Atyánkban, aki mindent teremtett. De a tündérek mindig is érdekes lényeknek bizonyultak. Sosem hazudnak, de talányos válaszaikat csak az érti, ki valóban ismeri a fajt. -A látványomtól általában nem ezt a reakciót ismertem meg. – Utalok itt arra, hogyha épp mondén alakomban járom a várost a nők, lányok, de még a gyermekek is szinte felfoghatatlan módon kezdenek vonzódni hozzám, minden nőnemű lény számára mondén alakom egyfajta csoda, megközelíthetetlen, de annál jobban akarják. -Biztosíthatlak, hogy nem tévedtem el, mert, ha az ott mögötted egy portál az alternatív dimenzióba, akkor valószínűleg a legjobb úton jöttem idáig. – Mondom és pár lépést közelítek. Az évszázadok alatt nem egy tündér segített nekem átjutni a másik dimenzióba, ott láthattam a védencem, a lányt, akibe beleszerettem, ott él és virul, csodás élete van, boldog, beszélgethettem is vele, megismerhetett, de csodálhattam is ameddig csak akartam, a halál odaát még nem ragadta el, ironikus nem? -Meliorn tudja, hogy jövök. – Dobom be az aduászt, Ő az a tündér, aki ez idáig alkalmanként átengedett az átjárón, természetesen semmi sincs ingyen, ezt még magam is tudom, ezúttal egy nagyon ritka gyógynövénnyel jöttem ide, melyről tudom, hogy a tündérek területén nem terem és a hozzájutása felettébb kockázatos. A tündérek sosem utasítottak vissza némi nemű remek ajánlatot. Ők a természet őrei, Ők maguk a természet és úgy bánnak vele, mint Én a lelkekkel, minél békésebben, amennyire azt csak lehetséges.
katt Lássuk mi lesz itt redit • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Daimon && Jonathan
Nem igazán ijedek meg mikor előtűnik az alak egyszer csak, pedig egy mondén bizonyára összetojta volna magét, de mint azt tudjuk, én nem vagyok mondén, se nem átlagos. Ráadásul ért már pár ijesztő dolog, így már ilyesmiktől nem rémülök meg, egyszerűen nem tud annyira izgatni, hogy felmenjen a pulzusom, egy horror film többet vált ki belőlem, bár az sem igazán vált ki belőlem bármit is. Inkább csak meglepődésemben, de kitágulnak a pupilláim, nem is csoda, mert még ha nem is rémülök meg, mégis a semmiből került elő és ez para. - Ha másoknak is így jössz elő már sokan halhattak meg a látványodtól - Egyáltalán nem bóknak szánom és ezt a gúnyos megjegyzésem kellően kiemeli; jelzem ezzel azt is, hogy le kéne szokni az ilyesfajta megjelenésektől. Különben meg ki a fene ez a srác? Életemben nem láttam, pedig jó ideje itt élek, ráadásul itt nem sokan mászkálnak, nem is véletlen, a tündér bejárat jól el van rejtve, és nem is a rejtettség a lényeg, hanem van egy fajta gát az erdőben amin mondén át sem tud kelni, ez pedig szigorúan a bejáratot őrzi. Minden parancs vagy ok nélkül magunk sem használhatjuk a portált, mert az súlyos szabálysértés, én pedig ezt tiszteletben is tartom, ami azt illeti nem is használom sűrűn, mert nem vonz már az a világ, senkim nem maradt odaát, maximum a népem, akikhez már évek óta nem is érzem úgy, hogy odatartoznék. Pár lépést teszek előre csupán, majd megállok és karba font kezekkel figyelem az ismeretlent, nem várom el tőle, hogy megszólaljon, inkább én beszélek továbbra is. - Nem tudom mit keresel erre fele, de eltévedtél - Nem kérdés, ez puszta kijelentés, semmi keresnivalója itt, ez a mi területünk és én ide gondolkodni járok, nem cseverészni vagy bámulni másokat. Ez egy békés hely, kár volna most elkezdeni megtörni ezt a békét ami itt honol. Erről eszembe is jut, hogy valamikor itt gyakoroltam az erőmet, kigyulladt egy fa és el kellett oltanom, de nem tudtam meggyógyítani, így újat építettem; az a fa most pont a férfi mögött van, az évek során jól megnőtt és a törzse is szépen megvastagodott ahogy azt illik, már vagy nyolcvan éve ott áll.