Dina Gavrael

Személyiség:

Első ránézésre, egy törékeny lánynak tűnik, akit simán arrébb pakol egy kisebb szellő, ugyanakkor bájos, és kellemes jelenség. Akár egy angyal. Nos, el sem tér a valóságtól a képzet, hisz tényleg egy szárnyas teremténnyel hozott össze a sors Dina személyében.
Lapockáig érő barna haját szinte mindig kiengedve hordja, és barna szemei még akkor is kedvesen vizslatnak, ha tisztában van vele, a világ legnagyobb pszichopatájával van dolga. Naiv, rettentően naiv természet, aki számára csak „fehér” létezik, mindenben képes a jót látni, ezért mosolyog folyton. Kissé szertelen, amit a fiatalságának tudható be, hisz hiába képviseli a már huszonöt éve Isten szolgáit, itt még fenemód fiatal, ami a szárnyán is meglátszik, hisz még szinte éj fekete tollak ékesítik.
Máig csodálattal tekint le a földre, hisz mivel már veszteni valója nincs – nem olyan könnyű megölni őt, mint annak idején -, nyugodtan elmeredhet a látványba. Néha azért egy-két könnycsepp elszabadul, mikor valami olyat lát, és egyszerűen képtelen már megérteni az emberi elmét. Már azt az elmét, vagyis azt a részét, ami azt sugallja, végezzen egy fajtársával. Sokszor ilyenkor napokra elbújik, nem szereti az erőszakot még csak látni sem, nem hogy átélni.
Sokszor segít nagyon sokat, ez lehet az a bigyó, amit halála után kapott, de egyszerűen képtelen megállni, hogy ne teremjen egy segítségre szoruló mögött. És nem diszkriminál senkit, mint azt feljebb említettem, ő csak a jót látja mindenben és mindenkiben.
A kíváncsisága határtalan, ezért olykor belekeveredik veszélyes helyzetekbe, de valamiért mindig sikerül kihúznia magát. Ez csak részben köszönhető a képességének, hisz van neki egy plusz. Képes manipulálni az érzelmeket, de soha nem használná fel önös célra, ez csak is önvédelemként szolgál neki. Na, jó, néha azért csal egy kicsit, és előbb ösztökéli a másikat arra, hogy megbízzon benne, minthogy azt az illető megtenné magától, de akkor általában szorít az idő.



Furcsa. Nem fáj, holott… holott az előbb még mozdulni se tudtam a kíntól, levegőt már alig tudtam venni, és csak azt az egy szót hallottam „elvesztjük”. Most meg… nem fáj, semmi nem fáj az égadta világon, a fülem se sérti a sziréna zaja, anyu zokogását se hallom már. Biztos, hatott az altató, de ez a zsibbadtság annyira jó, mintha egy háznyi teher szakadt volna le rólam. A szemem se akarom kinyitni, félek, hogy vége ennek a jóleső érzésnek, és újra benyilall a kín.
Emlékszem, mi történt, az a kamion a semmiből tűnt elő, én meg szerencse, hogy Larat le tudtam lökni az útról. Szegény kis húgom, vele vajon mi lehet? És velem? Miért nem hallok semmit? Na, csak kinyitom a szemem.
A hirtelen beszűrődő fény miatt ez csak másodszorra sikerül…

Mindennek huszonöt éve. Hirtelen nem is tudom, mi volt a nehezebb, felfogni, vagy megemészteni azt, hogy halott vagyok. Hogy a szívem már nem dobog, és Lara se fog az ágyamon ugrálni, és arra ösztökélni, keljek fel. Azóta se voltam a házunknak még csak a közelébe se, megtehettem volna, de félek, megszakad a szívem. Az meg jobban tud fájni, mint a bordáim abban a pár órában. Azt hittem, ha majd egyszer meghalok, az első dolgom az lesz, hogy elmegyek a temetésemre, és megnézem, kik jöttek még el, ennek ellenére nem tettem. Kaptam egy jó tanácsot, miszerint a lehető leggyorsabban nyisszantsam el a fonalat, ami ezt és az emberi életemet köti össze, és inkább koncentráljak erre. Megtettem. És bár nagyon nehéz volt eleinte, itt fent… te jó ég, annyi minden van, ami kárpótol érte. Itt mindenki kedves, nincs utálkozás, nincs egymásra mutogatás. Még maguk az arkangyalok se fitogtatják a hatalmuk, ha csak nem feltétlen muszáj, persze ehhez hozzátartozik az is, hogy mi is tisztában vagyunk vele, kik ők, mennyire nagy szerepük van itt, ép ezért szokott megjelenni a pír az arcomon, ha valamelyikük rám köszön. Hála égnek, ezek az alkalmak ritkák, nem sokszor botlok bele egy nagyhatalmú angyalba.
- Christina… én lemegyek – kellő határozottsággal állok a barátnőm elé, aki úgy kezd rám nézni, mintha a zárt osztályról kerültem volna ide.
- Te teljesen megőrültél. Mond csak, tényleg meg akarod öletni magad? Lucifer egy angyalt se hagyott még életben – próbál ő észhez téríteni… sokadszorra, de én megint csak fejet rázok… újfent.
- Nem érdekel. Hát nem fogod fel, hogy látnom kell? Te sose voltál kíváncsi, mitől is intenek óva minket, mi van ott, amitől még az emberek is rettegnek olyannyira, hogy nem akarnak oda kerülni? A pokolkutyák és az összes dolog… mi van, ha nem is létezik? Érted Chris, tudnom kell. Nem tudok úgy félni attól a helytől, ha nem látom a saját szememmel az okokat – magyarázom el neki, nem először, de most utoljára. Mivel a lány is látja, most már tényleg nem tud a lelkemre beszélni, segít nekem, amiért én örökké hálás leszek, még ha az a bizonyos örökké, már nem is biztos, hogy olyan sokáig tart.