Pater noster, qui es in cælis,
Sanctificetur nomen tuum,
Adveniat regnum tuum,
Fiat voluntas tua,
Sicut in cælo et in terra.
Shekinah nemzeteket látott a porba hullani.
Látta elbukni az elmúlt korok nagy vezéreit, akiknek fényes jövőt jósoltak a hamis, vagy épp igazi jövendőmondók, és mindezt csak azért, mert volt merszük ellenszegülni a Mindenek Atyjának, az ő Urának és Teremtőjének, akinek kezei által életet kapott és akinek a parancsait követnie kellett.
Shekinah fiatal angyal volt még és nem értette, a halandók miért viselkednek úgy, ahogy azt tették; absztrakt dolog volt a számára, hogy keresztre feszítettek egy ártatlant, aki egy anyának volt a fia, egy feleségnek volt a férje és egy gyermeknek volt az apja, és vétke mindössze annyi volt, hogy bátran ajkaira vette az Úr nevét és hirdette a tanításait. Angyalok óvták a lépteit, minden nap minden egyes pillanatában, mégis, a férfit halálra ítélte a tömeg, hörögve és zúgva, és az, aki Messiás lehetett volna nemzete számára, egy idegen keze által lett a halálba vezető útra küldve, meggyalázva és kivetkőztetve emberi lényének minden moralitásából.
Shekinah ott volt; látta, ahogy a férfi fejére teszik a töviskoronát és ahogy nádszálakkal ostorozzák, látta, ahogy a gúny jelképének szánt, bíbor palástot a vállaira terítették és sokáig a fülében zúgott a katonák diadalittas kiáltása: "íme a királyotok!"; és látta a tömegben megbújó testvéreit is, a csuklyák alól kivillanó, égszínkék szemeket és szíve szerint az összeshez odarohant volna, hogy addig rázza őket, míg észhez nem térnek és nem tesznek valamit, de a tömeg ugyanúgy közrefogta őt is, mint mindenki mást, lehetetlenné téve ezzel a mozgását. Nem tehetett mást, minthogy tehetetlenül végignézze, ahogy a római katonák Jézus vállára adják a keresztjét, aztán közrefogva őt elindulnak vele a Kálvária felé.
Ott volt akkor is, amikor keresztre feszítették; hallotta a fájdalmas hörgését, mikor a vastag, rozsdás szögek átmartak a bőrén, húsának gyenge, rózsaszín szövetein és felfeszítették őt a keresztjére, ahol életének utolsó óráit hivatott beteljesíteni; igaz, ő tudta, egy ilyen haláltusa akár napokig is eltarthatott, míg az áldozat bele nem halt a folyadékhiányba, vagy a korbácsolás által okozott sebeibe; Shekinah bele sem mert gondolni, miféle szenvedés lehetett ott függni, több tucatnyi gúnyos tekintet kereszttüzében, meggyalázva, elítélve. Testvérei közül ő volt az egyetlen, aki kitartott eddig a pillanatig; a pillanatig, ami valahol mélyen a szívében valami ismeretlen űrt tépett, valami fura fantomfájdalmat ébresztett és ellenszenvet a saját fajának tehetetlensége iránt. Hiszen arra voltak hivatottak, hogy megvédjék ezt a férfit, akkor miért nem tudták legalább ezt az egy dolgot helyesen elvégezni?
És mikor már mindenki szétszéledt, ő akkor sem tudott távozni a helyéről; csak állt ott, meredten bámulva a kivégzés eszközét, a véráztatta, nehéz kereszteket, főleg azt, amire a zsidók a Messiásukat feszítették fel; a férfi feje fölött egyszerű, fa tábla hirdette az ítéletet, amit mindenki ismert: "Iesus Nasarenus Rex Iudeorum".
Názáreti Jézus, a zsidók királya.
És mikor sötétség ereszkedett a földre, ő akkor is kitartott; mintha csak márványba faragott szobor lett volna, mozdulatlanul szemlélte az eseményeket, küzdve magában a vággyal, hogy megközelítse a gyászoló családot és vigasztaló szavakkal illesse őket; elvégre is, nem is lett volna szabad itt lennie, Atyja nem engedte meg neki, mert ez nem tartozott a feladatkörébe, de ő mégis megszökött, mert látni akarta a szenzációt, ami fajtársai között terjedt. Szinte érezte a keresztre feszített férfi fájdalmát, mikor a katona lándzsájának hegye a bordái közé mélyedt, és akaratlanul is a saját testére simította a kezét ugyanazon a helyen.