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Tisztás ↠ Pént. Márc. 17, 2017 7:38 pm
Jonathan & Daimon
Ha lehetne iszonyúan elpirulnék a fülem tövéig, de már nem vagyok ember, ez már szerencsére nem veszélyeztet. Régen akárhányszor zavarba jöttem olyan vörös voltam, mint a főtt rák. Roxi aranyosnak talál, az, jó nem? Mármint az határozottan pozitív vagy lehet, hogy nem? Pasira mondják, hogy aranyos, ha bejön nekik? Már megint túl gondolom, igaz? Folyton ez van, nyughass Lewis, aranyosnak talál, pont, semmit ne gondolj bele, csak ennyi, semmi több, kész, vége. A világ nem állt meg csupán, mert egy lelket nem juttattam át időben a túlvilágra. A Halálnak mindig akad dolga, minden pillanatban akad egy lélek mely könyörögve kiállt azért, hogy szabadítsam ki porhüvelyéből, hogy szabadon visszaszálljon atyánkhoz. Sok lélek már azon a pillanatban kiállt a szabadulásáért, hogy emberi testben a világra születik, nem mindegyik olyan erős, hogy az élettel megbirkózzon, sokan feladják, Én pedig segítek nekik hazajutni. Az erős kötődést folyton érzem az árnyvadász lánnyal kapcsolatban, de még mindig nem tettem semmit, a lelke szinte könyörög, hogy megszabadulhasson, mégsem segítettem eddig rajta. A lány életben van és ezt a kudarcot magammal cipelem. Ezúttal egy vérfarkasnak jött el az utolsó pillanata, halálos sebet kapott tőlem, a szenvedésének mértéke nem haladta meg azt, ami egy afféle gonosz teremtménynek jár. Ámbár minden Alvilágiban démon vér csörgedez valamelyest sötét a lelkük, ha nem szolgálnak rá nem a pokolban végzik. Eredendően senki sem születik rossznak, az más, hogy azzá válik-e. Lelke hatalmas fényárral távozik, a sötét erdőt úgy világítja át mint afféle reflektor. Kicsit mindig fura érzés a kötődés elvesztése, hirtelen tépődik ki belőlem, nem fokozatosan, egyszerűen csak megszűnik és az érzés pokoli, megmagyarázhatatlan. Most a lelkem osztozik egy másik lélek állandó jelenlétével, ami hívogat magához, de ellent mondok neki, ellent, míg magam sem tudom miért nem tudtam a legutolsó alkalommal megölni Őt. Lépteket hallok magam mögött, késő már, hogy láthatatlanná váljak így hát emberi alakot öltök és várom ki a látogatóm eme éjszakai időpontban. Tisztában vagyok azzal, hogy a tündérek birodalmában járok, a farkas is tudta, rettegett utolsó pillanataiban, hogy halála szörnyűbb lesz, mint eddigi szenvedései. Az alvilágiak egymással szemben nem lojálisak, az angyalok odafent sokszor ezen gondolkodnak, fontolgatják mi vezet mihez a földi lények között. Én sem értem Őket, de talán jobban kiigazodom rajtuk, mint testvéreim. A kérdésre csak mosolygok még mielőtt válaszolnék. Olykor beleolvadok a világba, mintha idetartoznék, de én nem tartozom sehová sem. -Sosem vagy egyedül. – Szólalok meg és kilépek az aljnövényzet takarásából.
katt Lássuk mi lesz itt redit • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • • •
Daimon && Jonathan
A tisztástól nem messze van egy átjáró a mondén és az alternatív világ között. Ott nyugodt a környezet de veszélyes egy itteninek átlépnie, hiszen ha nincs semmi ami emlékeztesse arra, hogy nem oda valósi akkor egy idő után elnyeli az a világ és az itteni éne megszűnik létezni. Ott ragad és teljesen más valaki lesz, mint előtte volt, elenyészik a tudatos fele, felemészti a tudatlan. Tudatlan.. rossz szó talán, nem tudatlan, csupán nem tud az árnyvilágról, mert odaát nincs árnyvilág, az árnyvadászok réges-régen eltűntek, az alvilágiak pedig elvesztették erőiket és hétköznapi emberként illeszkednek be. Mindenki barátja a másiknak, mintha minden így lenne normális. Valójában egy veszélyes és ijesztő világ az ottani, én talán egyszer, vagy kétszer voltam odaát, de nem mennék vissza. Hihetetlen erő, akarat kell ahhoz, hogy megtartsam a józan eszemet és ne vesszek oda utam során. A tisztás viszont ugyanannyira béke teremtő, akár az a világ, az ittenieknek is van kikapcs még ha nagyon el is enyészik. Én szeretem ezt a helyet, nyugodt és senki nem hadonászik szeráfpengével itt. Mire átverekedtem magam az erdőn, kisütött a Nap és a gomoly felhők is odébb álltak. Felnézve az égre valami rendkívül fényes néz vissza rám és szinte ki tudom zárni, hogy a Nap lenne az, egyre lejjebb is jön, tehát abszolút biztos, hogy nem a Nap az. Pislogok egy-kettőt, majd hunyorogva indulok ki az erdőből végre, a tisztásra érve lekapom a bőrkabátomat és megjelennek szárnyaim, ezeket csupán itt nyújtóztatom ki, máshol túl feltűnő lenne, még az otthonomban is. De itt szabadon mozgathatom ki belőlük a görcsöt, ezt általában az első pár percbe meg is teszem, aztán már csak pihennek a hátamon, ha lehet így mondani. De most túlságosan érdekel az imént látott fény és nem foglalkozok szárnyaimmal, inkább megindulok a fény irányába. Ilyen lehet mikor egy mondén lelke átkel a fénybe, az Úrhoz. Vagy mikor szembe jön egy kamion és dudál mint az állat, persze a filmekbe az nem jut egyiknek sem eszébe, hogy a duda nyomkodása helyett el is ránthatná a kormányt, na de mindegy is, a film szerkesztői vagy nem elég kreatívak, vagy imádják egymást majmolni. Semmi újdonság nincs benne, de a filmek már csak ilyenek. Ezt nevezik..akciónak. Bár én egyet sem tartottam akciónak, inkább csak egy elcsépelt történetnek. - Van ott valaki? - Kérdezem a fénybe pillantva, mintha rémet látnék, nem is tudom mire gondoltam; mégis ki lenne a fénybe vagy a mögött, ez csak fény, semmi több, én pedig szokásomhoz mérten idiótát csináltam magamból. Remélem senki nem látta ahogy megkérdeztem, vagy inkább azt remélem, hogy senki sem hallotta.
shadowhunters frpg
Vendég
Vendég
Re: Tisztás ↠ Kedd Jan. 10, 2017 7:52 pm
Játék Vége!