Azután csend lett; néma, fullasztó csend, amit csak Mária zokogása tört meg, és Shekinah tudta, eljött az ő ideje; tunikájának csuklyáját mélyen a szemébe húzva fordult sarkon, magára hagyva a Golgotát a rajta tartózkodó személyekkel egyetemben. Az ő ideje lejárt; Urának és Teremtőjének szüksége volt rá, és ő nem akart csalódást okozni, ellentétben azokkal a testvéreivel, akik még egy halandót sem voltak képesek megvédeni más halandóktól, akiket állítólag az univerzumok leggyengébb fajának tituláltak.
Panem nostrum quotidianum
da nobis hodie,
Et dimitte nobis debita nostra,
Sicut et nos dimittimus
debitoribus nostris.
Az éjszaka csendes volt és fülledten meleg; Shekinah az egyik templom tornyán gubbasztott, hófehér, hattyútollas szárnyait lustán rebegtetve, hogy legyezze magát. Lábai előtt hatalmas, egykoron füves tér terült el, de mostanra a zöld szálakat lelapították a lovak patái és a lovagok csizmái, akik már napok óta gyülekeztek, újabb hadjáratra készülődve. Ő maga is csatlakozott hozzájuk; feladataként kapja meg, hogy megóvjon egy ifjút, aki az eljövendő korok számára fontos lehetett, és ő, ellentétben testvéreivel, nem szándékozott félvállról venni a dolgot. Igaz, kicsit sem fűlött a foga ahhoz, hogy ártatlanokat gyilkoljon, mert nem látta ebben a fölsőbb érdeket, amit szentesíteni kellett volna, még akkor is, ha ezek az ostoba halandók Atyjának nevét is hozták fel a mentségükre.
Ő nem akart indokolatlanul gyilkolni; teljesen más volt részt venni abban a háborúban, amit a fajtája már időtlen időt vívott elbukott testvérei ellen, mert ők konstans veszélyt jelentettek az ő fajtájára, mivel mint az egyetlenek, rendelkeztek olyan fegyverekkel, amiknek segítségével könnyedén felkoncolhattak bárkit, aki az útjukba került.
Az arkangyal, aki kiképezte őt, sosem adott neki túl sok esélyt a túlélésre; sőt, Gadreel kifejezetten lenézte őt, amiért apróbb, törékenyebb termetű volt, mint társai, és talán direkt azzal a céllal osztotta őt be az első sorok egyikébe, hogy a halálba küldje, de ha ez volt a terve, csalódnia kellett. Mint később kiderült, az ő koruk nagy csatájából Shekinah jóval kevesebb sérüléssel került ki, mint némely, jóval tapasztaltabb társa; de velük ellentétben ő nem vágyott vissza a csatatérre, még annak ellenére sem, hogy tudta, ha ott kivívná magának az elismerést, többé senki sem nézne rá azzal a megvetéssel a tekintetében, mint egykori mestere, az arkangyal, akit ő képest lett volna az egekig is isteníteni akár.
És Shekinah akkor értette meg, azon a tetőn gubbasztva, hogy talán az ő helye mégsem az angyali seregekben volt; hiszen minél tovább tartotta figyelemmel mindazokat a dolgokat, amik történtek, kezdve a názáreti keresztre feszítésétől egészen Gadreel arkangyal lenéző pillantásáig, annál nagyobb volt az űr a mellkasában és annál gyakrabban kísértette az az ismeretlen fantomfájdalom, ami azt súgta neki, hogy igenis vágyik az elismerésre, mindazok ellenére, amit eddig kapott az életétől. Még ez a feladat is, hogy megvédjen egy halandót egy másik halandótól, szinte megalázóan egyszerűnek tűnt a számára; hiszen a fiú ott aludt a sátorban, ami egyenest az angyal lábai alatt helyezkedett el, elég lett volna egy picivel jobban áthajolnia a torony párkányán, hogy tökéletes rálátással rendelkezzen, de mégis mi veszély leselkedhetett rá itt, a keresztesek táborában?
Talán ezért is volt akkora a meglepetése, amikor pár órával a védelmezettjét felmetszett torokkal találta; próbálhatta volna azzal magyarázni a dolgokat, hogy az ő hibája volt, hogy nem figyelj oda rá, esetleg a támadó volt annyira jó, hogy kijátssza a figyelmét, de ő maga is tudta, hogy ez nem lett volna igaz. Az igazság az volt, hogy egyáltalán nem érdekelte őt, mi lesz ezzel a halandó fiúval, csakúgy, mint ahogy testvéreit sem érdekelte egykoron a zsidók Messiása. Ha őket nem érte utol az Atyjuk büntető keze, akkor Shekinah is nyugodtan hajthatta álomra a fejét, anélkül, hogy félnie kellett volna tetteinek következményeitől.