Vendég
Vendég
Re: Tisztás ↠ Vas. Dec. 04, 2016 1:06 pm
Fight for my best friend
Emma & Cissy
Be kell vallanom eléggé megrémített az amikor a legjobb barátnőm közölte velem azt, hogy megtámadta őt egy vérfarkas. Eleve eléggé nem bírom a vérfarkasokat, nem tudom miért, semmilyen természetfeletti/alvilági lényt nem szívlelek túlságosan, ezt mondjuk betudhatom annak is, hogy eddigi életem során még nem találkoztam olyannal aki túlságosan is kedves volna. Az pedig, hogy megtámadták a legjobb barátnőmet csak még inkább alátámasztja azt az érzésemet, hogy nem jó bízni alvilágiban. Bár az is igaz, hogy Emma is az, mivel tündér, de nah, ő kivételt képez, mert évek óta a legjobb barátom, az egyetlen támaszom, az egyetlen olyan személy az életemben akiben bízhatok. Persze most már ott van Dylan is, de az életemben mindig is Emma lesz az első számú személy akiben határtalanul meg fogok tudni bízni, akiről tudom, hogy soha nem tudna megbántani olyan szinten, hogy örökre haragudjak rá és soha többé ne tudjak bízni benne. Aggódok érte igen, nagyon, és pont ezért is döntöttem úgy, hogy jó lesz, ha találkozunk és talán tudok neki segíteni abban, hogy hogyan védje meg magát, mert nem akarom, hogy bármi baja is legyen. Tudom, hogy ha őt is elveszíteném, mint anyát vagy a bátyámat, - akit nem veszítettem el, mert életben van, de olyan, mintha nem is a testvérem lenne - akkor azt nem élném túl, nem bírnék ki még egy fájdalmat, még egy szerettem elvesztését. Szükségem van rá. Emmat az egyik közeli, de még is elhagyatott tisztásra hívtam ahol tudom, hogy nem nagyon vannak emberek, részben azért, mert vannak itt állatok és félnek tőlük, de engem ez nem rémiszt meg. Kicsivel hamarabb érek ide, mint barátnőm, így hát oda sétálok az egyik fához, neki dőlök és úgy nézem a tájat, hallgatom a madarak csiripelését. Jó kicsit ez a csönd, kiszakadni a mindennapos rohanásból ami az Intézetben van, jó kicsit a szabad ég alatt lenni. Emma aggódó/félő szavai ébresztenek fel, miszerint reméli, hogy nem az lesz amire gondol, hogy ide hívtam. - Hát, nevezhetjük pikniknek is, bár akkor külön fogalmunk van róla. - mondom neki nevetve és ellököm magamat a fától és oda sétálok hozzá. - Figyelj, komolyan aggódom miattad, nem akarom, hogy bármi bajod legyen. - mondom a szemeibe nézve, tekintetemben fellelhető az őszinte aggodalom és törődés keveréke.
Talán hiba volt beszámolnom Cissy-nek a sikátorban történtekről, mert azóta mintha valami megváltozott volna. Mintha jobban féltene, holott jól tudja, hogy halhatatlan vagyok. De gondolom erre valók a legjobb barátok: testvérekként szeretjük egymást, ebből pedig már következik is, hogy jobban féltjük egymást, mint kellene. Viszont különleges kapcsolat van közöttünk. Ő az egyetlen, akivel nem nehéz kedvesen viselkednem, bár gondolom ez abból adódik, hogy már jó pár éve boldogítjuk egymást. Mindenesetre örülök, hogy ilyen kapcsolatban állunk. Habár néha azt kívánom, bárcsak egy-két dolog nem úgy történt volna a múltban, ahogy, de ezekre kár is időt fecsérelni. A múlt elmúlt, változtatni bármennyire is szeretnék rajta, nem tudok. Így tovább kell lépnem. A friss levegőn van időm arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Valójában viszont azon gondolkodom, mit mondjak, ha szóba kerül a múltkori farkasos "kalandom". Tudom, hogy Cissy-nél biztonságban vannak a titkaim, de ha elárulnám neki, hogy felfedtem a farkas kilétét... azzal Connor-t árulnám el. Az Ő titka felett rendelkeznék, pedig ahhoz semmi jogom. Talán jobb lenne, ha tartanám a számat és jó kislány módjára engedelmeskednék a legjobb barátnőmnek. Hiszen végül is ez a lényeg, ezért találkozunk itt. Vagy nem? Egy rendezett tisztás, ahol senki sem zavarhat minket. Cissy ki van akadva, mióta egy farkasba botlottam, ezekből a jelekből pedig könnyen összeraktam a teljes képet. Vagyis nem hinném, hogy egy sima, baráti pikniket fogunk tartani. Amúgy is azt szajkózza, hogy meg kell tanulnom megvédeni magam, ha már vagyok annyira őrült, hogy nem használom a képességeimet. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy sose bántam jól a mágiával és talán az egész emberiségnek úgy a jó, ha én szépen nyugton maradok. Megállok a tisztás kellős közepén, a táskámat a földre dobom. Megfordulok saját tengelyem körül és nem is olyan messze észreveszem Cissy-t. Rossz előérzetem van... - Kérlek mondd, hogy csak piknikezni fogunk! - Kiabálom oda neki, bájosan mosolygok közben. Bár a választ már előre tudom. - Ugye nem? Ugye neeeem? - Nem hiszem, hogy az elnyújtás több jelentéssel ruházná fel a nem szócskát, de bízom benne, hogy Ő így is érti, mire gondolok. Félő, hogy edzeni fogunk, pedig nem is nagyon vagyok ahhoz öltözve. De más lehetséges opció, mint időtöltés, egyszerűen nem ugrik be. Aj, biztos, hogy szétrúgja a fenekemet, amíg megtanít egy-két trükkre. Jó kis szórakozásnak nézünk elébe mondhatom.
A család az akiért harcolsz, és akik hajlandóak érted harcolni
Egyszerű életem lenne? Hát, nem hiszem, hiszen az utóbbi időben rengeteg nehézségen kellett keresztül mennem, a legnagyobb megpróbáltatás még is csak az a bizonyos 1 hónap volt amit egy sikátorban vagy cellában töltöttem el, amikor Sebastian-t megszállta a démon. A mai napig nem derült az ki, hogy ki volt az a démon, hogy mit követtem el ellene. Tudom, sok, sőt, rengeteg embernek tettem keresztbe a magam 503 éve alatt, nagyon sok családot választottam szét, sokszor értem el azt, hogy a férfi megcsalja a feleségét, sokszor gyilkoltam meg egy személyt mások szeme láttára, szóval tényleg rengeteg bűn írható a számlámra, de akik a halálomat akarják azoknak legalább van annyi vér a pucájukban, hogy felvállalják azt, hogy kik ő maguk, ez a démon viszont ezt nem tette meg. 1 hónapon keresztül kínzott, szó szerint a belső szerveimmel játszadozott, még sem volt képes megmondani azt, hogy ki is ő valójában és mit is követtem el ellene, csak epés megjegyzéseket volt képes tenni. Aztán jött Asmo... Tudom, hogy soha nem lehetünk együtt, hogy elküldött magától, még is még az utolsó pillanatokban is őt hívtam, mikor már tényleg feladtam annak a reményét, hogy ezt túl fogom élni, akkor is rá gondoltam. Rá gondoltam, mert hosszú évszázadok alatt most először lettem igazán szerelmes. Sőt, életemben először vagyok igazán szerelmes, mivel ember koromban sem volt olyan srác aki igazán bejött volna nekem. Asmodeus előtt még soha nem voltam szerelmes, és iszonyat annak a tudata, hogy tudom, ő is szeret engem, de még sem lehet velem. Vagy is, ha velem van akkor sem lehet csak az enyém, én pedig ezt nem tudom elfogadni. Nem megy. Aztán, hogy ne unatkozzak, a városban felbukkant az öcsém is, akiről mindezidáig azt hittem, hogy halott. Apánk elküldte őt valahova, fogalmam sincs hova, és soha többé nem láthattam őt. Nem tudtam, hogy hol kéne őt keresnem, így hát egy idő után feladtam azt, hogy elő fog kerülni, a szeretetem iránta viszont sosem szűnt meg létezni. Ezt onnan is tudom, hogy mikor találkoztunk a Pandemonium klubban, akkor is előjöttek a régen elfeledett érzések iránta. Fontos számomra, és pont ezért követem azt a nőszemélyt akit az öcsém kedvel, akivel nemrégiben láttam. A nővére vagyok, és eddig nem tudtam őt megvédeni, vámpírrá vált, egy szörnyeteggé, miattam is, hiszen nem voltam mellette. Most helyre hozom azt amit anno elrontottam, vele kapcsolatban.
Megjegyzés: lesz ez jobb is || Szószám: xxx || Credit
Vendég
Vendég
Re: Tisztás ↠ Kedd Aug. 16, 2016 5:18 pm
Ame&Shekinah+
Nos a szél feltámadt és lágyan kezdett el fújdogálni míg én végig az előttem álló szárnyas férfit bámultam. A könnycseppek már teljesen az arcomra száradtak és arcom rideggé vállt ahogy 'gúnyolódott’ velem. Persze ezt én is viszonozom, ne érezze már magát olyan nagynak és menőnek. Hiszen mi másért gúnyolódna a kérdésemen? Persze költői volt, de akkor sem jó ha az embert kigúnyolják. - Nem! Ez csupán egy költői kérdés volt, ne haragudj, ha nem ment át a célzás - Jegyzem meg olyan grimasszal az arcomon, hogy ha látnám magamat, undorodnék a képemtől. Persze lehetnék én kedvesebb is és aranyosabb, de az évek oly’ annyira átformálták a személyiségemet, hogy már képtelen lennék cuki kislány módra viselkedni. A múltam sem éppen hercegnőhöz illendő, akkor minek viselkednék úgy?! Mindenesetre egy mély sóhaj keretében lépek közelebb a férfihez pár lépéssel majd megállok. - Angyal, mi? - Kérdem olyan természetesen, mint még mást soha. Mit titkolnék előtte? Igen, nem vagyok mondi aki nem tud semmit arról mi is zajlik körülötte. Egy boszorkánymester vagyok a javából, ám ebbe így belegondolva nem túl kellemes. Hiszen egy démon ivadéka vagyok részben, a velem szemben álló, pedig egy angyal. Maximálisan angyal vér csörgedezik ereiben. A tisztaság jelképe, míg én pont a mocsoké vagyok. Véremben van ugyan mondén vér, mégis sokszor inkább Lucifer egy társának érzem magam. Démoni, könyörületet nem ismerő és még sokszor aljas is vagyok. De én nem szeretnék semmi rosszat ezúttal. Pusztán a kíváncsiságom vezérelt el ide. Hiszen nem mindennap láthatok én angyalt.
Voltak olyan napok, amikor Shekinah kurvára utált angyal lenni. Ezek voltak azok a napok, amikor nem tudott egy doboz cigarettát se venni anélkül, hogy ne kérték volna el a hamis, illegálisan megszerzett személyigazolványát, amikor a szomszédasszonya már az ajtóban azzal köszöntötte, hogy a macskája megint leverte a muskátlit az erkélyére és odaszart a lábtörlőre, meg amikor a pizzériát már harmadszorra sem tudta elérni, mert a telefon ki sem csengett. Ezek voltak azok a napok, amiken Shekinah meg volt győződve arról, hogy a mennyei seregek még mindig pikkeltek rá az idézőjeles árulása miatt, amikor úgy döntött, hogy a halál nemesebbik testrészére kívánja ezt az egész hajcihőt a démonokkal és bukottakkal, és egy nyugodtabb, kellemesebb és valamivel emberibb életet választ magának azok társaságában, akik nem irritálták őt az idiótaságukkal - a holtakkal. Sírásónak lenni azért volt jó számára, mert a holtak nem beszéltek; neki, mint angyalnak nem volt különösebben megterhelő az sem, hogy csak egy ásóval felszerelkezve végezze a dolgát, társak nélkül, mert egy kis angyali segítséggel olyan szép gödröket tudott ásni, hogy néha még vállon is veregette magát azért, milyen jó munkát végzett; de most, a szokásossal ellentétben, rá kellett döbbennie, hogy a munkájából semmi sem maradt, amit el kellene végeznie, és ez volt az a pillanat, amikor rá kellett jönnie, újabb szabadnapja van, amivel fogalma sem volt, mit kezdhetne. Nem akart egész nap a szomszédasszonya elöl bujkálni; az