Igaz, küldetése sikertelenségének ellenére is magára öltötte a keresztesek egyenruháját; a piszkos fehér fegyverkabátján díszelgő vérvörös kereszt szinte égette a szemeit, mikor rá nézett, és valamiért rendkívül ironikusnak találta azt, hogy lényegében a halálba kísérte ezt a rengeteg embert, akik egy délibáb-szerű ideált követtek vakon, abban a reményben, hogy talán majd egy új, jobb életbe vágtatnak hóka lovaikon; és ő is arra gondolt, hogy talán ő is egy jobb életbe vágtat, vakon, maga elé, mintha csak maga mögött hagyhatná a múltját és új könyvet írhatna az életének, aminek első fejezetét halandók vérével jegyezhetné fel a koszlott, égett lapokra.
Atyám, bocsáss meg nekem, mert vétkezni fogok akaratod ellen.
Et ne nos inducas in tentationem,
Sed libera nos a malo.
A kis testet egy zsákba dobja, egyszerű, nylon szatyorba, amit még a pékségből hozott haza tegnap előtt. A kis vakarcs jóformán még mozogni sem tud, még véres és nyálkás, így egyáltalán nem hasztalan a mozdulat, amivel a tenyerét a szakadt farmere szárába törli ez után az eseménysor után. A zsák, vagy egész pontosan a tartalma, halkan nyöszörög; ő összeszorítja a fogát, ahogy leül a kanapéra és tekintetét mereven a padlóba szegezi.
Az anyja is elfejti majd, biztos elfelejti, így neki is kíméletlennek kell lennie.
De ez így más.
Baromság.
Az egész egy semmiség.
Kismilliószor csinálta már. Kismilliószor ontotta már ártatlanok vérét. Ez miben lenne más?
Könnyebb lenne, ha egyszerűen a földhöz csapná, de annak minden bizonnyal az alatta lévő lakók nem örülnének annyira.
Leül a kanapéra; cigarettát pöccint ki a dobozból, filter nélkülit, amit még a délelőtt sodort, mielőtt ez az egész rémálom megkezdődött volna. A gyufa halk szisszenéssel kap lángra; kénszag vegyül a fülledt levegőbe, ő maga elé bámul. A zsák kísértetiesen zörög.
Kidobhatná az ablakon; senki se jönne rá, hogy ő volt. Talán kezdetné vele, aztán folytathatná Macauley-val. Maga sem érti, miért hitte, hogy kell neki egy macska.
Egyébként is, a fene se gondolta volna, hogy nőstény.
Hirtelen gondol egyet; úgy pattan fel, mintha csak égetné őt a kanapé bőrborítása, aztán a konyhába siet. A fiókból előveszi a húsvágó kést; szép, rozsdamentes acél penge,évek óta megvan már, de még egyszer sem használta. Talán majd most...
Ne félj, drágaságom, nem fog sokáig tartani. Csak egy pillanat, nem is érzel majd semmit, ha ügyes leszek...
Jogosan merül fel benne a kérdés: mihez kezdjen a folyó partján állva egy véres nejlonzacskóval, amennyiben mindkét kezét fel akarja szabadítani, hogy rágyújthasson?
A híd széléről ejti le a szatyrot, amibe a szél egyből bele is kap, így az nem végzi ott, ahol a tartalma pár perccel korábban. A korláton ül, a zsebében turkál; újabb filter nélküli cigarettát pöccint ki a dobozából, az utolsó szálat, és egy jobb napokat is látott vihargyújtóval gyújtja azt meg; halk sóhajjal szív bele, ahogy lebámul a semmibe.
Egy pillanatig talán reménykedik is, hogy egy óvatlan pillanatban elveszítheti az egyensúlyát.
Járókelők jönnek-mennek, de ő nem gondol rájuk; elméje falán régi emlékek kaparnak fel, ahogy lehunyja a szemeit, egy ismerős arc, egy mosoly, a dühös villanás a szemében. Még emlékszik rá, mintha tegnap lett volna. Talán tegnap volt. Talán évekkel ezelőtt. Talán mindezt csak kitalálta magának egy alkoholpárlatos éjszakán. Talán egyikük sem létezik, talán mind csak egy bomlott elme szüleményei.
Ennek vajon van értelme?
Mármint, nagyobb értelme, mint a sötétségnek?
Mármint a korláton ülésnek.
Mindegy.
A biztonságos ponton túl hajolva bámul le a vízre; lustán, feketén hömpölyög valamerre a tenger felé.
Szegény Macaulay. Pedig már kezdte megkedvelni.