a nő már kezdett az idegeire menni, bármennyire is meg volt győződve arról, hogy angyal létére nincs joga gyűlölnie egy halandót, akit amúgy védenie kellene, de ezt a nőt hajlandó lett volna megfojtani egy kávéskanálnyi vízben; talán ezért is döntött úgy, hogy inkább felnyalábolja a három macskáját és autóba pakolja őket, hogy egy valamivel nyugodtabb, magányosabb helyen élvezi ki a nap hátralévő részét a három bundás társaságában. A terve az egyik külvárosi, erdősebb területet foglalja magába; nem ez lenne az első alkalom, hogy ott tölti az idejét, és ennek igazából több oka is van, de amit mindig kiemelt, az az volt, hogy ott nem botlott bele ostoba halandókba, akik zaklatták volna a kérdéseikkel, ha esetleg olyat láttak volna tőle, amit nem kellett volna; ugyanis tudni illett róla, hogy Shekinah gyakran járt ki ide, az egyik rejtettebb tisztásra, hogy kibontakoztathassa hófehér, puha hattyútollakkal borított szárnyait, amiket a mindennapokban rejtegetnie kellett a kíváncsi tekintetek elől. Azzal a fesztávval, amivel az övéi rendelkeztek, nehéz lett volna őket kényelmesen kinyújtani lakásának falain belül, így néha rá volt kényszerítve, hogy a lebukást kockáztatva megmozgassa a szárnyait, talán repüljön is pár kört a fák között, mielőtt visszatérne a szürke hétköznapjaiba. Erre a napra is ez volt a terve; csupán arra nem számított, hogy kivételesen társasága akad, miközben szárnyaival lustán legyezgetve magát sétálgat majd a tisztás szélén, hogy újra életképessé tegye elgémberedett izmait. A női hang élesen, agresszívan tör be az elméjébe; hirtelenjében még arra sem gondol, hogy talán célszerűbb lenne először a szárnya elrejtésén elgondolkodni, csak egy félpiruettel fordul hátra, hogy szembenézzen nyugalmának megzavarójával, akit pár másodperc után be is tud azonosítani, ha jobban nem is, de csak annyira, hogy megállapítsa, valahonnan ismeri. Talán ezért is nem morog rá, hogy menjen melegebb éghajlatra, sokkal inkább aprócska, semmitmondó mosolyra húzza az ajkait, ahogy lepöccinti a cigarettája végéről a hamut és tesz pár lépést a lány irányában, kinyújtóztatva a szárnyait, amennyire csak tudja. - Ha azt mondom, megőrültél, és egyáltalán nincsenek szárnyaim, azt elhiszed? - Egyik szemöldökét magasabbra vonja, talán csak egy icipicit, de eléggé ahhoz, hogy észrevehető legyen; hiszen látta már ezt a lányt korábban is, minden bizonnyal a temetőben, de akkor miért olyan meglepetés a számára, hogy Shekinah-nak szárnyai vannak? Vagy lehet, nem volt ott korábban, amikor még a munkájánál is használta őket? Aztán elveti ezt a gondolatmenetet, mondván, hogy semmi értelme sincs; csak egy picivel szélesebb, biztatóbb mosolyra húzza a száját, ahogy végül megáll, olyan tíz-tizenkét lépésre a másiktól és testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi; hiszen az, hogy egy személy látta a szárnyait, még nem a világ vége, nem igaz? Legrosszabb esetben úgyis megvannak a módszerei arra, hogy visszatartsa őt attól, hogy elpletykálja azt mindenkinek, elvégre is pár ezer év tapasztalata volt a háta mögött, nem ez lenne az első (sem az utolsó) alkalom, hogy el kellene hallgattatnia valakit, aki kellemetlenségeket okozott neki.
Nem mondhatom, hogy jól indult a csinos kis reggelem. Egyedül ébredtem egy vámpírokkal teli helyen. De nem hibáztatom az uramat, hiszen neki is vannak kötelességei, akárcsak nekem. Viszont ha már ilyen horrorisztikusan indult a reggelem, úgy döntöttem ma lerendezem édesapám meglátogatását, amit már több száz éve meg kellett volna tennem, de ha nem is, minimum 3 éve illett volna kimennem hozzá a temetőbe, pláne mert tudtam hova temették. Immáron a nevével is tisztában voltam. Henry Swan. Tartom észben a nevet a temetőhöz vezető úton, hogy megtaláljam a sírját. Egy órás keresgélés után meg is lelem. Nagy ez a temető és a legbelsejébe eldugták. Mintha csak a lelki békéjét féltenék. Leguggolok a sírhoz és mondok pár szót. Úgy beszélek, mintha csak velem szemben állna és hallgatna. Nem érdekel jelen pillanatban, hogy kinéz hülyének, vagy ki gondolja, hogy bekattantam amiért egy halotthoz dumálok. Én akkor is bízok benne, hogy hall engem és csak válaszolni nem tud. - Sajnálom, hogy nem ismerhettelek, de legjobban azt, hogy idáig nem jöttem ki. Nem is gondolod mekkora megkönnyebbülés, hogy tudhatom honnan ered a nevem. Már azt is tudom, hogy édesanyádat is Amelia-nak hívták, utána kaptam a nevet. Hidd el, büszke vagyok a nevemre. Mind a keresztnevemre, és mind a vezetékre is. Szeretlek apa. - Mondom miközben könnybe lábadnak szemeim. Nem gondoltam, hogy így megérinthet olyas valaki akit valójában sosem ismertem. Csak az élet adatott meg nekem, az édesapám szeretete nem. De egyáltalán nem hibáztatom érte. Még meg is értem a döntését. Végül felállok a szemeimet törölgetve, mikor meglátok valakit. Nem tudom először eldönteni, tényleg bekattanok, vagy a könnyektől látok rosszul, de azt hiszem szárnyakat láttam. A fura alakot egészen a tisztásig követem, majd ott megszólítom. - Hé! - Szólok oda neki figyelemfelkeltés gyanánt. - Megőrülök, vagy tényleg szárnyaid vannak?! - Kérdezem erőteljes hanggal. Eddigre a könnyeim is leszáradnak arcomról és magabiztosnak tűnő szemeimmel méregetem míg várom a válaszát. Tudnom kell, hogy jól látom-e.. hiszen ez azt jelentené, hogy... angyalok léteznek?! Igen. Ha tényleg szárnyai vannak, csak angyal lehet. Hiszen a szárnya, és a körülötte meghúzódó aura. Oly’ tiszta mint még soha semmi az életemben. Talán véletlen lenne, hogy pont most láttam meg? Vagy nem? De várjunk csak. Hiszen már láttam korábban is. Nem is egyszer! Talán a temetőben dolgozik? Sokat láttam még régebbről mikor urammal a temetőben jártunk. Sok társát temettük el ott, majd néztük végig ahogy vámpírként kikelnek a földből, mint holmi élőhalott zombik. Majd vérre vágynak. Vámpírok. Nem is értem magamat. Körül vagyok véve természetfelettivel, én is az vagyok. Miért lenne olyan hihetetlen, hogy angyalok is vannak közöttünk? Ez már csak természetes, nem?
Kezdőlap
Re: Tisztás ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:07 pm
Nos a szél feltámadt és lágyan kezdett el fújdogálni míg én végig az előttem álló szárnyas férfit bámultam. A könnycseppek már teljesen az arcomra száradtak és arcom rideggé vállt ahogy 'gúnyolódott’ velem. Persze ezt én is viszonozom, ne érezze már magát olyan nagynak és menőnek. Hiszen mi másért gúnyolódna a kérdésemen? Persze költői volt, de akkor sem jó ha az embert kigúnyolják. 
